ITT A 4. VILÁGHÁBORÚ

Az átlagostól tételesen jobban ismerem a szláv népeket. Sokáig éltem közöttük. Beszélek pár délszláv nyelven is. A szlovákot, a bolgárt, a lengyelt inkább csak értem, okkal-móddal az orosz is megy. Az egyik budapesti barátom ogyesszai ukrán-moldáv, akivel oroszul diskurálunk. Ha ő megért, talán mások is. 

Ami ettől fontosabb: ismerem a szláv néplelket. 

És most nagyon jól figyeljenek, akik egy Oroszországgal megvívandó háborúról delirálnak! 

Egyik oldalon adott lesz egy 150 milliós náció, akiket évszázadonként legalább egyszer – és mindig Nyugatról! – megpróbáltak leigázni. 

Általában nem csak egy nemzet hadserege, hanem szövetségek rontottak rájuk. Mindnek ugyanaz volt a célja: összefogva az oroszok ellen, megregulázni, térdre kényszeríteni Moszkvát! Történelmi tény, mindez évszázadokon át egyik hadi tömörülésnek sem sikerült. A csúfos kudarcok következményeit mindenki tudja, kár leírnom, miként párolgott el a kezdeti siker, és az oroszok revánsa után a diadalt remélőket a saját otthonukban miként alázták porig. 

Ez a 150 milliónyi orosz ugyanolyan, mint az őseik. Vaskézzel irányítva, vodkával bódítva, koszosan, rongyokba burkolva, a legelemibb emberi ösztönöktől vezérelve, bárhogyan is, de képesek föláldozni magukat a hazájukért, az Orosz Anyácskáért!

Előttük egy végeláthatatlan síkság, hatalmas folyamokkal. Mögöttük az Ural-hegység, és ami az mögött van, az az európai ésszel föl nem fogható Szibéria, ahol a semmi nem csak kezdődik, hanem végződik is. És ebben a semmiben mégis ott lappang a világ ásványi kincseinek jókora hányada, olyan irgalmatlan halmazatban, ami nem egy 150 milliós népnek, hanem a földgolyónak és évszázadokra elegendő lenne. Az orosz öntudaton túl ezt az eszméletlen kincsesbányát is védi az a másfélszáz milliónyi, akinek zöme már akár hétfőről keddre is vérét ontaná a hazájáért. Mert ilyenek a szlávok. A férfiak és a nők is. Ha a haza szólítja őket, a férfiak első szóra indulnak, a nők pedig könnyeiket nyelve erősek maradnak. Sőt, erősebbé válnak mint valaha, és a férfiak helyett is elvégzik a munkát, miközben szülnek, a családot etetik, és hazaszeretetre nevelik a gyerekeiket, hogy ha kell, ők is önként induljanak az édesapáik után meghalni, Oroszország dicsőségére. 

De most, a háborúért lihegő másik oldalon vajon mi a helyzet? 

A Lengyel-síkságtól az Atlanti-óceánig van 450 milliónyi mindenféle náció. Szó szerint százféle nemzet, ugyanannyi érdekkel, mentalitásbeli és egyéb különbözőségekkel. 

Egy szocializmuson edződött közép-európait már a rendszerváltozáskor sem értett meg egy skandináv. A francia és német arroganicát a XX. században végignyögte a többi nemzet, és akkor még nem is beszéltünk a generációs züllésről. A korabeli franciák és németek java még szuronyrohamra ment a sáros lövészárokban. Ma az ő dédunokáik majdnem mindegyike elkényeztetett, rózsaszín agyú, se fiú se lány, hímnős valami, anyagelvű hülyegyerek csupán. Egytől-egyig wifi-függő, okostelefon nélkül vécére se induló pojáca, hatalmas önérzettel, nulla fizikummal, aki mindenféle értelmes életcél híján a nihilbe szerelmes. Ezekből nemhogy nemzeti hadsereget, de egy normális ezredet sem lehetne verbuválni: az első benzinkúti Mc’Donalds mosdójából dezertálnának. 

Ezek álljanak az orosz sztyeppén, -25 fokban, süvöltő szélben, ahol még Napóleon harcedzett veteránjai meg a Waffen SS válogatott legénysége is földre rogyott? Vicc. 

Ahogy egy rossz vicc az ismét aktuálissá váló sorkötelezettség is, de erről majd máskor írok. Tény: csakis profi haderő képes hatékonyan harcolni. 

Ha pedig ebből indulunk ki, siralmas a nyugati összkép. A NATO európai erői közül egyedül a törököknek van 800 ezres hadseregük, nekik is csak úgy, hogy abból 200 ezer csendőr. Egész egyszerűen a komplett nyugat-európai haderő képtelen lenne másáfél milliónál több egyenruhást mozgósítani. Bátor számot írtam, valójában jó ha a harmada összejönne... 

És a legfontosabb: vegyük hozzá, hogy ez a cirka fél- vagy egymillió mindenféle baka motiválatlanul nézne szembe a saját hazáját, a szeretteit védő, számarányában, moráljában és helyismeretében is sokkal erősebb orosz ellenféllel. 

Nem folytatom. 

Menjen csak a NATO-főtitkár a Dnyeper túloldalára, kísérje, legyen a bajtársa a kiskutyája, lévén fia, gyermeke nincs. Ahogy a többinek sem nagyon akad. Viszont mások fiait, gyermekeit szívesen a frontra parancsolnák. 

Ezért még felelni fognak. Együtt fog bukni az összes gazember!

Átok rájuk!

SHAKESPEARE 2.0

Rajzom

T-vízió

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy immáron nyolc éve nincs tévém. Nem is lesz, soha többet. Előtte se sokat néztem, pont a kereskedelmi adókban futtatott jelleg meg érdem nélküli, uborkafára fölkapaszkodott "sztárok" miatt. Ezzel együtt a reklámokkal és beszélgetős műsorokkal agyonzsúfolt – kereskedelminek nevezett – kufár rádiókat se szenvedhetem. Ha taxiban ülök, megkérem a sofőrt, inkább haladjunk csöndben. Mindig zavart az értelmetlen locsogás, amikor bulvár, érdektelen témákat minden felkészültség nélküli, felszínes tudású pojácák egymás között heherészve taglalnak: miért kéne ezt hallgatnom? 

Nem hiányzik a televízió. Néha – amikor olyan helyen vagyok, ahol bekapcsolva megy az adás – odapillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetemet. Ennyi épp elég, hogy megállapítsam, a televíziós csatornák pont azok, ami a nevük: csatornák, kanálisok telis-tele szennyel. Normális ember meg ilyesmire nem kíváncsi. Abszurd, hogy akár fél órát is áldozzak egy villogó dobozt bámulva az egész napos teendőimből. Hogy – megint visszautaljak a névre – egy tele vízióval, tehát manipulált látvánnyal telis-tele lévő kivetítő képernyőt nézzek, arra nekem már se türelmem, se kedvem, se időm nincs. 

K. Mityu

„Új életed kezdd azzal, hogy megfogadod: mostantól a szíved mélyéből élsz.”

Ezt írja Korniss Mihály egyik kötetében. Az egyik epizód címe ragadott meg: „Tanulj a lovadtól tartást”. 

Péntek estefelé a könyvszekéren akadt meg rajta a szemem. Lapozgattam, beleolvastam. Ilyen elgondolkodtató, elmés bejegyzésektől hemzsegett a kiadvány. Nem kell hozzá különösebb olvasottság: szerkezetében és jellegénél fogva is Márai Sándor Füveskönyvének bölcsességeit akarja utánozni Korniss. Már majdnem meggyőzött, amikor bevillant, ugyanő mostanában miket irkál a hazai komprádor-politika szélhámosáról. A hozsannázó szöveget betűhíven ide másolom. 

„Naponta beszél, meg tudja szólÍtani az országot. Jól beszél. Emberi módon, nagyon tehetségesen, nyelvében ihletett a Magyar Péter. Jobb, mint Kossuth és nem számít, hogy ez nem tetszik mindenkinek, ő naponta beszél az országhoz, az ő országához, mint a fiunk, de erős, és elhatározta magát. Folyamatosan leszögezi a nyilvánvaló dolgokat., bennünket képvisel, mindannyiunkat, magyarokat. Ébresztő! -t mond naponta az új parlamentben, a közösségi médiában. Elképesztő retorikai képességgel bír, és a fejemet teszem rá, hogy tiszta szívvel benne van abban, amit mond. Hazája népének óhajt beszélni. Tud. És bírja erővel.”

A könyvet szépen visszaraktam a többi közé. Utána a serház vécéjében szappannal kezet mostam, és valamiért rögtön megnyugodtam. Ha kérhetnék valamit: csak így, csak így ne öregedjek meg!

Kémia?

Ez a Tisza Párt nevű laborkörülmények között kikevert experimentum először nagyot villant, kétségtelen. Szép reményeket fűztek hozzá, de mivel a toxikus, azaz erősen mérgező hatása a kezdetektől nyilvánvaló volt, hisz a lényegét ez a romboló, savas hatás megmutatta, az értelmesebbek már vigyázva, kellő bizalmatlansággal kezelték. Napjainkban erősen párolog, szennyez, és egyre elviselhetetlenebb a szaga. Sok a salakterméke a tiszás kotyvaléknak. Zsákutcás kísérlet, olyan kudarc, ami áprilisban bizonyítást is nyer majd.

Vendetta

Elindult a roncsderbi. A kamu párt kamu jelöltjei kamu szavazáson az áhított képviselői pozíciókért hadakoznak. 

Ahogy már megszoktuk, a Tisza Párt házi bajnokságát pont olyan trehány módon intézték, mint a 200 ezer szimpatizánsuk intim adatait. Lett is sértődés rögvest. A csalódott, esélyhez sem juttatott, megbántott, kiszuperált jelöltek sorban nyilatkoznak a sajtónak, kiteregetik a párt szennyesét.

Ezek belülről fogják fölfalni egymást! Pattogatott kukorica és kóla mellett naponta nézzük majd a shakespeare-i drámákat. 

Sosem szabad viszont elfelejteni, hogy Magyar Péter az árulása szemétdombján kaparta össze a szekta híveit, és aki áruló, hátba döfte az övéit, jó eséllyel ugyanez a sors vár rá is. Nem hülyeség, tapasztalat, hogy a karma bizony dolgozik. Ki-ki érdeme szerint előbb-utóbb visszakapja a vétkét, kamatostól. És akkor majd nem a bukás fog fájni, hanem a fölismerés, hogy ezt megérdemelten kapta. Magyar Péter, ez a politikai komprádor a borítékolhatóan bekövetkező kudarca után pária lesz a társadalomban, de talán még a családjában is. Nem lennék most a három fia helyében, szegény kölykök. Az lenne a normális, hogy a gyermek büszke az apjára. De kire vagy mire nézzenek fel? A szélhámos apjuk ugyanazt műveli, amit a szégyenletes diszkós esten: csak most nem fiatal nők lába közt csúszkál a padlón, hanem Manfred Weberék mossák föl a nyelvével a néppárti klotyót, miközben hazudik, a csillagos eget is letagadja az égről. Már azzal fenyegetőzik, hogy áprilisban mindenkit lecsukat. Érti ezt az alakot valaki? Mindenkit! Téged, engem, aki mást merünk mondani! Mindenkit. 

Az oroszokkal meg majd utána személyesen számol le.

És végül maradnak az UFO-k.

NAPLÓ - 178.

Tudom, sajnos tapasztalom, hogy az internetre minden badarságot lehet irkálni. Senkinek a szava sem ellenőrizhető, így előre szólok, nem hazudok: nyolc éve, mióta jobbára a magyar fővárosban élek, minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe és mécsest gyújtok Makovecz Imre sírján és Cseh Tamás fejfájánál. 

Tényleg. Nyolc év alatt persze akadt olyan vasárnap, amikor a temetőkapuban ácsorgó Zoli kertésztől nem vettem mécseseket, valamiért elmaradtam, de utána a bűntudat rendre behajtotta rajtam a lelki adósságomat, muszáj volt egy másik napon pótolnom a látogatást. Aztán szépen megnyugodtam. 

Tegnap reggel is átbuszoztam Budára. Szép, ködös, őszi vasárnap ígérkezett, megálltam a Mester síremlékénél és szokás szerint háromszor halkan megkondítottam a harangját. Sokat gondolok Makoveczre, egy életre tanítást kaptam tőle. Ha lenne az országnak tízezer Makovecz Imréje, a világot a sarkából kifordítanánk.

Biztos furcsán hangzik, a temető süket magányát én sosem éreztem. Hiányt azt igen, néha fájdalmas űr ballagott velem, sebeket, bántásokat hordtam magamban, de akkor sem voltam egyedül. Nem látom én a lelkeket, ezt a kiváltságot meghagyom a parafenomén szélhámosoknak, de azt bizton állítom, megesett már, hogy nekem kedves elhunyt hangja szólt hozzám, értettem, amit mond, és meg is fogadtam a tanácsát. Az én eltemetett barátaim vigyáznak rám. Óvnak, a szeretetük melegéből élek minden nap, s bár nem a budai tiszafák árnyékában van a sírhantjuk, a szeretetnek a téren és időn átívelő ereje révén most is együtt vagyunk, mert gondolok rájuk, ragaszkodom hozzájuk. A hatalmas, parkosított Farkasréti temető széles sétánya kanyarog fölfelé, ahol körösztözik földutak, amiken úgy szeretek bandukolni, miközben fölsejlenek az emlékek, ha szerencsém van, akkor a szépek, és olyankor a vágyakozás is megnemesül, elpörög a mindennapok hulladéka, miáltal lassúbbá, élhetőbbé és érthetőbbé válik minden. 

Nem tagadom, előfordult, hogy épp fordítva, a gyötrelem boszorkányszombatja tört rám: koldusszegényen, égő szemmel, szélütötten kóvályogtam a keresztek között és irgalomért könyörögtem, de nem kaptam meg. Olykor émelyegtem, meg kellett pihennem egy rozsdaette padon, ahol valószínűleg évek óta nem ült senki, mert a pad előtti behorpadt kriptát fölverte a gaz, és már a kőbe vésett neveket is elmosta az idő, amellyel együtt a hajdan gyászolókat is elsiratták a kései utódok. 

A temető él, nagyon nagy erővel bír. A novemberi fák rőt koronája is ritkás már, pergamensárga avarszőnyegen dióval bajlódó varjak táncikálnak izgatottan. Némelyik tartózkodás nélkül, bizalmasan közelebb jön, fürkészve néz, méreget, és bizonyságként a madár félrefordított fején az értelem fénye csillog. Nem csak lát, tudja is, hogy vagyok. Közlékenyek ezek a dolmányos varjak, szinte emberi az ábrázatuk. Hozzájuk képest a nagyvárosi forgatag népének arca eltorzult, mintha a napról folyton az árnyékba kellene átlépniük. És míg a Körút meg a pályaudvarok közt, a trolihuzalos utcák aszfaltján senyved a városi ember, folyton csak vár valamire, és észre sem veszi, hogy a futtában megtett tevékenységével elszalad mellette az élet. 

Aggályosan figyelnek hát a varjak, kölcsönösen vizsgáljuk egymást, és a bogárfekete szemekben annyi melegség és őszinteség honol, mint egy kisgyerekében. A ködből és a sötét sövények mögül egy róka tűnik elő, épp csak egy pillanatra áll meg, orrát fölveti a szélbe, majd tovaoson, hogy a káprázata zavarba ejtsen: vajon tényleg róka volt-e, vagy csak képzelődtem? 

A gimnáziumi magyartanárom is Farkasréten nyugszik. Sokáig kerestem az urnafalát, jó órányit mászkáltam föl s alá, míg az ócskán fénymásolt térkép alapján végre ráleltem. Nyár volt, vagy tavasz vége, már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy míg a kezem a sírkövén pihent, a napsugár úgy szórta a fényt a forrósággal, mintha nevetés lett volna.

NAPLÓ - 177.

Amint megérkeztünk a podgoricai reptérre, elkezdett esni az eső. A kifutó körüli kemény hegyek pára sallangokkal voltak teli aggatva, nedves, fehér gyolcsként csorgott belőlük a szemerkélő eső, az aszfaltcsík szürkéje sötét palaszínűre váltott. Ezúttal elmaradt, nem vert orrba a cédrusok árnyékában szagló száraz fű illata. Minden csüggedt volt és sáros. A reggeli viszont bőségesre sikeredett. Egy közeli étteremben vendégeltek meg bennünket a házigazdák, svédasztalos terülj-terüljből válogattam. De nem laktam jól. 
Nem mintha nem ettem volna eleget. Éppenséggel sokat és sokfélét pakoltam a tányéromra, de reggeli után mégis egyfajta üresség érzése kerített hatalmába. Másmilyen montenegrói októberek emléke kezdett fölsajogni. Olyan őszi időkre gondoltam, amikor bár a hegyek felhőkbe fúrták fejüket, az eső pedig – mint most – a Szkádári-tó melletti nádrengetegnek vetette hágcsóját, de vert a szívem izgalommal, és telve lelkesedéssel vártam, hogy örömöt hozzon a reám köszönő holnapi időm, mert magabízón hittem abban, hogy a holnapomban, mint tükörben, látni fogom magamat.
Mára mindez átformálódott: ennyi idő után kezdek rájönni, a választott hazám ügye annyira intim, mint valami titkolt magánügyem, ami bár összefügg velem, a sorsommal, a múltam azon részeivel, amik egy részére jó szívvel emlékszem, de a zömét jobbára már örökre feledni akarnám. Szadisták ezek az emlékek. Kapcsolatosak a legmélyebb tudatalattival: a halállal elegy reménytelenséggel. Ettől eltekintve kísért a múlt, és sajnos jogom is van újból és újból átélni a kínzó időket. Nem vagyok már fiatal. Ha megébredek olykor, azt előidézheti tőrdöfés és simogatás is. Nincs módom válogatni, csak köszönhetem, hogy egyáltalán eszméletre tértem. Bármit tehetek már, mert elmúltam, aki voltam.  Mindenhez jussom van immáron, egyes-egyedül az időre nincs ráhatásom, mert az időmből maradt a legkevesebb.
Míg a Nikšić felé kígyózó úton kaptatott velünk a kocsi, minden szívdobbanásomnak helye és szerepe lett. Lassítani szerettem volna az időmön, a verkli karját visszafelé tekerni, hogy a szögecselt sípokon a lyukkártyás melódia rükvercben tolasson hátra ebben a könnyáztatta vurstliban. Legyen inkább disszonáns rikoltozás, széteső dallam terüljön szét a Slano-jezero fenyőzöld víztükrén, a lelkemmel együtt vándoroljon a zene más szférákba, oda, ahol jobban megértenek, ahol minden egyértelmű, és ahol már nem fáj semmi.  
Úgy hiszem, elég sok minden van mögöttem. 
Voltak jobb napjaim: dicsőséget, sikert kaptam. Családi és másmilyen boldogságban is részesültem. Volt idő, mikor szerettek, hittek bennem, és jó volt, mert viszontszerettem, aki hitt bennem. 
Aztán akadtak rossz napok, hónapok, hosszú periódusok, amikor úgy látszott, mindenki mással együtt az Isten is elhagyott. Mikor a magány ellökött céltalan sétaútjaimra folyton a lábam elé meredtem, a földet néztem, a tőlem elmaradozó rögöket és faleveleket figyeltem aprólékos gonddal. Úgy leltároztam, mintha én magam lennék az Ősz, aki az ismerős kacatjaitól nem tud megválni. Rettenetesen bántott, hogy vesztettem, és az igazságommal sem a belvárosi park kócolt fakoronái, sem az öböl habosra vert hullámai nem tudtak mit kezdeni: az igazságom elszállt hát, mintha vele együtt én se lettem volna soha. 
Nyugati kerülőúton, Grahovac karsztos platójára érve bizonyosságommá vált: akármi történik velem, nem félek már attól, hogy csalódok és elbukom. Bennem örvénylik a fölismerés, az a nagyobb szó, hogy már attól se félek, ha boldog és sikeres lennék. Mindez velem marad. Kísértenek folyton, akár az álmaimban visszatérő halottjaim.  

NAPLÓ - 176.

Holnap fölnyílik a földi paradicsom kapuja. 

Hazamegyek. 

A hazatérés kicsit olyan, mint a szenvedély egy nővel. Az aprólékos rákészülés örömét a vérfakasztó boldogságig elnyújtani, elodázni az önkívület pillanatait, a majdani beteljesülés mámorát kiélvezni nagyobb értelmet ad az utazásnak, mint a tulajdonképpeni megérkezés. 

Elhatározás kérdése, hogy akarom megváltani a saját világomat. Más-más a módszer.

Holnap hazautazok. Ez az egyik. 

De ha úgy adódik, elég, ha rajzolok. Ha meg úgy: festek. Néha meg – mint most – írok. 

Ide kívánkozik, bár illőbb lenne szemérmesen hallgatni róla: a múltkor arra gondoltam, milyen döbbenetes, a krisztusi INRI anagrammája az ÍRNI. 

Írni a csöndben és a tivornyák lármájában is. Ezt csak úgy szabad, hogy értelemmel elegy akarattal cselekedetté manifesztáljuk a gondolatainkat, tehát teremtünk, izzásig hevült lelkülettel, miközben eggyé válunk a világegyetemmel ötvözött nihillel, a tűz parazsával és a tenger hűsével, a dűlőutak porával csak úgy, mint a nőstény bércek ellette karsztos monolitokkal. 

Mindez miért? Mert arra vállalkoztunk, hogy a bennünk zajló folyamatokból megértsünk valamit a bennünket körülvevő dolgokról is. 

Az írás, a rajzolás, a festés is alkímia. A felgomolygó ideákat anyagszerűsítjük. 

Úgy tekintünk rá, mint egy régi, álmunkban felbukkanó, sejtelmes kontúroktól vibráló, sosem látott arcú szerelmünk megtestesülésére. A világra segítjük, mert bár álmunkban sokszor alakot váltott, bántott bennünket, meg is csalt a csapodár rüfke, de a papírra-vászonra leképezett csalárd ideát már a szeretetünk élteti, elfeledtük a bűneit, megbocsátottunk neki, lévén tudván tudjuk, ahogy régen, még most is szerelemmel szeretjük, és ez így is marad: ennek sosem lesz vége.  

Várnak az öböl édenkerti, meleg párái. 

Messziről is fölismerem már a lila teliholdfényben a Lovćen szénceruzával égre rajzolt sziluettjét, a tengerben tükröződő csillagokat, a zsalugáteres ablakok kútmély, sűrű sötétjét, Bobo halászhálóinak érdes tapintását, a partra sodort üres kagylóhéjak dögszagú bűzét csak úgy, mit a pékség kemencéjében sülő kenyerek rőt kérgének az illatát, a fehéren izzó sziklafalak szemfájdító mezítelenségét, és a délceg cédrusok fövenyre boruló keskeny árnyékát is.  

Ha valami értelmet ad annak, hogy vagyok, az a kulisszák mögé belátás képessége, amikor egy-egy helyzetben a jelenségek igazságtartalma fölsejlik előttem. És mikor a lélek határozottabb léptekkel marsol, mert a hazatalálás harangszava egyre hangosabban kondul meg bennem, akkor még erősebben hinni tudom, hogy élni, szeretni és szeretve lenni nagyon jó dolog. 

Akkora kincs, amit csak alázattal szolgálni lehet, és hálával telve köszönni, hogy megkaptuk.