2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. január 25., csütörtök

AZOK A MUHI FIÚK


A Tisza, Bánát egéről nézve (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)

Az élet ernyedt eresztékeibe ritkán lehet ünnepi pillanatokat illeszteni. Kegyelmi élménynek számít, ha a hangsúlyok megjelenése révén egy-egy pillanatra az emberi arcunk sejlik föl. Most telet ír a kalendárium. Valahogy föl sem tűnik. A mindennapi munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó – ránk csukta a mókusketrec ajtót.
Aztán mégis akad, ami tartást ad. Amitől szelíd mozdulattal nyúlunk a szemünkhöz, elmorzsolunk valami sós nedvességet. Igen, megrebben a kezünk, megsimítjuk homlokunkat, elhomályosodik a tekintetünk, és ahogy elfogódott lélekkel eszünkbe jut észrevenni a mások gesztusát, egyebet nem tehetvén megilletődötten bólogatunk: igen, ezért éri meg. Az ilyen dolgok megéléséért. Ezért méltó dolog lehet élni. Ezért alighanem meghalni is érdemes. Mert nem kell félnünk.
Az elmúlással születésünk pillanatától mintegy vérségi kapcsolatban vagyunk. Komoly, férfias elhatározással küzdünk ugyan ellene: fészket rakunk, családot teremtünk, nemzünk utódokat, gyerekeket, akik megöröklik tőlünk ezt az életnek nevezett ijesztő kalandot. A fegyelmünket, az értékrendünket. És az elhatározásunkat.
Alighanem ez a feszes, emberien fegyelmes, megörökölt szándék vezérelte a két Muhi fiút, hogy a maguk módján valami olyat tegyenek, ami több puszta cselekedetnél, virtusnál, vagy egyszeri élménynél. Nem olcsó diadalra vágytak.
A három éve elhunyt édesapjuk emléke előtt akartak tisztelegni. Hűségesnek maradni az öreg Muhi iránymutató akaratához. Meg önmagukhoz. A sok temetői pocsék emlékmű, a sok márvány és aranyozás helyett az apjuk előtti főhajtásukat sajátos, szerény, ám tapinthatóan emberi módon vitték végbe. Megejtő őszinteséggel.

A Muhi testvérek (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)
Apjuk nyomdokain haladva, a Muhi fivérek már a kezdetektől fogva a Tisza sodorta uszadék fák kifogásával, majd azok tüzelőnek való feldolgozásából egészítették ki a jövedelmüket. A nép a folyam mellett „fahalászoknak” hívja a hozzájuk hasonló munkát végző szegény embereket, akiket télvíz idején is gumicsizmásan, bekecsesen, ladikban látni a fagyos Tiszán csurogva, amint a folyam közepén sodródó fatörzseket csáklyázzák és vontatják a partra. Aztán kikötik azokat, majd egy idő múlva, ha már fölgyűlt a kívánt mennyiség: fölsikoltanak a motorfűrészek, és álló napokon körösztül vágják a fatörzseket, az ágakat, darabolják, aprózzák, hogy eljuthassanak a családokhoz, ahová a fahasábok a kályhákba, az otthonokba meleget visznek. A fahalászatnak egyetlen törvénye a hasznosság, a hűség a munkához. Talán ezért is nem való mindenkinek ez a szakma. Ismerni kell a folyót, tudni a víz szeszélyeit. Szeretni és tisztelni muszáj a fákat, a folyamot, a természetet. Együtt kell élni vele.
A két Muhi fivér – Lajos és Norbert – télvíz idején mentek nap, mint nap az iszapos partra. Komoly mennyiségű uszadék fát gyűjtöttek, halmoztak föl. Napokig, hetekig vágták, tették a dolgukat. S ahogy folyt a munka, egyre púposodott három óriás halomnyi fa, ami már a töltés tetejéről is irgalmatlan soknak tűnt, de nem volt megállás. A két vijjogó motorfűrész mellett ugyanis az egyik rakás tönkjén ott pihent az öreg Muhi fűrésze. És ügyelt, figyelt a fiúkra. Nézte, ahogy azok hordják a tönköket, emelik mind magasabbra az egyre gyűlő fahasábokat. Három nagy halom volt már, három tekintélyesen domborodó, verejtékkel öntözött farakás. A legnagyobb középett. A két kisebb óvólag fogta közre.
Ahogy említettem, lentről, a földről nézve csupán három szép nagy rakás fát lehetett látni. Viszont a levegőből, a magasból nézve a körkörös elrendezettség, az időtlenség intett vissza. A világ körforgását idézte, mert a púpozott farakások körül kerek egészbe rendezett hatalmas gyökerek egyszerre emberi arcot öltöttek. Sajátos bácskai óralapként egy-egy gyökértönk a bizonyosság, elmozdíthatatlanság őserejével láttatta a létezést. Mint a földből összehordott kurgánjaink, a mi ős-piramisaink, amik az idők hajnala óta őrzik e tájék nyelvezetét. A moccanatlanságot.  
Ilyen üzenetértéke volt a három fából rakott hegynek, irdatlan tönkökkel körbekerítve. Jeladás, a javából. A Lajos és a „Brateként” emlegetett Norbert, a két Muhi fiúnak az őszinte, szavak nélküli mondanivalója jelzett az ég felé. Látták a madarak, és egészen biztos, hogy az is látta, akinek az üzenet szólt.
Nem kell az életünk könyörületéről álmodoznunk, mert az nincs.
Csak vannak apák, akiknek vannak gyerekeik. És van soha el nem múló szeretet. 

*   *   *

Erről a megható cselekedetről ifj. Apczi Jenő, magyarkanizsai rendező-operatőr révén kisfilm készült. A jó szemű Apczi, filmes eszközökkel, drónnal készített légi felvételekkel örökítette meg a Muhi fivérek szívmelengető, érzelem- és gondolatgazdag vállalását. A film hét-nyolc perce a párás Tisza melletti munkát mutatja. Az alkotás végén a testvérek összekarolnak és néznek a folyó felé. Ez a kép beleég minden apa lelkébe.


                                                                                              Pk

2018. január 17., szerda

EGY DÉLVIDÉKI KUNTA KINTE AJÁNLATA

Foto:internet

Noha apámat nem Omoronak, anyámat meg nem Bintának hívják; és nem a Gambia folyónál, hanem a Tisza mellett láttam meg a napvilágot, ráadásul Dzsuffure falu helyett is európaibb hangzású a szülővárosom – lévén nem a mandinka törzs, hanem a magyar nemzet tagjának vélem magamat – mégis, bizonyos értelemben bennszülöttként tartanak nyilván.
Kunta Kinte vagyok. Üveggyöngyökkel megvett őslakos.
Amolyan 1920 után ittfelejtett, kínos, muszájból kipipált leltári elem. Majdnem fölösleges kellékként létezem. Így tekint rám, a sorsomra legnagyobb hatást gyakorló többség.
Régtől hallhatóak olyan vélemények, hogy a szülőhazám egyébként is gyarmati sorba leminősített régiónak számít. A Száva dunai torkolatából nézve ugyanúgy kiszipolyozandó, időről időre módszeresen lerabolható az északi tartomány, miként az ős pioníroknak is csak zsákmányterületet jelentett minden új négyzetmérföldnyi indián szülőföld, ahol kilövési engedély nélkül irthatták az összes bölény. Vagy, ahogy Radnóti pilótájának is pusztán térkép volt e táj.
A gyarmattartó uralomtól mindig a bennszülöttek fáznak a legjobban. Folyton az ő jussuk a bot vastagabb, boldogtalanabbik vége. A mi kolonizációs, kudarcos kísérletünk – gyatra teszteredményekkel – idestova egy évszázada tart. Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és délen is. Két-három év, és bekövetkezik a jubileum.
Ha mázlink lesz, nem erőltetnek bennünket, hogy megünnepeltessék velünk a vesztünket. Ha viszont mégiscsak: kénytelenek leszünk kínunkban néhány törzsi táncunkat eljárni. Piros csizmásan, föltrianonozva, hejehujázva.
Úgyis sírva vigad a magyar.
Mivel addig még van némi idő, és a szülőföldem jövőjét a szívemen viselem, itt és most előrukkolnék egy ötletemmel. Merthogy én még mindig szeretem és féltem ezt a tájegységet, ezt a vidéket, az őseim örökségéből származó környezetemet.
Az én Pannon hazám sajnos napról-napra szegényedik. Fogyóban az ereje, a becsült jellege, minden értéke, ami miatt hajdanában annyi tisztelettel tekintett rá a világ. 
Lenne tehát egy szerény ajánlatom. Hogy érthetőbb legyen, Ádámtól indítva magyarázom.
Régen nagy divat volt a gyarmattartás. Akinek ereje, kedve és gusztusa volt hozzá, óriási birtokokat, komplett országokat, népeket szerzett magának. Szőröstül, meg sárga, barna, vörös, drapp és fekete bőröstül bekebeleztek minden fajt, minden civilizációt, amire szemet vetettek. Szigetek ezreit, néha kontinensnyi területeket bitoroltak évszázadokig olyan, mindvégig faltól-falig demokratikus, ápolt körmű, nyugati hatalmak, amiket az őáltaluk egykoron denaturált, most éppen hozzájuk bedörömbölő és odacuccoló bennszülöttek utódai fognak lehúzni a történelem küblijén.
Ez a dicstelen vég – a statisztikai hibahatáron belül maradva nagy biztonsággal megjósolható – alig néhány évtized múlva kisebb-nagyobb dáridóval be is fog következni.
Részemről a liberális demokrácia intézményrendszerét, meg az egész bagázst még így is igen nagy tisztesség éri a pusztulása után. Körülbelül annyira sajnálom majd őket, mint a kötelező olvasmányban a Dunából kifogott Krisztyán Tódort, az Aranyember helyett...
A jelen korunkban viszont már nem illik a gyarmati uralmat emlegetni.
Pedig a rendszer tovább él, csak másmilyen formában.
Változnak a technikák. Ó, a világ fejlődik! Nincs már tűhegyes vasszűz szarkofág: helyette toleráns váltóáramot vezetnek a delikvens ivarszerveibe. Nincs birodalmi helytartó, mert átnevezték IMF tanácsadónak. Nincs már alkirály, gauleiter, nem kell a pálmafás kormányzó palotákból kisistent játszani, amikor elég egy műholdas telefonkapcsolás, és a „független” államok komplett kabinetjei vágják magukat haptákba, egy-egy baráti jó tanácsként sugallt demokratikus ajánlásra.
Ilyen, hüp-hüp, barbatrükk, mindvégig politikailag korrekt módszerekkel aztán vígan gyeplőszáron tartható a legmakrancosabb államocskák vezetése is. Ma mindent a gazdaság, a kereskedelem ural. Minek az avítt, XIX. és XX. századi praktika, mikor egy-egy nagyvállalat, ipari konzorcium 2017-ben is ugyanolyan totalitárius rendszerként működik, mint a hajdani korbácsos kolonializmus?
Struktúrájában, világfölfogásában és – noná! – a céljaiban egy cégbirodalom mit sem különbözik a legrosszabb emlékű gyarmattartó hatalmaktól. Felülről irányított, hierarchikusan szabályozott, ráadásul minden kontroll nélkül jól elvannak a nagynevű érdekeltségek, lévén a gigantikus konszerneknek a legtöbbje a külvilág számára átláthatatlan fölépítményként szuperál. Államok az államban. Bizonyos szintig nyilvános a ténykedésük. Bizonyos szint fölött viszont már nem.
Elszámoltathatatlanok.
Mindemellett ezer szállal kötődnek a politikához. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a létező politikai kreációk mindegyike ilyen-olyan gazdasági erőterek szüleménye. Ezeket az ipari-kereskedelmi-gazdasági gólemeket csak a saját profitjuk, a piaci részesedésük érdekli. Csöndben jegyezném meg, hogy ahol, és akinél ekkora hatalom koncentrálódik, ott bizony fennáll annak az esélye, hogy ott és annak előbb-utóbb torzulni fog a lelkülete, a személyisége.
Ezeket a nagyvállalatokat régtől fogva ez a kórossá deformálódott mentális állapotuk akadályozza meg abban, hogy tisztességesek legyenek. Jó. Persze, nem is nagyon áhítják ők a tisztességet. Parancsuralom van. A gigantikus konszernek alapfilozófiája elnyomó. A kizsákmányoló, modern rabszolgatartó elvek alapján aligha törődnek ők a morális kérdésekkel. Link duma a demokrácia. Emberi jogok? Szabadság? Fütyülnek rá.
Mivel ilyetén a gyarmattartás átlakkozott formában ugyan, de a mai napig működik, talán nem lesz akkora hökkenet, ha azt mondom: hagyjuk magunkat gyarmatosítani!
Én, Kunta Kinte azt kívánom – tessenek szívesek minket egy nyélbe ütött egyezség után gyarmatként kezelni!
Azt ajánlom, mintegy fél évszázadra adjuk oda magunkat egy jó erős hatalomnak!
Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban akkor járnánk, ha valamelyik német óriáscégre bíznánk rá Vajdaságot. Irányítsanak ők. Ötven évig lízingeljék tőlünk Bánátot, Bácskát, Szerémséget. Szervezzék meg a káposztafejű németek az életet, a munkát! Aztán osszák-szorozzák a hasznot! Legyünk a bizniszük!
Működtessék Vajdaságot!
Bízzuk rá Herr Güntherre meg az Audira a Tisza-mentét!
Majd a köztudott sváb pedantéria gatyába rázná a mezőgazdaságunkat. Lenne itt egykettőre ipari föllendülés. Aki él és mozog, a germán munkatempót ismerve mindenki be lenne fogva. Alighanem az alapjövedelmek is megugranának. Megeshet, európaibb bérezés is járna. Hisz alig várja a sok vajdasági bennszülött, hogy ezer euró per koponya havi javadalmazásért ő lehessen a kizsákmányolt, de betömött szájú, egyáltalán nem éhes proletár. Az ezer euró felére ugyan éppen a minap tettek ígéretet Belgrádból, ám az ígéretekkel teli az összes padlás. Az ígéret az csak ígéret. Nem piacképes. Már nincs rá vevő.
Akinek nem tetszik az ötletem, tapogassa végig a zsebét. Morzsolgassa az üveggyöngyeit. Tátsa ki a száját, hátha bele fog repülni az a megígért sült galamb. A magam részéről inkább remélném a majdani rabszolgaságot. Elkélne egy jó kis leigázás.

                                                                    Pk   


   

2018. január 16., kedd

KIHALLGATOTT PÁRBESZÉD*


– Adjon Isten! Rémlik-e valami?
– Jó napot kívánok! Én is emlékszem magára!
– Az utcakölykök, ugye.
– Mennyi mindent csináltunk!
– Homokoztunk, aztán verekedtünk.
– Igen.
– Utána meg záptojással dobáltuk meg a szomszéd néni frissen meszelt falát.
– Hehehe…ne is mondja.
– Diszkó után közösen hugyoztunk a templomkertbe, emlékszik-e?
– Jaj, édes istenem! Ne is emlegesse!
– Ugye milyen régen volt?
– Hogyne. Reagan tényleg csak volt. Lett utána a két Bush közé ékelt Clinton, Mónika showstul, purgertibistül, porcelánfogsorostul.
– Meg emettől a Sorostul. A báj nem jár egyedül.
Aztán meg az afroamerikai Barack Husszein.
– Béka Nobel-díjat is kapott.
– Erről van szó. Látja! Husszein. Őt ismerem. Az a kapcabetyár Szaddam! Iraki elnökként sokat háborúzott a perzsákkal, meg irtotta az összes kurdot.
– Jól mondja. Pedig figyelmeztették párszor, hogy ne kurd a kurdokat.
– Kurd által vész el, aki kurdot ránt.
– Meg is leckéztették, az ámerikaiak. Demokráciából. Fölakasztották.
– Demokratikusan.
– Ahogy köcsögöt a fára.
– Ne vicceljen! Hát mégiscsak volt erőszak az idei melegfölvonuláson?
– Nem tudom. A mi környékünkön kicsit fázunk, mert nálunk októberben egyáltalán nincs meleg. Még nem indult be a fűtési szezon. Nem működnek a radiátorok.
– Csodálkozik rajta? Róma bukásával azok sem küzdenek tovább. Üres a cirkusz.
– Fenéket! Hisz a parlament működik. Nemigen oszlatható föl! Nem Spanyolország az. Nem Katalónia.
– Frankón.
– Néró. A Honfoglalásban olasz létére azért pazarul eljátszotta Árpádot.
– Tudom, a Gönczöt. A papát. Elég nehéz volt szegénynek a dolga. Akkoriban sok víz lefolyt hiába a Dunán, mert az esetek nagy többségét eltussolták.
– Az máma is divat, pláne nálunk, miután Belgrád nagyon bízik Moszkvában.
– Akár Budapest. Hiába. Vlagyimir Pityun az úr.
– Nyugaton azt terjesztik róla, hogy szarvai nőttek, szőrös a nyelve, meg néha még harap is.
– Hagyja el! A feleségem rosszabb. Az Maris.
– Nem Angela? Kan cellárnő?
– Fenéket! Ő a nudista Angina.
– Pectoris. A lánykori neve Mellkasi Fájdalom.
– Mer’ kell a fájdalom, de mindegy. Európának annyi. Meg az ilyen Shultz-féléknek.
– Mit Shultz kis Shultz? Sós hús sütsz kis Shultz?
– Azaz.
– Magával ennyi év után is tünemény diskurálni.
– Szerintem is. Pláne, hogy a Klein Hausban együtt alakítottunk vajdasági magyar pártot.
– Miről beszél?! Én sosem voltam párttag.
– Ja! Nem maga az? Akkor bocsánat.

                                                                           Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2017.10.17-én.

   

2018. január 15., hétfő

LUKÁCS! ÉN VAGYOK AZ APÁD*

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így – kérdezem én.”
(Bereményi-Cseh)



Mondta volt a Csillagok háborúja matyóhímzéses magyar változatában Darth Vader, a Sötét Nyalúr. Régen láttam, nem biztos, hogy betűhív a közlésem. Mivel egy jó ideje tévét nem nézek, megkímélem magam attól, hogy bizonyos arcok, vagyis karakterek, bizonyos képsorok és általában mások által fontosnak, nélkülözhetetlennek vélt dolgok mentén kelljen szerveznem az életem. Mert nekem nem azok. A Bódi Guccsik meg a Bangó Margitok nélkül is elég sok a nyűg van az ember vállán, nem tetézném sem Kiss Ramónákkal, az összes guminővel, a celebekkel, a hetvenen túli Koncz Zsuzsával, pláne a Pa-dö-döhöz hasonló silány viccekkel. Amikor még néztem tévét, akkor sem szenvedhettem a kereskedelmi adókat, hát nem is gyakorta kapcsoltam oda. Jobbára, ha véletlenül elsült a távirányító. Esetleg. Ám nyomban elragadott a pánik és menekültem legalább a közszolgálati csatornák felé. Most meg már azokat sem.
Rádiót hallgatok. Abból is csak egy adót, a Kossuthot. Középhullámon. (Kereskedelmi rádióktól is ment vagyok! Azt még nem sikerült eldöntenem, ott a szöveg vagy a zenei kínálat a borzalmasabb?) Ahogy ébredek, már bekapcsolom a készüléket, és a reggeli kávé mellé gyakran napközben is duruzsol a hangszóró. Hírek, időjárás, Hajnaltájt, Vendég a háznál, este Jó éjszakát gyerekek. Ha sokat beszél, süketel, még azt is kikapcsolom, hiába bülbülszavú a bemondó. Alapból viszont elégedett vagyok a királyi magyar rádió adás- és értékrendjével.
Kivéve akkor, ha nem.
Még pénteken hallottam az írásom apropójául szolgáló szösszenetet. S bár cukor nélkül iszom a kávét, menten keserűbb lett a szám íze, és fulmináns dühömben a mosogatósba löttyintettem a maradékot. Azóta is visszacsöng a fülembe az a pár szó. Nem hagy nyugodni.
Történt, hogy 1956 ünnepe miatt, továbbá, mert hosszú lett a hétvége, középiskolás korú fiatalok kirándultak Erdélybe. Hadd lássák a magyarországi gyerekek is Kolozsvárt, a Tordai-hasadékot, meg mindent, ami arrafelé megtekintésre ajánlott! Szép. Hasznos. Helyes az elképzelés.
Fölcuccoltak hát féltucatnyin, és felnőtt kísérettel elmentek határon túli fiatalokkal barátkozni. Dicséretes. A rádió – az eset kapcsán – meg is interjúvolta őket, hadd számoljanak be az élményanyagról, hisz Erdőelve csodálatos, akad ott min ámulni, gyönyörködni. A rádióműsor szerkesztői élő adásban kapcsolták a Csipet csapatot. Vesztükre. Sablonszerűen indult a beszélgetés, már-már eleresztettem volna a fülem mellett az egészet, amikor az egyik bakfis lányka, arra a kérdésre, mit tartott furcsának a kolozsvári kiránduláson azt nyilatkozta bele a mikrofonba:
„Hát…, furcsa volt hallani, hogy itt is milyen szépen beszélnek magyarul…”
Könyörgöm.
Kolozsváron. 2017 októberében. Az ottaniak. A székelyek. Majdnem három évtizeddel a rendszerváltozás után, a határok és a berlini fal leomlását követően…
A nagylány fél mondata kicsapta nálam a biztosítékot. Muszáj volt előkészítenem a tartalék alsógatyát, mert ha ilyen épületeseket mond még többet, szükség lesz a váltásra. Úgy látszik a kérdést föltevő, jóval tapasztaltabb rádiós hölgyben is megrezdült a nyárfalevél, mert gyorsan elkapta a mikrofont a lányka szája elől. Nehogy elkezdje lerománozni a kolozsvári líceum vele egykorú székely tinédzserjeit, mert azok ettől kevesebbért is már megkérdeznék:
 – Osztán, kicsi barátom! Hoztál-é tekenyőt a beleidnek? 
Amikor Székelyföldön „kicsi barátomoznak”, olyankor ajánlatos a kijáratot legalább szemmel megtalálni, és a legrövidebb menekülési útvonalat nagyon gyorsan már fejben megtervezni.
A kislány következmények nélkül megúszta. Én nem.
Még ma is azon studírozok, mennyi hiábavaló, elvesztegetett év múlt el úgy a közoktatásban, hogy egy viszonylag képzettebb, érdeklődőbb budapesti tizenéves előtt sem világos, hogy a Gyáli úton túl is folyik meleg víz a csapokból, vannak és élnek magyarok nem csak Kolozsváron, de Kassán, Szabadkán, sőt ha úgy vesszük talán még Újvidéken, a Futaki-úton túlonnan is. No de, Jar Jar Binks erre mondta Obi-Wan Kenobinak, hogy „…fogdossa rá arra…” ez a tudatlan fruska, aki mindezt őneki 15 esztendő általános képzése folyamán sem tudta a fejébe plántálni. Nem lehetett megértetni vele egy életre: nem csak szépen beszélnek magyarul a határon túli nemzetrészek fiataljai, de sokszor szebben, közérthetőbben, szabatosabban fogalmaznak, mint a budapesti flaszterek ifjúsága, akiknek pongyola, magyartalan nyelvük sok tekintetben tényleg a Csillagok háborúja hibbant Jar Jarjának szövegére emlékeztet.
„Valami itt korcsosul” – énekelte a jó CsehTamás.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul. 
Nem Kolozsváron. Budapesten.     

                                                                   Pk 

*Ez az írás 2017. október 28-án jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon.

FÜSTBE MENT TERV*

Alcím: „Madarak jönnek, madarak jönnek,
              Fekete könnyel megvéreznek.”

Botka László (MSZP) - karikatúrám
Remélem, amit most leírok, nem okoz majd túl nagy megrázkódtatást. Talán nem lesz belőlem magyar-szerb diplomácia jegyzékváltás.
Ki nem állom a szocialistákat.
Nem úgy általában a RENDES, BALOLDALI szocialista pártok híveit, hanem ezt a sajátságosan magyar(országi) kompániát, akik 1989 óta hol ellenzékben, hol kormánylapáthoz jutva azt teszik, ami épp a lényük. Jobbára semmit, hisz ahhoz eléggé senkik, hogy lapátolni is lusták legyenek. Idézek egy fontos mondatot a hajdani miniszterelnöküktől. Bizony én a nevét le nem írom:
És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a sz.rból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.”
Igen, igen. Megcsinálták. Meg.
Viszont most épp rombolnak, (g)erjesztenek, s tombolnak, mert ellenzékbe kussoltatta őket a nép. Voltak párszor kormányon, elmondhatják. Akkor mind e három kiterjedt tevékenységük, érdemtelenségük mellé még igen nagy tételekben bátorkodtak lopni is. Ahhoz pont eleget, hogy immáron – borítékolhatóan 2018-tól – az anyaországi választópolgárok, meg mi, talán kétharmaddal, harmadízben megint az oppozíció padsoraiba terelve lecsüccsentsük őket. Mégsem aranyhal-memóriájú a magyar.
Ludas Matyi is a hármas számrendszerben osztotta ki a kegyelmes Döbrögi úr jussát.
Pedig úgy kéne egy jó kis magyar, nemzeti szocdem párt, mint a falat kenyér! Ezek a maiak csak annyira hivatkozhatnak a nagy klasszisú elődökre, mint a kiöltözött Húgyos Pista Jézus neve napjára. És csak akkor lesznek utódai például Kéthly Annának vagy netán Szakasits Árpádnak, amikor majd egyszer Hódmezővásárhelyt emlegetve, a tanyasi gémeskút mellé dőlt részeg Pista bácsi Beaverfieldmarketplace-t fog mondani.
Tegnap Szegeden, a Széchenyi téren járva egy pillanatra megszűkült a tekintetem. Kiakasztott a látvány. A Városháza előtt parkolt egy autó. Dehogyis autó! A VIP megállóban gunnyasztó járműszerűség nem autó volt, hanem egy ékszeres ládikó, egy cuki, kicsiny, kétüléses, piros, tűzről pattantott cabrió. Utoljára James Bond használhatta. Gondolom, az ára sem lehet túl sok. Egy közepesen hosszú királyhalmi utca összes házának ellenértéke kis toldással majdnem futná rá. Méláztam egy miatyánknyit rajta: vajon melyik szegény szegedi szocialista közszolga jár vele az önkormányzati munkahelyére? A napi robotba, a jámbor. Ugyan melyik jegyző, funkcionárius lehet ennyire szociálisan érzékeny, hogy kedd reggelente nyitott sportkocsival száguld a hivatalába, hogy a nép javára mihamarabb szorgoskodhassék? Erőn fölül is teljesítve a közjó akaratát? De tényleg. Nem kéne szólni neki, hogy ne áldozza fel magát így a haza égő(piros), nyolchengeres oltárán? Kétszáznegyvennel per óra? Hát a mártírságnak is van határa!
Biztos nem valamelyik karbantartó, portás, gépírónő Gizike, liftesfiú lehetett, mert a pórok, a restek vagy gyalog mennek, vagy tömegközlekednek, esetleg bebicikliznek. Különben is: közvetlen az Országzászló mellé csak a jegyesebb fülűek parkolhatnak. Nem jártam ugyan utána, de szükség sem volt az információra. Régtől tudott mennyire baloldali, mennyire szocialista, pláne mennyire magyar a „legnagyobb ellenzéki párt”. Hát: ennyire. Körülbelül – ennyikék.
Botka polgármester úr is tartott aznap sajtótájékoztatót. Pont a Városháza előtt. Lemaradtam róla, noha szívesen veszem bögyre, ott, a kis piros sportkocsival a háttérben, amint bejelenti, hogy finita comedia. Lemondott ez a drága ember a szocialista párt miniszterelnök-jelöltségéről. A nagy szcéna könnyek között zajlott. Eltartott vagy egy percig. Aztán Botka László kezébe temetett arccal rongyolt vissza az irodája biztonságába. Ámbár a sajtónak, a hamarjában megjelent újságíróknak számtalan szebbnél szebb gondolatuk, vagy kérdésük lett volna hozzá.
Ahogy nekem is. De be kellett, hogy érjem a Kossuth esti híradójának kapkodva szerkesztett tudósításával. Meg az éjjeli álmomba visszatérő tündéri piros járgány emlékével. És mára ehhez született meg a karikatúrám, mintegy saját magamnak megadott válaszként. Füstbe ment terv a címe, mint ezen írásomnak.
S csak remélni tudom, hogy a szegedi kéményen gunnyasztó, „fekete könnyel megvérező” Botka László mellé ösztönösen, belülről fakadón odafirkantott, távoli madarak nem azok a (szabad, demokrata) megtollasodott lények, akik már a baromfiólban sokszor bizonyultak rókábbnak a rókáknál. Vörösebbnek a vörösöknél.

Másodalcím: „Valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
                            Valaki mondja meg, kinek nem.”

Szegény, szegény Botka. Szólhattak volna neki, melyik dögevőnek, melyik hollónak a szájában a sajt! Kiénekelhetetlenül.

Nekünk fölösleges. Mi már hosszú ideje tudjuk a választ.

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2017. október 5-én. 

                                                                                                            Pk,  2017.10.07.

2018. január 14., vasárnap

CSÓTÁNY ÚR A PAPUCS ALATT

Nyald, ki tudja meddig nyalhatod. 
Tőlem nagyságrendekkel különb emberek azt szokták mondani, hogy a hazugságnak négy formája van: a szimpla hazugság, a hamis eskü, a statisztika és a néphülyítés. E négy formula rendeltetése, céljai eltérnek.
A szimpla hazugság magáncélú. Privát dolog. Becsület kérdése, noha persze a többi is az. Mégis, a hazugság, ami a szánkon kijön viszonylag egyszerű. „A hazugság a rabszolgák és a nők fegyvere”– okítja a Gárdonyi-féle A láthatatlan ember című regényben Zétát a hun szerelme, Emőke. Ne áltassuk magunkat. Egyikünk sem született szentnek. Hosszú, tétovaságra ítélt életünk alatt jobbára előfordul, hogy hazudni kényszerülünk, amire önigazolást utána mindig találunk. Füllentettünk, mondjuk szemérmesen, ami körülbelül akkora különbség a hazugsághoz képest, mintha a babkonzerv után „csak” szellentenénk, a rövidebb egy szótagú, népiesebb kódja helyett. Attól a szaga ugyanaz, kezi’csólolom.  Szeretünk szépíteni, parasztosabban: eufemizálni. Ilyen az ember. Ecce homo – csap a homlokára a műveltebbje.
A politikus is.
A hamis eskü már rázósabb ügy. Jogi kategóriát föltételez, igazságszolgáltatási jellegű. Ettől függetlenül a „hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen” bibliai intelmet – volt már rá példa a történelemben – igen sokan meg- illetve áthágták. Emiatt többnyire nem dőlt senkire a tárgyalóterem kupolája. Tudtommal.
Politikusra se.
A harmadik rendű műfaj a hazudozás magas fokon mívelt, tulajdonképpen tudományos igényű diszciplínájáról, a statisztikáról szól. S mint olyan, erről rögtön a szivarozó, malacképű Churchill miniszterelnök úr örökbecsű bonmot-ja ugrik be, aki a reggeli ágyban felüléstől az ebédre kitett eszcajg kézbe vételéig egy komplett üveg grogot szopogatott el (minden nap!), majd délutántól éjfélig újból egy komplett üveg jóféle viszkit (minden nap!), és előtte-közben-utána is tudott bölcs dolgokat állítani, szemben azokkal a mai politikus utódaival, akik még színjózanon sem képesek ugyanerre. Silány a fölhozatal, májilag. Cccc… 
Szóval a pirospozsgás öregúr egyszer azt találta böffenteni, hogy csak annak a statisztikának hajlandó hinni, amit ő maga bütyköl össze hamisítgatva. Bácskaiasabbra, mezítlábasra fordítva: van kis hazugság, van nagy hazugság, és van – statisztika.    
Ám mindezek mellett eltörpül Lucifer legpokolibb szüleménye, az emberi – bocsánat, azt írtam emberi, holott helyesebben: politikusi – silányság. A néphülyítés.
Enélkül hovatovább elképzelhetetlen az az úri huncutság, amit politikának hívnak. Egy-egy nyíltabb szívű, naiv lélek olykor megpróbálja egyenes beszéddel áthidalni, apellálva a becsületre, a tisztességre. Akad erre példa manapság is. Látjuk mi lesz velük. Nem terem nekik babér, mennek a levesbe, mert a nép, az istenadta nép már csak azt szereti, ha őt (meg)vezetik.
Ott van mindjárt – hogy a mostani, áthallásos precedenseket (egyelőre) kerüljem – Kolumbusz Kristóf. Tudta, hogy a Föld gömbölyű, ugyanis Dante az 1307 és 1320 között összegründolt Isteni színjátékában már szépen megírta, hogy a Föld gömbként lebeg a világmindenség központjában. A gótika korában az okosabbja előtt sem volt nagy kunszt ennek a bizonyítottsága, mert már Sevillai Izidor is labdacsnak vélte a bolygónkat, pedig ő bőven számolva is nettó ezer-ezerszáz évet rávert Amerika fölfedezőjére, tudniillik akkor élt (a VII. században), amikor Mohamed, a Próféta hidzsra nevű futása (a muszlim időszámítás kezdete) közben elhagyta a papucsát. 
(Erről a páratlan lábbeliről később földrajzi lokációt neveztek el: a Próféta Papucsa. Akinek megvan a nyolc osztálya, az már bólogat is, hisz mi magyarok Rejtő Jenő révén tudjuk, hogy a tizennégy karátos Alfa Romeót ide kellett vinnie Gorcsev Ivánnak, aki a világtörténelem első húsz éves Nobel-díjas matróza volt, egyébként. Zárójel bezárva.)
Tehát a jó Kolumbusz is kénytelen volt hülyíteni a matrózait, hogy ő bezzeg tudja, hová hajóznak.  A nyavalyát tudta! Azt ugyan tudta, hogy körbe, de az is igaz: ha nem akadnak bele a mai Haiti szigetébe, éhen-szomjan döglik a kompánia valahol a mai Florida térségében. (A pontosság kedvéért: előbb szomjan, aztán éhen.) De úgy hozta a vakszerencse, hogy Kolumbusznak bejött a blöff. Neki igen.
Egy Gyurcsány nevű magyarországi politikusnak viszont nem akaródzik. Hiába ágál Franczi a határon túli magyarság ellen. Most épp megvonná a szavazati jogunkat. A pártját rendre a törpepárt ninoszímájával illetik a szakértők. Nem akar szaporodni a tagság. 
Tekintettel a Dumakratikus Komalíció életkor szempontjából górcső alá vett összetételére: ez a mai orvostudomány állása mellett is meglehetősen reménytelen. Egy bizonyos koron túl biológiai lehetetlenség szaporodni. Márpedig a túlmozgásos Csótányi elnök úr rajongó bázisa csupa-csupa szép korúból áll. Kihaló, rosszindulatú őstulkokból. Régi vágású munkásőrökből, odahaza Kádár képét polírozókéból, akikre a proli jelző azért használható, mert ebben az esetben a proli nem proletárt, munkást, dolgozót jelent, hanem egy életminőséget. Vagyis: minőségtelenséget. 
Kicsinyességet, irigységet, merev derekúságot.  Akiknek a legalantasabb ösztöneiket, a smucigsággal elegy kapzsiságukat lehet birizgálni. A proli az, akinek azért van otthon a polcon Dosztojeckij kötete, mert az e’társ szovjet nevű, és amúgy is: a jóféle vastag könyvvel egeret, meg osztályozatlan nünükéket lehet agyoncsapni. 
A prolinak nincs stratégiai és operatív ismerete. Úgy szocializálódott, hogy az édesanyjából kijőve eleve bigottá lett. Plasztikusan fogalmazva: ha egy levesestányér trágyaléről azt mondja a főnöke, hogy az tyúkhúsleves Rézi néni módra, akkor nem gondolkodik, hanem már kanalazza is csöndben. Most rossz, kapitalizmus van – harsogja Csótányi, a főkapitalista –, de lesz jobb, ha majd a bitang határon túliak azt az egy-két képviselőt sem juttathatják be a magyar Parlamentbe, akit eddig talán igen.
Ha van a haza- és nemzetárulásnak fogalma, ez véreim – az. Nekem mindegy, a Próféta Papucsával-e, vagy Dosztojeckij  e’társ könyvével-e, de valaki üsse már le ezt a csótányt!

Eleget szégyenkeztünk miatta.

                                            Pk

2018. január 12., péntek

ÖT KERÜLETNYI ÉHOM

A kanizsai Kistemető (Fotó: Srdic Igor)

I. kerület

Noha Kanizsa bármelyik fertályán le tudok ülni valamelyik kocsma, bolt elé, a házak előtti kispadra, vagy egyszerűen csak a fűbe zöttyenve, lebénulva a csöndös szemlélődéstől, dermedten figyelve a boldogság apró jeleit, az első kerület nekem örökre a városba beköszöntő kapu marad, szimbolikus nagykapu, ami nem csak az idegenből belépő előtt tárulkozik szélesre, hanem rajta körösztül az őshonos kanizsai is megkönnyebbült sóhajjal érkezik haza, mert a téglagyár földbe döfött két hatalmas mutatóujja olyan pontosan jelöli mi is az otthon, honnét vetkezzük le a félszeg magatartásunkat, honnét lesz ismét arcunk, erényünk, gondolatunk, hol támadnak ránk a hirtelen föltörő meleg érzések, azok a gondolatok, amiket csak a szülőváros, a szülőföld fogalma generálhat bárki értelmes emberben: a hetes üzlet, ahol rothadt banánt vettünk bagóért, és vittük a vízitelepre, a napszúrásos kánikulában a folyóban fürdőzve ettük, Kiss Józsi bácsi háza a töltésnek nekifutó csökött utcák valamelyikében, a Péró lak, Zöldházastul, a Metál nyaraló lefagyasztott kólái, a kispadoknál rekontrázó nyugdíjas öregek, akik csak a foguk között szűrték a szót és mindenki csak „öcsém” volt nekik, az egyetlen része a városnak, ami jegyben jár a Tiszával, és a mólóhoz kikötött csónakokat nyaldosó iszapos hullámok kotyogását a haldokló kanizsai utolsó másodpercében is fülében hallja, a strand homokja, a nyolcvanon túli dédimama, a soha meg nem értett Firenze lakótömbök oda nem illő fölkapaszkodottsága, a másik Homok hetvenes-nyolcvanas évek béli stílusának gőgjét sugárzó  padlásszobás házak úrhatnámsága, szemben a régi homoki parasztházikók vedlő magányával, Bálintékkal, a Gongba sarokban búvó Cigonya seccóval, meg öregapámékkal, a téglagyár és a szív hátsó kijáratával.   

II. kerület.

Ütő- vagy verőér, ámbár én azt szeretném hinni, hogy inkább szíve és másodlagosan talán az agya a városnak, ahol a házakon ugyanúgy ablakok vannak, mint másutt, de az ajtókon megszaporodnak a név- és rangjelző táblácskák, ahol vannak nagyon szellős előszobák, ahol szegényes fa székeken ügyüket intéző emberek ücsörögnek, sok a  parkoló gépjármű, a szemetet mások szedik össze a lakók helyett, mert vannak akik közönnyel az arcukon egyenruhában, minden reggel mások mocskát takarítják, a mások háza és lakása előtti kerteket művelik, mi több, a mások által csodált, de soha meg nem öntözött utcai virágoknak is vizet locsolnak, mert itt mások kényelméről szól az élet: a boltokban kiszolgálnak, az önkiszolgálókban önkiszaglálnak, elvégre drogéria, cukrászda meg autójavító is van, meg volt Tévés Fecó is, meg a Dusi borbély is mindig erre portyázott, és a bank helyén hentesüzlet is volt, Frici sógorostul, friss virslistül, ahogy diszkó is volt, meg fiatalság is, amik elmúltak ugyan, csak a barátság nem múlik el, merthogy itt lakik a barátom.

Magyarkanizsa (Fotó: ifj. Apczy Jenő)

III. kerület

Nincsenek másmilyen táblák, csak útjelzők, de abból annyi, mintha tűpárnába döfödték volna őket, elvégre ez a település igazi teste, teleszurkálva okoskodó iránymutatóval, akárha csupa buta ember élne a városnak ezen a csücskén, pedig nem, a korpusz az itt kezdődik, a Cigánylejáró szúnyograjos környékétől délnyugatra terülve, hosszan, a Gesztenyefasor felé karéjozva a vonatállomásig, ahol ölig ér már a disznóparéj és a szaporodó benzinkutak sivár színességét csak az ellenpontozza, hogy a főút hónalján túli Budzsák lakható arcát még nem szabdalta szét teljesen, nem rondította el a modernitás „szüksége”, ami – mint tudjuk – mindenhol törvényt és ami szomorúbb, rendet bont, ugyanis a Disznópiac meg a Tóparti Közök, a Konc pék meg a Kurci bognár  sarka adják, sugározzák magukból azt a mezővárosias hangulatot, amit szívesen megmutatnék minden ide tévedő turistának, hogy ébredjenek traktor-pótkocsi zörgésre, kutyaugatásra, a lelki magatartásukat edzze meg a környéken lakók mindenki mindenkit ismer alapon történő összetartozása: érintse meg a messzi földről ide kirándulót is a sok földműves, melós, kivénhedt kanizsai, piaci kofa, a két kovácsmester, a Rétre forgó szűk utcák karriertelen de nyugalmas világa, az egy családhoz való jó érzés Budzsákias, mindenek felett valósága. 

IV. kerület

Szalagos, széles utcák, jobbára kelet-nyugati irányúak, csupa költő nevű, Petőfi, József Attila, meg párhuzamosan a Köztársaság, amelyeket Kanizsa térképét nézve, mintha egy három ujjú varjú karmolt volna bele a papírba, vagy olyan, akár egy altiszti rangjelzés hármas csíkozatja, elvégre itt játszottunk katonásdit, pontosabban a Körös nádasában, és a távolból előbb csak a téglagyár tompa dohogását és néha füttyét lehetett hallani, ha a nád közötti bunkerunkban sötétbe fúló, mocsaras szagú, büdös nyári estéken pákát füstöltünk és tüzeskedtünk, aztán már a kerámiagyár zörejeit is behozta a szél a bugák közé, hogy a lekövezett utcákra aszfaltcsík kerüljön, a letéglázott járdákat meg betonréteg fullasztotta meg, s azóta a „Meszelős” Ilka néni sem húzza már el a fehér csíkot a téglákból ágyazott hűvös oldali járdán, hisz ő sincs szegény már nagyon hosszú ideje, csak az iszonyatos, bicikli és babakocsi kereket marasztaló új folyókákkal taglalt járdák vannak, mert a puha látványt az Apróék előtt álló hatalmas nyárfa kivágásával, Jancsikáék, Bagi Tibiék, Oszacsek Joci meg a Dezső és a Harmath Feci által épített homokvárastul elvitte az idő, vitt mindent, belemosta a gyerekkori emlékeket a földbe.

V. kerület

A kifelé menetel fertálya, minden tekintetben, lévén kegyetlen és derűs, igazságos és boldogtalan, csupasz és rátartian öltözött, művirágos és szentelt vizes, bárgyú, ám furfangos lókupeces, mert itt egyszerre megilletődöttség vesz rajtam erőt és vásárról hazatérő duhaj öröm, nincs titka a vasúton túli résznek, a temető, a Kálvária-domb által mégis itt található Kanizsa legtitkosabb terepe, az elmúlás, a letűnő idő példázatai, amik visszavezetnek bennünket a tegnapba, de itt van a kaszáló, a lerakó, a Rudiék és a Mama utcácskája is, melyek olyan visszatartó erővel bírnak hogy messziről is képesek elhajtani, elhúzni, elvinni valami felé. A kifogyhatatlan hazába.


2017. január 6. A befagyott Tisza Kanizsánál (Fotó: Valkay Bicskei Ágnes)



                                                                      Pk

2018. január 6., szombat

NAPLÓ – 77.


Fotó: internet

Úgy süt a nap, ahogy március elején szokása. Fekete ribizli árnyék és fröccsentett narancslé vetül a városi oromfalakra. Sárga és mélyszürke foltok váltják egymást. Még a küblik alá szorított kis szellőzőlyukak pupillája is tágabbra nyílik tőle. Tetőantennákat füröszt a váratlan fényáradat. Amott, egy loggia fölötti bemélyedésben a múltkoriban észrevett három – kőből faragott – majom napfürdőzik. Biztos csak képzelődöm, de mintha most a befogott szemű kikukucskálna az ujjai között. A másik kettő is vonaglik a gyönyörtől.
Kanizsán ilyenkor a teraszra szokás kiülni. Előttem a kiteregetett ruhák. Öblítő illata mindenütt. Jázmin. A kedvencem. A Szent János utcai csonkolt fák derekát dél tájékán már korán ébredő legyek cirógatják. Látom. Csak be kell csuknom a szememet… A Ligetsoron egy házban szellőztetnek. Nyitva az ablak. Függönye lebben. Focimeccset játszanak a Disznópiacnál. Szanaszét biciklik.
Itt meg? A napsugarak éles határvonallal pengeként szelik szét világosra és sötétebbre a mindenséget. Buzog a különben fagyosnak tartott Januárius váratlanul felforrósodott genny sárga vére. Kettős színűek az utcák. Elvágólag, rézsút felkent árnyékok jobbról-balról. Szemfájdítóan szögletesre, dirib-darabjaira mérik szét a köztereket, a homlokzatokat, a kapubeszögellések hátrébb vont, unott, közönyös, ám a kinti környezethez képest még így is bensőségesebb képét. Fénylenek a rézkilincsek. 
Az alagsori ablakokra szerelt rácsokon táncikál a rozsda.
Ez a teljesen hirtelen jött energia megváltoztatja a környéken lévők életét.
A kigombolt nagykabátosok és a bojtos sapkások zöme a napos oldalon tolong.
Túloldalt csak azok iparkodnak, akiknek föl sem tűnik, hogy hétvége van, meg év eleje, meg uram Isten: tavaszias napsütés. Nem. Ez a kategória nem így szocializálódott. 
Ezekből rossz gyöngyhalász lenne. Ők azok, akik folyton úgy buknak alá, olyan blazírt módon, hogy egy öklömnyi igazgyöngy sem hozná lázba őket. Inkább otthagynák. 
Csak a levegőért kapkodnak. 
Kilégzés, belégzés.
Kevesebb cigarettát kéne szívni, a Mari megint kint felejtette a szemetest a ház előtt, jaj, berúgják-e a gólt, vagy hiába tettem meg a tétet a második félidőre, a büdös kölyök nem mutatta meg az értesítőjét, meglesz-e a beígért prémium, mi ez a sor a kassza előtt, ejnye, lekéstem, most mehetek gyalog, a halak sem lettek megetetve, még most sem tudom melyik Rossini-opera áriáját hallottam, pedig itt van a fülemben, a számon, és kérem alássan nincs itt semmi fejlődés, mert visszarendeződés van csak, meg a körömcsipeszemet sem találni, pedig a stelázsi fiókjába raktam, világosan emlékszem rá, milyen sápadt ez a kis nőcske, nincs rendes téli ruhája, nem adok pénzt, nekem sincs, menjen dolgozni, csak pontosan szépen, ahogy csillag vagy fecske, koncertjegyem volt, de épp levert az influenza, ehol-e, elromlott a lift és különben is, milyen karácsonyi misére mehettek Kucoráék, mikor nincs is fenyőfájuk, hajrá Fradi, ne ordíttassa nekem azt a rádiót, nem azért taxizok, hogy diszkózzak, mozogjon előttem a sor, álljon a végére, jegyeket, bérleteket kérek, mit lökdös, várja meg a következőt, nem érek rá, a pénz az idő, vagyis koncentrálj fiacskám, mert én a te idődben úgy tudtam, hogy ha még egyszer ugatni hallom a szomszéd lakásban azt a dögöt, feljelentem, nem hányta el az idén sem a havat a járdáról, nem is volt hó, igaz, de akkor is, mit pofázik maga, tán azt hiszi, ért a politikához, gyökér, nem maradok túlórára azért sem, mi ez, kívánságműsor, azt hiszik én lopom a kéziszappant az öltözőből, mert a mester is csak dünnyögni tud, a markát tartja, ez kérem menthetetlen, operálni muszáj, másképp elfertőződik, tetszett volna a fehérneműs ládát célszerűen használni, akkor most az a színes zokni nem lenne hibás, hogy viszket a könyököm, mutatom az igazolást, ne okoskodjon itt nekem, mi hatvanhármasok már akkor tudtuk amikor ezek a csibészek már kora reggel sem hagyják aludni az embert, itt hátul fáj, kérem alássan, leesett a bélyeg, itt pecsét helye van, nem is tudom hamarjában hol kéne megnyalnom…”
Egyedül a jószágok. Miattuk megéri.
Hallom, ahogy otthon kakas kukorékol. Egy rozoga fityó dörmög el Zenta irányába, fordul a lovas kocsi le a Körösre, zörög a szerszám, patkolatlan a mellső lábuk. Tisztán hallom, csak befelé kell fülelnem.         
Most itt ez a látvány fogad: galambok pocskolnak egy aszfaltra loccsant tócsában. Amott kiflivégen veszekszik két strasszer keverék. Így legyen a béke állata valami. A folyón és a hidakon túli varjak legalább hitelesek. Bagaria színű óbudai kompánia. Kékesfekete tollukon iringál a fény. Egész közel merészkednek az emberhez, jelen esetben hozzám. Látni a bogár sötét szemükben a csillogó pöttyöt. A széles úton lépdelnek, gyászosnak egyáltalán nem mondható módon. Inkább bohémek. Némelyik nyakába odaképzelem a földig lelógó vörös vagy fehér művészsálat, meg a cilindert, csáléra csapottan.
Párhuzamosan, a széleken, mint öregasszonyok kézfeje, girbegörbe, reumás ujjak módjára merednek a csupasz fakoronák fölfelé. A huzat épp hogy csak elcsusszan közöttük, meg nem tépik a göbös ágak a gúnyáját. Vigyázom egy ideje, mit művelnek a varjak. A széles autóút fölé görbedő villanyoszlopokon tanyáznak. Némelyik csőrében dió. Amint elül a forgalom moraja, mert a távoli útkereszteződésben piros muszájból visszahőköl az autók csordája, a koromsötét kópék landolnak az aszfalton, leteszik csőrükből a diót (ugyan, hol lophatták, ilyenkor?). Aztán visszalibbennek a kandeláber vascsövére és őrhelyükről pislognak a fölbrümmögő gépkocsisor irányába. Mókás látni, mennyire izgatottak. Idáig érezni a felfokozott hangulatukat. Toporognak. Megy a gépjármű-áradat, törnek a diók, a reccsenésüket hallani nem, csak látni lehet. Amint az utolsó is köhögve elporzik, odafentről a fekete leples bitangok hada veszi birtokba a terepet és nyelik a dióbelet, huncutul, okosan, ki-kipislantva, lenéző gőggel felém tekingetve.
Megtapsolandó. Ha nem a saját szememmel látom, alig hinném. Zsebre tett kézzel, elballagva, azon morfondírozok, hogy néha megmutatkozik: mekkora fegyelemmel lehet alkalmazkodni a természetellenes körülményekhez.
Ehhez még embernek sem muszáj lenni. Egy varjú leiskoláz, ha úgy szottyan kedve.