NAPLÓ - 166.

 

Hétfőn eltemették a Bibit. Bár szerettem és megérdemelte volna, mégsem kísérhettem ki utoljára. Délutáni beosztást kaptam, így csak a szerkesztőségből, gondolatban ballagtam a kanizsai nagytemető gesztenyefái alatt. Elég ez így? Ha nem, akkor is ezzel kell beérjem. Ahogy róla, úgy minden halottamról pusztán a színes emlék forgácsok maradnak meg. A kidőlt fák egy idő után elkorhadnak. Jó esetben új hajtások sarjadnak a gyökerükből, vagy a kettétört derekukból. De legtöbbször megszűnnek létezni, s csak mi, akik ismertük őket, látjuk, érezzük még nagyon sokáig a lombkoronájuk árnyékát. Aztán azok is elhalványulnak. Ezzel a vacak, szomorú érzéssel nem lehet mi kezdeni. A múltkor egy eladó kanizsai házról már nem tudtam megállapítani, pontosan hol, melyik utcában található, pedig negyedórányit tanulmányoztam a fotókat. Kopnak a képek, bennem. Nem csak a fölpántlikázott kacatok, hanem a leghétköznapibb látvány is.

Ezt a kíméletlen leválasztódást egyedül kell megélni. Titkon, mintegy szégyellve, de minden adandó alkalmat megragadva küzdeni ellene. Egy ember emléke, egy parasztházé, egy udvaré vagy egy akácfáé: hát nem mindegy? Ugyanolyan fontosak.
A szeles, esős utcákon hiába nézem az embereket, egyiknek se tudnám megmagyarázni, ki is volt valójában, aki Kanizsán most elment közülünk. Hogy mennyit is ért az illető, hogy hányan szerették és mennyinknek és milyen mélyen fog hiányozni. Lassan megismerni az élet céljait. Sietni kár, nincs értelme. Annyit tehetek, hogy azért figyelem a világot. Úgy és akkor is kell rajzolni, írni, ha – mint az utóbbi napokban, azt észlelem – éppenséggel semmi különleges nem változik körülöttem. Írom a másik naplóba:
„Ennivalóm nem sok van, a maradékot eszem. Kocsonyát vettem az önkiszolgálóban, friss kenyérrel: pont jó. Végül a vasárnap délutánt is kihúzom valahogy. Este röviden telefonálok E-nek. Vastag a hangom, meghűlhettem, köhögök. Elkezdődött a katari foci VB: még egy indok, a következő hetekben miért nem megyek sűrűn a pince felé. Éjjel az 1899 című német thriller sorozatot nézem: szellemhajós, misztikus széria, időutazással, térugrással. Kicsit sok benne a rejtély. Néha követhetetlennek tűnik, de az utóbbi időszak nem sok értelmes filmmel ajnározott el, ezért érdeklődéssel figyelem. Többször fölköhögöm magamat, tavalyról van szirupom, de még nem kezdtem használni.”
A napok múlnak, ilyeneket jegyzek, miközben egy országhatárral, vagy kétszáz kilométerrel és egy elvarratlan élettel odébb a közös barátunk negyven kilós testét gurítják koporsóban. Hogy lehet így őszinte a gyász? Vagy eleve ilyenek lennénk? Fázok én a választól, ha így van, ha úgy. Aztán csak folytatom a sorokat:
„Nincs jó kedvem. Az idő is kezd téliesre fordulni. Sok a szürkeség, eső is esett, csak rendes hideg, kopogó fagy nem akar lenni. Hírlik, ha minden igaz, ezután… Talán. Kis jó hír, délelőtt L. telefonál, polcrendszert kapok a műterembe. Ilyen részsikereknek kell örülni. Meg annak hogy szerdától végre szabadság! Egyik legfontosabb, hogy a szekrényemben rendbe rakjam a ruhákat. Leltárt csinálok, szelektálok, ha kell. Aztán naponta kiviszek egy túra cuccot, főleg könyveket, vásznakat, festékeket, kereteket, de cipőket is, ki minden fölösleget a műterembe. Nevet kéne neki adni. Mondjuk legyen: Sziget. Ha ott kint leszek, a zöld erdő fái között, Robinsonként élhetek. A trolin, de a villamoson is tömegnyomor három előtt. Igyekszem közömbös lenni. Sok nyomorultat látok, már bódultak, részegek, vagy drogosok. Büdösek, igénytelenek, kerülöm őket.”
Elképzelem, hogy az élet küldi ezeket a jelképeket. Váltakozó ütemben kapom őket, hol erőteljesebb utalásokkal, hol gyöngébben, észrevehetetlenül. A város is sóhajt, néha felnyög velem. Ólomszínű az ég, felhők kiömlött kék higanya folyik a budai horizonton. Korán sötétedik, egyre hosszabbak az esték. Megfejthetetlen, mire föl vannak előttem ugyanazok a lábnyomok. A csapásukon megyek, merev léptekkel, előre tolt állal, s közben igyekszem nem észrevenni, hogy a saját talpam lenyomatát követem, körbe-körbe.

Pósa Károly: HAZAVÁRÓ VERS

                                                                                                    B. barátunk emlékének

Most egy hang szól a világban,
egy világ zeng most a hangban.
Szentelt gyertya serceg, fény ölel szobámban.

Pókfonal fönt, az ágy vetetlen,
a Keletinél fanyar füstködöt kapok,
abban bízok, Bácskába mennek még vonatok.

Élni kell tisztán, úgy mint a víz:
mélyen, céltalan, nevetőn-sírva.
Szeretni fennkölten, cifrán, a felhőkre írva.

Hamis lett ez a vallomás is, hiszen
titkon az otthoni Járás szikén fekszem:
ott múlok majd el, tudom, lassan megöregszem.

LANDMESSER ÉL!

Hamburg, 1936. június 13.

HUXIT

Magyarország és a jelenlegi EU-s vezetés: nekem erről mindig az a férfi jut eszembe, aki Adolf Hitler Hamburgba történő bevonulásakor a tömegben egyedüliként nem lengette a karját. Mára Budapest lett August Landmesser. Így hívták azt a férfit, jól jegyezzük meg! És azt is, hogy ma már tudható – neki volt igaza.

KATASZTRÓFATURISTÁK

Kijevbe mentek a Momentumosok. Katasztrófa-turisták. Nem szép dolog mások baját tetézni a lábatlankodásunkkal. Ráadásul a mások bajával fotózkodni is neveletlenségre vall, miként hőscincérekből is van elég: attól az ukránoknak nem lesz jobb, hogy ez a két elszánt tekintetű vállfa eljátssza a kemény legényt a kijevi sötét éjszakában. Segíteni akarnak? Mondjanak le egy-két havi parlamenti bérükről, és abból célzottan támogassanak meg néhány kárpátaljai magyar családot, mondjuk vásároljanak nekik szenet télire. De hát ezek a legények ilyesmire képtelenek. Jó csajozós duma a "Kijevben jártam, jujj-jujj, hogy ott mik vannak!" Hipokrita banda a Momentum, egy csomó karrierista pozőrrel. Ma azt írták, hogy aggódnak a kárpátaljai magyarokért. Ezt a gyalázatos hazudozást! Majd ha a Momentum nyüszítve bocsánatot kér az erdélyiektől, ha méltóztatik egyszer, csak egyetlen egyszer elmenni és fejet hajtani Mindenszentekkor a délvidéki magyar áldozatok emlékművénél, ha a tejtestvér szlovák pártszövetségesén valaha számon fogja kérni a Benes-dekrétumok ottani támogatását, és ha egy kijevi luxus hotelben háborús koktélozás helyett Rahón vesznek tűzifát egy ottani magyar óvodának (amit a magyar állam épített), akkor elkezdem hinni, hogy néha valóban aggódnak a határon túli magyarságért. Addig viszont coki!

POLSKI FIAT

A magyar miniszterelnök levélben köszöntötte a Lengyel Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Mateusz Morawiecki kormányfőt és Lengyelország polgárait. Be is indult a hörgő ventilátor: a közösségi oldalakon a népfölség sérelmezte a magyar politikai vezetés gratulációját, ugyanis az elmúlt hetekben, hónapokban Varsó többször páros lábbal szállt bele Budapestbe. Nekünk is durculni kéne, méltó választ adni – így az internet népe. Nem értek egyet vele. Orbán – vagy az ő nevében igazgató, ezt a levelet is megfogalmazó apparátus – egyik erénye, hogy nem a pillanatok állása szerint dönt, cselekszik, hanem mindig képes hosszú távú – megkockáztatom, fellengzősen hangzik, de attól még igaz – történelmi léptékben, konzekvensen gondolkodni. Európa jelenlegi hibája, hogy rövidlátó. Nemhogy ciklusokban – években sem tud tervezni. Sodródik. Orbán és kormánya viszont nyolc-tíz sakklépéssel előttük variálja, húzgálja a bábokat. Nem mellesleg, mindig a magyar érdekek mentén. Hát ezért jár most a bennünket olykor hátba szúró lengyeleknek is a diplomáciai mosoly. Egy kis gesztus, udvariasság: cserébe, egy másik, nagy ívű plánumnál jól fog ez jönni.

LILI EL

A múltkori „tanártüntetésen”, azaz a balliberális politikum által széttrollkodott rendezvényen egy gimnazista lány minősíthetetlen, trágár szóáradata az őt futtató erők szerint költészetté magasztosult. Legyen meg az óhajuk. Ez a diáklány most gimnáziumot vált. Egyelőre nem tudni az okát, mi késztette erre, miként az sem világos, hová megy, hol akar érettségizni, miként folytatja a tanulmányait, hogy alakul a karrierje. A magam részéről annyit mondok: sok szerencsét hozzá. Előtte még az élet. Remélem, az új intézményben majd inkább emberségre tanítják, sikerül nekik megmagyarázniuk, mennyire rossz úton jár a nagylány. Akárhogyan is van, arra a szintre nem szabad süllyednünk. És az egyoldalú megbocsátás is az érett, egészséges szellemű, felnőtt emberek kiváltsága.

ATOMHÁBORÚ UTÁN

 

Kék ló
(vászon, 220 cm x 80 cm) - festményem 

SVEJKEK

Ha nekem most februártól máig az összes Ukrajna-szakértő, katonapolitikai szaktekintély vonatkozó cikkét egymás mellé kéne szerkesztenem egy háborús antológiába, úgy nagyon egyszerű dolgom lenne: a páros oldalakra kerülne, amelyekben az ukránok győzelmét látják, a páratlanokra meg azok, amikben az oroszok diadalát jósolják. Jó vastag, súlyos kötet válna belőle. A haszna meg annyi lenne, hogy ha egy fél diót raknék alá, akár egérfogónak is használhatnám.

MR. ÉS MRS.

Nem tüntette fel a „névmásait”, bocsánatot kért az amerikai demokrata képviselő. Aki nem tudná, jó lesz ha megjegyzi: Nyugaton a névmások tisztázása egyféle divat a transznemű mozgalom hívei körében. Innét kezdve az a nagyszerű hír, hogy a biológiai férfiak kérhetik másoktól a női névmások használatát, és fordítva, a nők meg a Mister megszólítást, hímnemű névmásokkal. Reggel olvastam a tudósítást és az a szomorú, hogy már a teámat se köptem vissza. Ez már nem szenzáció. Atyavilág, itt tartunk 2022-ben! A Föld megérett a pusztulásra. A jólétünk elérte a végpontját. Mikor már a lábunk közétől nem látunk messzebb, akkor illő csöndben lehúzni a rolót. A magam részéről szép nyugodtan várnám be az összeomlást: kimegyek a tanyámra, etetem a lovat, simogatom a kutyáim fülét, iszom a kútvizemet és ha jő a végzet, az atomháború vihara, akkor magamra zárom majd az alsó konyha ajtaját, kétszer ráfordítom a kulcsot, és a boros demizsonok mellett kivárom a kollapszust, hogy megszűnjék a világmindenség. Aztán, ha kukorékol a kakas, elő fogok jönni. Szétnézek majd. Nyújtózok egyet, és megállapítom, jó így nekem egyedül is a Földön, a jószágaimmal. Mondhatnák, ez hülyeség. Nem az. Tényleg nagyon elegem van ezekből az elkefélt közállapotokból, legyenek azok bárhol, külföldön, vagy idehaza. Nem most csömörlöttem meg. Évekkel ezelőtt megvettem a tanyát, építem. Erőmből telhetően önellátásra állok, van hozzá földem, kis erdőm az Isten háta mögött, de közel a Tiszához. Ötven múltam. A maradékot ott akarom letudni. Ahogy írtam – jószágokkal. És attól kezdve tényleg nem fog érdekelni semmi és senki. Kedvemre írok-festek-rajzolok, lovagolok, ha meg hangzavarra vágyok, belefújok majd a dudámba, szuszogni a cigánymeggyfám alá heveredek, és a többi, a közéleti káosz meg annyira lesz csak fontos, hogy semennyire. A világjárvány után jött ez az ukrajnai cirkusz és mára meggyőződésemmé vált, hogy ennek nem lesz vége. Ördögi spirálba került az ember(iség). A fizikai, vérrel járó leszámolás helyett immáron a gonosz rosszabbra hajt: a lelkünket akarja megszerezni. Ilyen gender, woke meg minden más ideológiával fog elpusztítani minket. A falra sem kell festeni, a mindennapjainkon is előttünk vigyorog. A patkányok lázadása ez, nincs mit szépíteni rajta. Fejére állt a világ, sajnos.

NOMENTUM

„Óriási” akcióban a Momentum – lelkendezik egy ellenzéki hírportál. A lila párt aktivistái most a külügyminisztérium előtt festegették az aszfaltot. Én meg nézem a csókát, ül a széktámlámon. Jó esetben túl fog élni engemet: ilyen körülmények között akár ötven évig is elhúzzák a varjúfélék. Még sokat fog látni. Politikailag jómagam is láttam immáron eleget. Momentum? Óriási akció? Közben egy A4-es papír sablonnal rongálják a közterületet. Ennyire képesek. A rézangyalát! – ezek azt hiszik, most épp ők az Amur-menti partizánok, pedig csak hópihék, erőtlen, nyafka és életképtelen kiskamaszok. Sosem lesz belőlük az ország vezető ereje. Sosem.

DICSŐSÉGES ÉS DICSTELEN NAGYURAK

2022.11.13.
Dunai uszály a ködben

Mint egy búvópatak, vagy mint egy vándor népi motívum, úgy szokott ciklikusan vissza-visszatérni Petőfi Sándornak a Dicsőséges nagyurak című verse, azaz a Mácsai Pál általi szavalata.
A költemény igazi forradalmi alkotás. Tele van szenvedéllyel, jó adag radikalizmussal, nem nagyon rejti véka alá a dühét és a számonkérő, fenyegető hangnem is ott morajlik a rímek között. Már Latinovits is szavalta, és az akkor regnáló kommunisták nem szerették miatta. Utólag kínosan magyarázták: a Színészkirály a fránya imperialista kapitalistákat akasztotta – képletesen. Hiába, szűk volt a kommunisták gallérja, érezték, találva lettek. A diktatúrában szokatlan volt ez a sokat mondó hangsúllyal interpretált vers. A Dicsőséges nagyurak mégsem a Latinovits féle változat miatt vált ismertté. Mácsai Pál tette azzá: a bimbózó újkori magyar demokráciában állt vele színpadra, nem pedig az egypártrendszer nadrágszár reszkettető légkörében. Ez nagyon lényeges különbség. Latinovits Zoltán bátor, sőt vakmerő volt, Mácsai viszont csak egy ügyes színpadi szereplő egy pártrendezvény szerű monstre koncerten.
Pár nappal a rendszerváltás második országgyűlési választása előtt szavalt Mácsai, 1994 április 22-én, egy Jancsó Miklós – ős SZDSZ-es szimpatizáns – által rendezett koncerten, ahol az akkori baloldal és a liberálisok még külön-külön indultak a néhai Antall József keresztény-konzervatív kormánya ellen. Az a kabinet utána el is vérzett: Horn Gyula szocialistái, azaz az ex-kommunista párt abszolút többséget kaptak, több, mint 54 százalékot. Kényelmesen kormányképes erővé váltak tehát önmagukban is. Ám bizonyos okok miatt – mostanra tudható, tételesen igazolható mik voltak ezek a kényszerűségek – koalícióra léptek az SZDSZ-szel, ami 17 százalék pluszt hozott a közösbe. (Aztán, két cikluson keresztül ez a parazita SZDSZ zabálta föl morálisan a gazdatest szocialistákat, a farok csóválta a kutyát: ez ma már történelem, és azóta be is döglött mindkét erő, oda kerültek, ahová valók...)
Vissza Mácsai szavalatára.
Nem tisztem mentegetni Antall "kamikáze kormányát", ők maguk is tudták, mire vállalkoztak. Egy csomó népszerűtlen intézkedést kellett meghozniuk, külföldi és hazai ellenszélben dolgoztak, a jószándékuk mellett emberi és politikai hibákkal is: tény. De ha azt vesszük, hogy a lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke (Antall) után egy bevallottan ÁVÓ-s múltú "na és" kormányfő következett (Horn), aki szalmaszálat sem tett körösztbe a nemzeti ügyekért (Milosevittyel tárgyalva azt hazudta utána, hogy beszéltek a délvidéki magyarságról, ám első kézből – a találkozó tolmácsától – tudható, egy hang se volt ebből igaz), ráadásul nyolc év alatt szétlopták Magyarországot, akkor kicsit másként tekintünk Mácsai és társai buzgalmára.
Ezeknek a hazátlan internacionalistáknak a visszajöveteléért szavalt oly szívhez szólóan Mácsai Pál azon a sehogy se leplezett kampányrendezvényen. Így hallgassuk, így ájuldozzunk rajta.
És hogy mennyire propaganda koncert volt, azt a további fellépők névsora pontosan láttatja. Koncz-Bródy-Zorán (mindannyian a mai napig hithű liberálisok, azaz tanultabb kommunisták). Dés László és Gerendás Péter politikai nézeteit azt hiszem fölösleges bárkinek magyaráznom, miként Galkó Balázs vagy Bornai Tibor is szintén abban a kompániában ismerős arcok.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a koncerten fellépett Hobo, a Kaláka meg Sebestyén Márta is. Egytől egyig régi kaméleonok, az asszisztálásuk csöppet sem meglepő.
Illő lenne a helyén kezelni dolgokat. Mácsai jó színész, de nem játszhatja el a független művészt, mert politizál. Lehet valakinek a kedvenc énekese Zorán, de jó ha tudjuk, a sztálinista apja a Rákosi féle Magyarországon kapott menedéket: a két fia előtt folyamatosan csak nyíltak a káder kapuk a könnyűzenei stúdiókban. Kérdezzék meg a már akkoriban is progresszív zenész zseniként számon tartott Baksa-Soóst, ő vajon miért nem kapott lehetőséget? (Vagyis, már ne kérdezzék, mostanában halt meg szegény.)
Koncz Zsuzsa másfél oktávig se vitte soha, ki is vágták Szörényiék egy idő után, úgy megunták, hogy az apósa miatt sztárolt "énekesnő" szerény torkára kell fazonírozniuk, amit komponálnak. Kérdezzék meg, mit gondol erről Kovács Kati: tudna mesélni ezt-azt Koncz Zsuzsa kartársnő énektudásáról. Vagy kérdezzék meg Cserháti Zsuzsát, Katit a Kerek Perecből, Dinnyés Jóskát meg még nagyon sokakat, nekik miért nem adatott lehetőség, mint azoknak, akik ötven éve a rivaldafényben sütkéreznek, vagy nyafognak, amiért nem az ő szájuk íze szerinti a politikai széljárás.
Ezek egy bagázs. Voltak és lesznek.

                                     Pk

Pósa Károly: A HELY, AHOL VAGYOK

Régi könyvek közt élek, alszom,
gyűjtöm őket (párat loptam is innen-onnan).
A falon karcolatok, mind-mind válaszok,
más kincsek, arany – nincs a garzonomban.
Csak mindenféle lopott, fonák boldogságok:
egy cipősdoboznyi komponált emlék.
Tenyeremben arcok tükröződnek,
a fotók vissza-, visszanéznek belém.
Álmomban néha a vaku kéken villanó.
Ilyenkor már nem sejtem, inkább tudom:
póknyál fonálon pöndült a sorsom.
Helyem lett ott, ahol éppen most vagyok.

Ám a várost novemberben se értem.
A sarkokon mozgó árnyakat látok.
Emberek sietnek valami reményében:
– Menjek utánuk? – megállok, tétovázok.
Lábamnál vizes platánlevelek áznak,
vállamra rároskadt a korai este,
lélegeznék, sóhajtanék – de minek?
Kanizsaiként – síneken bóklászok,
feketét lehel a helyem énhelyettem,
s utolér a fölismerés: ide tartozom.
Valószínűtlen az egész. Mégis érzem:
itt vagyok, ahol. Sajnos megérkeztem.

NAPLÓ - 165.

 

A felhők. Érdekes teremtmények. El-elnézegetem őket. Szabálytalanul képződnek, mégis van bennük valami óramű szerűen pontos, mesterien körvonalazható, lebegjenek bár a Dél-Alföld vagy épp a montenegrói tenger fölött. Az alakjuk változékony ugyan, de Kanizsánál is pont olyan sejtelmes közönnyel úsznak, mint ezer kilométerrel odébb délen, amerre a Lovćen meredélyei karistolják az aljukat. Régen szerettem hanyatt feküdni a járási fűben, nem csinálni semmit és csak félig lehunyt szemhéjam alól sandítani fölfelé. Gazdagon terített, foltos abrosz volt az ég, és a fehéren mászkáló bárányfelhőkkel rám borult az odafenti kék rét.
Szeretem az öböl fölé begyűrűző párákat is. Könnyedebbek, vizenyősebbek, bolyhosak, akár a keleti bazárokban vehető áttetsző, pillekönnyű selyemkendők. Vattaszerűn, hókán a szemközti, vagy a mögöttünk lévő hegykoszorúról ereszkednek le a tenger hátára. Nézem azt a sok kerekded, gömbölyű kontúrt. Kedvemre való formákat látok köztük: kabak lófejet, nyíló virágszirmot, kéményfüstös kontyolt tetőt, tátott szájú leopárdot, vagy éppen furcsa, hatujjú kezet, valami hatalmas, égi sámán tenyerét. Sóhajtozok fölfelé. Elkalandoznak a gondolatok. Aztán hirtelen ugyanannyi szeretettel tudom megkívánni az aludttejt is. Közönséges dunsztos üvegben árulják a tengerparti önkiszolgálóban, ami mellett a turista szezonban pékség működik. Foszló kalácsra emlékeztető, frissen sütött vekniket kínálnak. Cégtábla nélküli kis üzlet, a kemence illata bárkit bevezényel a pékségbe. A forró, puha bélű kenyér mellett pedig a számban olvad el a savanykás, hűtött aludttej: megunhatatlanul tudom enni, akármikor.
Bármennyire is rugaszkodik el az elme, ha közben kordul a gyomrom – visszaránt a valóság. Emlékeztet arra, hogy nem csak nemes gondolatok űzik egymást. Nem csak gyász van, szerelem és könnyek vannak, hanem van éhomra nyelt gránátalma, melynek vörös levében ott édesedik az élet minden szépsége. Szőlőt és napon érlelt sonkát kívánok meg olykor. Még akkor is észre kell venni az efféle apróságokat, ha éppen egy megszelídült lázadót játszom, olyan valakit, aki már nem akar integetni a pompa irányába, csak jól szeretné érezni magát: ülni akarok egy asztal mellett, jó társaságban. Beszélni egy másiknak, de inkább csak meghallgatni azt, lévén magamról már pont eleget tudok, majdnem sokat is. Nincs kedvem nagy lakomákhoz. Ettem-ittam eleget. Beérem kevéssel, gyakran ugyanazzal, mert a változatosság már nem gerjeszt bennem kíváncsiságot, inkább untat, taszít. Félek tőle, épp csak annyira, hogy egyúttal le is nézzem. Gondolkozni se nagyon szeretek: ha ilyesmire vetemedek, azt se nevezném gondolkodásnak, csak egyféle belső figyelésnek. Örülök ha magamat meggyőzöm, másokat már nincs kedvem és nevetek jóízűen azokon, akik manapság is a világ megváltásában érdekeltek. Ez a világ azt nem érdemli meg.
Az élet parányi mozzanatainak a kinagyítása, az egyszerűség kivetülése viszont tovább foglalkoztatja a képzeletemet. A múltkor percekig álltam a perasti temlomkapuban: le nem tudtam venni a szemem az ormótlan, több száz éves kilincs zöldülő patinájáról, a korrodálódott kovácsolt vas mohos, pikkelyezett sebhelyeiről, amik mellett több tucat generáció, százezernyi kéz koptatta fényesre a kilincs nyelvét. Az a kilincs maga testesíti meg az időtlenséget az állhatatosságot, megmutatva, hogy az emberi élet változása is egy folytonos válság: egyikből másikba tántorgunk, mert végső soron ez az értelme a létezésnek, a változások elviselése és elfogadása, hogy századszor is megfogom ugyanazt a kilincset, lenyomom és bemegyek azon az ajtón, ahol előre tudom, mi vár rám. Ez ellen nem sok mindent bírok tenni. Az emberi hatalmam véges és ha szorongat is a jövő, más egyebet nem tehetvén azt csinálom, amiben hiszek. Írok, rajzolok. Bízom benne, hogy sosem kerülök olyan helyzetbe, hogy mindezt el kell tagadnom magamtól.

     Pk