FILMES NAPLÓ - 7.

 

Festményem: Falu széle (50 x 70 cm)

Rogue Agent (2022)

Adott egy Robert Freegard nevű megnyerő modorú, sármos férfi, aki a kiszemelt csinos női áldozatainak rendre azt meséli be, hogy ő valamiféle nagyon titkos brit ügynök. A nők – kortól és iskolázottságtól meg társadalmi rangtól függetlenül – bedőlnek a link dumának. Mikor kapcsolnak (ha egyáltalán sikerül rádöbbenniük, hogy átverték őket), már túl késő. Jó kis egy estés film ez. Nincs benne vér, viszont színészi játék annál inkább. Mi, nézők is csak bámulunk bután: mennyire könnyű megvezetni bárkit egy kis hízelgéssel, ha azt hallja az illető, amit egyébként titkon amúgy is hallani szeretne. Tényleg csak nagyon homályosan, de a sztori emlékezetet a Leonardo Di Caprioval forgatott Kapj el, ha tudsz! mozira. Csakhogy abban a fő szélhámos egy nagyon is szerethető figura volt, dacára, hogy embereken és életeken, egzisztenciákon gázolt át lelkiismeretlenül. Ebben a szerényebb, angol változatban – ami szintén igaz történet alapján lett megfilmesítve – a főszereplő démoni arca mutatkozik meg: csöppet sem szánjuk, sőt, szurkolunk a bukásáért. Freegard a valóságban közel egymillió fontot csikart ki féltucatnyi áldozatából. Volt olyan nő, aki hónapokig csövezett, padon aludt, abban a hiszemben, hogy az MI5 brit ügynökségnek teljesíti küldetését. Elképesztő a köznapi hiszékenység! Ott van az általunk ismert egyszerű emberek életében is a csöndös tragédia. Bármikor belebotolhatunk egy rosszakaróba, olyan emberbe, akinek a mosolya mögött a pokol fekete szándéka sötétlik. Aztán hiába ordítunk, túlkésőn észleljük a bajt. A saját gyengeségünkön pedig utólag hiába sopánkodunk. Rossz hír, hogy bár életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Freegardot, tizenvalahány év után fellebbezett és valamikor 2007 tájékán szabadon engedték. Azóta sem tudni, pontosan hol tartózkodik, de mint az a filmben is elhangzott: a hozzá hasonló pszichopata imposztorok sosem képesek leállni. Valahol most is hülyít valakit. Jó film, ajánlom akárkinek. 10/9.

A látogatás (2022)

Egy vidám dán házaspár egy tündéri kislánnyal nyaralni mennek Toszkánába. Annak rendje-módja szerint összeismerkednek egy jópofa, szintén egy gyermekes holland párral. A hollandusok a lehető legszimpatikusabbak. Csak a gyermekük viselkedik különösen: a tapintatos dánok a nyilvánvalóan sérült kisfiú ügye felett hamar napirendre térnek. Akkora barátság szövődik közöttük, hogy a dán család meghívást kap Hollandiába. A látogatásra nem sokat kell várni. Eddig mesélem a történetet, a többit már galádság lenne elárulni. A lényeg, hogy a baljós végzet lavinagörgetege lassan elindul. Nyomasztóvá válik a légkör, egyre másra kapja a néző a gyomrosokat. Míg néztem a filmet, sokszor ingerülten legyintettem, ugyan, meddig feszíthető a húr? Meddig terjed a jámborság? Hol kezdődik az emberi ostobaság?   A film itt csúszik el, végérvényesen. A szépen felépített sötét dráma átcsap hihetetlen, véletlennek beállított következetlenségekkel, hajtűkanyarnyi fordulatokkal feltupírozott valamibe. És ez lehangoló eredmény. Egy biztos: az apai, a szülői ösztön nem így működik – ezt szögezzük le a film megnézése után. Akinek van gyereke, az tudja, miről beszélek. Ha a gyermeked élete forog veszélyben, akkor nem "jóenberkedsz", még ha történetesen dánnak is születtél. Pláne nem adod olcsón az életedet. Azt senki sem dobja csak úgy oda, mások kénye-kedvének.

10/6

1899 - 1. évad (2022)

A német Dark sorozat óta tudom, érdemes odafigyelni a germán miszticizmus mozgóképes vadhajtásaira. Megörültem, hogy ugyanők, a Dark stábjának szakijai most egy másik szériát is összegründoltak. Ezúttal bő száz évet ugrottak vissza az időben. Egy óceánjáró fedélzetén pörög a történet. Adott minden: sejtelmes légkör, sötét motívumok, titokzatos múltú és jelenű utasok, az Atlanti-óceán moslékszínű, viharos hullámai, vatta sűrű, rémséges köddel, nyirkos, hidegen csillogó fém felületekkel: mindez adagnyi klausztrofóbiával fűszerezve. Vészjelzés érkezik, amott süllyedő legénység és utasok nélküli halálhajó, amire nesztelenül beindul a horror szerű sci-fi mese. Végignéztem. Sajnos túl nagy várakozással tekintettem rá. A hangulata eleinte megkapott, később öncélúan hatásvadásznak tűnt, majd egész egysíkúvá vált, elkezdett untatni. Túl sok benne a rejtély, a kevesebb több lett volna. Ráadásul egy csomó dologra érdemi válasz nincs, nem születik meg az epizódok alatt. Sajnos végig arra játszanak a készítők, hogy majd az utolsó rész húsz percében fellebbentik a fátylat mindenről, oszt' jónapot. Kár ezért a sorozatért. 10/7

 

SÁR (regényrészlet)

Rajzom

(...)

Eljött hát a vég.
Nézem a fehér vekkert a polcon. Üti a pillanatokat, méri a hátramaradt perceimet.
A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek. 

Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól. Velem mi lesz, az sokadrangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.

Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...

Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.
Okom van szégyenkezni. Régen vad voltam, kezelhetetlen. Mostanra szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.

Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet. Mintha nem is lettem volna. Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.
Nem lehet az okozatokat odahagyva, és mégis büntetlenül élni. Ez a szikár tanulság.

Ezt nagyon megtanultam. S immáron, életem utolsó perceiben, amikor várom, hogy beteljesüljön rajtam a végzetem, mindennél és mindenkinél pontosabban látom a visszamaradó éveim, évtizedeim összes örömét, bánatát, mintha valami csodás orvosságként egynyeletnyi esszenciába sűrítették volna, ki is voltam az elmúlt hatvan évben.

Tényleg, ki voltam? 

Kezdjem mesélni, hogy éjfél után jöttem a világra, egy olyan faluban, ahol a meséket nem csak a gyerekek hitték, hanem a nőkkel, a borral és a becsülettel együtt a legendákat, a titkok suttogását a meglett emberek is magukénak vallották, és mikor a férfiak, ezek a harsány kacajú, bajszos, szakállas hősök szembesültek a költött történetek hamisságával, akkor az arcukra fagyott a megrökönyödésük? Miként értessem meg, hogy akkoriban és ott mertem hinni a vágyaimban, hogy noha minden egyes nappal jobbára csak a rongyos szél járt a szobám ablaka alatt, mégis láttam a kisujja hegyéig a gondtalanságot, amit más nem láthatott: úgy, majdhogynem mezítelenül, áttetsző pöndölyben, de folyondárokkal, tulipiros bimbókkal kivarrott kis pruszlikban, szőke hajún és égre csodáló hatalmas szemekkel megáldottan. Úgyse hinné senki, ha azt sorolnám, miféle becsvággyal elegy kíváncsiság munkált bennem szárba szökkenésem kezdeteitől, amikor kis kalappal, kócsagtollat lóbázva szaladtam a szülém kitárt karjába, batiszt kendőbe bugyolált forró pogácsát tett a zsebemben olyankor, körülöttem pedig minden aranyból volt, a füttyszó meg a világosabb övcsatok is, amik persze akkor sem voltak igazak, pusztán sárgarézből valók. Mondjam azt, hogy abban a folyó menti falucskában mindig virágillat szállt a levegőben? Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott pipiske szirmai fonnyadnának, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. Azt is megvallhatom, hogy régen, amikor még papsajtot ettünk a kastély parkját övező vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem legerősebben az elhervadó gólyahír illatát is.

(...)

FILMES NAPLÓ - 6.

 

Fotóm

Angyalok gyilkosa (2022)

Ez bizony nagy csalódás volt: pláne John Malkovich miatt. Nem ez az első "zs" kategóriás filmje, nem is tudom minek vállal el ilyen vacak mozikat, nem tud egyenes gerinccel, méltósággal megöregedni vagy ennyire kell a pénz? Mintha az elvénülő Robert De Niro ripacskodása adná a támpontot Hollywoodnak. Pedig ott az ellenpélda, az örök kortárs színészlegenda Al Pacino, aki úgy aggott össze a hetedik X-ének végére, hogy még a gyengébbre sikerült komikus szerepek sem hoztak rá szégyent. Ráadásul a mai napig hetente fellép színházban, karban tartja magát, hírlik, épp csak annyit iszik mint fél évszázada minden nap… És mégis: tud valamit. Ahogy Jack Nicholson is. Időben észbe kap, mert észreveszi, kezd elmenni az esze, öregkori demencia sújtja szegényt. De legalább megmarad az életműve, nem szennyezi be kései, vállalhatatlan, giccses és üres filmekkel. A nézett film sem az angyalok, hanem inkább a gyanútlan nézők kedélyének a gyilkosa. Egy tisztességes tévéfilmnek is gyenge ez az „alkotás”, az az igazság. Egy csomó közhely, más filmekből való lenyúláson túl nincs benne sok minden, ásítoztam, a vége felé már csak fél szemmel néztem. Többet vártam tőle, alig nyújtott valamit. 2/10 ... És még nagyvonalú voltam.

Németország kellős közepén: NSU - 1. évad (2016)

Megnéztem: huszonkilenc percig bírtam, aztán abbahagytam. Jó kis érzékenyítős széria. Az első részben az arcba tolják a tutit, időt sem hagyva a nézőnek, hogyha netán/esetleg mást merne gondolni, másként szeretné értelmezni a látottakat, azt véletlenül se tehesse meg bűntudat nélkül. Politikai propaganda film. Annak elmegy, aki az ilyesmit szájba rágva, a mainstream porciózásában szereti. Én nem. Minősíteni sincs kedvem, de a woke proletár nagyfiúknak, nagylányoknak biztos kötelező megtekinteni. Miheztartás végett.

A gyilkos járat (2022)

Ennek is jókora hírverése volt. Hetekkel a premier előtt már a susnyásban is az új akciófilmről daloltak a kecskebékák. Az a fránya emberi kíváncsiság hajtott rá. Egyszer megnéztem, többször nem fogom.  Krimi paródia: így kell nézni. Aki a valóságot keresi benne, az csalódni fog. Brad Pittnek, meg a többieknek is amolyan jutalomjáték ez a film, kedvükre kiökörködhették magukat, alaposan túl is van játszva minden szerep, de hát ilyen a karikatúra, még ha mozifilm is, görbe tükröt mutat, ráerősít vastagon a hibákra. Egyszeri szórakoztató mozi, se több se kevesebb. Hitchcocki utóízt ad a mozinak, hogy itt is egy klausztrofób helyzetben gyűrűzik a sztori. Csak hát a japán szupervonat és a hajdani Orient Express között ég és föld a különbség, filmes értelemben természetesen az utóbbi javára.  10/6

Utolsó befutók - 2. évad (2022)

A második évadot még nem kezdtem nézni, de rettentően örülök, hogy megcsinálták. Mostanában kevés olyan boldogítóan üdítő sorozatot láttam, mint amilyen a Slow Horses. Nem amerikai, angol és vérprofi a szereplő gárda. Gary Oldman tán csak a Leon, a profiban volt őrültebb karakter, most is hozza a megzakkantnak tűnő, ám pengeéles elméjű ügynök szerepét. Az epizódok pörgősek (voltak), tele váratlan fordulattal és a szériát annyira szerethetővé varázsoló angol humorral. Feketére mázolt vígjáték, abszurd történettel, önmaga paródiája, vagyis a szuperhősös kémfilmek ferde vetülete. Mindenképpen nézze, aki szereti a kikapcsolódást. Pár óra elmúlt, most módosítanom muszáj a véleményemet: az imént még csak a kezdő részt láttam a második évadból, de azt kell mondjam, tán jobban sikerült, mint az amúgy is fenomenális első eresztés! Hihetetlen, még most is röhögök. Poén poén hátán... Még nem szóltam a film zenéjéről: az is telitalálat, igazi utcai, csibészes angol blues, nem mellesleg egy Mick Jagger nevű teljesen ismeretlen, ám nagyon tehetségesnek tűnő, kiöregedett rocker énekli... 10/10

 

FILMES NAPLÓ - 5.

 

Fotóm

Pokoli nyaralás - 1. évad (2022)

Az első epizód fél órájáig bírtam, aztán elkapcsoltam. Alacsony költségvetésű vacak mű. Egy rakás nő retteg benne, folyton picsognak, egymást karolgatják vészhelyzetben, ahelyett, hogy menekülnének. Rínak, nyivákolnak, nem irigylem a magyar szinkron-színésznőket. A szereplők képtelenek bezárkózni a szobájukba, pedig egy csomó búvóhely akadna a bazi nagy szállodában, de ezek csak asztalok alatt mászkálnak és csipognak, akár a rémült csirkék. Életszerűtlen az egész, felbosszantott. Nem szoktam ilyesmit írni, senkinek sem ajánlom. 1/10

John Wick: 4. felvonás (2023)

Ha ilyen volt az első három film is, akkor csöppet sem bánom, hogy csak erre – a negyedik próbálkozásra – pazaroltam el bő másfél órát az életemből. Kérem szépen, az ominózus rókáról a sokadik bőrt húzták le, és ez alaposan meg is látszik a filmen. Aki szereti a nyomkodós hülyegyerek, gyilkoló játékokat, nos, az esetleg ezt a céltalan gyilok orgiát is élvezni fogja. Míg néztem, azon gondolkodtam, lesz-e ember, aki megszámolja, a negyedik részben pontosan hány embert ölt meg a főszereplő? Szerintem tíz perc alatt is félszázat, minimum, nekem ez már olyan szinten valószínűtlen, hogy el is ment a kedvem tőle. Kibírtam, nem kapcsoltam el, de csak azért, hogy ne mondhassák, nem láttam ezt a nagyon beharangozott akciófilmet. És még mielőtt valaki maradi boomernek titulálna, közlöm, hogy Tarantino egyik filmjét sem szeretem, ugyanilyen okokból. Az utolsó akcióhős még Bruce Willis volt a Die Hard első részében, aki sebezhető is volt, félt is, bátor is volt és aggodalmas is, tudta a hibáit meg az erényeit és még a humornak sem volt híján: emberi volt, ennyi volt a titka. A többi utána műanyag szuperhős, képregények eltúlzott karakterei, papír katonák. De úgy látszik, ez kell a nagyvilágnak. 10/3

Luther: A lemenő nap (2023)

Egy estés inkább tévéfilm, mint mozi. A sorozathoz képest gyengébb. Végig olyan érzésem volt, mintha valamelyik kezdő évad izgalmasabb epizódját akarták volna másfél órára nyújtani, hogy utána krimi-thriller kipipálva alapon lehet a kasszákhoz fáradni. Idris Elba bele van fáradva a szerepbe, a fő gonosz inkább humoros, mint visszataszító, a szokásos ellenlábas kolléga kliséje számos más krimi sablonnal együtt rendre felbukkan. Izgalmasnak nem mondanám, vacsoráztam, míg néztük a madárral. A halászlé jobban lekötötte a figyelmünket, pedig szeretem és tisztelem a műfajt. A főhős többnyire mélabúsan néz, vagy indulatosan erőszakossá válik, nekiesik a rosszaknak, pedig rendőr, detektív, nem szabadna pofozkodnia. A kollégái nem szeretik, a bűnözők még annyira sem, és ha számít valamit, nekem sem tetszett. Örültem volna, ha mást mondhatok, de vérszegény filmecske ez, sajnálom. Nincs ennek a lemenő napnak rendes ereje... Többet vártam tőle: 4/10

The Responder - 1. évad (2022)

Az utóbbi idők egyik legjobb zsarus szériája. Vonakodva kezdtem nézni, mert az alaphangulata kezdetben idegen volt tőlem. Feszélyezett az időnként furcsán bemutatott fekete humor, az angol filmes módszer, de aztán a második résztől már odaszegezett a képernyő elé és egyáltalán nem bántam meg, hogy nézni kezdtem: a drámai események mellett bőven jut hely a torz élethelyzeteknek, mert ez egy vérbeli krimi, elég szélsőségesen megformált figurákkal és Martin Freemannel, aki egy igazi főnyereménye ennek a sorozatnak. Külön telitalálat, hogy ismét Görög László volt a magyar szinkron hangja. Mintha a Hobbit főhőse átöltözött volna éjszakai műszakos brit hekussá. Egyedül a néger rendőr társát alakítóval vagyok elégedetlen: a kitalált figurája is teljesen abszurd, de az őt megformáló színésznő alakítása is csapnivaló. De a többi, még a mellékszereplők is csak dicséretet érdemelnek, mind tesz hozzá valamit a szériához. Jó sorozat, 10/9

 

FILMES NAPLÓ - 4.

 

Fotóm

Under the Banner of Heaven - 1. évad (2022)

Bő lére eresztett széria, három részben el lehetett volna mondani, amit hét epizódra széthúztak. Én szeretem a teológiai okfejtéseket, de ebben a sorozatban olyan töménységben és annyi ízben fölöslegesen húzták elő a vallási dogmák taglalását, hogy már untam. Mindazonáltal krimi szerű dráma inkább, a már említett rettenetes, didaktikus párbeszédekkel. A bő negyven évvel ezelőtt játszódó történet amúgy hozta a korhű hangulatot, dicséret a kellékeseknek, a díszlettervezőknek. A megszentesült, mi több, meghülyült, szőke, bajszos szereplő játéka kifejezetten idegesítőre és hiteltelenre sikerült, a többi "elmegy" kategória. Mormonoknak, szektásoknak, vasárnapi ájtatoskodást kedvelőknek kötelező darab. A főszereplő beskatulyázott színész: A fegyvertelen katonában, meg már egy másik hasonló zsánerű filmben is láttam. Biztos a jámbor ábrázata miatt alkalmas a velejéig hű mormon nyomozó szerepére is. Még mielőtt elájulnánk tőle, a film egyben erős fricska a közép-nyugati amerikai fehér társadalomnak, ahol a stáb szerint minden utcasarkon négereket meg homokosokat lincselnek, miközben a mormon presbiterek éjszakánként szűz gyermekek vérét isszák. Tisztára, mint Tiszaeszlár, csak a ’60-as évek Amerikájába levetítve. Összességében erős közepes: 10/5

Együttműködés - 1. évad (2023)

Az utóbbi idők egyik legjobb politikai thrillerje. Túl azon, hogy mind Vincent Cassel, mind Eva Green zseniálisan alakít a sorozatban, a széria forgatókönyv írója előtt is meg kell emelni a kalapot: csöppet sem szokványos akciófilmnek is beillő, pörgős, ugyanakkor drámaian mély, érzelmeket felkavaró az egész sorozat. Nincsenek benne a hülye hollywoodi klisék, egy-két aktuálpolitikai kikacsintástól eltekintve nem akar szájba rágni a széria, megmarad semlegesnek. Mutatja az európai vezető politikum trükkjeit, de nem tör pálcát egyik náció felett sem, ahogy egyik népet sem emeli piedesztálra, hisz egyformák vagyunk: és ezt a filmkészítői szándékot tisztelni kell. Szórakoztató, elgondolkodtató, olykor mulatságos, máskor elkeserítően kijózanító, és végig leköt, mert izgalmas. Olyan fordulatokat tartalmaz, amitől percről percre magasabb lesz a vérnyomásunk. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki az ilyesmit kedveli. Ritkán, sajnos nagyon ritkán ítélhetek így: 10/10

Éjjeli ügynök - 1. évad (2023)

Végignéztem a sorozatot. Arra jutottam, hogy nem sokban, pontosabban semennyire sem különbözik az ehhez hasonló zsánerű eresztésektől. Egy kicsit Jack Ryan, egy kicsit Jason Burne, egy kicsit minden van belőle a már sokszor látott filmek ismérveiből. Amolyan lebutított Mission Impossible, a szegény ember tévéfilmes 007-ese. Merthogy egy elég alacsony költségvetésű amerikai sorozatról van szó, ami inkább késő délutáni televízió képernyőre való, semmint esti szórakozásra. A gonoszok nagyon gonoszok, a jók meg patyolat tiszták, egy csomó közhely és ismert formula akad benne. A történet fordulataitól sem esett le az állam: ezeket is mindet láttuk már, máshol. Sovány szórakozásnak, unaloműzőnek elmegy, de vérmes reményeket ne ébresszen bennünk. 10/4

The Undeclared War - 1. évad (2022)

Azon túl, hogy az egész miskulancia hozza a mára kötelező woke, LMBTQ meg a Jóégt tudja még miféle hülye propagandát, talán nézhető. Ámbár, nálam kiverte a biztosítékot, mikor rögtön az első epizódban egy iskolai tábla azért régimódi, sötét színű, mert az újak "túlságosan fehérek". Érti valaki ezt a megbolondult világot? A pakisztáni főszereplő vallásos muszlim családból az első adandó alkalommal sört iszik (ez is milyen hihető), és bár egy polgárjogi aktivista, vagy a fene tudja miféle világmegváltásért küzdő tüntető fiú az élettársa, a főhős nő rövid ismeretség után persze rámozdul a néger kolléga nőjére (ez is persze teljesen életszagú). A szép új világban – viszonylag friss sorozat – már az oroszok az aktuális fő gonoszok, naná. Van itt Putyinozás tízpercenként, hogy el ne felejtsük, kik a pokol ördögei és kik a felszentelt Grál-lovagok. Az orosz ellenségkép átvette a stafétát előbb az araboktól, később a szerbektől, esetleg Észak-Koreától. Felkészül: Kína. A képi megoldások jók, a számítógépes vírus keresése a főszereplőnek kifejezetten érdekes, kicsit elvont, de érthető és csöppet sem megszokott, ami dicséretes. Összességében megnézésre ajánlott eresztés, három rész után már meg lehet szokni, hogy a film készítők oda is propagandát nyomkolásznak, ahová az teljesen felesleges lenne. 10/7

A bostoni fojtogató - (2023)

Jó film. Nyugodt kamerakezelés, érdekfeszítő párbeszédek, ami miatt izgalmasan folyik a film, remek színészekkel. A kort megidéző módon nem csak a jelmezekkel, hanem az esemény menetének lassabb folyásával is sikerült a hatvanas évek közepének Amerikáját feleleveníteniük. A vérben tocsogó krimik kedvelőinek nem ajánlott, azoknak való inkább, akik hajlamosak észrevenni az emberi sorsok, drámai helyzetek sokszínűségét, a mélyebb tartalmat. Nekem határozottan tetszett. 10/8

FILMES NAPLÓ - 3.

 

Fotóm

Dark Winds – 1. évad (2022)

Clint Eastwod óta nem látott rendes vadnyugati filmet? Elege van a vörösőrűek kontra fehér emberek közti szakadatlan ellenségeskedésből és valami konszolidációra vágyik? Nem látott még elég alkoholista navaho indiánt, rezervátumba szuszakolt amerikai őslakót? Jó hírem van. Itt egy széria, ahol mindezt megfigyelheti. Nézem a sorozatot és örülök, hogy rátaláltam. Igazi retro-hangulata van az 1970-es évek elején játszódó történetnek – ez az egyik. Ezt megfejeli a széria, hogy szinte végig egy poros indián rezervátumban folyik a cselekmény, korhű, de egzotikus környezetben, kietlen, sivatagi vidéken. Pazar. Persze még a statisztákat is fejre válogatták, mind, mind csupa-csupa indián. Ami szép még, hogy nincs az a skatulya, hogy a vörös bőrű csak nemes vadember lehet, a fehér polgártársak meg komplett idióták, rasszisták és rosszak. Finoman adagolva van ebből is, abból is. Jó kis krimi, modernebb western köntösben. Tetszik: 10/9

A visszatért – 1. évad (2015)

Kedvetlenül írom ezeket a sorokat. Nem az bánt, hogy ugyanazt a sztorit egyszer már a franciák megfilmesítették. Megszoktuk, kezdjük megszokni, hogy a lenyúlás az amerikai szokások egyik bevált módszerévé vált. A saját szájuk ízére fordítanak máshol, zömmel Európában bevált alkotásokat. Itt is hatalmas potenciál volt a történetben. Az amerikai filmipar sémáinak hála, ezt is sikerült elcseszniük. Nem mintha nem lenne nézhető a sorozat, nagyon is az. Csak a néhány évvel korábban elhunytak váratlan felbukkanása – érzésem szerint – sokkal több, mélyebb, árnyaltabb mondandót is elbírt volna. Az epizódok készítői azonban inkább a csoda tényét táncolták körbe, és a visszatértek vívódásának, érzésének drámáját gyorsan letudták. Tán csak a középkorú nőnél villan meg egyszer-egyszer, például, amikor arról beszél, szinte önmagának, hogy Lázárt ugyan feltámasztotta Krisztus, eleget tett a rokonok kérésének, de vajon megkérdezték-e Lázárt is, szeretne-e feltámadni?

Épp emiatt a pongyola felszínesség miatt amolyan rágógumi ízű dráma az egész. Romantika, krimi elemek, csipetnyi thriller utóérzés, de alapjában mégiscsak egy ügyesen megkomponált, értő kézzel adagolt, bárki által megnézhető iparilag legyártott sorozatot hoztak össze, amihez még a 12-es karikát sem kell kibiggyeszteni. Izgalom kipipálva, jöhet a második évad. Akinek tetszenek az ilyen misztikába hajló, halottak vagy elveszettnek hittek előkerüléséről szóló mozik, azoknak inkább a Katla című sorozatot ajánlom. Az izalndi, európaibb, filozofikusabb.

10/6

Utolsó fény – 1. évad (2022)

A derék angoloknál a brit hírszerzés központi fészkét meghekkelik. Néznek bután a remek titkos ügynökök. Kisvártatva a Temze folyó gátja is csődöt mond. Ezen már ingatják a fejüket a szűkülő szemű, helyi titkos ügynökök.  Aztán valakik, galád kezek lekapcsolják London áramellátását: erőművek melegednek föl, egy csomó karambol történik, repülőgépek akarnak lepotyogni odafentről, beáll a káosz. A szupertitkos ügynökök végre érzik, ideje kimenni az utcára, elkapni a terroristákat. Általában bírom a brit (az európai) krimiket, de most gondban vagyok, mert éppenséggel jól indult a sorozat és volt is valami sorvezetője, mondanivalója, de a végére megfogyott iránta minden lelkesedésem. Úgy érzem, félúton leblokkolt a filmkészítők agya, és jobb híján ez sült ki belőle. Nem akarom senki kedvét elvenni, spoilerezni sem szeretnék, ezért csak annyit jegyeznék meg, hogy a következetlenségek tárházát próbálja a rendező lenyomni a torkunkon, ami egyrészt bosszantó, másrészt meg abszurd, humoros. A legutolsó perceken csak kínosan röhögcséltem. Nem csak a klímaváltozás, hanem az ilyen fércművek ellen is tüntetni kéne. 3/10

A szakadék két szélén – 1. évad (2022)

Ez a sorozat, mint egy beadeker, azaz útikönyv. Közvetve a németországi Észak-Rajna-Vesztfália egyik különleges városáról, Wuppertalról szól. Aki nem tudná, a sorozatból megtudja, hogy a Wupert patak felett a világ első függősvasútja húzódik, több mint 13 kilométeres távon, ahol 25-30 kilométer per órával himbálóznak a kocsik. Kegyetlen őszinteséggel mondva kicsit olyan az egész, mintha nappal látnánk Batman szülővárosát, Gotham cityt. Műszaki szempontból mindenesetre ez a vasút egyáltalán nem függ: a korrekt megnevezés "lógóvasút" lenne. A sorozat vágóképei között sűrűn-sűrűn megjelenik egy-egy fehér, kocka alakú szerelvény, ahogy elúszik az irdatlan fém traverzek szétterpesztett lába között. Hogy a németeknek ebben a vas és acél förmedvényben mi a szép, azt nehéz megmondani. De aki hallott már német nyelvű népdalt és ismeri a nemzeti táncaikat, annak világos, hogy Goethe, vagy Wagner a műveiket nem a szögletes germán népléleknek, hanem a világ normálisabb felének szánták. A széria gyakran ugrál az időben: a régi dolgoknak hosszú az árnyékuk. A kényszeres idősík váltások révén egy rakás következetlenség, furcsa hiányérzet merül fel a nézőben, amik a filmkészítőknek talán fel sem tűntek. Kicsit slendrián volt a német stáb – kétségtelen. A gyilkost már Alsórekettyés biciklis járőre is minimum beazonosította volna, de a wuppertali bűnügyesek ettől sokkal butábbak, és ez a kínos felismerés az egyetlen vezérszála az epizódról epizódra bukdácsoló történetnek. Mondjuk, ebből el is él a rendező meg a forgatókönyvíró. A színészek közül a fő gonoszt alakító fickó játéka érdemel egy elfogadható osztályzatot. A többi bizony ócska, a zavaros levesben végzi. Csak a "lógóvasút" miatt érdemes nézni, az operatőr azért derék munkát végzett. Wuppertal környékén folyton lóg az eső lába, de azok a fránya kocsik mégis évente majdnem egymillió turistát, utast visznek tova, imbolyogva a 13 kilométeres messzeségbe, valahová a világ végére, ahol talán nézhető krimiket csinálnak, arra érdemes emberek. Minősítés: 5/10

FILMES NAPLÓ 2.

Folytatom a filmajánlómat. 

 

Rabbit Hole (2023)

Nagyon jó kis sorozat. Kiefer Shuterlandről nekem örökre Jack Bauer ügynök ugrik be, talán ezért teszik ez a széria is, mivel mintha a 24 folytatását látnám, más nevekkel, kicsit más karakterekkel és sztorival ugyan, de Bauer ügynökkel, aki most épp Weir névre hallgat, és nem ügynök, de mindegy. Nem akar ez a sorozat világot megváltani, csak szórakoztat. Jókat derülök rajta. Van benne akció, időnként humor. Találkozunk fordulatokkal, összekuszálódó eseményekkel, szóval, leköti a nézőt, elérték a filmesek a céljukat. 10/9

Szép remények (2023)

Az első két rész után: jó. Szépen adaptált a Dickensi történet. Jelmezes szereplők, a XIX. század elejei hangulat a londoni kikötőben és a nyomornegyedben illik a film egyszer ködös, egyszer meg úrhatnám világához. Azon már meg sem lepődtem, mikor – az egyébként a regényhez majdhogynem betűhíven ragaszkodó – filmben váratlanul néger szereplők jelennek meg: így lesz Estellából is fekete úrinő, ami nem csak Charles Dickens írását forgatja ki, hanem az akkori korszakot ismerő nézőt is nevetésre ingerli. A Szép remények regényt tucatszor megfilmesítették. Örök téma a szegénységből magasabb társadalmi rangra áhítozozó, elveit feladó fiatalember fejlődéstörténete. De ha már átdolgozást akarnak, akkor csinálják úgy, mint legutóbb az amerikaiak, akik – ezúttal dicséretükre legyen mondva – egy pofás mai sztorit faragtak az eredeti műből, annak csupán a vezérmotívumait meghagyva. Működött. Jó volt Ethan Hawke-kal és Gwyneth Paltrow-val. Ez a mostani sorozat a Dickensi remekművet akarja utánozni, miközben meggyalázva átírja azt, mondanom sem kell, milyen politikai okokból.

From (2023)

Beül valaki egy autóba, és egy közép-nyugati mellékúton egy kidőlt, körösztben álló fatörzs állítja meg. Onnét rémálom az egész kirándulás – szó szerint. A közeli falu lakosai ugyanis sehová sem tudnak menni, bezárt a világuk. Akármerre mennénk, mindig ugyanoda lyukadunk ki. Ha ez a lehetetlen helyzet nem lenne elég, napszállattól hajnalig mindenfelé vigyorgó kísértetek sétálnak, akik bekopognak az ablakon, társaságra vágynak. Tilos ajtót nyitni nekik, mert felzabálják az élőket. Szörnyű hely ez a lepukkant kis település. Vegyes érzelmekkel kezdtem a második évadot, ami ott folytatódott, ahol az elsőnek vége lett, vagyis – sehol. És pont ez a bajom a sorozattal. Olyan szintű sejtelmesség zúdul a nézőre, hogy ha az eleinte tetszik is, végül már dühíteni kezd, mert semmire nincs magyarázat, a leghalványabb utalás sem, miközben titok a titok hátán csak szaporodik. Ráadásul szétszálazva, több síkon fut az értelmezés, aminek a lehetőségét már a második nekifutás, a második évad utolsó epizódjában sem látom biztosítottnak: hétszentség, hogy erről a borzongatós sztoriról le fog kerülni még néhány filmes róka bőre. Egy kicsi Lost, egy kicsit Búra alatt, egy kicsit The Dark, idő- és dimenzióváltással, élőhalottakkal, vagy szellemekkel, ilyen-olyan traumatizált szereplőkkel egy lerobbant porfészekben. Amúgy szeretem a misztikával átszőtt alkotásokat és a nyomott hangulatot, a rejtélyes történetet szépen görgetik is a filmkészítők. Csak legyen türelmünk kivárni, mi a filmes misztérium kavalkád lényegi mondandója, mert az ijesztgetésen túl abból nem kapunk semmit. 10/6

Vongozero – Menekülés a tóhoz (2022)

Őszintén megvallva nekem ez az orosz posztapokaliptikus sorozat sokkal jobban tetszett, mint a manapság agyon hypolt The Last Of Us. Egyrészt szebben, mélyebben ki vannak bontva és fel vannak tárva az érzelmek, az emberi drámák, a kapcsolatok. Másrészt: mégsem egy légből kapott, mesebeli zombi-jelenséggel kell szembenéznie a világnak, hanem egy nagyon is életszerű – a Covid után teljesen realisztikus – világjárvánnyal. Az első évadban a havas északi részek lenyűgözőek, szépen fényképezett az operatőr és a volt szovjet térségben bőved akadt lepukkant ipari telep, ahol a világvége hangulatot nem is kellett CG-vel kiügyeskedni. Adta magát minden díszlet. Elhitették, hogy nem csak Csernobil környékén van rozsda, enyészet és halálszag. A második évadban tarkább a szereplő gárda. A helyszínek is változatosabbak, akad a jeges tajgától a buggyant szektásokkal teli településen át a barlangig sok minden. A színészek jók, a nők kifejezetten csinosak, leszámítva a duci német nőcskét, ennyi belefér. Ki is iktatják egy idő után, ezt muszáj volt elkotyognom. 10/9. Jó lenne harmadik évad is.

FILMES NAPLÓ 1.

Fotóm

A könyv mellett a film, ami kikapcsol. Feltéve, ha rendes az alkotás, ha ínyemre való, ha nem pusztán szórakoztat, hanem nevel, elgondolkodtat, ha többletet ad a mindennapokhoz. Az alábbiakban a közelmúltban nézett filmes élményeimet fűztem össze. Olvasónapló szerűen filmes napló. Jó szívvel, tiszta lelkiismerettel ajánlom mindenkinek.

SISU (2022)

Adott egy vérzivataros 1944-es esztendő, egy fagyott mocsarakban, lápokban gazdag karéliai táj, ahol egy nem túl bőbeszédű inas úriember a földet túrja, aranyrögök reményében. A csávó szikár, mint a babkaró, a tekintetében pedig Dosztojevszkij mélabúja elegyedik Krisztus urunk fájdalmával. A főhős nagyon is érző lelkületét egy mellékszereplőként brillírozó szőrcsimbókos kutya hivatott igazolni. És a kutya után nem is marad semmi érzelgősség. A menekülő németekkel összebalhézik az eb gazdája, és mivel nem jutnak dűlőre az arany sorsát illetően, elkezdődik a harc. Valami kéttucatnyi náci a hajdani finn kommandós ellen. Valaki azt mondta, ez a mozi a John Wick öregebb kiadásban. Igaza van. Amit korábban a Wick féle „alkotáshoz” írtam, az itt is érvényes. Ennek a filmnek az előnye az amerikai unokatestvér verzióval szemben, hogy legalább életszagú: természetes környezetben folyik a vér, nem pediglen blue boxos high-tech panelekben. Szép a táj, esküszöm. Nekem tetszik a lappföldi tundra, nem tehetek róla. A nácik a szokásos "nácikok", a jók meg ma született bárányok, csak hogy nem bégetnek. Az is szerencsés, hogy nem százával hullanak az aranyásó papa áldozatai, hanem mindössze egy szakasznyi menekülő káposztafejűt irt ki. Limitált volt a patakvér, nem sajnáltam. A film akciónak indult, nincs benne csavar, se más – a gyilkolászás "szórakozását" megzavaró – egyéb sallang, például csupa fölösleges értelmes párbeszéd, mélyebb tartalom, ok- és okozati viszony feltárása, ne adj' Isten szerelmi szál... Szóval a rendező gondosan ügyelt arra, hogy egy joystick nélküli, második világháborús videó játék elemeit másfél órába szuszakolja. A feladatát teljesítette, fáradjon a pénztárhoz! Nem is csoda, ha ilyesmit néz a felnövekvő nemzedék, akkor némelyik őrültnek kedve lesz össze-vissza lődözni a neki nem tetszőket. 10/5

SHETLAND (2013)

Eddig négy évadot megélt széria. Az ifjúság körében nem leszek népszerű, ha ide írom, de ötvenen túl én már az efféle sorozatokat szeretem, ahol van dráma, feszültség, akad mondanivaló és egy lassúbb ütemű kibontakozás révén jut el a néző a végpont katarzisáig. A britek, de a skótok is szépen lekoppintották a skandinávok misztikus krimijeit: a Fortitude szerintem veri a zseniális Híd szériát, mindkettőt mindenkinek ajánlom. Ez a Shetland filmsorozat nem annyira rejtélyes, inkább a kis helyen egymás mellett élő emberek titkait tárja fel, a családi szálakat, a be nem vallott bűnöket, a régmúlt elhallgatott szennyese után nyomoz a főszereplő. Mindehhez vad, egzotikus táj, jó operatőri munka, szolid alakítások párosulnak. Aki az akciódús filmeket szereti, annak ez lapos lesz. Nekem tetszik így, nem is kicsit, inkább nagyon, mert az északi szigeten átsüvöltő szél a képernyőn át orromba veri a jeges óceán sós páráját: 10/8.

BŰNTELEN (2022)

Négy részes mini széria. Egy lányt meggyilkolnak, az elkövetőt rács mögé dugják. Az áldozat anyja szenved, válaszokat szeretne, de amint elkezdi felfejteni az ügyet, a remélt válaszok helyett egyre több lesz a kérdés: valóban az igazi tettest ítélték el? Személyesen neki, mint szülő, van-e felelőssége? Ismerte-e egyáltalán a saját lányát? A nő kétségbeesésében egyre sűrűbben látogatja a börtönbe csukott gyilkost. Bűn és bűnhődés. Megrendítő mozi. Nincs benne nagyjelenet, vér sem bugyog sehol, borzongani is inkább csak azon lehet, ahogy a szülői szeretet drámai erejét megelevenítik a színészek, akiknek a játékára panasz nem lehet. Kisvárosban játszódó, kis költségvetésű, szép vonalvezetésű filmes munka, némi gellerrel a végén. Egyszer nézhető kategória. Inkább a gondolatébresztő tanulságok fontosak. Az izgalmak miatt aligha lesznek tövig lerágott körmök, bár bevallom, az utolsó percekig azon izgultam, akkor most bűnös-e a bűnös, vagy ártatlan. 10/7.