ERDÉLYBEN JÁRVA

Ezeknek a soroknak a zömét, vagy ha tetszik, ennek a bejegyzésnek a vázlatát Székelyföldön írtam, a múlt hét derekán.

Meleg volt, rekkenő hőség. Nyomát sem lehetett látni a korábban rendre jelentkező sírós esőfellegeknek, amik úgy és olyan váratlanul szoktak előgomolyogni a méregzöld erdélyi hegyormok mögül, mintha mindig oda lennének pányvázva a hórihorgasra sudárult fenyőfák hóna alá. Aztán odaföntről hirtelen megoldva puha lekvárra áztatják az ösvényeket, és barnás tajtékosra habosítják a hidak hátát nyalogató és a leboruló fűzfák homályában tova iramló Olt vizét.

A folyó mellékét nem csak nedves széna- és vízszag uralta. Amikor a néptáncos sátorból virradatkor botorkáltam a szállás felé – most is leteszem rá a nagyesküt –, egy ismerős nő hajának illatára eszméltem. Előtte sokat énekeltünk, tán pont a szerelemről is. Testes bort ittam, egy talpas pohárral kezemben körköröket írtam a levegőbe, és nem bántam, hogy a vállamat vonogatom, mikor eszembe jut a könyörtelenség, a kihasználtság, a megszállottság, ami a szerelmeknek ugyanolyan velejárója, mint az a fájó kérdés, hogy a másik igazán szeretett-e, ha egyáltalán szeretett valaha…

Próbálok én a pilláim alatt megőrizni mindent, ami a Csíki-medence lankáin elforgácsolódott, amik egy héten át szétszóródtak, ott valahol, a térdig érő, kaszálni való fűben, meg a mesebeli tűlevelű erdőkben. De mivel sokat nevettünk az elmúló éjszakákon, a kedvesen ránk dülöngélő házsorok pedig azokon a kígyó ösvényeken tovavitték a tegnapjainkból ránk maradt élményeket, ma – ha visszagondolok az elmúlt hetemre – inkább már csak hangulatokat, egy-egy színt, egy gesztust, néhány búfelejtő hangot visz magával a lelkem. Nem kevéske ajándék ez sem. Minden szilánkjából tudni fogom, hogy jó volt ott lennem. Nagyon jó volt.

Hallottam Erdélyt, a szelíd és jóakaratú dallamokat. Sok nevetést is hallottam, mintha én is vidámkodtam volna. Álmos délutánokon a csöndöt figyeltem. Egy idő után a legelőkre ontott neszekből megbizonyosodtam: kicsit hazaérkeztem.

Nyitott szemmel jártam, ósdi romok hasadékain sütött be a napsugár. Sima mozdulattal málnát tettem a számba. Adtam a madárnak is. Ült a vállamon, csodálta a körülöttem nyüzsgő sok boldog embert.

A kezemmel tapogattam Erdélyt és olyan érzésem volt, hogy fogom az egész világot a tenyerem hajlékában. Ujjaim alatt a szálkás fenyődeszkák is elevenné váltak. Lapogattam faragott kapuk cifra díszeit, amiket megbarnított a történelem. A hegyi népek szeretnek kacskaringósat farigcsálni. Minden holt fát véső alá vesznek.

A szállásunktól kőhajításnyira omlatag székelykapu rogyadozott. Átjáró volt az egy másik világba.

Mintha a bejárat galambdúcos födele alatt már nem is a székely emberek járnának, hanem az idő használná a kaput, ki- és belépve az udvarból a kövecses kis utcára. És tényleg: láttam, amint a Holnap nyikorgó csizmában dobbantott elő a napsütötte kis közbe. Egyenes léptekkel indult a hegygerinc irányába. Nem kék-arany, csillagos-holdas zászló lobogott fölötte, csak a vidéken bóklászó árva felhőcske, ám a Holnap pillantásra se méltatta, a markában lóbált szekercéjével a gyalázat és az igazságtalanság sűrűjébe érkezve tette tovább a dolgát, kimondhatatlan szorgalommal tisztította az utat. Magának de nekünk. Ahogy Tusnádon a Ma csukta be maga mögött a kiskaput, abban a rövid mozdulatban az elöregedő akarat mellett is érezhető erő volt még. Egyedül a Tegnap jár ott csöndösen. Ünnepélyes, mindig zsinóros lajbit hord. Néma, szinte sosem hallani a hangját, és mégis beszédesebb a másik két fivérétől. A szeme villanásában ezer év fénylik föl – már ha akad, aki a szemébe mer nézni. Kevés olyan bátor van. A Tegnap nem keresi senki tekintetét. Veszi az útját, ballag a falu határába, ráfordul a dűlőre, a régi, korhadó haranglábhoz, ami őrzi Csíkmindszent temetőjét, ahol évszázados fejfák alatt alussza álmát sokak becsülete.

És ott, a hantok között a Tegnap összekulcsolja a kezét a másik két testvéréért.

                  Pk

NAPLÓ - 160.

 

Olt folyó

Petőfi. Mi még szerb és szlovák származásúnak tanultuk. Ma már tudható, hogy anyja – Hrúz Mária – révén bizonyosan tót volt, míg az apai – Petrovics – családnév ugyancsak felvidéki tót gyökerekről árulkodik, vagyis evangélikus vallású elmagyarosodott szlovákként kell tekintenünk rájuk. Amúgy teljesen mindegy, Sándor mi volt: magyarnak vallotta magát, tehát az volt.

Tegnapelőtt Segesvár mellett autózva elnézegettem az út mellett épült nagyon régi, kontyos tetejű, spalettás ablakú parasztházakat, amik még dacolnak az idővel, és azon méláztam, hogy ezek a romjaikban, málladozón is szépséges hajlékok egynémelyike még láthatta a lázas tekintetű költőóriást, amint a honvéd sereg maradékához iparkodik, hogy utána a falu határában lévő kukoricások valamelyikében örökre földicsőülhessen a mennyekbe.

Bizonyos, a csorba kémények öregebbje még észlelte a nem is olyan messzi torkolattüzeket, hallhatta a dzsidás kozákok patkolatlan lovainak a dobogását, ahogy a szelíd lankákon a széjjelvert magyar egységeket üldözik, s aratott a halál, búzakévékbe szedte a forradalom fiait. Sokuk csontja porlik most a vadkörtefák árnyékában és a bogáncsvirágos legelőkön.

Erdély varázserejű múltja lépte-nyomon fölfénylik, akármerre fordulok. A vajdahunyadi vár a sokaságnak száz év múlva is a magyar dicsőséget fogja hirdetni, de valahogy nekem már nem a páncélos vitézekről, meg a nagy csatákról, még csak nem is a balladai rigmusokról szól az a hegyoromra épült gótikus sziklavár, hanem arról a kőbe karcolt arab szövegről, amit a vár kápolnájában láttam: a fáma szerint Hunyadi János a fogságába került törökökkel ásatta ki a vár kútját azt ígérve nekik, hogy majd a munkájuk végeztével felszabadítja őket. Hunyadi azonban becsapta a rabokat, ingatom is a fejem, milyen borzasztó kimondani, de ez a nagy ember ezúttal nem állta a szavát, és rabigában maradtak a kútásók, akik elkeseredésükben a kút falán egy kőre a következő föliratot vésték: “vizetek van, de szívetek nincs”. Fájón rövid sor, beleég a tudatba...

És hogy most leírom, belesajdul az én szívem is.

Elképzelem azt a szegény, szomorú rabot, aki haza vágyott, és aki inaszakadtából dolgozott, hogy a hitetleneknek végre vizet találjon a kút mélyén. Mikor pedig megtalálta, nem a remény forrása fakadt onnét, hanem a csalódás döbbenete dermesztette meg a lelket...

Pontosan tudom, mit érezhetett. Ismerem a honvágyat, félek tőle, rettenetes érzés, menekülök előle, ám időnként mégis utolér. Akkor csak bámulom magamat a tükörben és a homlokomat a hideg üvegnek muszáj támasztanom. Ugyanígy, a gépkocsi szélvédőjének dőlt fejjel megütközve nézem a szocialista Románia iszonyú épített örökségét, a gigászi, szétkorhadó gyárkéményeket, a vaskohókat, amiknek a betonját a gaz veri föl évtizedek óta, a föld felett, olykor szemmagasságban húzódó, korrodálódott gázvezetékeket, amiket már csak a húgy-sárga festék tart össze, a kibogozhatatlan villanydrótokat, százszámra lógnak a düledező, roskatag villanykarókon, a régi szász falucskákat, ahol az új betelepülő jövevények oláh ízlése szerint lettek összetákolva a kerítések, bontott pléhből, és rozsdás vaslemezekből, miközben a hajdan takaros szász házfalak valami száz éve nem láttak friss meszet, s az egykoron virágzó, iparáról és szorgalmas lakóiról híres falvakat mára a pusztulás szaga hatja át, és az a szag olyan erős, kíméletlen törvényű, mintha a XX. század pincéjének doh- és hullaszaga végérvényesen el akarná uralni ezt a sokszor agyonszeretett és mégis elátkozott vidéket.

    Pk

EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk

UKRÁN WUNDERWAFFE - Gondolataim a közéletünkről

Gálvölgyi show

Benny Hill magyar epigonja volt, meg Rodolfo veje: nagyjából ennyi a munkássága. A színész-parodista „zsenijét” sokáig senki sem merte megkérdőjelezni. Elöregedvén ami megvillant belőle a Heti 7-esben, ebben a humorosnak szánt, valójában padlógázzal nyomott propaganda műsorban, már kétes fényű dicsőséggel vonta be. Mentségére: nem egymaga múlta alul a megkívánt szintet. A hiteltelenség vetett véget a szombat esti mókának. A nézőknek elegük lett a „humor nagyágyúiból”. Besültek a lövegek, azóta a java részük nyugdíjban van, csak ritkán hallani a hangjukat. Ha megkérdezik őket, jobbára kesernyésen ápprendehendáják a rendszert. Csupa sértett megmondó, fogait hullajtott hajdani „sztár”. Most Gálvölgyi Jánost ismét előhúzták a naftalinból, interjút adott ez a drága ember. Amikor Gálvölgyi, meg az összes többi – a pártállamot haszonélvező – nosztalgiázva magyarázzák a múltjukat, szinte már olyan érzése van az embernek, hogy ezek tulajdonképpen nem jártak jól a szocializmusban, ezek kérem szépen áldozatai, sőt, sok tekintetben ellenállói voltak a rendszernek, mert noha nem lőttek, bujkáltak partizánként a budai erdőségekben, nem harcoltak – maximum a konyakosüveggel – felkelőként a szovjetek meg a munkásőrség ellen, robbantani sem robbantottak viaduktot, köztéri szobrot, budiajtót, ám (ahogy láttatják), valójában ők a meg nem becsült, félreismert hősök, lévén ők szedegették ki nekünk az egypártrendszer falából a legelső téglákat. Holott az a helyzet, hogy ők maguk voltak a rezsim legbeágyazottabb téglái.

Ukrajna és a média

A csecsen hadúr, Ramzan Kadirov a minap egy az ukrán elnökre megszólalásig hasonlító parodistával eljátszatta Zelenszkij kapitulációját. A viccesnek szánt filmecskét milliónyian nézték meg azóta. Én is láttam, s míg néztem furcsa képzetek kavarogtak a fejemben. Tanúja és átélője voltam a hajdani jugoszláviai háborúknak. Követve a mai orosz-ukrán helyzetet, hálát kell adnom az Égnek, hogy a kilencvenes években még gyermekcipőben járt az internetezés. Akkoriban a közösségi média – a mai értelemben – szinte sehol sem volt. Néha belegondolok, ugyan mi lett volna, ha a kilencvenes években a facebook, az insta, a twitter, meg a többi manipulatív hírharsona napjainkhoz hasonló intenzitással működik? Alighanem tételesen több áldozattal jár az amúgy is véres konfliktus-sorozat, és az elhúzódó válság még tovább nyúlik, ráadásul összezagyváltabban, mint ahogy véget ért, mert véget ért, hála Istennek. (Legalábbis egyelőre.) Ebben a mostani tragédiában mindkét fél MINDENT bevet. Olykor azt hiszem, a fronton, a hagyományos küzdelemben már aligha lehet nyerni vagy veszíteni: minden a virtuális térben, a propaganda révén dől el. A média hihetetlen erő, a közösségi térbe elengedett hírverés, a figyelemfelkeltés, a manipuláció pedig az új wunderwaffe. Mondom, megéltem Jugoszlávia bombázását, amikor NATO gépek naponta szórtak bennünket. Beleremegett a házunk, mikor 10 km-re tőlünk csapódott be egy rakéta. Nem féltünk, inkább keserűen nevetgéltünk: lesz mit mesélni az unokáinknak. Akkor azt hittem, a pokol legmélyebb bugyrában a világ. Hogy innét már csak ki- és fölfelé lehet haladni. Reménykedtem, jobb lesz a jövő. Észhez térhetünk végre. Nem így történt. Mára nemhogy lesüllyedtünk, ráadásul össze is lett kuszálva minden. Ami alant volt, fölkerült és fordítva. A fogalmak kiüresedtek. Már az a szó, hogy abszurd is értelmét vesztette: elég csak körbe pillantanunk. Lázadozik a rücsök, kavarog a kosz. És a világ nem tért észhez, sőt, a maradék sütnivalóját is elvesztette. Megbolondult. Így is lesz mit mesélnünk az unokáinknak. Ha leszünk, ha lesznek még egyáltalán unokák. Jó kérdés. Ez a jövő kérdése. Adja az Isten, hogy legyenek. Kacagjanak csak ki bennünket, ujjal mutogassanak vissza a mostani korok emberére, röhögjenek, szörnyülködjenek, ahogy mi röhögtünk, szörnyülködtünk a középkori babonákat megismerve. Nekünk úgy tűnik nem sikerült rendet tennünk. Rájuk hárul a feladat. Csináljanak egy jobb világot. Ezen imádkozzunk.

Segítek

Van egy pár ismerősöm, akik megszállottjai Orbán Viktornak. Fordítottan: utálják, mint kisgyerek a főzeléket. A viccbeli Mórickához hasonlóan nekik meg mindenről a magyar miniszterelnök jut az eszükbe, hovatovább izélés közben is Orbánról gondolkodnak. Szar dolog lehet ennyi daccal élni, kétségtelen. Nem csak magánemberek, egész intézmények orrolnak a kormányfőre. Az egyik vezető amerikai napilap dörgedelmes cikkben már-már bibliai méretű csapásként tünteti fel személyét. Nekik is, meg minden fenekedőnek segíteni szeretnék. Pár pontban összegyűjtöttem a magyar kormányfő bűnlajstromát. Íme:
Orbán megtámadta Vietnamot, utána bekebelezte Nicaraguát, einstandolta a Panama-csatornát, egymaga partra szállt Líbiában, ahol lepacsizott és együtt vacsorált néger ellenzéki embereket Idi Amin Dada volt ugandai diktátorral, hogy utána a müncheni olimpián sihederként izraeli sportolókat ejtsen túszul. S ha mindez nem elég: megkavarta a szart Afganisztántól Szírián át egész Egyiptomig, ahol rendelt magának egy fáraó sírt, a legnagyobb piramist, de kisvasúttal és VIP-páholyos focistadionnal, amit szegény rabigába hajtott haladó, demokratikus újságírók korbács csattogása között tizenvalahány éve vért és verítéket hullatva építenek a gazembernek. És most készül befagyasztani a Dunát, hogy a jegén megkoronáztassa magát. A ceremónián Putyin elnök személyesen, glaszékesztyűben teszi a fejére a Szent Koronát, és a cári balett legszebb balerinái ugrálnak majd ki az emeletes tortából. Az est fénypontja az lesz, amikor Gorcsev Iván átnyújtja a frissen koronázott Orbánnak a fizikai Nobel-díjat, amit Noah Bertius professzortól egy makaó nevű kártyajátékon nyert el.

                                               Pk

NAPLÓ - 159.

Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.

Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.

A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.

Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.

Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.

Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.

Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.

Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.

Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.

A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk