AZ ÉV EMBERE

 

Az Év Embere

Zuglóban, ebben a kies pesti kerületben egy – a balliberális oldalhoz ezer szállal kötődő – „független” civil szervezet révén idén is megválasztották az Év Emberét. A bohózatba illő versenyeztetésnél csak a szavazás zajlott nagyobb disznósággal. Tisztaság, átláthatóság?  Többször átírt listák, gyanús voksgyarapodás, jelöltek kihagyott nevei: így működik a mai magyar progresszió, mégis, mire föl csodálkozunk? Amilyen a politikájuk, olyan a civil társadalmuk. A mindenkori budapesti revolúció fészkeként nyilvántartott Zuglóban ilyetén Hadházy Ákost kiáltották ki az Év Emberének. Ezzel sincs gondunk, hisz mindenki tudja, igen, ilyen szar évünk volt. Hadházyt egyébként egy olyan szervezet jelölte és szavazta meg a házi bajnokságon, amelynek ő az egyik alapítója és havonta bizonyos összegeket gurít alájuk. Ha így vesszük, az apanázsért cserébe bagatell ez a kitüntető elismerés: még akkor is, ha Hadházy soha a büdös életben nem lakott az említett kerületben. Az azonban már kissé meghökkentő volt, amikor ugyanő, a minap azt találta nyilatkozni, hogy Románia a bérek tekintetében megelőzte Magyarországot. Meg Ákos, megelőzött. Románia mindenképpen Magyarország előtt jár, csak nem abban, amire te, meg a magadfajták gondolnak. Tudod, a román politikában annyi a kurázsi, hogy ott még a baloldali meg szabadelvű pártpolitikusok is tudnak nemzetben gondolkodni, hazai, nemzeti érdekekért kiállni, nemzeti minimum létezik náluk Bukaresttől a Fekete-tengerig. Csak ti, magyarnak nevezett ellenzék vagytok olyan alja népség, hogy a sajátjaitok ellen fordultok, kerüljön az bármibe. Ne szépítsük: hazaárulók vagytok mindahányan. Még a románok is különbek tőletek. Ebben nagyon igazad van.

Jövőkép

A kormány döntése alapján 2024-ig meghosszabbodik a babaváró támogatás igénybevételének lehetősége. Aki netán nem tudná: a babaváró támogatás olyan 10 millió forintos, kamatmentes kölcsön, ami akár teljes egészében támogatássá válhat. Ez úgy néz ki, hogy az első gyermeknél a várandósság 3. hónapja után három évig nem kell törlesztőrészletet fizetni, a második gyermeknél a törlesztőrészlet felfüggesztése mellett elengedik a fennmaradó hitel 30 százalékát (tízmillió forint esetén például hétmillió forintot), a harmadik gyermeknél pedig a fennmaradó hitel teljes összegét.

Egyik oldalon örömünnep. A politikai térfél másik oldalán döbbent tanácstalanság.

Továbbra sem érti a sok liberális, lilás meg vörös agyú, feldúlt polgártárs, hogy mire föl a kétharmados sokadszori diadal, miért nem fordul el a magyar nép Orbántól, mikor 400 forint körüli az "öjró", 25 százalékos az infláció, ugrál a benzin ára, a szomszédban idestova egy éve lődöznek, az összes nyugati médiában pedig egyfolytában a magyar kormányt pocskondiázzák teljes hangerővel, és mégis: az ország választani óhajtó döntő többsége kiáll a jelenlegi kabinet mellett.

Hát ezért, meg az efféle – a magyar családokat, a fiataljainkat támogató – a jövőnket befolyásoló döntésekért van ez így. Látja, akinek szeme van, érti, akinek esze van: Orbánék már régen nem napokban, hetekben, hónapokban – vagy mint jelen esetben –, még csak nem is választási ciklusokban gondolkodnak. Hanem generációkban. Ezt hívják felelős magatartásnak. Erre kaptak tőlünk bizalmat.

Aki meg jajong, az csak tegye tovább. Hajrá! Picsogjon bátran. Zene fülünknek a nyöszörgésük.

Möszjő Micron

Kínos ez a Macron, felettébb kínos a viselkedése. Nem vagyok szakértő, de szerintem pszichológusnak sem kell lenni ahhoz, hogy a testbeszédből, az arckifejezésből látni: ez a politikus belül bizony valami perverz módon langyos, és akkor még finoman fogalmaztam, mire, pontosabban kikre gerjed a franciák első embere. Eleve anyakomplexusa van, és azt megfejeli ezzel a groteszk, folyton a fiatal, izzadt négerekhez odabújó, ölelgetős viselkedésével. Zsákutca. Az ilyennek jobb is ha nincs utódja.

Sereg

A hadsereg, a katonáskodás nem csak azért van, hogy tegyél a közösségért, hanem azért, hogy megtanuld, hogy mi az, hogy közösség. Nem mégy haza, mint az iskolából, vagy a munkahelyedről napi pár óra után. Ezt az életformát csak a régi bentlakásos kollégisták érthetnék, mint anno a Ludovikások, vagy az Egyesült Államokban a Westpointosok. Azért nehéz a mai kor emberének felfognia a történelmi katonaság lényegét, mert ott nem csak jogok voltak – vannak még most is –, hanem kőkemény kötelességek is. Ha egykoron, egyenruhában azokat teljesítetted, akkor lettek jogaid. Ha nem – nem jogokat kaptál, hanem büntetést. Ezért kellett tenni a közösségért, mi által a közösség is tett érted. Erről szól a katonai szolgálat, amiben nem véletlenül van benne a "szolgálat" kifejezés.

                  Pk

 

 

NAPLÓ - 168.

Év vége. Vasárnap. A falusi kicsiny kőtemplom tornyában feleselni kezdett egymással a két harang. Nincs tartalmasabb, mélyebbre ható zene a harangok szavától. Olyan, mintha egy nagyon érett, bölcs ember a fejét ingatva, torokhangon magában dünnyögné, elümmögné az életét. Ahogy kondul az idő ott fenn a tornyokban, úgy halad a létezés lassú folyamként, ciklikusan, áradva és apadva, felszínes locsogással és mély fájdalmakkal a teljes bizonyosság felé. Jó hallgatni. Azt érzem ilyenkor, hogy nem dacolok. Hogy egy kicsit – mégis – mindenkihez hozzátartozok. 
A decemberi tavasz fényében más formában mutatkozott az ortodox templomocska, nem a szokott, behatárolt, merev módon valami furcsa hitet közvetített. A levegőt tömjén illata festette édesre. Egy bágyadt szárnyú légy mászkált a vakolatlan kőfalon, aminek íve mögött a falu régi temetője szunnyadt: vasalt, bazalt lapokkal födött sírok, szűk kripták zsúfolódtak össze egy zsebkendőnyi parcellán. Bánat nélkül megadták magukat a múltnak. A pravoszláv templom bejárata előtti hórihorgas cédrusok a kanizsai Jézus szíve szobornál hajdan vigyázó két jegenyenyárfát idézték: pont úgy nyúltak az ég tükre felé, mint régen azok a bácskai társaik, akiket szégyentelenül kivágatott a hálátlan emberi akarat. Szívben otthon jártam. Fejben meg itthon, az öbölben voltam. Mindig megmagyarázhatatlan számomra ez a kettős léttudat. Libasorban fésült szakállú, apró kontyokat viselő pópák jelentek meg. Egy bibliai prófétákra hasonlító jól megtermett, tiszteletet parancsoló, ősz metropolita vezette őket. A kezében lévő fém kereszt közepét férfiak és nők csókolták. A tömegben sűrűn vetettek keresztet. Némelyik kendős nő félhangosan imádkozott.  
Álltam a vasárnapi napsütésben. Figyeltem a harangköteleket rángató öreg, montenegrói halászokat, miközben a tengerpartot édes dallamú, szelíd hullámnyelvek paskolták. Máshol már villanyáram dolgozik a templomokban. Másodpercre beállítva, időzítetten áll munkába a harangszerkezetet mozgató motor. Délben kattan a riasztó és mindenhol a Dél-Alföldön harangzúgás terül szét a tájon. Nálunk, a Tisza mellett is. A precíz, komponált ritmusú, érces hangzású bimm-bammok kisgyerekkoromtól ismerősek. Külön tempójuk, hangszínük van a nagytemplomi harangoknak: összetettebb a játékuk. Nem hiába, hisz többen vannak. Egy iramodással kijjebb, a Kistemplom tornya szerényebben, magas hangon kíséri a város belsejét uraló, háromhajós, kívül neogótikus, belül pazar neobarokk társának a szavát. Amióta az eszemet tudom, habosan olvad széjjel a kanizsai harangok mondandója. Parancsszóra, kiszámítottan. Bezzeg emitt, az öböl ortodox kis ékszerdobozánál az ember rezzenti ki tűnődéséből a harangot. A kötelek bolyhos végét arra érdemes férfiak ragadják meg, kidagadt nyaki ütőerekkel, szuszogva rángatják, húzzák a tornyokban lakozó bronz hangcsészéket, hogy a szent kolompszó egybe hívja a nyájat Szent Szpiridon tiszteletére, akinek oltára tövében most vasárnap is százával égett, fénylett az a rengeteg gyertya. Feszülő szívvel, öntudatlanul húzódtam a sárgásan izzó gyertya-katlanhoz. Arcom hevítették a kanócok hegyén táncikáló lángok százai. Örömöt és szomorúságot egyaránt éreztem.
Szóltak a harangok. Engem emlegettek, rólam meséltek, nekem. Láttam magam a pálmák árnyaiban és a Járás szikesébe vájt szekérnyomban. Szegény voltam és párás kikötőkben jártam, ahol gazdag is voltam, mert minden hajnalban fölébem hajolt a tegnapom tanulsága, hogy már élhettem erdőben, hegycsúcsokat mászhattam, feküdtem hanyatt a Körös kanálisa melletti kamillás fűben, térdet hajtottam toszkán katedrálisokban és volt, hogy leborultam egy dűlőút korhadó feszületének a tövére. Vándoroltam szőlősdombok között, kék mezőkön, görnyedtem evezőlapátra és zörgött alattam leeresztett kerekű bicikli. Kapaszkodtam vitorlába, kantárszárba, hinta kötelébe, egyszer egy nagyon magas hely korlátjába is, hogy aztán sorra elengedjek mindent, zuhanhassak az Ég parancsa szerint. 
Akkor és ott, 2022 decemberének utolsó vasárnapján kicsit a végtelen felé mehettem. Köszönet érte, Szent Szpiridon.     

Pk 

  

BUGYIT, FOGKEFÉT KOFFERBA!

Csehül áll az EU

A brüsszeli megvesztegetési botrány kapcsán a Momentum üdvöskéje, Cseh Katalin is megszólalt. Bár ne tette volna. Legalább ő hallgatna, akinek annyi van a fején, hogy a napra sem kell mennie, már árnyékban is vastag sugárban csordogál a hátán a vaj. Azt írja a lila párt EP-képviselője, hogy „Katar megpróbált kenőpénzzel befolyást szerezni az Európai Parlamentben, meg akarta vásárolni a pozitív visszajelzéseket, és el akarta hallgattatni az EP-t a katari jogsértésekről. Csakhogy nem sikerült. Ha a kormány valóban ennyire aggódna a katari befolyásszerzés ellen, akkor Orbán Viktor és Szíjjártó Péter is lemondta volna a katari utazásait.” Meg mond még ettől meredekebb dolgokat is, itt megnézheti, akit érdekel. Figyelmesen elolvastam a szöveget. Kétszer is. Helyettesítsük be a Brüsszel meg az Európai Unió szavakat Budapesttel és Magyarországgal. Mindjárt értelmet nyer ennek a horpadt szemű mákvirágnak a mondandója: a jogállamiság ott kezdődik a magyar hazában, hogy szépen lebukott az ellenzék, amikor Katar helyett Washingtonból parittyáztak át nekik cirka három milliárdot, nettó hazaárulásért cserébe. Nem könyöradományt kaptak, hanem zsoldpénzt – amolyan harminc ezüstöt.„Végtelenül aggasztó, hogy a külföldi befolyás a Parlamentet is elérte, mindent meg kell tenni azért, hogy megvédjük az intézményt ez ellen, a lobbiszabályok, transzparencia-követelmények erősítésével” – Csehnek ezzel a mondatával például maradéktalanul egyetértek.

Valóban, az Országházban ülnek külföldről finanszírozott ügynökök. Egy csomó vett gazember alakítja a balliberális magyar politikumot. Ütni őket, ahol csak érjük. Ehhez a gurított dolláros botrányhoz képest a Tocsik-ügy, a bécsi szocialista pártkassza és sok más egyéb is mind-mind kismiska volt. Jóformán nem is a pénzről van itt szó. Hanem a hazáról, ami ezeknek piacképes áru, eladó és el is adják. Feketére büntetni mindet, aki idegen érdekekért pénzt nyalt fel! Se szeri, se száma a törtető senkiháziknak, akik úgy tántorognak pártból pártba – hogy a végén Gyurcsány homokozójába jussanak –, mint annak idején Szekeres Imre imbolygott a Gripenek átadásán. Amúgy Csekk K. rovott múltú közszereplő helyében én összekészítenék egy kisebb bőröndöt, fogkefével, tiszta bugyival, összecsukható Berg Dániellel, hogy ha kell, pucolni lehessen a magyar nyomozó szervek elől, míg nem késő. Mehetne Kanadába vissza, vagy Szerbiába, a szüleihez. Csak aztán Vucsity nehogy húsvéti ajándékként visszatoloncolja Orbán valamelyik ünnepi alkalmakra tartott kínzókamrájába.

Kereskedő utca 23.

Valamelyik nap „a feminista filmművészet úttörő alkotását” szavazták meg minden idők legjobb filmjének. Filmkedvelő ember vagyok, hökkenten olvastam a hírt – mégis, miről maradtam le? Jól gondoltam: épppenséggel semmiről. Egy három és fél órás hosszúságú, a hetvenes évek elején forgatott, egy prostituált életéről szóló filmről van szó, aminek Kereskedő utca 23. a címe: tegye föl a kezét, aki valaha hallott róla, netalán még látta is. A 2022-es újított besoroláson második helyre került a korábbi listavezető, a Szédülés, és harmadik lett az Aranypolgár. Hitchcock és Orson Welles most biztos bután néznek össze az égi moziban, ugyan, mit tesz velük és életművükkel a politikailag korrekt XXI. század elmebaja. A finnyásabb kritikusokon kívül a kutya nem hallott erről a világelső moziról, a filmszínházakban gyakorlatilag a kezdet kezdetén megbukott. Megint a politika veri a tamtamot. Nem új keletű a dolog. A filmművészetben az Oscar óta tudott, ki kaphat plecsnit és miért adják neki. Ezen a "legjobb filmen" sincs okunk meglepődni. Ha valaki netán csodálkozott, az maximum a még élő stáb valamelyik tagja volt, akinek ötven év után esett le a tantusz, hogy "minden idők legjobb mozijának" a részese lehetett. Amúgy nonszensz az egész, csak szarkasztikusan lehet kommentálni ezeket az új, progresszív marhaságokat.

Szekeres Gripenek

Odébb, fentebb más egy mondatot szenteltem neki. Mivel a fiatalabbak nem emlékezhetnek rá, ide kattintva megnézhetik azt a mulatságos videót, amelyiken az akkori szocialista hadügyminiszter az új harci gépek átadó ünnepségén alig forgó nyelvvel hadovál a kecskeméti katonai reptéren. Nagyon emlékszem rá, jókat röhögtünk, meg szörnyülködtünk rajta. Az hagyján, hogy sakál részegen zagyvált a mikrofonba mindenféléket. Az volt a legviccesebb, hogy ez a magyarított nevű Stein – évekkel korábban – még a Varsói Szerződésért adta volna proletár vérét, amit persze sosem kértek tőle. Ezek mindig más vérével-verítékével akarnak történelmet írni. Aztán abból nemhogy történelem, hanem ócska kutyakomédia lesz. Közben a Balaton melletti privát építkezésére kivezényelt honvédek szorgalma révén felépült ennek a beültetett hajú senkinek a villája.

NAPLÓ - 167.

 

Egy minapi képem

Advent második vasárnapja. Négy óra. Még a madár is alszik.
Ez most a vedlés ideje. Eklízis: így is lehet mondani. Vedleni nem csak az ízeltlábúak, a hüllők vagy éppen a madarak szoktak. Vedlik az ember is. Jómagam évek óta ebben élek. Akkoriban következett be, hogy új élettervet kellett megszülnöm. Nehéz vajúdás volt. Sokáig tartott. A gondolatköreimet és a lelkem világát is át kellett rajzolnom. Az idő tájt még a méretét sem ismertem ennek a feladatnak. Ha ismerem – bizonyosan meghátrálok. De Isten sosem kíván lehetetlent. Hát vedlettem. Néztem éhomra Cseh Tamás sírját, a süket szél zúgását hallgattam, álltam az utcák decemberi, süvöltő huzatában, ott, azon a téren, ahol mindig hideg van, áradt felém a kora este fényszórós forgalma, kezemmel pedig suta mód valami rángó mozdulatot tettem, mert úgy szerettem, ahogy csak az édes halottjait szereti az ember. Egyetlenegy anyagból készült az akkori emlékeim szövete. Bele volt fűzve Kanizsa kék szála, a Járás sárgája, a folyó szagát árasztotta, és amiként a könnyek áztatták, úgy bugyolálódott bele a csönd. Régóta tudom, minek hol van a vége. Bizonyos értelemben már ma sem érvényes, ami még tegnap volt. Nem könnyű ez a felismerés. De ha sikerül, némi esély mutatkozik az újjászületésre. Szenvedés nélkül viszont az sem megy. Melyik születés vértelen?
Legtöbbször a betegség segít rájönnöm, mennyivel elevenebb, hasznot hozóbb érzés a vedlés megélése. Két kézzel kell a betegségnek odaadni mindent, ahogy másoknak is két kézzel kell osztani, ami van: semmi mással nem kell törődni. Az élet elől kitérni úgysem lehet. Vissza kell venni a nagy arcból. Vissza kell venni a túlérzékenységből, azt finomabbra hangolva lehet csak értelmes célokra használni. Tervezni óvatosan szabad. Papír fecniken a jövő, a szekrényajtón a pénzügyi kimutatás, addig érdemes élni, amíg van akarás. Ha az sincs: jöhet a befejezés.
Aztán hibákat kell számolni, este, lefekvés előtt elsorolni. Szembesülni a tükörképpel. Tudom, tapasztalom, percekre, órákra rá ki fog mind vetülni az álmokra, visszaköszön minden hiba, mert az elme csak álomban képes a lélekkel együtt teljes kapacitással dolgozni. Ezekben az óvatlan pillanatokban teljesedik ki a szellem, amit máskülönben aligha lehetne előcsalogatni. Hozzá nem lehetek szűkkeblű, fukar, hisz helyettem érez. Alávetem hát magam az akaratának. Élni kell. Így. Kipakolni a fölösleges kacatot. Mostanában már úgy élek, mint aki folyton utazik. Motyóm összekészítve, menetkész vagyok. Előtte gondosan eldobáltam, ami nem kellett. Egy rakás illúziótól megszabadultam. Kitettem a fölösleges érzéseket. Mindössze a szűkre szabott cinizmusomat hagytam meg, végveszély esetére. A sokat gyűjtögetett tapasztalatokból csak a legfontosabbak maradtak nálam: egy zsebben elfér útravalóként az összes. A késztetéseket, az ösztönvilág legalantasabb lomtárát kiszórtam ugyan, de amikor a megcsappant poggyászt át- meg átrázom: mindig találok közte maradékot. Nem vagyok rá büszke. Ahogy arra sem, hogy a fölösleges emlékeimet továbbra is cipelem.
Megint egy adventi vasárnap. Furcsa, eszméletlen keringés ez. Látom, ahogy sorsom dagálya ismétlődően, ciklikusan, mind fokozatosabban ellep. Ezzel sincs bajom. Már nem szaggat, nem fáj, nem érint meg vasmarkával a kétely. Egykedvűen nézek a nehezékre, ami tehertételként vár rám. Értelmemben világol, mi a dolgom és a szerint cselekszem. Feledni muszáj, vedleni. Ádvent második vasárnapján nem gyújtok gyertyát. Nem lenne értelme. Hadd égjen az máshol.            

NAPLÓ - 166.

 

Hétfőn eltemették a Bibit. Bár szerettem és megérdemelte volna, mégsem kísérhettem ki utoljára. Délutáni beosztást kaptam, így csak a szerkesztőségből, gondolatban ballagtam a kanizsai nagytemető gesztenyefái alatt. Elég ez így? Ha nem, akkor is ezzel kell beérjem. Ahogy róla, úgy minden halottamról pusztán a színes emlék forgácsok maradnak meg. A kidőlt fák egy idő után elkorhadnak. Jó esetben új hajtások sarjadnak a gyökerükből, vagy a kettétört derekukból. De legtöbbször megszűnnek létezni, s csak mi, akik ismertük őket, látjuk, érezzük még nagyon sokáig a lombkoronájuk árnyékát. Aztán azok is elhalványulnak. Ezzel a vacak, szomorú érzéssel nem lehet mi kezdeni. A múltkor egy eladó kanizsai házról már nem tudtam megállapítani, pontosan hol, melyik utcában található, pedig negyedórányit tanulmányoztam a fotókat. Kopnak a képek, bennem. Nem csak a fölpántlikázott kacatok, hanem a leghétköznapibb látvány is.

Ezt a kíméletlen leválasztódást egyedül kell megélni. Titkon, mintegy szégyellve, de minden adandó alkalmat megragadva küzdeni ellene. Egy ember emléke, egy parasztházé, egy udvaré vagy egy akácfáé: hát nem mindegy? Ugyanolyan fontosak.
A szeles, esős utcákon hiába nézem az embereket, egyiknek se tudnám megmagyarázni, ki is volt valójában, aki Kanizsán most elment közülünk. Hogy mennyit is ért az illető, hogy hányan szerették és mennyinknek és milyen mélyen fog hiányozni. Lassan megismerni az élet céljait. Sietni kár, nincs értelme. Annyit tehetek, hogy azért figyelem a világot. Úgy és akkor is kell rajzolni, írni, ha – mint az utóbbi napokban, azt észlelem – éppenséggel semmi különleges nem változik körülöttem. Írom a másik naplóba:
„Ennivalóm nem sok van, a maradékot eszem. Kocsonyát vettem az önkiszolgálóban, friss kenyérrel: pont jó. Végül a vasárnap délutánt is kihúzom valahogy. Este röviden telefonálok E-nek. Vastag a hangom, meghűlhettem, köhögök. Elkezdődött a katari foci VB: még egy indok, a következő hetekben miért nem megyek sűrűn a pince felé. Éjjel az 1899 című német thriller sorozatot nézem: szellemhajós, misztikus széria, időutazással, térugrással. Kicsit sok benne a rejtély. Néha követhetetlennek tűnik, de az utóbbi időszak nem sok értelmes filmmel ajnározott el, ezért érdeklődéssel figyelem. Többször fölköhögöm magamat, tavalyról van szirupom, de még nem kezdtem használni.”
A napok múlnak, ilyeneket jegyzek, miközben egy országhatárral, vagy kétszáz kilométerrel és egy elvarratlan élettel odébb a közös barátunk negyven kilós testét gurítják koporsóban. Hogy lehet így őszinte a gyász? Vagy eleve ilyenek lennénk? Fázok én a választól, ha így van, ha úgy. Aztán csak folytatom a sorokat:
„Nincs jó kedvem. Az idő is kezd téliesre fordulni. Sok a szürkeség, eső is esett, csak rendes hideg, kopogó fagy nem akar lenni. Hírlik, ha minden igaz, ezután… Talán. Kis jó hír, délelőtt L. telefonál, polcrendszert kapok a műterembe. Ilyen részsikereknek kell örülni. Meg annak hogy szerdától végre szabadság! Egyik legfontosabb, hogy a szekrényemben rendbe rakjam a ruhákat. Leltárt csinálok, szelektálok, ha kell. Aztán naponta kiviszek egy túra cuccot, főleg könyveket, vásznakat, festékeket, kereteket, de cipőket is, ki minden fölösleget a műterembe. Nevet kéne neki adni. Mondjuk legyen: Sziget. Ha ott kint leszek, a zöld erdő fái között, Robinsonként élhetek. A trolin, de a villamoson is tömegnyomor három előtt. Igyekszem közömbös lenni. Sok nyomorultat látok, már bódultak, részegek, vagy drogosok. Büdösek, igénytelenek, kerülöm őket.”
Elképzelem, hogy az élet küldi ezeket a jelképeket. Váltakozó ütemben kapom őket, hol erőteljesebb utalásokkal, hol gyöngébben, észrevehetetlenül. A város is sóhajt, néha felnyög velem. Ólomszínű az ég, felhők kiömlött kék higanya folyik a budai horizonton. Korán sötétedik, egyre hosszabbak az esték. Megfejthetetlen, mire föl vannak előttem ugyanazok a lábnyomok. A csapásukon megyek, merev léptekkel, előre tolt állal, s közben igyekszem nem észrevenni, hogy a saját talpam lenyomatát követem, körbe-körbe.

Pósa Károly: HAZAVÁRÓ VERS

                                                                                                    B. barátunk emlékének

Most egy hang szól a világban,
egy világ zeng most a hangban.
Szentelt gyertya serceg, fény ölel szobámban.

Pókfonal fönt, az ágy vetetlen,
a Keletinél fanyar füstködöt kapok,
abban bízok, Bácskába mennek még vonatok.

Élni kell tisztán, úgy mint a víz:
mélyen, céltalan, nevetőn-sírva.
Szeretni fennkölten, cifrán, a felhőkre írva.

Hamis lett ez a vallomás is, hiszen
titkon az otthoni Járás szikén fekszem:
ott múlok majd el, tudom, lassan megöregszem.

LANDMESSER ÉL!

Hamburg, 1936. június 13.

HUXIT

Magyarország és a jelenlegi EU-s vezetés: nekem erről mindig az a férfi jut eszembe, aki Adolf Hitler Hamburgba történő bevonulásakor a tömegben egyedüliként nem lengette a karját. Mára Budapest lett August Landmesser. Így hívták azt a férfit, jól jegyezzük meg! És azt is, hogy ma már tudható – neki volt igaza.

KATASZTRÓFATURISTÁK

Kijevbe mentek a Momentumosok. Katasztrófa-turisták. Nem szép dolog mások baját tetézni a lábatlankodásunkkal. Ráadásul a mások bajával fotózkodni is neveletlenségre vall, miként hőscincérekből is van elég: attól az ukránoknak nem lesz jobb, hogy ez a két elszánt tekintetű vállfa eljátssza a kemény legényt a kijevi sötét éjszakában. Segíteni akarnak? Mondjanak le egy-két havi parlamenti bérükről, és abból célzottan támogassanak meg néhány kárpátaljai magyar családot, mondjuk vásároljanak nekik szenet télire. De hát ezek a legények ilyesmire képtelenek. Jó csajozós duma a "Kijevben jártam, jujj-jujj, hogy ott mik vannak!" Hipokrita banda a Momentum, egy csomó karrierista pozőrrel. Ma azt írták, hogy aggódnak a kárpátaljai magyarokért. Ezt a gyalázatos hazudozást! Majd ha a Momentum nyüszítve bocsánatot kér az erdélyiektől, ha méltóztatik egyszer, csak egyetlen egyszer elmenni és fejet hajtani Mindenszentekkor a délvidéki magyar áldozatok emlékművénél, ha a tejtestvér szlovák pártszövetségesén valaha számon fogja kérni a Benes-dekrétumok ottani támogatását, és ha egy kijevi luxus hotelben háborús koktélozás helyett Rahón vesznek tűzifát egy ottani magyar óvodának (amit a magyar állam épített), akkor elkezdem hinni, hogy néha valóban aggódnak a határon túli magyarságért. Addig viszont coki!

POLSKI FIAT

A magyar miniszterelnök levélben köszöntötte a Lengyel Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Mateusz Morawiecki kormányfőt és Lengyelország polgárait. Be is indult a hörgő ventilátor: a közösségi oldalakon a népfölség sérelmezte a magyar politikai vezetés gratulációját, ugyanis az elmúlt hetekben, hónapokban Varsó többször páros lábbal szállt bele Budapestbe. Nekünk is durculni kéne, méltó választ adni – így az internet népe. Nem értek egyet vele. Orbán – vagy az ő nevében igazgató, ezt a levelet is megfogalmazó apparátus – egyik erénye, hogy nem a pillanatok állása szerint dönt, cselekszik, hanem mindig képes hosszú távú – megkockáztatom, fellengzősen hangzik, de attól még igaz – történelmi léptékben, konzekvensen gondolkodni. Európa jelenlegi hibája, hogy rövidlátó. Nemhogy ciklusokban – években sem tud tervezni. Sodródik. Orbán és kormánya viszont nyolc-tíz sakklépéssel előttük variálja, húzgálja a bábokat. Nem mellesleg, mindig a magyar érdekek mentén. Hát ezért jár most a bennünket olykor hátba szúró lengyeleknek is a diplomáciai mosoly. Egy kis gesztus, udvariasság: cserébe, egy másik, nagy ívű plánumnál jól fog ez jönni.

LILI EL

A múltkori „tanártüntetésen”, azaz a balliberális politikum által széttrollkodott rendezvényen egy gimnazista lány minősíthetetlen, trágár szóáradata az őt futtató erők szerint költészetté magasztosult. Legyen meg az óhajuk. Ez a diáklány most gimnáziumot vált. Egyelőre nem tudni az okát, mi késztette erre, miként az sem világos, hová megy, hol akar érettségizni, miként folytatja a tanulmányait, hogy alakul a karrierje. A magam részéről annyit mondok: sok szerencsét hozzá. Előtte még az élet. Remélem, az új intézményben majd inkább emberségre tanítják, sikerül nekik megmagyarázniuk, mennyire rossz úton jár a nagylány. Akárhogyan is van, arra a szintre nem szabad süllyednünk. És az egyoldalú megbocsátás is az érett, egészséges szellemű, felnőtt emberek kiváltsága.

ATOMHÁBORÚ UTÁN

 

Kék ló
(vászon, 220 cm x 80 cm) - festményem 

SVEJKEK

Ha nekem most februártól máig az összes Ukrajna-szakértő, katonapolitikai szaktekintély vonatkozó cikkét egymás mellé kéne szerkesztenem egy háborús antológiába, úgy nagyon egyszerű dolgom lenne: a páros oldalakra kerülne, amelyekben az ukránok győzelmét látják, a páratlanokra meg azok, amikben az oroszok diadalát jósolják. Jó vastag, súlyos kötet válna belőle. A haszna meg annyi lenne, hogy ha egy fél diót raknék alá, akár egérfogónak is használhatnám.

MR. ÉS MRS.

Nem tüntette fel a „névmásait”, bocsánatot kért az amerikai demokrata képviselő. Aki nem tudná, jó lesz ha megjegyzi: Nyugaton a névmások tisztázása egyféle divat a transznemű mozgalom hívei körében. Innét kezdve az a nagyszerű hír, hogy a biológiai férfiak kérhetik másoktól a női névmások használatát, és fordítva, a nők meg a Mister megszólítást, hímnemű névmásokkal. Reggel olvastam a tudósítást és az a szomorú, hogy már a teámat se köptem vissza. Ez már nem szenzáció. Atyavilág, itt tartunk 2022-ben! A Föld megérett a pusztulásra. A jólétünk elérte a végpontját. Mikor már a lábunk közétől nem látunk messzebb, akkor illő csöndben lehúzni a rolót. A magam részéről szép nyugodtan várnám be az összeomlást: kimegyek a tanyámra, etetem a lovat, simogatom a kutyáim fülét, iszom a kútvizemet és ha jő a végzet, az atomháború vihara, akkor magamra zárom majd az alsó konyha ajtaját, kétszer ráfordítom a kulcsot, és a boros demizsonok mellett kivárom a kollapszust, hogy megszűnjék a világmindenség. Aztán, ha kukorékol a kakas, elő fogok jönni. Szétnézek majd. Nyújtózok egyet, és megállapítom, jó így nekem egyedül is a Földön, a jószágaimmal. Mondhatnák, ez hülyeség. Nem az. Tényleg nagyon elegem van ezekből az elkefélt közállapotokból, legyenek azok bárhol, külföldön, vagy idehaza. Nem most csömörlöttem meg. Évekkel ezelőtt megvettem a tanyát, építem. Erőmből telhetően önellátásra állok, van hozzá földem, kis erdőm az Isten háta mögött, de közel a Tiszához. Ötven múltam. A maradékot ott akarom letudni. Ahogy írtam – jószágokkal. És attól kezdve tényleg nem fog érdekelni semmi és senki. Kedvemre írok-festek-rajzolok, lovagolok, ha meg hangzavarra vágyok, belefújok majd a dudámba, szuszogni a cigánymeggyfám alá heveredek, és a többi, a közéleti káosz meg annyira lesz csak fontos, hogy semennyire. A világjárvány után jött ez az ukrajnai cirkusz és mára meggyőződésemmé vált, hogy ennek nem lesz vége. Ördögi spirálba került az ember(iség). A fizikai, vérrel járó leszámolás helyett immáron a gonosz rosszabbra hajt: a lelkünket akarja megszerezni. Ilyen gender, woke meg minden más ideológiával fog elpusztítani minket. A falra sem kell festeni, a mindennapjainkon is előttünk vigyorog. A patkányok lázadása ez, nincs mit szépíteni rajta. Fejére állt a világ, sajnos.

NOMENTUM

„Óriási” akcióban a Momentum – lelkendezik egy ellenzéki hírportál. A lila párt aktivistái most a külügyminisztérium előtt festegették az aszfaltot. Én meg nézem a csókát, ül a széktámlámon. Jó esetben túl fog élni engemet: ilyen körülmények között akár ötven évig is elhúzzák a varjúfélék. Még sokat fog látni. Politikailag jómagam is láttam immáron eleget. Momentum? Óriási akció? Közben egy A4-es papír sablonnal rongálják a közterületet. Ennyire képesek. A rézangyalát! – ezek azt hiszik, most épp ők az Amur-menti partizánok, pedig csak hópihék, erőtlen, nyafka és életképtelen kiskamaszok. Sosem lesz belőlük az ország vezető ereje. Sosem.

DICSŐSÉGES ÉS DICSTELEN NAGYURAK

2022.11.13.
Dunai uszály a ködben

Mint egy búvópatak, vagy mint egy vándor népi motívum, úgy szokott ciklikusan vissza-visszatérni Petőfi Sándornak a Dicsőséges nagyurak című verse, azaz a Mácsai Pál általi szavalata.
A költemény igazi forradalmi alkotás. Tele van szenvedéllyel, jó adag radikalizmussal, nem nagyon rejti véka alá a dühét és a számonkérő, fenyegető hangnem is ott morajlik a rímek között. Már Latinovits is szavalta, és az akkor regnáló kommunisták nem szerették miatta. Utólag kínosan magyarázták: a Színészkirály a fránya imperialista kapitalistákat akasztotta – képletesen. Hiába, szűk volt a kommunisták gallérja, érezték, találva lettek. A diktatúrában szokatlan volt ez a sokat mondó hangsúllyal interpretált vers. A Dicsőséges nagyurak mégsem a Latinovits féle változat miatt vált ismertté. Mácsai Pál tette azzá: a bimbózó újkori magyar demokráciában állt vele színpadra, nem pedig az egypártrendszer nadrágszár reszkettető légkörében. Ez nagyon lényeges különbség. Latinovits Zoltán bátor, sőt vakmerő volt, Mácsai viszont csak egy ügyes színpadi szereplő egy pártrendezvény szerű monstre koncerten.
Pár nappal a rendszerváltás második országgyűlési választása előtt szavalt Mácsai, 1994 április 22-én, egy Jancsó Miklós – ős SZDSZ-es szimpatizáns – által rendezett koncerten, ahol az akkori baloldal és a liberálisok még külön-külön indultak a néhai Antall József keresztény-konzervatív kormánya ellen. Az a kabinet utána el is vérzett: Horn Gyula szocialistái, azaz az ex-kommunista párt abszolút többséget kaptak, több, mint 54 százalékot. Kényelmesen kormányképes erővé váltak tehát önmagukban is. Ám bizonyos okok miatt – mostanra tudható, tételesen igazolható mik voltak ezek a kényszerűségek – koalícióra léptek az SZDSZ-szel, ami 17 százalék pluszt hozott a közösbe. (Aztán, két cikluson keresztül ez a parazita SZDSZ zabálta föl morálisan a gazdatest szocialistákat, a farok csóválta a kutyát: ez ma már történelem, és azóta be is döglött mindkét erő, oda kerültek, ahová valók...)
Vissza Mácsai szavalatára.
Nem tisztem mentegetni Antall "kamikáze kormányát", ők maguk is tudták, mire vállalkoztak. Egy csomó népszerűtlen intézkedést kellett meghozniuk, külföldi és hazai ellenszélben dolgoztak, a jószándékuk mellett emberi és politikai hibákkal is: tény. De ha azt vesszük, hogy a lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke (Antall) után egy bevallottan ÁVÓ-s múltú "na és" kormányfő következett (Horn), aki szalmaszálat sem tett körösztbe a nemzeti ügyekért (Milosevittyel tárgyalva azt hazudta utána, hogy beszéltek a délvidéki magyarságról, ám első kézből – a találkozó tolmácsától – tudható, egy hang se volt ebből igaz), ráadásul nyolc év alatt szétlopták Magyarországot, akkor kicsit másként tekintünk Mácsai és társai buzgalmára.
Ezeknek a hazátlan internacionalistáknak a visszajöveteléért szavalt oly szívhez szólóan Mácsai Pál azon a sehogy se leplezett kampányrendezvényen. Így hallgassuk, így ájuldozzunk rajta.
És hogy mennyire propaganda koncert volt, azt a további fellépők névsora pontosan láttatja. Koncz-Bródy-Zorán (mindannyian a mai napig hithű liberálisok, azaz tanultabb kommunisták). Dés László és Gerendás Péter politikai nézeteit azt hiszem fölösleges bárkinek magyaráznom, miként Galkó Balázs vagy Bornai Tibor is szintén abban a kompániában ismerős arcok.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a koncerten fellépett Hobo, a Kaláka meg Sebestyén Márta is. Egytől egyig régi kaméleonok, az asszisztálásuk csöppet sem meglepő.
Illő lenne a helyén kezelni dolgokat. Mácsai jó színész, de nem játszhatja el a független művészt, mert politizál. Lehet valakinek a kedvenc énekese Zorán, de jó ha tudjuk, a sztálinista apja a Rákosi féle Magyarországon kapott menedéket: a két fia előtt folyamatosan csak nyíltak a káder kapuk a könnyűzenei stúdiókban. Kérdezzék meg a már akkoriban is progresszív zenész zseniként számon tartott Baksa-Soóst, ő vajon miért nem kapott lehetőséget? (Vagyis, már ne kérdezzék, mostanában halt meg szegény.)
Koncz Zsuzsa másfél oktávig se vitte soha, ki is vágták Szörényiék egy idő után, úgy megunták, hogy az apósa miatt sztárolt "énekesnő" szerény torkára kell fazonírozniuk, amit komponálnak. Kérdezzék meg, mit gondol erről Kovács Kati: tudna mesélni ezt-azt Koncz Zsuzsa kartársnő énektudásáról. Vagy kérdezzék meg Cserháti Zsuzsát, Katit a Kerek Perecből, Dinnyés Jóskát meg még nagyon sokakat, nekik miért nem adatott lehetőség, mint azoknak, akik ötven éve a rivaldafényben sütkéreznek, vagy nyafognak, amiért nem az ő szájuk íze szerinti a politikai széljárás.
Ezek egy bagázs. Voltak és lesznek.

                                     Pk

Pósa Károly: A HELY, AHOL VAGYOK

Régi könyvek közt élek, alszom,
gyűjtöm őket (párat loptam is innen-onnan).
A falon karcolatok, mind-mind válaszok,
más kincsek, arany – nincs a garzonomban.
Csak mindenféle lopott, fonák boldogságok:
egy cipősdoboznyi komponált emlék.
Tenyeremben arcok tükröződnek,
a fotók vissza-, visszanéznek belém.
Álmomban néha a vaku kéken villanó.
Ilyenkor már nem sejtem, inkább tudom:
póknyál fonálon pöndült a sorsom.
Helyem lett ott, ahol éppen most vagyok.

Ám a várost novemberben se értem.
A sarkokon mozgó árnyakat látok.
Emberek sietnek valami reményében:
– Menjek utánuk? – megállok, tétovázok.
Lábamnál vizes platánlevelek áznak,
vállamra rároskadt a korai este,
lélegeznék, sóhajtanék – de minek?
Kanizsaiként – síneken bóklászok,
feketét lehel a helyem énhelyettem,
s utolér a fölismerés: ide tartozom.
Valószínűtlen az egész. Mégis érzem:
itt vagyok, ahol. Sajnos megérkeztem.

NAPLÓ - 165.

 

A felhők. Érdekes teremtmények. El-elnézegetem őket. Szabálytalanul képződnek, mégis van bennük valami óramű szerűen pontos, mesterien körvonalazható, lebegjenek bár a Dél-Alföld vagy épp a montenegrói tenger fölött. Az alakjuk változékony ugyan, de Kanizsánál is pont olyan sejtelmes közönnyel úsznak, mint ezer kilométerrel odébb délen, amerre a Lovćen meredélyei karistolják az aljukat. Régen szerettem hanyatt feküdni a járási fűben, nem csinálni semmit és csak félig lehunyt szemhéjam alól sandítani fölfelé. Gazdagon terített, foltos abrosz volt az ég, és a fehéren mászkáló bárányfelhőkkel rám borult az odafenti kék rét.
Szeretem az öböl fölé begyűrűző párákat is. Könnyedebbek, vizenyősebbek, bolyhosak, akár a keleti bazárokban vehető áttetsző, pillekönnyű selyemkendők. Vattaszerűn, hókán a szemközti, vagy a mögöttünk lévő hegykoszorúról ereszkednek le a tenger hátára. Nézem azt a sok kerekded, gömbölyű kontúrt. Kedvemre való formákat látok köztük: kabak lófejet, nyíló virágszirmot, kéményfüstös kontyolt tetőt, tátott szájú leopárdot, vagy éppen furcsa, hatujjú kezet, valami hatalmas, égi sámán tenyerét. Sóhajtozok fölfelé. Elkalandoznak a gondolatok. Aztán hirtelen ugyanannyi szeretettel tudom megkívánni az aludttejt is. Közönséges dunsztos üvegben árulják a tengerparti önkiszolgálóban, ami mellett a turista szezonban pékség működik. Foszló kalácsra emlékeztető, frissen sütött vekniket kínálnak. Cégtábla nélküli kis üzlet, a kemence illata bárkit bevezényel a pékségbe. A forró, puha bélű kenyér mellett pedig a számban olvad el a savanykás, hűtött aludttej: megunhatatlanul tudom enni, akármikor.
Bármennyire is rugaszkodik el az elme, ha közben kordul a gyomrom – visszaránt a valóság. Emlékeztet arra, hogy nem csak nemes gondolatok űzik egymást. Nem csak gyász van, szerelem és könnyek vannak, hanem van éhomra nyelt gránátalma, melynek vörös levében ott édesedik az élet minden szépsége. Szőlőt és napon érlelt sonkát kívánok meg olykor. Még akkor is észre kell venni az efféle apróságokat, ha éppen egy megszelídült lázadót játszom, olyan valakit, aki már nem akar integetni a pompa irányába, csak jól szeretné érezni magát: ülni akarok egy asztal mellett, jó társaságban. Beszélni egy másiknak, de inkább csak meghallgatni azt, lévén magamról már pont eleget tudok, majdnem sokat is. Nincs kedvem nagy lakomákhoz. Ettem-ittam eleget. Beérem kevéssel, gyakran ugyanazzal, mert a változatosság már nem gerjeszt bennem kíváncsiságot, inkább untat, taszít. Félek tőle, épp csak annyira, hogy egyúttal le is nézzem. Gondolkozni se nagyon szeretek: ha ilyesmire vetemedek, azt se nevezném gondolkodásnak, csak egyféle belső figyelésnek. Örülök ha magamat meggyőzöm, másokat már nincs kedvem és nevetek jóízűen azokon, akik manapság is a világ megváltásában érdekeltek. Ez a világ azt nem érdemli meg.
Az élet parányi mozzanatainak a kinagyítása, az egyszerűség kivetülése viszont tovább foglalkoztatja a képzeletemet. A múltkor percekig álltam a perasti temlomkapuban: le nem tudtam venni a szemem az ormótlan, több száz éves kilincs zöldülő patinájáról, a korrodálódott kovácsolt vas mohos, pikkelyezett sebhelyeiről, amik mellett több tucat generáció, százezernyi kéz koptatta fényesre a kilincs nyelvét. Az a kilincs maga testesíti meg az időtlenséget az állhatatosságot, megmutatva, hogy az emberi élet változása is egy folytonos válság: egyikből másikba tántorgunk, mert végső soron ez az értelme a létezésnek, a változások elviselése és elfogadása, hogy századszor is megfogom ugyanazt a kilincset, lenyomom és bemegyek azon az ajtón, ahol előre tudom, mi vár rám. Ez ellen nem sok mindent bírok tenni. Az emberi hatalmam véges és ha szorongat is a jövő, más egyebet nem tehetvén azt csinálom, amiben hiszek. Írok, rajzolok. Bízom benne, hogy sosem kerülök olyan helyzetbe, hogy mindezt el kell tagadnom magamtól.

     Pk

LOMBTALANÍTÁS

Méltósággal megöregedni.
Nem hátrafelé sóhajtozni, nem visszamutogatni, nem vádolni és nem játszani tovább az eljátszhatatlant – a legnagyobb emberi kihívások egyike.
Az elöregedő gondolatok megereszkedése ordasan pókhálóz be mindent. Okkal félni tőle. Olykor az élet folyamatában, annak dandárjában is elragadja az értelmet a magány szikkadt tollú, fekete madara. De a létezésünk vége felé előbb-utóbb mindenkit utolér az egyedüllét érzése. Hiába ápoljuk a virágágyásainkat. Senkinek sincs hibátlansággal körbekerített, dudva nélküli paradicsoma. Mégis rossz, amikor a fogvacogásos kedélytelenség utat tör magának a szépen ápolt kertünkben, ha feltúrja a gonddal egyengetett eszményeinket, az igazságunkkal bevetett mezsgyénket. Amint mindennapos társsá válik a rosszkedv, a kerti kispadon ez a kéretlen cimbora kínos kérdésekkel fog bennünket szembesíteni. Fárad tőle az agy. Egy idő után pedig a "lehetett volna másként" érzése végleg eluralja ernyedő időnket.
Ekkorra fölsejlenek a mulasztásaink. Mi mindent akartunk elérni! Hány meg hány vágyunk beteljesületlen maradt! Hová tűntek a korábbi tervek, a nagy tervek: foszlányokban ha netán megvalósult egynémelyik…
Ez a ráeszmélés a fölöslegességünkre fájdalommal jár. Sorvasztóan hat. Emiatt nem akárki tud a múltjával farkasszemet nézni. Tudom, lévén engem is zavar a fölismerés, hogy kerek emberré akkor sem váltam, amikor még a fizikai erőnlétemnek a csúcsán voltam. Akkoriban csak elhittem, enyém a világ, annak minden lehetősége. Nem így volt. 
Azóta is csak remélek, ám az áhított kiteljesedés nem jön egykönnyen. Még most se következett be. Az igazi, a mélybe tekintés képessége, a tartalom töménysége, ami némi vigaszt adhatna: mind a mai napig várat magára. Jó kérdés, valaha részesülök-e ebből a kegyelemből. Kapok-e verset, dallamot, rímet? Vagy csak szövegtelen, elvetemült ütemek szárazon zötykölődő vázában lesz részem? Ezt nem tudhatom.
Egyet tehetek csupán. Vigyázok.
Átbeszélt éjszakákon át keresek tovább. Álmodok, sűrűn fölriadok. Olyankor fölszakítom az ablakszárnyat, és nem érdekel, hogy a nyári fülledt éj langyába, vagy a deres decemberi huzatba görbed bele a mezítelen árnyékom. Görcsös erővel nézek az elsuhanó évek után. Rögzítem valamennyit. Világos testeket, fehér nyakakat látok. Mellettük halvány homlokok kísértenek, miközben szépen ívelt hátak hajlonganak előttem és tenyeremen érzem a nárcisz kelyhének puhaságát, amitől elúszik velem a képzelet a kanizsai mólók alá, oda, ahol a folyó vize ombolyosan sötétzöld a mohától, ahová a napvilág sosem süt, és ahol olyan a szaga a Tiszának, mint eső után a temetőnek. Ott és a parton integet a sorsom. Kényelmesen visszaintek neki, aztán elcammogok a másik irányba. Elérhetetlen messzeségekbe már nem akarok utazni. Nem menekülök, mert már elmenekültem. Az utamat önszántamból torlaszoltam el, megelégedtem én már mindenféle látvánnyal.
Álltam a tavaszban, a virágaiba boruló töltés lankáján, nedves áprilisi szél fújt és szerelmes voltam. Kell-e ettől több és szebb? Úsztam az érzékiségben és sós hullámokon, a parton lévőket, a kőházakat és a cédrusfákat csak homályosan észleltem, a habokban fürdött a szemem, értelemmel és korlátlan szenvedéllyel fedeztem föl a mészkő sziklák árnyékában tenyésző ismeretlen, vérpiros termésű kórókat, sűrű és édes melódiákat hallgattam, hamis vallomásokon, fogadkozásokon húztam el a számat, és ha az odaadásról suttogtak a fülembe olvadó szavakat, mindig bólogattam, udvariasan naiv maradtam.
Egy napon majd ezt is el kell ereszteni, félredobni, miként a megunt kacatokat hajítjuk oda, mások megunt limlomjai közé. Ősz van. Ez a lombtalanítás ideje.  

        Pk

Siketségem története

Ha akarnék, tudnék erős cinizmussal írni a vasárnap lezajlott budapesti tüntetésről. Botrányos volt, kétségtelen. Ide süllyedt a magyar közélet.

Inkább visszafogom magamat. Se kedvem, se tisztem megírni, hogy a pulpitusra invitált hivatásos és nem hivatásos hergelők, a politikával gazdagon átitatott rendezvény szónokai között mit kerestek gyermekkorú szereplők. Hogy a politikai pedofília meddig tűrhető. Hogy a mikrofonokba mennyi útszéli mondandó, mekkora suttyóság, és hány decibel ízléstelenség okádható.

Leírhatnám a válaszaimat, de minek?

Nem vagyok szent. Szoktam én is káromkodni, bár nagyon igyekszem elkerülni.

A trágárság a tehetetlenséget láttatja. Aki meg tehetetlen, az gyönge.
Amikor szakad a cérna, és már nagyon muszáj vastagot mondanom, ha fölmegy a cukrom, vagy hirtelen indulatból kiszalad a számon az éppen aktuális gorombaság, azt jobbára magamnak közlöm, dünnyögöm, sziszegem és legtöbbször szerbül – hangozzék most bármennyire furcsán is. Nem mintha a magyar anyanyelvemen nehéz lenne találni megfelelő kifejezéseket. Aligha kell bizonyítani, akad a magyarban is formula, szóvirág: felettébb gazdag az a bizonyos szódás kocsis szótárunk. Valószínűleg inkább azért áll rá a szám a szerbül káromkodásra, mert legbelül érzem: helytelen, amit csinálok. Egyféle védekező lelki mechanizmus lehet. Mégsem magyarul dühöngök, hanem idegenebbül. Ha szerencsém van, mások, a környezetem meg se érti. Annál jobb. Elleplezi a tahóságomat. Közben hadd tomboljon a kultúrharc. Már ha egyáltalán a kultúra, mint olyan a vasárnapi események tükrében bármiféle értelemben használható lenne. Nem az, sajnos.

Jobb tehát csak a személyes ügyek felé fordulni. A saját szerep fölismerése és értelmezése is szép föladat.

Éppen evégett roppant mód örülök, hogy az évek során kifejlődött bennem egyfajta hasznos siketség. Ez a módszerem teszi lehetővé azt a lelki visszazáródást, azt a nyugalmas szellemi süketnémaságot, ami időnként – ahogy divatosan mondani szokás – tokkal-vonóval kizárja a körülöttem zajló világ eseményeit, elvág minden idegszálat, amivel a közügy, a mindennapi folyamatok, legfőként a politika történései behálózhatnák, megzavarhatnák, összegubancolhatnák belül dédelgetett békémet. Nem hagyom elszívni az erőmet. Ilyen olcsón nem fogom megengedni. Noha munkám, vállalásaim révén kutya kötelességem naprakésznek lennem, mégiscsak megnyugtató a tudat: ha akarok, bármikor kiszállhatok ebből a zagyva, embertelen, abszurd és egyre kíméletlenebb ringlispílből, ahol nekem nem tetsző bazári majmokból verbuválták a rezesbandát.

Festek. Írok. Rajzolok. Mikor mit. Kilépek, eltávolodok a disszonanciától. Olyankor a rádió se duruzsol. Csak a madár rikkant, ha rájön a félóra, vagy csacsog, gügyög hozzám: mostanában kezd beszélni. Fütyülök rá – szó szerint. Ugyanazon az éles hangon visszafütyül. Ő is fütyül rám, ha úgy tetszik. Kvittek vagyunk.

Kívül viszont a zűrzavar egyre kibogozhatatlanabb. Itt olyanok akarják a jövőt meghatározni, akik saját lankadt lobogójukat sem képesek a magasba emelni. Amott lövik egymást a testvérnépek. A hurka ujjak már az atomrakéták indítógombján babrálnak. 

Nézek megannyi hétköznapi embert, a járókelőt: vértanúra emlékeztető szenvtelen arccal láttamozzák a telefonjukon tálalt híreket. Fásult közönyük, vagy épp a föllobbanó képzeletük vezérli, rángatja őket. Szem kifordul, húzódik félre a száj, homlok gyűrődik és kidagad a nyaki ütőér. Csupa-csupa tüzes béka, sistergő istennyila, kénköves eső, pokoli hangzavar, irgumburgum villog a koponyájuk fölött. Kell ez nekem? Bő kétezer éve Keresztelő Szent János az „élet zengő magányáról” értekezett, Hieronymus Bosch pedig csukott szemmel is úgy festette meg a jelen korunkat, hogy a horror nagyzenekara a rettenet erejével egyre csak fújta a régi halottak sípcsontjaiból készült hangszereket.

Sokan most várják a gongszót. Nem tartozom közéjük. (Általában majdnem sehová se tartozó lettem. Milyen jó is ez így!)  

Pk

NAPLÓ - 164.

Amint megébredtem a kis gyimesi parasztházikó együtt sóhajtott velem. A hajlék langyos volt. Néhány parázsdarabka hunyorgott a szögletes sifon kandallóban, mert éjféltájt még a tűz pattogása ringatott álomba: fejem a tollpárnába süppedt, vállamra borult a nemezelt takaró. Alatta a pillekönnyű paplan a puha testmeleget vigyázta, aminek titkos párája úgy simogatott, olyan lassan, olyan érzékkel cirógatott, mintha a megszületésem előtti édenben lennék. Az októberi éjszakában a szénfekete űrben lebegtem. Nem volt személyem, az egyéniségemtől megfosztva bolyongtam lét és nemlét határán, a csillagok között úsztam, megsemmisülten. Nem ütöttem lyukat a világ rendjén sem. Álmomban tartózkodó udvariassággal néztem le föntről a templom tornyára, a kis kuvikpárra és a köd átall ölelt házak tetejére, amikre komótosan rákönyökölt a szurkos, nedves égbolt. Láttam a Marost, meg a Tiszát is. Ballagtam hegyi legelőn, kacskaringós kaptatón. Furcsa módon, a végén a kispiaci Járás következett. Az idő- és térsíkok kusza, éteri hálójában vannak ilyen bogok. Aztán hamar véget ért az utazásom. Bágyadtan intettem a visszakullogó álmomnak, amikor a szomszéd kutya öblös ugatására hat óra körül fölneszeltem.

Homályban volt a gerendás szoba levegője. A sarokban téka, faragott ágylábak. Akadt itt fás láda, kék firhang az ablakszemeken, kancsónyi ivóvíz, feszület és rámázott tükör is a falon.

Tűnődő tekintetemet megrezzentette a kutya bömbölése. Borjúnyi, barna jószág. Kell a medvék miatt. Itt ez a módi járja. Errefelé, Erdély túlsó csücskében megállt az idő. Nincs kor, se történelmi, se emberi. A méltóságok és a rangok is különböznek a máshol tapasztaltaktól. A patakokkal szabdalt, tűlevelű rengetegekkel ékített Gyimesekben a személyiség kérdése messze nem a mostanában sok helyen dívó tekintélyelvű, ám legtöbbször hibás értékrendet követi. Ezen a tájékon nem számít a papír érdem, meg az otthonról idefelé mutogatott vagyon sem. Az ember számít. Milyen jó ezt leírni! Megnyugtató a tudat.

Odakint a kék párába öltözött, fenyvesekkel borított hegygerincen az októberi fagy toporgott csizmásan, irhakesztyűjébe dudálva leheletét várta a felhők mögött késlekedő nap első sugarait.

Kőhajításnyira odébb emberek hajlongtak, köbözött fát pakoltak. A környezet sallangok nélkül, falusiasan mutatta magát, dolgos népekkel, tele természetes hangokkal. Még a kutyaugatás sem zavart. Megírtam a Gyimesi reggel verset: majd a vonatról, ha lesz wifi feltöltöm a blogomra – gondoltam. Utána a kandallóba raktam pár hasáb keményfát, a szomszéd kalyiba alól vettem ki, titkon. Öltöztem, fölmentem a templomhoz. Azonnal megtaláltam a kulcsát. Bent pedig… Bent pedig rám szakadt minden. A minden mindenje... Bizonyos idő múltán már elhasználtam a saját gondolataimat is. Nem volt mi után nyúljak. Ismert lett az egész, a szokott dolgok: a szenvedés, meg az öröm. Utóbbi csak valami fásult érzéssé senyvedt. Nem rossz érzéssé, de közönyössé váltam már iránta. Bent, a kicsiny orgona mellett elmerültem magamban, aztán sok fotót készítettem. Pillangóztak a fellegek a gyimesi hegyhátak zöld púpjain, a napsütés szemkápráztatón táncolt. Este tárlatmegnyitó lett. Gyerekek énekeltek. Röpke vacsora, majd István bácsi visszavitt Csíkszeredába. Az állomás mellett vettem útravaló kosztot, ásványvizet. A vonat pontosan érkezett, Tapolcáig egyedül is voltam a kupéban. Korán örültem a kényelmemnek. Egy román–magyar fiatal páros kisgyerekkel cuccolt be hozzám. Végül – bár alvásra alig nyílt esély – tűrhetően utaztam. Néha bóbiskoltam. Kiabálhattam álmomban, arra riadtam, kipattant a szemem. A román apával összeakadt a tekintetünk. Megbocsátóan, mosolyogva nézett. A gyerek nem ébredt fel.

GYIMESI REGGEL

Illusztrációm

Ide-oda csavarog
a reggel fanyarkás íze,
esti aszúbor ínyemen,
nyálam sós vargánya,
lassan indul
az álmos élet magánya:
veled s nélküled.
Sárgán, hamvas
októberi pulóverben
egy mély, édes dallam
vonót húz magamban,
szőke derengésben,
várok, összezárt szájjal,
hideg gyimesi reggelen.

El se dől: a vér alvad,
vagy megélénkül-e?
Pihen a szem a kérdéstől,
felhő fodrokon
dallamos zaj ül.
Csipkés tollú fülemüle
gondom-bánatom
oda és ide csapong.
Amott, rőt és zöld erdőn,
a borzolt hegygerincen
égi csorda vonul kerülőn,
világos, sötét rozsdafoltok
ballagnak le s föl
tűnődőn a komoly ormokon.

Pósa Károly: SÁR (regényrészlet)

(...)
A vidék erdeje, legelője, patakja és folyópartja a teremtett boldogság meséjét susogta bizalmas hangon. Igét kanyarított hozzá a fölöttünk köröző fecskék cikkcakkos betűje, a gyep mélységeiben horkolt a tespedtség, a közömbösségtől pedig a földi lét megvesztegethetőbb lett, mint valaha. Ez volt a legborzalmasabb.
Ez a tétlen nyugalom.  

Emlékszem, zuhogott az eső, zsinórosan verte a kis parasztházak zsúpfedeleit. A kerítésekre száradni kirakott párnacihák döglött madárként csüngtek a karókon, a kocsiszín alá behúzott szekér mellett lapítottak a kutyák, mert közben ködös felhő gomolygott be a házak közé a füzesek alól, buja illatú, halálszagú páraként, és az óarany színű sár lekvár gyanánt ragadt a hegyekből leereszkedő pásztorok bocskoraira. Jöttek orvul, alattomosan azok az idegen szívű, megkövesedett torkú csobánok a méregzöld erdővel sűrűn borított szirtek mögül, onnét, ahol nekünk, gyerekeknek még manók és tündérek daloltak újból, meg újból kezdhető életről, paradicsommadarak boldogságáról, pillangó szárnyú királylányok cikkantak a kelyhekből kelyhekbe, akik kezüket fogva, mézédes nektárt kortyolva napsugárban fürdőztek, és mindezek a tünemények egyek voltak az anyáink szájából elduruzsolt történetekkel. 

Ám azok a sáros bocskorokban közeledő, mocskos bőr öltözetű inas férfiak egyre csak lépdeltek a falu felé. Hatalmas markukban fejszéket lóbáltak, s mikor rájuk pillantottunk immáron nem a szirteken túli óriásokat láttuk, hanem a gyilkos szándékú vadakat, akik vérre, a mi vérünkre szomjaznak. Aztán az égő templomunk fénye bevilágította a plébánia elejét meg a kisbíró házának bevert ablakait, amiken a feltépett párnákból előzúduló tollak fehérlettek kavarogva, a halál pedig szilaj tort ült a sírástól és sivalkodástól megkergült éjszakában. Én akkor még gyerek voltam, a cserépben nevelt jácintomra borultam, a szülém az alsó konyhánk hátsó ablakán adott ki egy szolgálónak, aki megragadott és rohant velem a kefe sűrű bozótosba, a patak mellett alvó nádasba, ahol nyakig a vízbe szottyanva ücsörögtünk. Marták a hátunkat a piócák, de összezárt állkapcával kibírtuk hang nélkül, úgy hallgattuk a pokol zenebonáját. A fekete, vériszamos lármában fölismertem a vincellérünk ordítását. Már nem az életéért, hanem a halál megváltásáért könyörgött, szíjat hasítottak a hátából, majd a kapujára szögezték. Sosem fogom elfeledni a zsúpfedelekre dobott fáklyák nyomán fellángoló tűz ropogását, a zsarátnok fülsértő pattogását, amint húsz öles magasságba csaptak a lángok. A szomszéd asztagjai után előbb az istállókon, majd a Széles utca házain sorjában kukorékolni kezdett a rőt tarajú vörös kakas, a tollai perzselő lángnyelvek voltak, összedőlt, hamuvá lett azoktól a mindenség, csak az üszkös romok füstölögtek utána. Nem fecsegéssel akarom tölteni ki a hátra maradt időmet, hisz ember vagyok égben és földben egyaránt, akinek csak egy élet adatott. Az utolsó fejezet lezárásánál tartok. 
(...)

Véres krumplileves

Zsákutcás rajzom

Eleinte azt hittem, hogy az oroszok gyorsabban elérik, amit akarnak. Nem így történt. A háborúba tevőlegesen beszállt a Nyugat, és most ukránok tízezreinek a halála árán mindenképpen térdre szeretnék Moszkvát kényszeríteni, meg akarják alázni Putyint.

Nagy hiba.

Aligha fog sikerülni, ugyanis azzal nem számoltak, hogy az orosz arzenál legfélelmetesebb és legerősebb fegyvere nem az atomrakétáikban rejlik, hanem az orosz néplélekben. Ez a különös magatartás, ez a gyermekien ellágyulni képes, majd minden átmenet nélkül szilajba átcsapó habitus sokszor bizonyított már a történelem során. Miként a keleti emberek észjárása – mondjuk a kínai vagy a japán világfelfogás – előtt is értetlenül áll az oktondi, nyugatos ember, pont úgy felfoghatatlan neki a keleti szláv mentalitás is. Például a lengyelek mély katolikus lelkesedésével sem tudnak mit kezdeni, pláne rejtély számukra az ortodoxok, az oroszok csökönyössége.

A véres játszma tehát folytatódik.

És még sehol sem repülnek az orosz nehézbombázók, nincs általános mozgósítás milliós hadtestekkel, az erőművek is egyben, a Szerbiát a NATO bombázások alatt gajra vivő grafitbombák se hullottak az elektromos áramelosztó központokra, a nagy kőolaj-finomítók, a gyáróriások termelnek, a gázcsap sincs elzárva, van benzin, működnek a liftek, a bojlerokból még folyik a meleg víz. Sőt, az ukrán fővárosban üzemelnek az éjszakai lokálok, diszkózik a jónép. Mindazonáltal nincsenek vérmes reményeim. Bajok viszont vannak, és még nagyobbak lesznek. Rádiót hallgatok, nézem a világhálós híreket. Taszít, amit látok és hallok. Eleget tapasztaltam már. Elegem is van az egyfelől-másfelől véleményekből, ám még így is mindig elbámulok a tematikus műsorokban vagy a cikkekben megnyilatkozó magabiztos szakértőkön, a megmondó embereken. Mekkora elánnal és milyen hitelesen tudják a veretes szemléletüket előadni! Pedig gyanítom, katona se volt némelyik, de hát tudjuk, a focihoz meg az izéléshez se kell gyakorlat, tudás, egyéb ismeret, mert azokhoz is mindenki mell-döngetve szokott érteni. Tavaly még a fél ország virológus volt, idén tavasztól katonai stratéga lett mindenki.

Szakértők? Egyikük sincs ott a helyszínen, ha ott lenne, akkor se sokat látna, csak részigazságokat. Ehelyett orosz és ukrán bloggerek, mindenfajta kütyüs szélhámosok "jólértesültségei" alapján osztják az igét: tegnap feketét mondtak, máma fehéret alapon nekik aztán édes mindegy, csak mikrofon legyen az orruk alatt. Közben egyik-másik egy harckocsit sem tud megkülönböztetni egy önjáró lövegtől, egy géppuskát egy gépkarabélytól. Buszon hallottam féle információkból hintik az igét, amit már nagyon unok. Tragédia, de unalmas tragédia.

Az egyetlen, halvány vigasz, hogy a magyar határtól azért elég messze zajlik ez a háború. Megnéztem, Budapesttől másfél nap autózásnyira találkató Harkov. Másfél ezer kilométerre lődözik egymást. Eddig csak a háború szelét éreztük. Eddig. Maradjon is így. Magyarország – és nekünk Szerbia, annak is az északi, magyarlakta része – külpolitikailag és geostratégiailag ebben a nagyhatalmi játszmában jól áll. Jó helyen vagyunk és – ha szabad így fogalmazni –, jó oldalon, azaz viszonylagos semlegességben: a szerbek a NATO irányába, mi az oroszok felé. Nagyon bonyolult ez a világpolitikai képlet. Rengeteg a kérdés, de ha a saját történelmi analógiáinkat nézzük, meg józan paraszti ésszel gondolkodunk, némi bizakodásra azért van okunk. Sovány vigasz, de ez van.

A tények makacs dolgok. Belátni, egyre inkább igaza van annak a magyar politikának, ami február 27-étől kezdődően azt mondja, hogy ebből nekünk ki kell maradni. Bármi áron, még akkor is, ha évekig csak krumplilevest eszünk. Amit kifőztek, egyék meg egymást a testvérek, csak minél távolabb tőlünk.

Mégis: akárhányszor a híreket hallgatom déjà vu érzésem támad. Én már ezt egyszer átéltem, a néhai Jugoszláviában.

Két lehetőség van:

Az első, hogy a háború gyors lefolyású lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A másik lehetőség, hogy a háború lassú és elhúzódó lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A neheze következik. Isten irgalmazzon nekünk.

        Pk

Sándor Zoltán, rajz

 

Magyar Szó, Grimasz rovat, 2022.09.24.

Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ

Zörög a haraszt,

az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
„Légy boldog fijam”

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.

Illusztrációm

NAPLÓ - 163.

Öt éve minden nap leírom az álmaimat. A mai.

09.10. szombat. A Zenta felé vivő úton, nagyjából a Bosna Motel tájékán a túlvilági másik tanyámmal álmodok. Ezúttal a Tisza is ott folyik közvetlen a végében. A főút mellett a szomszédom lakik. A kicsit düledező, romos főépület mellett a még gyalázatosabb állapotban lévő melléképületei roskadoznak. Az én sosem volt, csak álmomban megszerzett, álmomban létező réti szállásom takarásban szerénykedik, ugyanis a főút mellett az odavalósi paraszt ízléstelenül felújított, de elhanyagolt, ormótlan háza éktelenkedik előtte. Gyakorlatilag a végszomszédja vagyok. A szomszéd udvara csupa lim-lom. Rossz terepjáróból, pontosabban azok vázából öt is sorjázik egymás mellett. A traktorokat, lepukkant munkagépeket és rozsdás ekéket, tárcsákat nem is számolom. Akácfák, nyárias, derűs az idő. Csak nekem ugrál a szívem: ugyan mi vár a rendetlen szomszéd portája mögött? Megvan-e még a tanyám, amit bár nem fizettem ki, de a hiányát érzem, mert tudom, elsőrangú helyen van, az volt a tervem, egyszer majd csodálatos szállást csinálhatnék belőle. A szomszéd a trófeával fölcsicsázott padláson matat: temérdek puskát, karabélyt pakol le valakivel. Rá is köszönök tréfásan, jó napot, tán háborúba készülnek? Kényszeredetten vigyorog vissza, szűkül a szeme. Rosszban sántikál, lesír róla. Nincs benne bizalmam. Kerek képű, idősebb sutyerák. Ravasz, számító, és örökké kicsinyes. Tipikus sunyi paraszt. Vadászni indulnak, mondja, aztán fölinvitál a padlásra, egy fehérre meszelt, rozoga létrán kelletlenül mászni kezdek. Nem ódzkodok, hogy szédülős vagyok, nem akarok bizonyítványt magamról, inkább megnézem a panorámát. A létra széles, de olyan rossz, hogy alul legalább három-négy foka hiányzik. Nem is értem, hágcsók nélkül miként bírok fölkapaszkodni vagy másfél méterrel följebb. A tetőtér alatt mindenütt galamb tollak, ürülék, régi takarmány. Porszag. Falak nincsenek, csak a gerendázat meg a födém: ellátok a Tiszáig. Megpillantom a tanyám tetejét nem messzire, kicsit meg is könnyebbülök – még ott van. Lefelé menet nagyot kell ugranom. Szaporázom a lépteimet, bukdácsolok kifelé a feltúrt, gödrös szikes legelőn. Caplat mellettem egy helyi gazdaember, vadász, az magyaráz, mennyi távlatot látnak a vidéki turizmusban. Nemigen figyelek rá. Fázok előre a látványtól, és igazam lesz: borzalmas, se népi, se modern kúria tárul elém. Kell egy kis idő, mígnem levegőt kapva észreveszem, hogy ez még mindig nem az én tanyám, az hátrébb van. Lúdnyáj, tyúkok mindenfelé, ligetes az óriási udvara a selyemtéglás, rácsosan üvegezett hodálynak, vendégháznak – vagy tudom is én minek. Csak ha az enyémet nem nyúlták még le! Ezt veszem ki a szavukból, tán még árulják. Közben majdnem megfulladok a dühtől, hogy lehet így elrontani egy jó fekvésű, hajdan álomszép bácskai szállást. Végül elém tárul a turistáknak szánt cirkusz mögött, kőhajításnyira megbúvó tanyám is. Dombocskán áll, ecetfák veszik körbe. Lakhatatlan, de szép. Sajnos, túl közel van hozzá az új szomszédság. Azon morfondírozok, hogy a mindenkori vendéglátás lármája biztos áthallatszana hozzám. Lemondóan vakarom a fejem. Dönteni nehéz, mégis. Úgy gondolok erre az épületre, mint egy elszalasztott lehetőségre. Álmomban is nyugtatom magam: Kishomokon a hacienda megvan, emerre úgyse lenne most pénzem, ráadásul a felújítása még annyiba kerülne… És tulajdonképpen minek nekem két tanya? Erre ébredek. Hat elmúlt. Borús idő fogad. Rendet teszek a frizsider tetején, egy csomó régi dokumentumot a szemetesbe dobok.

Re-vízió

Nem élek a Holdon, látom, mi történik a nagyvilágban. Amit látok – nem tetszik. Válság válság hátán, háború, éh- és fagyhalál jövendölése, Európa és általában a glóbusz csődje mellett anyagi és erkölcsi értelemben is elkeserítő képet mutat a valóság. Ha mindez netán nem lenne elég, ráadásként az emberi hülyeség szeméthalmait is folyton kerülgetni kell.

Egy ideje beszédtéma a közösségi térben, hogy az orosz–ukrán háború hozadékaként térségünkben esély mutatkozhat az országhatárok megváltoztatására. Mivel ez a felvetés mifelénk mindig tabunak számított, a lenti szavakat csak patikamérlegen adagolom, óvatosan teszem közzé a véleményemet.
Mondom úgy, mint délvidéki magyar: Kárpátalja Magyarországhoz visszacsatolása ugyanolyan vágyvezérelt álom, mint azok óhaja, akik Gyurcsány Ferenc újbóli magyar miniszterelnökségében bíznak. Az előbbi minden reálpolitikai alapot nélkülöz. Az utóbbi is, ám az legalább megnevettet bennünket.

Gyurcsány? Nonszensz, bocsánat.

Kárpátalja kérdése komolyabb kategória. Nem vidámkodunk rajta.

Jómagam reménytelennek tartom. Egyszerűen nincs meg rá a fedezet. Az anyaország több mint félmillió – nehezen integrálható – magyarul beszélő (!), majdhogynem identitás nélküli állampolgárával is csak kínkeservesen boldogul. Egy csomó szociális, kulturális és egyéb kérdés merül föl, valahányszor a leszakadó térségek, a borsodi-szabolcsi régió, vagy az Ormánság kerül szóba. Aki netán nem értené: igen, a mélyszegénységben élő cigányok felzárkóztatására gondoltam. A most zajló átfogó program sem nevezhető egyértelmű sikernek. És ez még hosszú ideig így lesz, így marad ez az áldatlan helyzet. Tűzoltás folyik, a megoldás nagyon távoli, nem is látszik.

Akkor most gondoljunk bele, vajon mi lenne, ha egy területi visszacsatolással Kárpátalja – úgy mindenestül – visszakerülne az anyaországhoz? Infrastruktúra terén egy nagy pozitív nulla, ipara alig van, mezőgazdaságilag értékelhetetlen, a tetejébe pedig Magyarország a megmaradt magyar népesség mellé körülbelül ötször annyi egyéb nációhoz tartozó tömegeket kapna, akiknek jó része holtbiztos, hogy kézzel-lábbal tiltakozna az impériumváltás ellen. Az is borítékolható, hogy fegyver is lenne dögivel, szép kis slamasztikába kerülne Magyarország, mint a britek Észak-Írországban. (A párhuzam sántít, de a terrorizmus itt is, ott is vérre ment, vérre menne.)

Dettó a Délvidék.

Kétszázezer magyar mellé egymillió Szeged alatt élő szerb kapna új állampolgárságot? Nem százezer Crvena Zvezda-szurkoló, hanem egymillió granicsár? Megérné? Ne áltassuk magunkat, ez a demográfiai vonat elment, már nagyjából hetven éve.
Viszont amit lehet, azt Budapest szépen csinálja: kiváltságok a határon túli magyar gazdaságoknak, vállalkozóknak, az ottani magyarul tanuló gyerekeknek. Gazdasági értelemben Magyarország mellé sorolni, kötni az elcsatolt entitásokat. Borzasztó lassú, nem látványos és mégis, ez az egyetlen hatékony módszer. A többi, Nagy-Magyarországos autós matrica, kalász-kalász, árva magyar kalász éneklése, térképes határhúzogatás – mind-mind pusztán merő illúzió.

Én már vitatkozni sem látom értelmét erről. Ellenvélemények, ködlovagok, álmodozók persze akadnak. Vannak. Legyenek.

Ez a világ rendje. Hogy létezik normalitás, röghöz tapadó tényekkel és ott valahol, a nemzeti párába burkolt csodavárás közepette megvan az abnormális gondolkodásmód is, amivel nem az a baj, hogy hülyeség, hogy szűk keresztmetszetű, ráadásul idegesítő is tud lenni, hanem az, hogy rendkívül félrevezető.

Márpedig a jövő érdekében nem ártana tisztán, a realitás talaján maradva tervezgetnünk. A magyar jövőnket csak úgy, mint a személyes jövőnket.