2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2022. február 15., kedd

MONDOLATOK '22 - Megkezdődött a kampány

festményem, 110 x 70 cm


Örkény jajgat

Már eddig is csak kapkodtam a fejemet, azt hittem vicc amit látok, hogy ez nem lehet igaz, ennyire hülye nem szabadna, hogy a közélet perifériájától beljebb megjelenhessen, pláne frontemberként villogjon – erre föl tessék: itt van Márki-Zay Péter, és már nem is emberként tűnik föl, hanem szinte jelenségként ő a két lábon járó katasztrófa. (Mikor pont nem Jézus Krisztusnak vagy Kossuth Lajosnak képzeli magát.) Ez a faszi hetek alatt porig rombolta az ellenzék amúgy is szarból épített várát, most meg már a belső árulókat kutatja, holnap közibük lövet vagy nyaklevest oszt majd a neki nem tetszőknek, mint a hetedíziglen bérmált gyermekeinek, akikből olykor hatot tart számon a hét helyett. Tényleg azt gondolom, nagyon nagy űr marad így a magyar irodalomban, hogy szegény Örkény mindezt nem érhette meg!

Szirénhangok, szirénaszó

Egyre-másra látnak napvilágot olyan cikkek, amelyek azt taglalják, milyen jól állnak a kormánypártok a közelgő tavaszi megmérettetést megelőző kampányban. Felemásan fogadom én az ilyen írásokat. Persze, örül a lelkem, hogy tőlem nagyságrendekkel okosabb emberek úgy látják, a Fidesz nyeri az idei választásokat. De! Ugyanezek a szakemberek 2002-ben is valami sétagalopp szerű győzelmet hirdettek már a kora tavaszon is, és aztán mégiscsak narancsos buktával fotózkodva, kárörvendőn, röhögve idétlenkedhettek a baloldalon, mi meg szívtuk a fogunkat két cikluson körösztül, és nem értettük, a tutira meghirdetett győzelem mitől vált vereséggé? Hogy csak egy közeli példával ráerősítsek: ezt az embernek keskeny, gyereknek hosszú Karácsony Gergelyt ki vette komolyan a budapesti Városháza két aspiránsa közül? És mégis. Nem defetista vagyok én, csak reális. Akármi van, fél ország csak amoda szavaz, még ha világító tornyoknak hazudott babkarók indulnának is a baloldalon, vagy királykobra gyanánt kerti locsolócsövek: ezeket a magyar szavazók tekintélyes hányada a mai napig skrupulus nélkül támogatja. Lehet hülyézni a baloldal voksolóit, de azzal messzire nem jutunk. Nagyon fel kell kötni a gatyaszárat áprilisig. Ha most győzünk, hosszú időre elverjük a szájukat. Ha most vesztünk, minden veszik velünk.

Újra dalol Áron

Tavaly hallottam róla először. Mondták, földim lenne, azaz tőlünk elszármazott. A művészneve Noár. Amúgy színész az istenadta. Mostanában ő az ügyeletes vérliberális celeb, mióta Mácsai Pali a kora miatt nem tud már akkora elánnal belerúgni a konzervatív oldalba. Molnár dala a szellemes Milyen áron? címet viseli. Megnéztem, gyorsított eljárásban. A klipben Molnár egy sötét mosdó tükrébe rappel egy nagy freeSZFE-logóval a háttérben. Mit mondhatnék? Nem kell berosálni tőle. Volt itt már IGEN, IGEN! Lendvai Ildikó előadásában, volt már egy nagyon híres lázadó menyecske is – a nevére sajnos már nem emlékszem –, aki utólag átment fiúba mert "nem tetszett neki a rendszer", meg volt már Pa-Dö-Dö szintű zenei produkció moonwalkerező Mesterházyval, Szél Detti is rikácsolt egy sort valami klipben: ezt azért a muzikális fülem miatt dalolásnak nem akarnám nevezni. Szóval, akadt itt pár felejthető nótafa, akik éppenséggel semmire sem vitték a mozgalmi indulóikkal. Ez is egy keserves próbálkozás, bár kétségkívül igaz, hogy a Noár nevű pudingon hízott fiú igazi lángoszlopnak láttatja magát az ellenzéki kompániában: gondolom, elalélnak tőle, akiknek tetszik a néger rap üzemmód recitáló, trágár nyökögése, ami egyébként annyira magyar jellegű, mint a hortobágyi pusztába pottyantott tapír szar. Ha netán nem lenne elég ennek a szélsőbalos csepűrágónak a produkciója, jelezném, nem maradunk híján a provokatív kampány koncerteknek: valami miatt Koncz Zsuzsi néne, Zorán bácsi, meg alighanem Bródy úrfi is tavaszi koncerttel jelentkezik, Dés elvtárs sem hagyja annyiban, ahol vélhetően lesz egy-két áthallásos nóta, mikrofonba elsütött útmutató a szavazás mikéntjéről és a hazai közállapotok értelmezéséről. Április 3-án róluk is szavazunk. Maradjanak a panoptikumban, élvezzék a nyugdíjukat. Nem érdemlik meg egy ország feltétlen bizalmát. Eljátszották a becsületüket régen.

Már megy a mutogatás

Megint kinyilatkoztatnak a „szakértők”. Ezúttal odaátról elemeznek, pedig még másfél hónap van a választásokig. Elanyátlanodott írások, hebegés, rossz lelkiismeret. A tanácstalanság ül tort a tehetetlenség asztalánál. Imádom, ahogy már most elkezdik magyarázni, miért fogja a Fidesz megnyerni a választásokat. Rezegjetek elvtársak, jól áll nektek! Mást sem csináltatok három ciklus alatt, csak mószeroltátok a hazát külföldön. Sargentini rózsaszín tankjait vártátok, meg az ENSZ kéksisakosait és azt hittétek, hogy egy-egy gyér létszámú belvárosi "villámcsődület" a Hemingway-i fegyveres harccal egyenértékű. Holott csak annyit kellett volna tennetek, hogy ti, magatok közül kigyomláljátok a múlt vállalhatatlan arcait, Gyurcsányostul, Bangónéstül és sorolhatnám, oszt utána dolgozni kellett volna ezerrel, konstruktív ellenzékként a haza érdekében tenni, hogy meggyőzzétek az országot – alternatívát kínáltok. Nem kínáltok ti semmit. Ami van, azt is zsebre játszanátok. Budapest már szopja egy ideje, mekkora a szakértelmetek, milyen a jövőképetek és mennyire szavatartó kompánia vagytok. Az ország normálisabb fele viszont látja, mik is vagytok.

         Pk


2022. február 14., hétfő

AZ ÚT, AMI VISZ

Valahol Európában, Bácskában



Valahol Európában, Bácskában, egy Körös-parti faluban volt néhány jó évem. Csak úgy, számolatlanul.
Maguktól morzsolódtak a napok. A hetek, hónapok szép rendben múltak, míg végül kerek esztendőkké kövéredett a történetünk. Berámáztuk egymás képét. "Felhomályosítottuk" a másikat, ironizáltunk. Ezen sokat derültünk, mert alapjában meddő kísérlet volt minden érvelés. A viták után fölcsendült a Jethro Tulltól a Locomotive breath és az udvaron tilosban kapirgáló tyúkok a kerítés alatt visszamenekültek a szomszédba. A bakelitről ránk süvöltöttek a hatvanas-hetvenes évek. Érdekes időutazás volt. Azokra a zenékre révültem, amiknek létrejötte a saját születésemet is megelőzte. Úgy hittem, a kispiaci gizgazos udvaron eggyé válok megint a dalokkal, mint mikor még nem voltam. Éteri megtapasztalásként akkoriban is csak egy akkord lehettem a sok moll és cisz között, Hollandia valamelyik füstös klubjában, vagy egy sufniban próbáló falusi banda ritmusai között elvegyülve: tökmindegy. A csönd beálltával mindig a birkabőrön haltak el a melódia utolsó hangjai. És meg volt váltva a világ. Legalábbis a világnak az a szeglete, ahol épp mi ott voltunk. Rajzoltam krétával a betonra, mindenféléket, aztán pedig a tornác gondolkodó székének karfájában ott maradt a tíz körmünk nyoma. Tudatosan gerjesztettük a dolgainkat, sokat vállaltunk. Erő lobogott az izmainkban, még akkor is, amikor egyébként eldőlve henyéltünk. Ment minden, mint a karikacsapás. Utáltunk, szerettünk, rátartiak éppen annyira voltunk, mint alázatosak. Átkozódtunk, hogy utána fohászkodjunk. Mondtunk szépeket és káromkodtunk is, nem keveset. Mégsem vert bennünket az Isten. Valamiért szeretve voltunk, noha ritkán szegeztük a tekintetünket az égre, a horizontra is alig. A lábad elé nézz, mondogatta nekem, ne bukjál orra. Kitárt volt a szív, akár a zöld katonai kabát szárnya, ami Pulán a kefesűrű erdőben az iszalag cibált szét. Kaptam egyszer egy pulóvert. Előtte egy nyugatnémet gyalogosé volt. Őrnagy úr, összecsapott bokával szalutált előttem. A Tiszti Kászinó örökös kitagadottjait játszottuk.
Májusban is karácsonyoztunk. A halálból viccet faragtunk. Az életet egy tragédia gyanánt, de szenvtelenül vizsgáltuk. Kiabálva társalogtunk. Itt mindenki süket, nagyothalló?! – üvöltötte a fülembe, borszagú leheletét ma is érzem. Ordítottunk ha fájt valami és röhögtünk rajta, amikor bántottak bennünket. Könnyesre részegedtünk a tábortűznél, és akkoriban sok Cseh Tamás nótát énekeltünk. Jobbára üres zsebbel éltünk, de a boldogság tanyát ütött a szívünkben. Nyáron a Járáson bőrig áztunk, télen meg strandra jártunk. Egy bunker tetején szétvetett tagokkal, hanyatt fekve már kora tavasszal meztelenül lehetett napozni. Diófákról potyogott a termés. Mi meg mentünk, napszállatnak, mert sosem tudtunk betelni az alattunk futó út élményével.
Az az út ma is a lábamban van, visz. Nem tudom hová, de már nem is nagyon érdekel. Régóta nem a jövő a fontos. Sem Kispiacon, sem máshol. Hanem a múlt, ami ott van velünk. Alakítja a jelenünket. Ha szerencsénk van, akár jobbá, emberebbé tesz bennünket a múltunk minden tanulsága, amikre emlékezni jó, és amiktől nemhogy kevesebbek lennénk, de egyenesen nem is léteznénk. Ezért fontos a múlt minden szilánkja. Az emberek, akik voltak, és ma is itt vannak. Mert itt vannak. A Vörössel együtt mások is. Velem maradtak.

2022. február 6., vasárnap

VERS A HŰVÖSVÖLGYRŐL



Hűvösvölgybe
kellett menni.
Ott kékül párája, ott van
a hideg lapály
át Budán
a hegyek karéján,
jóval túl Pesten,
messze túl a Dunán.

Kövön és sáron át lépdeltem,
ázott réten eszmélve,
víz- és könnyomláson
át vettem az irányt
Hűvösvölgybe.

Odabent, fejben
a csönd dörömbölt,
míg egy meredélyen
tétován ereszkedtem,
fohászkodtam közben.
Rettenetesen féltem...

Szerte-széjjel a táblás eget
a fák koronája takarta.
Felhőfoszlány hígult,
fakó krétaporát a szél
messze, a bánattal fújta,
s fönt, ahol mint régi bálon
merengő hölgy,
korhad vagy száz éve
az az öreg tölgy,
valahára-végre:
engedtem a kísértésnek.

Átkaroltam
miként az Ég akarta.
és csókkal simogattam,
fogtam, kapaszkodtam,
ahogy a balos lator,
a neki szánt keresztfán
sírtam szikkadt könnyet.
Minden hiába. Elvégre:
megérkeztem Hűvösvölgybe.

Így, bűnbe vetve, bűnben kelve,
alighanem intett is,
visszanézett a régi létem.

Most? Immáron
újra csak Őrá várok,
ahol és ahogy minden
csak Egynek a szándéka.
A senki a párom.

Hűvös, zord a völgyem:
estétől reggelig a köd
fest fekete-fehér képet róla,
temeti tejes lepelbe az arcot,
Hűvösvölgybe, meg máshol,
ahová nem lát a lélek,
s a dúdolás peremén lógva
más álma lett a váltott helyem.

A szemhatáron, túl a sziklákon
hallgatagon ballagnak
a vasárnapi misés fellegek.
Ők sem szólnak. Én sem.

Nem való Hűvösvölgy nekem.

2022. február 4., péntek

RIADT KÉRDÉS



Most, hogy a jövőmet mind erősebb szálakkal fonom össze Montenegróval, sokszor elgondolkodom – mégis, mi fűz egybe az öböllel? Miért vonz a mediterrán térség? Mi lehet az a hívogató erő, ami a jelenkori életemnek, az álmaimnak, az értelmemnek ilyen intenzitással mindennapos célt kínál?
Talán a sós víz, amelynek kékje ugyanolyan mély, mint amilyen mély érzéssel vágyom az egyszerűséget? Aligha. Én Tisza-menti vagyok. Az is maradok. A folyó sodrában, a Tisza átláthatatlan, iszapszínű vizében oldódott föl a múltam. Még ma is ott örvénylik Magyarkanizsa mellett, hisz a folyam ősi, egyívású az idővel. Az én epizódom benne mérhetetlenül parányi. De ott van. Ott marad. Csak a víz felszíne halad tova, viszi az uszadékfákat, alul meg hömpölyög, halad a sötétlő, zavaros üledék: minden rossz és minden jó, vegyesen. Kétlem, hogy ezt feledni tudnám valaha. Ahhoz már túl sokat éltem, túl sokat tapasztaltam.  
Talán a bánatról és örömről cakkozott hegygerinceknek zeng felém a hívó szavuk? A szirtek csábítanak, ahogy a mészkősziklákba egyaránt ott lobognak az évezredes törvények és a le nem írt tragédiák? Nem valószínű. Nekem, bácskai magyarnak lehetnek ugyan egzotikusak a szédítő csúcsok, de mindig idegen szemmel, tisztelettel, ám hideg kíváncsisággal nézek rájuk. Sosem cserélném föl a Kustúr-úton a szekérnyomból letöredező, majd odébb gördülő öklömnyi rögöt egy kvarckristályoktól csillogó kődarabra. A sárban, ha szikkadt is, a titokzatos létből mindig marad annyi, hogy fakadhat belőle élet. Bácska minden földmorzsája az újrakezdés csírájával vemhes. A kő nem erről szól, nem ez a feladata: a kő a bizonyosság. A kő átadta testi, anyagi mivoltát a majdnem örökkévalóságnak. Nem hordoz semmi evilágít. Csak mutat, int, ahogy a montenegrói bércek között a szent ember sírja emlékezteti az arra járó zarándokot, miként figyeljen a hangokra: a világból érkezőkre fél füllel, a belülről jövőkre viszont teljes szívvel.
Mondom, így is összefüggés van az öböl, meg köztem. Magamban hordozom. Boldog vagyok tőle. Nem titkolom, jó ott nekem. A fárasztó, sok üresjárattal zajló életmód, a város idegbeteg ritmusa, az elcsigázott szellem éled újra, ha a vonzalmamat nem eltagadva megvigyázom majdani kincseim között az ottani létformát: a szilánkjait a pillanatok színének, a hangulatok forgácsát, soha meg nem fakuló és mégis patinás mázát a tengerparti viselkedés-mintáknak. Így jó élni. Így jó készülni, merni, akarni, álmodni és megvalósítani. Így jó úszni a sós vízben, és ezzel együtt a rekkenő nyári aratás idején csak így érdemes vizsgálni a Járás délibábját.
Ötven éve tanulok magyarul. Soha még nem sikerült pontosan kifejeznem, szabatosan, közérthetően megfogalmaznom, mi munkál bennem, amikor a hazámra gondolok. Öntudatlanul, sok homály révén sejtem az igazságot, de mint minden igazság, meddő vállalkozás egy szóban kifejteni. Bizonyos, teljesen meghódított a tenger és a száraz róna is. Furcsa kettősség ez, ám muszáj vállalni. Önmagának senki nem hazudozhat. Lépdelhet mellettem a gonosz kedély, sújthat átok, verhet az Isten, akár két kézzel meg bottal is: a magát áltató ember kínjától, önmarcangolásához képest aligha van olyan szenvedés, aminek a sajgása egyúttal ne lenne keserű fölismerés is. És ennek reménytelenségébe bele lehet pusztulni.
Viszont amikor a Kotori-öbölben az azúrkék, a Dél-Alföldön pedig a búza-sárga horizont látképe egyaránt ingerli a szemem, megnyugtat a tudat, hogy a csodák itt helyben vannak. Hogy nincsenek véletlenek, mert a csodákat áhítva előhívjuk és megéljük azokat. Összjátékban vagyunk az égi és a földi tüneményekkel. Együtt alkotjuk a kerek egészet. Ezt kell becsülni. A meglévőt, azt, ami van. Hisz az a boldogság, ha a folytonos gyűjtögetés helyett megálljuk, hogy nem keresünk tovább. Amikor a vannak tudunk örülni.