Koldus a kutyájával - rajz

 

A NEGYEDIK FŐBŰN

Sokáig tartott az eszmélésem, de aztán végül mégiscsak rájöttem: szerencsés embernek mondhatom magamat. Jó darabig azt hittem, amit az őseim, amit a földijeim zöme manapság is vall, hogy sok minden más mellett azért mégiscsak a vagyon a mérce.

A Van. Az a valami.

Tétova, filozofikus óráimban még ma is úgy gondolom, tulajdonképpen igazuk lehet azoknak, akik a VAN szerint ítélnek hasznos és haszontalan embereket. Csakhogy a VAN nem feltétlen pénzt jelent, amit Szent Ágoston úgy utált, hogy „az ördög szarának” nevezte. Van, vagy lehet ház, ingóság, juss, földek, anyagiakat hozó sikeres vállalkozás, jobb gépkocsi, márkás karóra, ékszer, arany, ezüst étkészlet: ezek mind-mind az ember zsebét gyarapítják. Ám abban egyetérthetünk, hogy sem az ezüst eszcajgot, sem az Audi nyolcast, sem a sokadik társasházi lakást nem temetik el velünk. Azaz, amikor a föntiek megküldik a prekommandót, legvégül mégiscsak csupasz tenyérrel latolnak meg valamennyinket. És lehet tartani attól, hogy a rózsaszín ujjbegyűek, a puha bőrűek kedvezőtlenebb besorolást nyernek majd, mint azok, akiknek a fekete rámás körmű, bütykös kezüket ráncosra marta az életen át tartó kíméletlen dolog: a kaparás. A létfenntartás kényszere. 

Mindenesetre a VAN-nak az anyagi vetületen túl akad riválisa. És akinek nincs sok mindene, az hozzám hasonlóan nagyon jól teszi, ha ezt mihamarabb észreveszi. Nem tudom pontosan mikor következett be, csak azt tudom, hogy előbb-utóbb a magamfajta ebrúdon lévő is ráébred arra, hogy a neki szánt csapáson tulajdonképpen teli puttonnyal halad a célja felé. Miből ez a fölismerés? Abból, hogy vannak irigyei.

Megvetem az irigy embereket. A kicsinyeseket, az önzőket, a gyávákat is, mert lélektelenségüknek pont az a bizonyítéka, hogy ilyenekké váltak. Nem véletlenül a hét kardinális bűn – gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság – közül majdhogynem dobogós vétek az irigységben szenvedés. (Nem a tízparancsolatban leírtak az élet igazi irányadói. Azok inkább ajánlások, és a benne foglaltak csak következményei a hét főbűnnek. Szerintem. Nem vagyok teológus – én így gondolom.)

Egy másik emberre irigykedni egyben vallomás önnön magunk sikertelenségéről, a saját keserűségünk látlelete. Ezt leplezendő a legegyszerűbb ítélkezni mások felett. Hisz azt szólják meg leggyakrabban, arról beszélnek, írnak utálkozva, akire titkon, a lélek mélyén irigykednek. Ilyen egyszerű ez.

Az anyagiakon túllépve, de azokat nem megtagadva van egy másik gazdagság is, ami legyőzhetetlen fegyver az irigyekkel szemben és nem mellesleg sokkal időtállóbb mindenféle ingóságtól. Nevezzük adottságnak. Mindenféle adottságnak: kézügyességnek, gyors felfogóképességnek, egészségre való hajlamnak, tiszta életszemléletnek, természetes szorgalomnak, fogékonyságnak a jó kedélyre, helyes ítélőképességnek, örökölt tehetségnek a létezés bármely területén, a legszimplább iparos munkától a világ bámulatát kiváltó művészet tökélyéig – végteleníthető a sorolás. Ebből valamelyik mindenkinek megadatott. Kérdés, miként sáfárkodik vele, vagy mint jeleztem, egyáltalán tudatában van-e a gazdagságának? És ha igen, él-e vele, vagy elszórja? Használja-e okosan, vagy elfojtja, mert megijed a lehetőségeitől, azaz önmaga nagyszerűségétől? Itt settenkednek mögöttünk ugyanezek a ránk vonatkozó kérdések minden nap. Jómagamnak is sűrűn fel-felteszem némelyiket. És a választól sűrűn leszek libabőrös.

Mit kell látnom? A becsvágy munkál. Az meg unokatestvére az irigységnek. Bizony. Ebbe némi öngúnnyal bele kell nyugodnom. Utána meg kézzel-lábbal kaparok a sikerért, amit viszont csak vézna vonalakkal tudok meghatározni. Mert mi számít sikernek? A bejegyzésem elején felsorolt, pénzben kifejezhető vagyontárgyak birtoklása? Aligha. Egyszerűbb azt hinnem, az a siker, amikor eltökéltségünk nyomán megvalósulnak a terveink. Amikor a vágyaink beteljesülnek. Ha így nézem, rögvest elégedettségre lenne okom. Lenne, de nincs. Egy csomó plánumom félkész. A hacienda, a templom, a lakás, a regény, a nyári tárlat anyaga, a filmterv, a vizsga… Rengeteg dolog. Menekülni előlük nem tudok, mert nincs az a passzus, amivel ezektől a magamnak tett vállalásaimtól dezertálhatnék. A helyzetemet nem akarom összehasonlítani senkiével, így nem sarkantyúznak bizonyos kényszerek. De az elkezdetteket szeretném megcsinálni, látni, élvezni. Mindezekkel – vigyázva, hogy a lustaság főbűnét el ne kövessem – csak egyvalakinek tartozok. Költői a kérdés, kinek.

        Pk            

                

 

       

 

Hammond

 

Hammond - rajzom

Búbánat

 

Búbánat - rajzom

HOVÁ KÖLTÖZZ EL TE MAGYAR?

rajzom

Rég volt. A fiatalabbaknak már kár is mondani. A kérdés csak az idősebbeknek szól: emlékeznek még a Delta nevű tévéműsorra?

A magyar televíziózás legendává nemesült tudományos magazinja 1964-ben indult ismeretterjesztő útjára. 1976-ban elsőként lett belőle színes adás, és 2009-ig – a műsor megszűnéséig – a parketta-frizurás Kudlik Júlia vezette. Biztosan sokan gondolnak rá meleg szívvel, de aligha tartozom közéjük. (Mivel ez az írás nem róla szól, hadd ne részletezzem, miért.)

Viszont a tudományos híradót rendszeresen néztem. Kisgyerekként fütyülni próbáltam a Delta betétdalát, és borzasztóan sajnáltam azt a hóviharral küszködő, szakállas bácsit, aki heti rendszerességgel – egy röpke szemkontaktus erejéig – kinézett rám a tévé képernyője mögül.

Szombat délutánonként a hótalpas bácsi szomorúan megstudírozta a filodendronos, fotelos nappali szobánkat, hogy aztán az arktikus orkáni szélnek nekifeszülve tovább vonszolhassa magát, szegény, bele a hóviharos pusztaságba.

Kétféle élményem fűződik az adáshoz. Az egyik, hogy akárhányszor a szovjet tudósokat emlegették, apám mindig nagyon káromkodott. Nem értettem az okát. Zsenge gyerekésszel azt sem kapizsgáltam, mi az a Szovjetunió, mígnem egyszer megmagyarázták, hogy hülye, azok az oroszok. Aha. Ruszkik. S gyúlt fejemben a mécs fénye.

A másik nagy talányt meg a brit tudósok kiléte jelentette. Kantáros nadrágos suttyóként annyit leszűrtem, hogy a britek eleve elitebbek a ruszkiktól: valamiért jobban öltözöttek, más légkör lengi be őket, de az okát megmondani nem tudtam. Kellett egy kis idő, mire szertefoszlott agyamban a köd.

Azóta történt ez meg az. Múltak az esztendők „mint a drága percek”. Tovatűntek a daliás idők. A hetvenes és a nyolcvanas évek Adáig, Bácsföldvárig, vagy tán Becséig sugárzó szentesi tévéadója fölöslegessé vált, mert szó szerint beúsztak a képbe a műholdak, s immáron a sztratoszférából ömlik elébünk kismillió kanális végterméke, amikhez nemhogy Kudlik Júliának, de nekünk sincs sok közünk.

Odalettek a szovjet tudósok.
Csak ezek a fránya britek maradtak meg.

Mit megmaradtak! – fogalommá váltak. A brit tudósok. Bármiféle humbug művek által gyártott hírbe oda lehet szúrni őket hivatkozásként. A brit tudósok mindenhez értenek és mindent képesek fölfedezni.

Tőlük tudjuk, nem szerencsés állapotos nőknek sminkelniük, mert a születendő fiú utódjuk százalékarányosan nagyobb eséllyel kap majd hererákot. A sült szalonnáról hosszú vizsgálatok után kiderítették, hogy használ a másnaposság ellen, holott ezt – ha a kutató program beindulása előtt megkérdezik tőle – a Szemölcs Sógor is tudományos igénnyel, empirítós empirikus módon igazolhatta volna. Brit tudósok érdeme, hogy megválaszolták az emberiség egyik kardinális kérdését: mit csinálunk legszívesebben a vécén gunnyasztva? Vagy például a London Scool of Economics kutatói állapították meg azt is, hogy az igazán okos emberek jóval többet piálnak, mint a buták. Erre megint csak a Szemölcs Sógort, vagyis a máját kellett volna igazolásképpen fölmutatni. Ehelyett a balga brit tudósok az eredményeiket sokévnyi kutatómunkára alapozták, amely során több ezer, 39 éves ember életét analizálgatva végül fényt derítettek arra, hogy a magasan kvalifikált nők majdnem kétszer annyi szeszt isznak naponta, mint azok, akik érettségi után nem képezték magukat tovább, sem az egyetemeken, sem a demizsonok mellett. Szintén a brit tudósok elévülhetetlen érdeme, hogy bebizonyosodott: akinek nem volt ikertestvére, annak már később sem lehet.

Frissen is kissé pállott hírt hozott a vasárnapi választások után beálló ingerszegény keddi nap: megint aktívak a brit tudósok. Most listát gründoltak össze arról, hogy a Föld nevű planétán melyik városokban éri meg leginkább élni. Mivel a sokadszorra ránk köszöntő fidesz-diktatúra miatt sokan csomagolnak, nem árt, ha válogatott problémáik mellé fölkészülten menekülnek a nagyvilágba. Oda, ahol akár már Bródy Jánosnak is engedik, hogy szüljön. Mert ahogy eddig, itt, nálunk Mucsán eztán is csak a tolófájások kínozzák majd.

Jó hír, hogy a százból majdnem száz pontot kapott az első helyezett Bécs városa, nemhiába, már a Führer is szeretett ott lakni, nem beszélve Freud doktorról, akiből középszerű lélekbúvár sem lehetett volna, ha elmekórtani stúdiumához a bécsiek között nem találja meg a világ legmegfelelőbb alanyait. Az osztrák főváros elsősorban a biztonságra kapott magasabb osztályzattal tudott az élre kerülni. Ez a szokott rutinnal ismétlődő bécsi késes támadások, és a köztereken zaklatott nőkről szóló híradások tükrében tehát teljesen helytálló minősítés.

A második legélhetőbb város – brit szemüvegen át – az ausztráliai Melbourne, ami azért vicces, mert a szóban forgó kontinensen minden, ami mozog, az emberre életveszélyes. Ami viszont mozdulatlan, az maga a nettó sivatagi dögunalom. Megjegyzendő, alighanem az ausztrál őslakosok véleménye sem lett kikérve. Már azoké a nyomorultaké, akik túlélve a szisztematikus kiirtásukat mostanra még megmaradtak.

Bronzérmes lett Oszaka, ami olyan kies hely, hogy mi híján húsz millióan lakják. Ilyen intim, ékszeres skatulyácskában tényleg felhőtlen lehet az élet, hisz nap mind nap a közvetlenség, a családias hangulat levegőjét szívhatjuk magunkba, a metróaluljárókban reggelente kiosztott egyen-gázmaszkok aktívszén-szűrőjén át. A havibajként a várost sújtó Richter-skála szerinti 5-ös vagy a legutóbbi 6,1-es erősségű földrengéseket végülis meg lehet szokni. Bagatell, ha arra gondolunk, hogy pár száz kilométerrel odébb még működő vulkánoktól rettegnek az ottaniak. Bezzeg a két magyarországnyi Oszaka – maga a paradicsom! Csak néha kicsit twisztel a talaja, de utána mindig jönnek a romkutató kutyák. A törmelékek alá szorultak nagy szeretettel emlegetik őket, meg azt is, milyen jól tették, hogy Oszakában vettek öröklakást…

A lista alsó fertályára szorultak fölsorolása is beszédes: a derék brit tudósok a sereghajtó tíz közé húzták be a pakisztáni Karacsit, ahol azért néhány dandárnyi egyenruhás brit turista huzamosabb ideje ott tartózkodik. Pápua Új-Guinea fővárosát sem szerethetik, a térkép előtti zavart fejvakarászás után sem talált Port Moresbyt, ahogy Zimbabwe nagyszerű fővárosát, Hararét is kigolyózták.

Szintúgy leminősítették a líbiai Tripolit és Algírt, noha előbbit már a föníciaiak akkor bevízvezetékezték és csatornázták, amikor még a London helyén elterülő mocsarakban nyers békahúst zabáltak a bőrökbe öltözött, torzonborz szigetlakók. Az utóbbiról pedig – a másik élhetetlen városról, Algírról – legyen elég annyi: Bradley Tamás híres légiós oázisa telekkönyvileg Algírhoz tartozott. Már emiatt sem lehet az olyan nagyon rossz hely, nekünk, magyaroknak.

Egyszer érdekes lenne egy snassz, mezei magyar felmérés: Újvidék, Szabadka, Szenttamás, Zenta vagy Kanizsa földrajzi, demográfiai, infrastrukturális és más egyéb vonatkozásában, vajon melyik településünk kapná a legtöbb pontot, a délvidéki magyar megélhetés dicsőséglistáján?

Én egy krumplifölddel körbevett tanyára szavaznék.

                                                    Pk

NAPLÓ - 155.

Reggel hideg van. Valahol hó esett, az ég tajtékos, ólomszürke még délelőtt kilenckor is. A sarjadó rügyek az éjjel elfagytak, és most koppanva hullanak a járda aszfaltjára. Kemény ez az április elejei tél: az elevenen zöldülő dolgokat megdermeszti.

Jóformán csak az él, ami bennem van, amit gondolok. Mint egy jel világít előttem mit kell tennem. Már egy ideje rájöttem: kis késéssel ugyan, de amit kérek, azt előbb-utóbb megkapom. Jó – teszek is érte. Az iramot általában magamnak diktálom, ám a megvalósulás mindig bekövetkezik. Ezért nem tudok elég hálás lenni.

Mi bajom lenne? Idén nyáron betöltöm az ötvenkettőt. Ha fáj is valamim, elviselhető a fájdalom. Igen, még a belső fájás is. Meg lehet szokni, ez a titka. Lelkileg. Biológiailag meg nem nagyon jegyzik, hogy egy sajgó szív, egy csalódás, egy keserű ráeszmélés miatt gyakori lenne az emberi szervezet önfeladása. Lélekben meg lehet törni, de a teremtett hús-vér test ragaszkodik az élethez, mert az élet ajándék, az újrakezdés esélye pedig az Ég kegyelme.

A hétköznapok is csak adnak. Reggel ébredést, a mosdóvíz hűsét, a kitárt ablakon beáramló édeskés levegőt, ahogy a gőzölgő tea egy messzi rét illatával üzen, és olykor még az egyedüllét csöndje is tud jótékonyan vigasztalni. A déli időszak meghozza a tányérnyi leves zsírkarikáinak a táncát, vasárnaponként az elnyúlást a heverőn, egy felütött könyvet, amiből olyan jó kiolvasni, hogy ahová álmodom magamat, a hellyel már ugyanúgy eggyé váltam régen, mint azzal, akivel álmodok. És utána eljő az alkony, a nyári fülledt, vagy a télen gyorsan homályba boruló, amikor már nem szükségesek a szavak, csak meg kell hajolni, és köszönni, mindenért hálásnak lenni, amit kaptam. Hogy simíthattam egy illatos homlokot. Hogy a leheletem találkozott egy másikkal. Hogy halk szóval adta magát és én két kézzel karoltam. Hogy gazdaggá tett, mert folyamatosan csak adott, mindenét ideadta és olyan jó volt hozzám, mint egy kézhez szoktatott állat. Hogy a tükör előtt ruhátlanul álltunk és a gyertya fényében világított a teste. Hogy fürödtünk és a vállamnak dőlve, némán bámult, miközben a vizes hajának daróca a kezemre omlott. Hogy meleg volt a szája, a nevetése pedig napraforgó szirom puhaságú. Hogy néha nem felelt, csak nézett vissza rám, tágra nyílt szemmel, és olyankor érezhettem az elodázhatatlan végzetet. Hogy megértette velem, mi végett és minek ellenében érdemes élnem. Hogy meg akarom-e menteni, ami menthető, vagy önzetlenségből, esetleg áldozatkészségből feltartom inkább a kezem. Hogy a kérdésekre nem szavakkal, hanem beteljesítéssel kell válaszolni. Hogy a vágyaim néha elérhetetlen magasságokba is képesek elvinni. Hogy bár minden napomon elfogytam eggyel – általa nem kevesebb, hanem napról-napra több lettem.

Most az áprilisi szél éjjelenként, az utcákon lépdelve átfújja ugyan a zsebeimet, de a fogaim között megszűrt hideg levegőtől tisztább a vérem, mint hónapokkal ezelőtt. A sóhaj is nehezebb, súlyos. Oda hengeredik a murvával felszórt kacskaringós gyalogútra, ami a park fái között a kandeláberek fényén túl a semmibe veszik. Lépdelek. Akár a habarcsból elmozdított fél tégla, többé én sem találom meg a helyemet. Megtanultam, hogy nincs már örökké, csak tegnap van, meg ma, és holnap lesz: ha megadatik – de ez utóbbi nem biztos. A sok percnyi hazugság mára elleplezte az igazság örökkön valóságát. Így előbb-utóbb mindennek vége szakad, mert már senki sincs, aki annyira bátor, hogy hinne a végtelenben.

Ezen gondolkodom, míg a kardigánomon fityegő gombot csavargatom. Addig nyújtom, babrálom, mígnem egyszer csak elszakad a fonál. A zöld gomb a tenyeremben marad. Nézem, forgatom egykedvűen. Íme. Nincs más megoldás. Élni kell az életet. Mindenhogyan.

VOKS POPULI - Gondolataim a közéletünkről

 Voks populi

Az ellenzék, vagyis a Gyurcsány alá bevonuló kompánia úgy változtatja meg máról-holnapra a véleményét, ahogy majd a gazda diktálja neki. Semmi ethosz, semmi hosszútávú terv, semmi önállóság: ezek a hatalomért szálláscsinálói lennének bárkiknek, bármi áron. Politikai okokból nem mondják, hogy támogatják a bevándorlást, ám valójában csak a brüsszeli, New York-i füttyszóra várnak, máris lelkesen kollaborálnának. Megint csak a politikai haszon miatt nem hirdetik hangosan, hogy kockára tennék a haza sorsát egy bizonytalan kimenetelű ukrajnai kalandért, csak hogy megfeleljenek a nyugati eltartójaiknak, de valójában alig várják, hogy végre hűségesküvel bizonyíthassanak. Nekik nem a haza számít, pláne nem a magyar nép. Csak az a megveszekedett hatalom, a reváns, a bosszú vágya, hogy történelemformáló tényezőknek gondolhassák végre magukat. Nem szabad elhinnünk egy szavukat sem.

Harcz!

Sean Penn, akit a 21 grammban annyira szerettem elment Ukrajnába és Kijevben fotózkodott Zelenszkij elnök úrral, akit Hódmezővásárhely környékén Jeszenszkynek neveznek. Hiányolom a művész úr mellé a U2 énekesét, Bonot: kurva erős kép lenne, amint szőke, kék szemű, 25 éves egypetéjű iker, ukrán modellek között szorgoskodva röplapokat nyomtatnak PEACE felirattal. Látva a környezetet, az USA-ból Richard Gere is összecuccol, indul harcolni a tavalyelőtti Kijev szépségkirálynője második helyezettjével, mert az első helyezettel Hugh Grant temeti a lövészárkokat. Hálivúd papírzsebkendőbe borul. Stevie Wondernek visszaadja a látását Zelenszkij elnök úr kézrátétellel, majd ugyanezzel a lendülettel délnyugatnak fordul és Budapest felé energiát küld Márki-Zay Péternek, aki ettől mégiscsak kedvet kap ballisztikus rakétákat kilőni Putyin legtitkosabb dácsájára. Gyurcsány Ferenc visszaállítja az órát, hogy már délelőtt kilenckor is megihasson egy pohár viszkit. A CNN kamerái észreveszik Fekete-Győr Andrást a híres bokszoló Vitalij Klicsko oldalán, ahogy halált megvető módon egy huszonöt kilós aktatáskát cipelve rohamozza a lembergi Starbucks pultját, ahol kritikus a helyzet: délelőttre elfogy a szója latte. Kálmán Olga vasárnap reggel óta sírós hangon gyakorol egy ellenzéki közleményt, ami csak egy szó ismételgetéséből áll: Orbán, Orbán, Orbán... Gréczy Zsolt rá se ránt, pikáns mms-eket küldözget a budapesti ukrán nagykövet asszonynak, aki látva a fotókat elrendeli a konzulátus épületének a kiürítését és diplomáciai vesztegzár lép életbe. Megérkezik Marbelláról az inácsi pihenőhelyhez az első szállítmány nullás liszt, szólnak Szabó Tímeának, hogy három kötőjel négyszáz millió forint fejében legyen szíves vegye át a kis nejlon tasakokba porciózott cuccot. Bajnai Gordon elfelejt pislogni. Odahaza Karácsony Gergely felesége kardot köt, és a főpolgármesterre bízza a piaci bevásárló listát, de az szabadkozik, gondban van, ilyen embert próbáló feladatra nem biztos, hogy alkalmas, mert hiperpasszív. Cseh Katalin hónaljszőre közben csöndben burjánzik. Gattyán György pornóoldalát piréz hackerek támadják, Újhelyi Pista elfelejt visszamenni Brüsszelbe. Egy bejárati ajtó megkéri Kunhalmi Ágnes kezét. A másik Ágnes – Vadai – kikéri magának, hogy őt senki sem akarja zaklatni. Vágó István a középső kirakatot választja, megkapja Lendvai Ildikót esti kiszerelésben, tartozékokkal, amire beáll egy jótékony országos áramszünet. Jakab Péter rózsaszín mamuszban véletlenül a saját feleségéhez csönget be, aki szó nélkül fejbe csapja egy rúd parizerrel. Egy szófiai magánklinikán Dobrev Klára megszüli a 2026-os magyar költségvetést, a bába: Kéri László politológus. Vujity Tvrtko fejéről lefújja a szél a micisapkát, és kiderül, hogy a feje búbján taréjt visel. Molnár Áron bejelenti, hogy Bruce Willis után ő is felhagy a filmezéssel, disszidál Kelet-Londonba egy pizzériába, mosogatni, mire a hálás magyar publikum részéről felcsattan a jól megérdemelt vastaps. Így áll a helyzet 2022 tavaszán, amikor Magyarország mellett háború zajlik, és országos választásokat tartanak.

EURÓPA VÉGE - Gondolataim a közéletünkről

illusztrációm

Casus belli

Egész egyszerűen elképesztő, mit meg nem enged magának a Budapestre akkreditált ukrán nagykövet asszony! Délelőtt a hazája nevében azt nyilatkozza, hogy semmiféle ultimátumot nem hajlandó elfogadni Moszkvától. Közvetlenül utána pedig ugyanezzel a levegővel elkezdi sorolni a követeléseit Magyarország felé. Bámulatos. Nincs rá jobb szó. Ilyetén egyre világosabban látszik az ukrán diplomaták megnyilvánulásaiból, hogy miért mérgesedett el a helyzet az oroszokkal. Elgondolkodtam én a harcias asszonyság mondatain. Szerintem adjuk nekik oda Kárpátalja mellé a Tiszántúlt, amíg szépen kérik, de csak Tótkomlósig, Békéscsabáig, mert abból a részből Pozsony akar gyarmatot magának. Majd a szlovákok eldöntik a másik ókori néppel, a románokkal, hogy azok a Hortobágy melyik fertályára tartanak jogos igényt, míg Erdély szerte az összes magyar nem tesz hűségesküt Bukarestnek. A szerbek most jóban vannak velünk, ők szerényen megelégszenek Bács-Bodrog megye alsó karéjával, aminek Segedin város lesz a központja. Titokban már idáig is akként értelmezték, csak eddig nem volt elég műmárvány fürdőszobacsempe, hogy a Kárász utca végén egy tízméteres Péter király szobrot állítsanak. A horvátok ősi földje a busók nyomán simán annektálható, egyedül a szlovénok maradnak hoppon, mert az alamuszi, de ügyes Bécs előbb rátenyerel a Dunántúl nyugati részére. És meghagyják nekünk a derék ukrán politikusok Budapestet, amit föl lehet gyújtani, meg a Balatont, amibe szépen, szisztematikusan bele lehet fojtani minden okvetetlenkedő magyart. Utána lesz egy nagyszerű Közép-Európa megint, amit az Európai Unió biciklis csendőrei vigyáznak majd ajakrúzzsal fölfegyverkezve, hogy a koldusok kalapjába dobott konvertibilis rubelt senki fia el ne lophassa.

Európa vége

Öt éve még azt mondtam, húsz évet nem adok az egész miskulanciának. Ma már azt mondanám, jó ha öt év múlva még ez a tákolmány állni fog. Tanúja voltam – belülről – a régi Jugoszlávia szétesésének. Ismerem az okait, emlékszem a körülményekre. Ugyanazokat a szimptómákat látom, csak most a nagyszerb Belgrád helyett az Egybesült Európa vágyvezérelt álma Brüsszelből árad. Ám már a régiek megmondták: ami nem szellemi alapokon, organikus módon jön létre, hanem a pénz diktálta érdek férceli egybe, az bukni fog. Inkább előbb, mint utóbb, de mindenképpen bukni fog. Ez törvényszerű. Erkölcsiség, hit, ethosz nélkül – nem megy. Még egy városállamnak se. Nemhogy egy kontinensnyi különféle népnek.

Hirosima elmarad

Heteken át vártam, aggódtam: ugyan, milyen baloldali atombomba fog robbanni, szépen időzítetten, ahogy az lenni szokott. Óvatos ember vagyok. Már a hideg levest is megfújom: nem érdekel régóta, ne papoljon senki a közvélemény-kutatási adatokról. Jó, ha ott is vezetünk, de nem ott fogunk nyerni. 2002 tüskéje nekem már többet nem jön ki a körmöm alól. Éppen emiatt lestem, miféle wunderwaffe fog elsülni, mekkora botrányt sikerül tupírozniuk ellenünk. Hát – ez lett. Viccnek komoly, de hogy komolyan vegyük, ahhoz már túl vicces. Provokációnak induló harmatgyenge kísérlet. Röhejes próbálkozás, és mindezt ráadásul megfejeli a Telex már februárban bekészített cikke, amit tagadni próbáltak, majd kiderült, hogy tagadhatatlan. Nagyon úgy fest, egy amatőr, román titkosszolgálati szállal bíró, nyilvánvalóan román ügynök által világgá kürtölt tucatnyi félig megégett, érvénytelen szavazólappal akarták agyonütni a Fidesz egy (1) mandátumát, amit a határon túli magyarok mindig behúznak a jobboldalnak. Mellé pedig egy blődnél is siralmasabb sms-kampány. Mi a következménye? Majd Bajnai pislog, hogy ehhez sem ért, mint a libatenyésztéshez.

Én nem bánom, hogy így alakult. Vasárnap, holnap ott leszünk, ha esik, ha fúj!