2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. október 30., szombat

Pósa Károly achillesz sarkai

Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között 

(Pósa Károlynak a Dobó Tihamér képtárban megtartandó Hazatalálás című kiállítása elé)

Pk

Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold-vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és vízalatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája- illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével
fata morgana-ként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Életmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt síkok, színes kaleidoszkópszerű képekkel, a csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi (nem a tenger alját, hanem) a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült – itt a felsőszinten kiállított – tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződéseiként, amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot... 

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz- azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres. 


A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednek azok ki ide a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a kiállító-terem pincerészében található; a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...    

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé”. És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellen állni. A tenger női sóhajjal felérőt kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. És a tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges: tengerre fel hát legények – vágyak felfedezetlen vizei felé hajózók! 

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között velünk megtörténik…

                                                                                               Valkay Zoltán

Valkay Zoltán barátomal


Magyarkanizsán, 2021. október 17-20 között

Magyar Szó, 2021.10.30.


2021. október 29., péntek

NAPLÓ - 144.

 


Utólag, jókora késéssel ért hozzám a júliusi halálának híre. Menten fölsóhajlott bennem egy üveghangú titkos érzület, nagyot lódult a világ, a szemeim pedig megteltek könnyel. Aztán egész nap ő járt a fejemben. Nem is biztos, hogy miatta rendültem meg. Inkább a közelmúlt történései ébresztettek rá, mennyire sebezhető vagyok, mennyi egyedülvalóságot görget a sors, és mégis mennyire hálásnak kéne lenni mindenérta magányért is – akár. Hogy tulajdonképpen, még ha rendben lévő is az élet, nem veszem észre magam körül a jót.

Rozikát azért mélységesen sajnálom, most is. Amikor az én apám nőnapkor virággal állított haza, akkor az ő apja éjjel tökrészegen fejszével verte szét a tévét, Rozikáék mezítláb szaladtak ki a fagyos udvarra és magukra zárták, betámasztották az ólajtót, nehogy az apjuk utánuk rontson. Iszonyatos gyerekkora volt, nagylányként sem lett szerencséje. Vagy harminc éve, sereg után mintha egyszer láttam volna a diszkóban, rám nézett, köszönt, később kapcsoltam, hogy kicsoda: nem ismertem föl a színes sminkje, a bodorított frizurája miatt. Aztán elmúlt bő évtized, tán kettő is, egy piaci napon botlottunk egymásba, de csak pár szót beszéltünk. Akkor vált el, megint pórul járt, szomorúan mosolygott. Csöndös volt és koravén. Nem lehetett több negyvenöt kilónál. Csak a bogár szeme égett a feketével húzott szemöldöke alatt.

Sokszor, de hát mégsem elégszer gondoltam rá: ez is már csak ilyenkor tudatosul bennem. Rozika nem volt sem szép, sem különleges, szerintem a nyolcadik osztályt sem fejezte be, valószínűleg napszámba járt, mert a környékbeli gyárakat belülről ismerem, azokban sosem láttam, nem hallottam róla. Mégis, valahol a szívem csücske maradt, a csuda tudja miért. Még a kezét sem fogtam meg sosem. Azaz rémlik, hét-nyolc évesen igen, mintha játék közben fogtuk volna egymás kezét, de hát az teljesen más.

Úgyhogy a Rozika nekem egyfajta látlelet, jelenség, megmagyarázhatatlan ok és okozat volt ennyi éven át. Most is az, meg már az is marad, szegény. Arra figyelmez, milyen kevesek vagyunk, hogy múlunk és mennyi elfecsérelt pillanatot hagyunk magunk mögött naponta, évente, hogy az életnyi ernyedettségről ne is beszéljünk. Néha azt gondolom, miatta, a hozzá hasonlóak miatt írok. A talányok miatt, akik, amik csak úgy vannak, minden szöglet mögött, pont úgy, mint minden porcikámban, tegnap és holnap, és minden nap – egyformán.

Nem is tudom, mit mondanék most neki. Ma este már kifutottam az időből, bezártak a templomok, de holnap elmegyek a Rózsák terére, muszáj, valamit illik üzennem, hogy ne haragudjon, meg vigyázzon rám, a többiekkel együtt. 
Alázatosabban kéne venni eztán az életemet, mindent, amit kapni lehet, becsülni a jót, a rosszat is még inkább, azt a sok rosszat hálával, békével elfogadni, ahogy a tanítvány meghajtja fejét a mestere ítéletekor, úgy kellene hinni a csapások igazában, hogy közben tudjuk, hisszük az emberi végzetünk igazságát is.

Még többet kéne adni, meg odafigyelni másokra, ettől is erősebben, mert lám, elszalasztom ezeket a kincseket, utólag meg már bánkódhatok Rozikán, mindenen.

                                                                 Budapest, 2021. október 28.

2021. október 28., csütörtök

Geronimo

 


„Egyszer úgy mozogtam, mint a szél.” – mondta Geronimo, a csirikahua apacsok főnöke. Ez a mai napot indító legszebb mondás.

2021. október 26., kedd

NAPLÓ - 143.


  

Ma kedd van, október utolsó fertálya. Gyorsan leéltem az elmúlt napokat. Szerdán még a tiszai füzesek zúgását hallgattam, hívogatott a kanizsai töltés sétánya, úsztam a folyó hideg vizében, a bácskai égen húzó fekete madarak röptét figyeltem, őszi levelek hullottak vállamra pörögve, okos és oktalan elismeréseket és kritikákat tettem zsebre, miközben voltam tárlatmegnyitón és kocsmában, ölelkeztem nekem kedves emberekkel és elhúzódtam olyanoktól, akiktől viszolygok.

Ültem magán- és szolgálati gépkocsiban, tekertem biciklit. Villamos, trolibusz és vonat zötyögtetett, utóbbi éppen csak olyannyira volt gyors, hogy Monor tájékán már régen a Nyugati pályaudvaron kellett volna lennie. És persze vitt a lábam is. Rengeteget loholtam, futottam, mert besűrűsödtek a dolgaim, amiket gonosz ajándékként kaptam a sorsomtól. Az átok meglepetések, a kötelezettségek nyűgje sarkantyúzott, s míg a hátamon csorgott a verítékem, sokadszorra fogadtam meg, hogy többé sosem leszek, nem akarok a saját életem hőse lenni, másoké meg pláne.

Igen, sétáltam is.

Akadtak ilyen kegyelemmel mért órák: szombaton a Gellért-hegy oldalában régi játszóterek meséjét hallgattam, megbámulhattam a patinás fürdő vitrázsait és elgondolkodva néztem a padló pazar színeit, a geometrikus mintákat, amikből csak itt-ott hiányzott egy-egy kicsiny kocka, hirdetve az idő és az elmúlás rideg parancsát. Láttam gyűrűt, türkiz köveset, a Szent Gellértről nevezett fürdő ornamentikus kerámiáihoz hasonlóan foghíjasat, szemérmesen befelé, meleg tenyérbe fordított hézagút, és ott helyben elhatároztam, pótolni fogom a féldrágakövét. Azon a délutánon a Bartók Béla úton rézsút sütött a napsugár. Balzsamos volt a levegő, és a szemközti járdán titkon megakadt a szemem egy kontyos nőn, akinek a lila kabátját átkarolt a párja. Az utca zsongott, minderről tudomást sem vett. Az eklektikus oromzatok mögött, ezeken a színes falakon belül lakott Tamás, és míg erre gondoltam, valahol legbelül éreztem, hogy a szokott tiszta, erős és vigasz nélküli napjaim a sarkon túl, a Kosztolányi Dezső tér tájékán már integetnek felém. De akkor – mindettől függetlenül – még mertem bátortalan lenni, és nagyon boldog voltam egész nap.

Aztán kénytelen-kelletlen játszottam is, mert játék a művészet is. Írtam, olvastam. Képzeteket pakoltam elalvás előtt egymás mellé, várva a szót, a sejtelemből kicsomagolható valóságos szót, s mentül tovább vártam, annál inkább tudtam, büntetlenül nem úszom meg a mögöttem maradt napoknak sem a fizikai terhét, sem a lélek izgága vidámságát.

Lőn. Vállat vontam, tudomásul vettem. Mi mást tehetnék? A kulcs nincs nálam, én csak a zárat viszem a mellkasomban, ha használnak, mindenféle érzelem híján tudok nyílni és csukódni, már nem nagyon törődök vele. Az ajtó is sokszor becsapva. Egy az Isten, áldassék az akarata, tovább kell szívvel szeretve élni. Az ad értelmet a szombattól hétfőkig ránk testált röpke intervallumoknak, a srégan aranyló októberi napsugaraktól a türkiz gyűrű szépséges tökéletlenségéig. Az idő múlása úgyis könyörtelen, ráadásul Dali óta tudott, torz, meggörbült az ember ideje, órája, mert elfolynak a percek, odalesznek a drága, elfecsérelődő pillanatok, ezért legokosabb, ha emlékezünk az igazságra, és iparkodunk megőrizni, bevésni a lélek legmélyére azokat az emlékképeket, illatot, árnyalatot, gesztust, egy őszinte mosolyt, amiktől az egyedülvalóságban ránk telepszik a megnyugvás csöndje.  Amikor kihunynak a lámpák, vagy csak eloltjuk a lakásban a villanyt. Akkor előfordul, abban a némaságba merülő, töredékes monodrámánkban hátulról meghallani a vastag függöny mögül a suttogó szót: békéd legyen, megérte.


                     Pk

2021. október 18., hétfő

NAPLÓ - 137.

 

Tica, ma reggel

Vasárnap volt, főzni sem főztem, elkullogtam, ahogy szoktam. Lekéstem a hatoslottó befizetését, fél órát csúsztam. Fölöttem ingva, hallgatagon vonultak az októberi felhők. Kézzel csattintott táskákat hordtak az emberek, fontos dokumentumokat meg lim-lomokat cipeltek, ahogy jómagam is, csupa ócska dolgokkal vagyok terhelt. Amikor megüzenték mennyire fölösleges vagyok, és megéreztem, hogy igazából már lennem se muszáj, riadtan ráeszméltem, mennyi minden pusztán levedlett hiábavalóság. Megannyi odafagyott gondolat a szív tájékán. Ilyenkor mi mást tehetni? Kimentem jó későn az Ezredeshez: titkon megáldottam a fejfáját.

A nap leáldozásával a hold és a csillagok néztek utánam este, előbb Budán, a hegyoldal utcácskáin, aztán a koszos pesti oldalon véges végig a sugaruk simította a homlokomat, ahogy az elszenderedő platánfa soron mendegéltem, folyton fölfelé nézve a Damjanich utcában. Láttam is sok csukott ablakot, éppen eleget, sajnos.

Minden zárva volt, csak a kirakatok díszes mellénye világított. A trolibusz kábelein túl ezernyi csillag hunyorgott rám, pompás rajban, füzérben virítottak. Csak merem remélni, hogy tényleg a Fiastyúkot olvastam ki közülük. A Göncöl már nem kihívás, ellenben a Dél-keresztje nagyon is az: a bakancslistámon váltott helye van. Egyszer, csak egyszer láthassam, akárcsak Montanát. Utóbbinál azt se bánnám, ha akadna pár rendes indián, lehetőleg ne varjúk, hanem l’akoták. Énekelnék nekik egy pár Cseh Tamás nótát. Tüzet raknának, körbeülnének. Háttal állnék a holdvilágnak, elvégre az Ezredesem nevelt, nem magának, másoknak. (Az Ezredesem háza már a mennyek országa, ott vidul a többiekkel együtt, miközben ez a földi világ egyre vénül, az ifjúság csillogása megkopik, és immáron csak abban lelni örömet, hogy a hajnali pókháló illegeti magát a szoba sarkában.) Szép is lenne a prérin ébredni.

Itt azért minden másként van.

Mély fekvőhelyemül a lenti heverő szolgál, nyitva az ajtó, résnyire. Nem látogatót várok, ámbár ha Jézus nyitna rám mezítelenül, kékre didergett lábbal és éhesen, menten fölkönyökölnék, befogadnám. Van két puha párnám. Az egyiken reggelente ott a kezem melege, ahogy fogom, ölelem. Álmaim illata van abban, szerte-széjjel szórva a lakásban a múlt foltjai, darabkái, amiktől éjjelente föllobog az egyedülvalóság fénye. Néha fölvirágzik tőle a szív, hogy utána elhervadjon. Ezek mind csupa-csupa fénybe szőtt történetek. Váltogatják egymást, lámpássá válnak a régen megtörténtek, átminősülnek az éteri fényben, a másfajta ragyogásban. Az alvó léleknek nincs se ebédje, se vacsorája, csak ritka öröme és sűrű bánata van. Kinek-kinek a szerencséje méri, mit érdemel. Én ezt.

Körbe van rakva csönddel a szoba. Itt felejtődött a tenger az összes csillogásával: Herceg Novi promenádjával, a macedón kobzos zenével, miközben a fehér falakon a rajzaimról integetnek a sosemvolt városok, amiket úgy hagytam ott minden pirkadatkor, eszméléskor, mint a vándormadár, akinek fészkét rég elvitte a vihar. Imádság sem tartja meg őket, talán csak a lélek tüze. Látomásos órák jönnek esténként. Fekve, csukott szemmel hagyom, hadd sodorjon el a bódulat. Ilyenkor, tudom, megérkeztem. Ha kinyújtom a kezem, a jobbom vége ködbe szokott veszni. Álmaim nagykapujára lakat ha csattan, mint a parázzsal sütött eszméletlen ember, fölülök az ágyon. Másodpercekig szorítom az öklömet, keresem az igét, a bizonyosságot, muszáj szétszálaznom a túloldali világot az innensőtől. Ma a saját kiáltásomra ébredtem. Az ujjam fölfelé mutatott, és kellett pár porozva hulló perc, mígnem észhez tértem. A madár a takarómon ült. Nézett, acélkék szemmel. Őrzött álmomban, alighanem.

2021. október 3., vasárnap

NAPLÓ - 142.

 


Az októberben szokásos esők még valahol a Kárpátok keleti lankáin kopognak, a folyó menti, fakuló, zöld füzesek még sugdolóznak. Még kövér illata van a földnek, és az utak könyökében tegnap, a szombati napon még fölsejlett a holnap ígérete.

Vasárnap van.

Ma a temető patyolattiszta. A kaptatón fölfelé az antik irodalom prófétájának – Devecserynek – a csorba amforájánál balra lépünk, majd oldalazva haladunk át a művész parcellán. A közemberek haptákba vágott keresztjei után elszabadul az emlékezők fantáziája. Honthy Hanna giccses, bádog mementójától csak egy sóhajnyira van a Latabár család bazalt síremléke, ahonnét Hofi márvány oszlopos, koszorús helye is odalátszik. Ez a rézsútos napsugárba mártott őszi vasárnap egy kisebb ünnep. Nem kívül eső jeles dátum, hanem olyan, ami bennem van. Potyogó vadgesztenyés, lassan hulló, tenyérnyi falevelekkel, csikorgó murvával a cipőtalp alatt.

Halk Cseh Tamásos zenés a délelőtt, sok sárga naptallérral a lombok között, amitől a barna nő haja szemérmesen fölfénylik, hogy órákkal később még a megterített asztal túlfeléről is úgy tűnik – a tincsek vége csaknem szőkében játszik. Távolabb cikázik egy lepke. A levegőben ünnepi ének. Kései madarak hangját hozza a hegyből lekerekedő szél, egészen messziről, miközben a Mester sírján egy lobbanással meggyullad a mécses – szeszélyesen, szabálytalanul. A harangja viszont néma marad.

Barna gömbökként pattannak a gesztenyék, gurulnak a betonon. Olyanok, mint a lovagló angyalok a szürkére lapított díványon. Egy Madonna szobor figyeli a sétányt. A bronzból öntött nő szemöldöke akár egy felvont íj húrja, hálás kifejezés ül rajta, a gyalult homlokán mézként ömlik szét az avar visszatükröződő színe. Titkon a rozsda szőnyegbe rúgok. Az illendőség parancsa szerint nem mutatom, hogy jókedvemben talált a verőfény. A magasság felé dobban ilyenkor a szív.

Pedig nem is olyan messze, a kerítésen túl minden ugyanaz. A város bántja a szívet, fájdítja a fejet, megüli a lelket. Vad tulokhordaként nyomul a gépkocsik tömege, egy régi típusú villamos szuszog, csörömpöl a síneken, csápját meregetve a sarkon pedig trolibusz fordul be és tűnik tova a pályaudvar irányába. Hogy nagyobb legyen a zűrzavar, egy mentőautó is idegborzoló sivalkodással viszi a hátán valakinek a tragédiáját, irgalom anyja ne hagyj el. Ezért a hatalmas zajok lüktetése után a csönd kertjébe kiérni: igazi megnyugvás. Lépkedünk.

Korán keltünk, öt előtt ébredt a madár. Alvást színleltem, de vartyogott egyet, ahogy szokta, aztán pedig valami érdes varjú-féle torokhangon kezdett el korrogni. Győztem hallgatni egy ideig, míg végül kiénekelt az ágyból. Kora reggel járta. Akkortájt a napkorong sem ásított, miközben a bodor, hajnali felhők pajzsa eltakarta a pirkadat színeit. Attól féltem, duhaj, vad nevetésbe török ki. Álmomban már megint a nem létező utcában, a kitalált házamban mászkáltam: ott van a Kistemplomnak átall, a Kossuth és az Ady utca között, éppenséggel sehol, mert ott ugyebár utca csak a légből kapott képzeletemben létezik. Izzadt arcomat a tenyerembe zártam, s mászkáltam abban a seholsincs házam szobáiban, le s föl, létrázva meg lépcsőzve, mint egy középkori lovagvárban, riadtan szipogtam a rettenetes gerendákkal összepántolt tetőtérben, ahol még a pókhálók is szaglottak, és az álombéli valóságomban akkora volt a csönd a padlástérben, hogy hallottam az ütőeremben csordogáló vér dobolását.

Rám nézett. A tekintete egy minutumig mintha megpihent volna rajtam, és mindössze annyit mondott:

– Nyugodj meg, érd be ennyivel. Estimától hajnalig lehetsz csak boldog.

Pk

2021. október 1., péntek

EGY TÁRLAT ELÉ

 


Újfent október lett, már vártam. Borús az idő, pedig napot ígért a rádió. Péntek van.

Most, hogy elkezdtem készülni a tárlatomra, számba vettem a képeimet. Ülök, kávézok, jeges vizet iszom mellé. Fejben leltározok, pakolászok. Berendezem messziről a városi galériát, ahol egy évtizedet sertepertéltem. Előkerülnek a régebbi rajzok, a már feledett grafikák. Fotókon csoportosítva, rendszerezve lettek ideje korán. Kattintással látogathatóak. Jó ideje nem nyitottam meg a mappákat.

Kicsinyes dolog, tudom, mégis be kell látnom, a grafikák témája újból megérint. Előbb csak megorrontom, de hamarosan rádöbbenek az igazságra, hogy ezek a vonalak mélyebben vannak bennem eltemetve, mint a halottaim. Nem lesz föltámadásuk sem. Inkább csak arra vállalkoznak, ami eleve kudarcos: tüneti jelenségekként harcba szállnak, viadalra kelnek a lehetetlennel. Azt akarják láttatni, amit éreztem tegnapelőtt, a múlt hónapban, vagy a tavalyi esztendőben. Egyszerre húszféle módon, kiabált vonalakkal, kacskaringózva, beremegve és kisimulva, jól-rosszul, hebehurgyán, elnagyolva éppen úgy, mint a részletekig pedánsan, aprólékos kidolgozással.

Sosem kerestem a szertelen nagy motívumokat. Még az utcaképeimet, a tágas tereket sem szeretem vizuálisan fölmagasztalni. Inkább életre akarom kelteni őket. Egyszerire, megismételhetetlenre. Puszta véletlenséggel kiragadott gesztusokból áll össze, amit képben szeretnék elmesélni, sokféle nyelven, de anélkül, hogy bármely nyelven fejezném ki magamat. Együgyű kezdeményezés? Az – a szónak mindenfajta értelmében. Eléggé reménytelen ez a vívódás. Nézni, látni, értelmezni. Átültetni másba a meglévőt, az eleve adottat. Egész nap, minden időben és minden élethelyzetben, akarattól, életkedvtől függetlenül figyelni, reagálni a jelenségekre – nem könnyű. Reggeltől estig azon munkálkodni, hogy utána a lélekben lakozó éjjeltől reggelig álmodhasson, papírra, kartonra, vászonra kerülhessen. Aztán, ha kész, várni, hogy az elvékonyodott akarat mikor duzzad föl ismét. Mert harcolni kell, folyamatosan. Lázadni könnyű. Aki rabja az életének, csak lázadni tud, ellenben a folyamatos küzdelemre képtelen, mert az tengernyi igazságtalansággal, elmarasztalással, meg nem alkuvással jár. Alkotni egyben kutya kötelesség és becsületbeli ügy, véget nem érő, folyton újabb kamatokat szülő tartozás – számomra. A siker méz íze nem érdekel. (Ki nem állhatom az édességet, a mézet pláne.)

Nézem egy régi portrémat. Dilemmázok, oda tegyem-e a bemutatandó anyag közé. Vége van már annak a szép arcnak. Lecsapott a végzet, ezüstösek maradtak utána az éjszakák, s ha valamit ér is a kép, annyit mindenesetre, hogy emlékeztet rá, a csönd ugyanaz volt akkoriban, mint utána sok-sok álmatlan éjjelemen, amikor a világ elhalt lassan, ahogy apránként fogyott el a fény. Helyette sűrű iszapos áradat kélt, föl, egészen a csillagos égboltig, ahonnét egyedül a csak a böjtölő, sápadt arcú hold kukucskált be az ablakon.

A kezdetekkor elkövettem azt a hibát, hogy a rajzokkal, festményekkel a szépet akartam megragadni. Gyerekes, ma már restellem is. A szépség ugyanis a legelső, ami hűtlenné válik a képhez. Úgy pörög le a festményről, ahogy azokról a régi, elhagyatott paraszt barokk nagygazda házak oromzatáról először a gipsz virágminták kezdenek lepotyogni. Elpattanó szikra csupán a szépség, elvetélt szándék a megragadása is. A gondolatok és érzések drámaibb, kifejezőbb, tömörített formákat igényelnek. Egy három vonalas rajzban több tragédia lehet, mint Munkácsy monumentális trilógiájában. A hangszerelés végzetessége a mérvadó, a többit nem kell firtatni.

Mert kétféle létezés között kell választani: az egyik sok kínnal, vesződéssel, sűrű szomorúsággal jár, hosszú napokkal és lelki tusákkal. A másik fájdalmatlan. Nem hinném, hogy a kötelességre renyhe út lenne az emberibb, az időtállóbb. Farkasszemet kell nézni a valósággal. Vívni a lenti és a fönti ellen, a múltban meghalni, a jelenben elkárhozni, de holnap is megmérkőzni: alighanem ez ad értelmet annak, amit teszek.

Hogy most visszatekintek ezekre a grafikákra, tusrajzokra, tagadhatatlanul látszik, mi emberek, ha ránk hagyják, még a saját magunk utókora is vagyunk.