2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. május 29., kedd

A chilkoot takaró



A fiú ezt gondolta:
Befele alszik a rózsa
szirma szélén csöpp harmat
alszik a világoskék rózsa”

Az élet csoda. Küzdelmekben fogant, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Életutak keresztezik egymást, sorsok simulnak egybe, amelyek közös akaratban összetartó erejét naponta tapasztaljuk. Elég, ha a Nagyutcán kézen fogva sétáló fiatalokat, kisgyermeket tologató családokat látunk. Mélyen hiszem, hogy gondviselés kimért ösvénye kinek-kinek eleve személyre szabott buktatókat vagy pihenőket tartogat. Helyes vagy hibás döntéseink alapjában nem befolyásolják jövőnket, sorsunk alakulását. Legfeljebb késleltethetik a jelenségeket. Esetleg elvehetik a következmények élét. De a beteljesülés soha nem odázható el. Nem is szomorú, vagy tragikus ez, hanem mint mondtam – emberi. Tele gonddal, vágyakkal, csalódással és könnyekkel ugyan úgy, mint örömökkel, feledhetetlen élményekkel. Egy idős barátom szerint embernek megmaradni a legnehezebb. Jó hír, hogy azért ebben a furcsán alakuló világban is van még egy dolog, ami nekünk embereknek segítséget nyújthat. A hanyatlás korszakában ugyanis csak egyetlen mentsvárunk maradt: a szeretet. 
 
Két ember már közösséget alkot. Közös a sorsuk. Bár múltjukban egyénnek születtek, egy bizonyos ponton – amit az elrendeltetettség szerint a kettejük szeretetének a mértéke fog meghatározni – össze fognak fonódni. Innét már pár lesz belőlük. Párosuk is maga lesz az egyediség, mert közös életük folyamán olyan utat fognak megtenni, ami csak őáltaluk bejárható. Föntről rájuk testálták, ha úgy tetszik. Összekapcsolt létük alapja, működtetője és igen, végső soron – életük egész értelme csakis a szeretetük lesz. Szeretetük fokmérője teremti majd meg a családi légkört, a gyermekeikben körvonalazódó jövőt. A reménységet. E nélkül ugyan olyan nehéz végigkaptatni az úton, mint a szeretet segítsége nélkül. A csoda tüneménye a szeretet, ami talán mára az egyetlen el nem herdált ajándékunk, amit az égtől kaptunk. Kárpótlásul vagy vigaszul adták-e nekünk: azt most talán ne firtassuk. Egy biztos: ettől a végső ajándéktól nem kéne megszabadulnunk. Kincseket nem szokás szétszórni. Mert amikor egy ember végképp lemond a szeretetről, a teremtő ránk ruházott kincséről, akkor bizonyos, hogy kisvártatva az Isten markából a földre fog peregni. Nyom sem marad utána. Nem lesz neki termése. Mert a szeretet kegyelme az a titok, ami kerek egésszé varázsolhatja mindennapjainkat. Elviselhetővé tesz mindent, és a kilátástalannak tűnő helyzeteket is szelíd szándékkal úgy orvosolja, hogy a behegedő sebeink sajgását csak akkor érezzük, ha utána mi is a szeretet törvénye ellen vétenénk.  

A chilkoot takaró csoda. Küzdelmekben készül, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Egy chilkoot indián takaró elkészítése hosszú hónapokat, nem ritkán éveket vesz igénybe. Számtalan szál fonódik egybe. Létrejötte igazi közös munka. Férfiak a tervezők, akik a mintasablonokat készítik. Ezek segítségével a nők szövik meg a takarót, aminek jellegzetes művészeti formája, káprázatos színvilága a törzs hagyományában gyökeredzik. A pazar díszítésű takarón geometriai minták, állat- és szemmotívumok találhatók. A chilkootok – hasonlóan más indián népekhez – rendkívül erősen kötődnek a szellemvilághoz. Hitük szerint csak a Teremtő Isten a tökéletes. Ezért a chilkoot takaró végletekig finom kidolgozottsága és pontossága ellenére mindig rejt magában néhány melléfűzött, rosszul elcsomózott szálat. Nem a gondatlanság, hanem a szerénység, a tisztelet vállalása az, ami arra készteti a szövés készítőjét, hogy a hibátlan Mindenható előtt önmaga munkájával nem akar versengeni.
Tudott dolog, hogy emberek vagyunk. Ennél fogva eleve erényekkel és gyarlósággal terheltek. Pont ettől, és pont ezért szeretetre vágyunk. Hibáinkkal együtt akarunk szeretni és szeretve lenni.
Mert az égiek adománya, a sorsunk titka, a szerepünk, hogy közösséget vállaljunk egy másik emberrel, s lássuk meg őbenne is az isteni szikrát.
Sosem szabad hagynunk, kihűlni a fényét.
Mert akár egy hibásan elcsomózott chilkoot takaró melege is őrizni tudja azt.

Elnézést, ha egy közönséges pokrócról szóló cikkem túl hosszúra sikerült volna. Antik mentegetőzéssel élve: hosszú levelet küldtem, mert nem volt időm rövidet írni.

Pósa Károly

2012. május 28., hétfő

„Frászbúk”


Avagy: miként csinál belőlünk agyhalottat az internet?


Emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy szeret várakozni. Sietős világunkban általában minden percünk drága. Ha visszaélnek időnkkel, és olykor kénytelenek vagyunk várni valamire, azonnal feszültté válunk. Úgy érezzük, mintha meglopnának bennünket. Elég, ha csak a közlekedési lámpa pirosra vált, vagy a kasszánál kicsit nagyobb a sor, vagy a hivatalban pont kávészünetre érkezünk: máris tétlenségre kárhoztatottan dühöngünk, szívjuk a fogunkat.

Aztán vannak olyan helyek, ahol a várakozás szinte törvényszerű, ahol zokszó nélkül kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy az élet játékszabályai fölülírják a gyors, kényelmes megoldásokat.
A minap egy ilyen élethelyzet adódott. Orvoshoz voltam kénytelen menni. Kórházba, rendelőbe járni nem egy nagy kiváltság. Nem jókedvében megy oda az ember. Aki beteg, sorsát megadóan tűri, mert a baja megtanítja arra, hogy például a váróteremben eltöltött órák sem éppen hiábavalóak: némi reményt adnak. A gyógyulásba vetett hitet, amiért cserébe bárki szívesen elviseli az ücsörgés unalmát - lévén az egészség mindennél fontosabb. 



Mint ahogy az már szokott lenni, a váróteremben tucatnyi beteg várt sorára. Leültem egy üres székre és szokásomhoz híven megszámoltam hányan lehetnek előttem. A sok idős ember, nyilvánvalóan beteg, köhögő, vagy bekötözött lábú páciens között már az első mustra alkalmával föltűnt egy igen szemrevaló hölgyecske, kanárisárga kosztümben. Közvetlenül előttem érkezhetett, mert akkor ült le az ablak alatti üres székre. Bár hétköznap volt, szokatlanul elegáns megjelenésével kirítt a betegek közül. Tűsarkúban, arany ékszerekkel díszítetten, lábát összevetve egyenes derékkal ült. Fülében jó tizenöt centi átmérőjű karikák, műkörmei félelmetesek. Szoknyájának hasítéka mutatta formás combját, és a vastag smink dacára látni lehetett arcán azt a magabiztosságot, ami a szépségükkel tisztában lévő nőket minden koron jellemzi.
Míg ott nagy csöndben várakozott a jónép, nem egy maródi férfiú lopva meg-meglegeltette a szemét a tüneményen. Elvégre nem vagyunk fából...

Közben olykor ritkán nyílt az ajtó, és a soron következő bemehetett panaszával az orvoshoz.
A sárga kosztümös nő egy idő után belenyúlt márkás retiküljébe és egy lapos, szögletes tárgyat vett elő. Első pillanatban azt hittem, hogy a sminkjét fogja megigazítani tükröcskéjében. Már készültem elfojtani kaján vigyoromat, de kiderült, hogy a tenyérnyi rózsaszín akármi nem szépítő eszköz, hanem egy méregdrága érintő kijelzős okostelefon. A hölgy nekiállt nyomkodni, görgetni, ujjbegye sebesen csúszkált a képernyőn. Gondoltam sms-t ír, de nem. (Kilestem egy óvatlan pillanatban.) Internetezett. Fészbúkolt.
A történet itt véget is érhetne, minden tanulság nélkül. Elvégre alkotmányos joga bárkinek várakozás közben újságot - könyvet olvasni, keresztrejtvényt fejteni, halkan beszélgetni vagy bármi egyéb módon elütni az idejét.
Ám az igazság az, hogy a kanárisárga madám, amikor sorba került volna föl sem nézett, ült tovább a helyén és belefeledkezve az internet adta szép új világba nyomta tovább a billentyűzetet, csak úgy kocogott a műköröm az ekránon. Először csak egy bácsi ment be előtte. Aztán egy középkorú nő. Aztán már én is.

Amikor kijöttem a rendelőből megcsapott az édes parfüm illata. A menyecske még mindig a telefonját bűvölte. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Senkitől és semmitől sem zavartatva kalandozott, tárasalgott, írta, szórta üzeneteit, megjegyzéseit az ismerőseinek. A külvilág – és saját maga baja - számára megszűnt.
Még most is ott ül, és nyomkodja az okostelefonját, ha azóta meg nem halt.

Pk

2012. május 24., csütörtök

Ima


Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
Angyalok közt ülő időtlen
Engedd napom élhetnem!

Kezem kérve nyújtanám
Parancsolat alkonyán
Legyen benned bölcs szándék:
Rozsdás szögből ajándék.
Harmatkincsből zuhatag
Most már enyhüljön a fagy.

Szenteltessék meg a neved
Áldd gyermeked, aki nevet!

Mert a mosoly igen drága
Nem fér mindünk tarsolyába
Azt tavaszon féreg rágta,
Foltot kéne vetni rája
De a kelme kényes, drága
Balos vagyok, ménkű vágja!

Jöjjön el a Te országod
Csókkal, füttyel mámoros
Úgy, ahogy Te álmodod.

Bármiként is osztod-szorzod
Kocka gurul, ez a sorsom.
Asztalon nem zöld posztó,
Sem rizsparókás jogtudós
Dönti el: ki mennyit ér
Ördög, ha visz: mennyiért?

Legyen meg a Te akaratod
Leteszek íjat, puzdrát, kardot
Hiszem: elég erős a Te karod

Alkonyat tájt árnyékomat
Ne vágja szét keréknyomat
Midőn szállna rám a lélek
Örülhessek, lám: megértem.
Vethessek majd, ha látja
Búzaszemet a madárnak.

Miképpen a mennyben
Azonképpen a Földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma
Mindenkori kegyelmünket, add meg nekünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket
Másoktól ránk maradt kabátot, inget
Viselek fájást tagjaimban
Zokszó nélkül, holtomiglan.

Miképpen mi is megbocsátunk
Ha keresztútnál el nem válunk.
Akkor is csak benned ragyog,
Az, ahogyan benned vagyok.

Az ellenünk vétkezőknek
Rossz időben kérkedőknek
Kéretlenül érkezőknek
Mellkasba döfő lándzsásnak
Hitehagyott kámzsásnak:
Bocsássad nekik én Istenem
Nem röstellem: én is teszem.

És ne vígy minket a kísértésbe
Lássak csodát a megértésbe
Hisz mi végre való lehetne
Hogy engem téríthet eretnek?
Azért írom, mert szavam elül
Mint ahogy a madár repül
Legyen az ég tiszta, vidám
Ha hozzád netán elér imám

De szabadíts meg a gonosztól.

Mert míg befelé nézek, dúlt ágyon
Amott bóklászok egy vágányon.
Örömöm - már vehető – olcsón adom
Míg merem vízzel telt csónakom
Adjál Uram ajándékot, valami jelet
Vagy tégy majd amit akarsz velem.
Egyet kérek, még a végén szépen
Hallgasd meg a könyörgésem:

Mind, ki tegnap simogatott
Annak neve legyen áldott.

Mert Tiéd az ország,
 a hatalom és a dicsőség
Mindörökkön-örökké.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012. 05. 24.

2012. május 22., kedd

A kontár pedagógus buzgul IV. rész




A Guttenberg galaxis vége?


Még Rejtő figurája, az alvilági Csülök írta naplójában, hogy miután első könyve megjelent, dacára ismerősei unszolásának mégis neki kezdett a második kötete megírásának is. Barátai ugyanis arra unszolták, hogy ne foglalkozzon olyasmivel, amihez nem ért. Beleélhetem magam az útonállóból lett író lelki megpróbáltatásaiba, mert botcsinálta pedagógiai kommentárjaimat időnként hasonló értetlenség fogadja. Mindazonáltal a szíszogó fanyalgóimnak nem mondhatok egyebet – hogy P. Howard klasszikus megállapításánál maradjak -, csak annyit: „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.” És ez annyira szép mondás, hogy még igaz is.

A könyvet és az olvasást már többször elsiratták. A rádió és a televízió megjelenésekor, aztán a videomagnók korszakában, mostanság pedig a digitális érát mondják a papírosra nyomott szövegek sírásójának. Való igaz: az internet nyújtotta gyorsaság, adatdömping mára alaposan átírta az emberek és a könyvek kapcsolatát. Szokás azt állítani, hogy ami nincs a világhálón, az nem is létezik. Habár erősen sarkított a vélemény, igazságtartalmánál csak a félelmet gerjesztő tartalma az erősebb. Megette a fene, ha hús-vér valónkban kételkedik valaki, csak azért, mert esetleg nem talál bennünket egy közösségi oldalon... 


Nevethetnénk is rajta, ám a helyzet csöppet sem derűs. Óvatos becslések szerint az emberiség idáig leírott szövegeinek kis töredéke, kevesebb, mint 10 százaléka található meg internetes keresés útján! Ne áltassuk magunkat: annak is nagy része szemét... Mégis váltig azt hangoztatják egyesek, hogy ma már diplomamunkát, szakdolgozatot, kisdoktorit, bármilyen tanulmányt csupán a világhálóról ügyesen lemásolt tartalmakkal vígan el lehet készíteni. Nem kétlem, hogy ügyeskedők felületes munkákat össze tudnak tákolni. De az is biztos, hogy az internetre fölkerülő szövegeket is emberek töltik föl, legtöbbször ellenőrizhetetlen forrásokból, elírásokkal, hibákkal terhelten. És még jó, ha nem a rossz szándék vezérelte őket! A hazugság, a hamis információ, vagy a mostanában divatos elferdítés, elhallgatás mind-mind arra intenek bennünket, hogy a hideg levest is meg kell fújnunk, nemhogy a letöltött szövegeket készpénznek vennünk.

A dolog engem kísértetiesen emlékeztet a francia polgári forradalom enciklopédistáira, akik önnön szellemi nagyságuktól megdicsőülve újra akarták formálni az emberi tudás tárházát, és harmincvalahány kötetben betűrendbe szedetten rá akarták a XVIII. század végi Európára kényszeríteni szabadelvű világszemléletüket. Ebbéli megfontolásból sunyi módon Isten nevét még fogalom szintjén sem voltak hajlandóak a gondosan szelektált tartalom közé illeszteni. Meg más sok mindent, amiben nem hittek. Mert ami kimaradt az enciklopédiából, az törvényszerűen nem létezik: gondolta a sok okos. De az emberiség zöme nem rizsparókás szobatudós, hanem gondolkodó, megismerést vágyó halandó, akiket – hál’Istennek – a kételkedés vezérel, ezért nehezebben megvezethetőek. Százfajta módon lehet ellenőrizni egy hír valóságtartalmát. Elég, ha esténként két ellenérdekelt televízió híradóját megtekintjük. Az sem rossz, ha a családi könyvtár ódon szagú lexikonjait is szeretettel forgatjuk. Nem biztos, hogy ami az idei könyvvásár termése, az belbecsben értelmesebb a régebbi kiadásoktól.
Bárhogy óbégatnak egyesek: a könyv a 21. században is őrzi méltóságát. Ha pedig azzal érvel valaki snájdig természetvédő, hogy a papír miatt esőerdőket írtanak, akkor nézzen utána, hogy a számítógépes-nyomtatós korunkban hányszor több papírt használunk fölöslegesen? Régen egy közepes gyár pénzügyi gazdálkodása elfért egy nagyobb formátumú füzetben. Ma: egy nap alatt száz oldalakat nyomtatnak ész nélkül! A rendszer ezt kívánja. A bürokrácia semmit nem egyszerűsödött, sőt! Aki köztünk él, napestig tudna érdekes, vérlázító történeteket mesélni a papíralapú dokumentum-gyártás mizériáiról.
Az is megérne egy külön misét, hogy az elmúlt két-három évtizedben mekkorát és miért esett vissza gyermekeink könyvolvasása? Nincsenek kortárs, a mai generációk nyelvén írni tudó irodalmárok? Nem születnek mesék? Móricz, Benedek, Jókai nyelvezete már idegen, érthetetlen a számukra? Hogy engedhettük meg mindezt idáig fajulni?
De ez legyen egy következő rész tárgya.
Addig viszont: olvasni, olvasni, olvasni... 


Pósa Károly    

2012. május 8., kedd

Profugo gloria - az eheti Új Kanizsai Újság vezércikke


Álom hava - Járás


A múlt hét közepe tájékán csörgött a telefonom. Megkért a szerkesztőnő, hogy írjak vezércikket az Új Kanizsai Újságba. Mondta: azt se bánja, ha a választásokról fog szólni.

Rendszerint hétfőn vagy kedden szoktam leadni a vonatkozó írásaimat, de történt már olyan, hogy lapzárta előtt fél órával szerda délben küldtem el az anyagot. Dicséretet persze nem kaptam érte.
Azért vezetem föl ilyen mélyről a cikket, hogy lássa a tisztelt Olvasó: mekkora dolog számomra valamit ideje korán befejezni. Ezeket a sorokat péntek este írom. 
Két nap múlva választásokat rendeznek Szerbiában. És az eredmények még csak ezután, valamikor hétfő hajnalban, vagy kora reggel lesznek ismeretesek. A vezércikkem most mégis a jövő hétről, és a választások utáni helyzetről szól. 
Látatlanban is.

Aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy kevés olyan birodalom volt az emberiség múltjában, amely ezer esztendőkön át kiállta volna az idők megpróbáltatásait. Az i.e. 753-ban alapított Római impérium ezen kevesek közé tartozik. Az öreg kontinensen példa nélküli módon hellyel-közzel kettőezer éven keresztül létezett. Gyakorlatilag egész Európát, a Mediterrán térséget, és fénykorában a Közel-Keletet is uralma alatt tudta. A rómaiak hódításaik révén sajátos művészetüket, életszemléletüket, jogrendszerüket is meghonosították szerte az akkor ismert világban. 
A latinos műveltség mind a mai napig alapja az európaiságnak, és a régi rómaiak törvényei szerint ítélkeznek a mostani bíróságokon, mert a húsz évszázaddal ezelőtt bevezetett jogalkotás erkölcsi normái manapság is megállják a helyüket. Mérceként tekintünk rájuk, ha úgy tetszik. Megmutatják, hogy emberként, egy közösségben hogyan lehet, kell, és szabad élni.

A rómaiak nem csak az állam szervezettségében, a törvényekbe vetett hitükben és fegyelmezettségükben tekinthetőek példaképnek. A birodalom fölvirágzása és hosszú léte leginkább annak volt köszönhető, hogy a római szemlélet a lelkekben is gyökeret vert. Hogy minden akkori ember - az államot vezető arisztokratától kezdve a legutolsó földet túró parasztig - önmagára nézve kötelező érvényűnek tartotta erkölcsösnek lenni. És erre büszkének lenni. A tisztességre, az emberségességre.

Egyik legszebb példája ennek a morális tartásnak az, ahogyan a győztes hadvezérekkel, a diadalt arató császárokkal, az imperatori cím büszke kitüntetettjeivel bántak.      

A Róma városába visszatérő győzteseket virágeső és diadalkapu várta.
Hatalmas tömeg éltetése közepette vonult a diadalmenet. 
Egész Róma népe sugárút mellett tolongott. A körmenetben szóltak a harsonák, zenészek, rabszolgák és furcsa állatok hosszú sora érkezett a meghódított területekről. Megrakott szekereken közszemlére voltak kitéve a kincsek, az elhódított zászlók, jelvények: a legyőzött népek legszentebb ereklyéi. A sorban kullogtak a nyakukon és lábukon megláncolt, vesztes királyok, hadvezérek vagy törzsfőnökök, akiknek méltóságuk jelképét - a koronát - kezükben kellett vinniük Utánuk vonult a legdíszesebb harci szekéren a nap hőse, a győztes hadvezér.

Az ünnepelt élete talán legfontosabb napját élte. Fürdött a dicsőségben. Róma népe éltette. Gyakorlatilag az egész, akkor ismert világ a lába előtt hevert. Az ő parancsára, egyetlen szavára milliós hadsereg állt készen, és nem volt hatalom, amely szembe mert volna szállni vele.

És míg a virágeső hullott a hadvezérre, míg Róma népe túláradó szeretettel őrjöngve magasztalta - mindeközben a győztes háta mögött ott állt egy rabszolga, aki a babérkoszorút tartotta az ünnepelt feje fölött: a diadal jelképét. Ám a rabszolgának más szerepe is volt! Míg a kocsi vonult, szorosan ura háta mögé simult, és a hangorkán, az ünnepség eufóriája, a tapsvihar és éljenzés közepette folyamatosan egy mondatot suttogott a győztes nagyúr fülébe.
- Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség!...         

Nem tudom, csak szeretném hinni, hogy a tisztelt újságolvasó is átérzi ugyanazt a borzongást, a fölemelő tiszteletet, amit én, valahányszor elképzelem ezt a jelenetet. A hatalma csúcsán lévő embert, élet-halál urát még diadala tetőpontján, ünnepi menetében is figyelmezették: az önhittség, a nagyravágyás, a pillanatnyi siker mámorában meg ne szédüljön! Hogy az a bizonyos kerék, sorsnak karikája kerek és mindenkor fordul. Ez a természetes. Ez az élet rendje. És talán így is igazságos. Akinek a fejébe száll a dicsőség, a hatalomtól megittasulhat, elveszíti ítélő képességét. Sűrűn jusson eszünkbe: a szerénység, mások elfogadása és a jó szándék minden koron olyan erkölcsi többletet jelentett, ami a sikert nem kisebbítette, hanem még inkább azzá tette. Azt kell tudnia és vallania egy közösség által kiválasztottnak, hogy nem ura, hanem szolgája ő az emberek ügyének. Nem véletlen, hogy a ministere szó éppen szolgálatot jelent.

Jól észbe vésse, bárki is kerül győztes pozícióba: a rómaiak nem voltak ostobák. A mai választópolgárok sem azok. Tudnak jutalmazni és tudnak büntetni.

Bizalmuk azokban lesz, akik okulva az ókori rómaiak bölcsességén úgy tudják majd igazgatni a közéletet, hogy mindeközben önmagukra nézve a legszigorúbb elveket betartva, látható módon fognak nekünk példát mutatni emberi tisztességből.
Nem lesz mögöttük valaki, aki erre folyton figyelmezteti őket!
Ezt mindenkinek a szíve kell, hogy parancsolja. 

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012. május 4.


      

2012. május 7., hétfő

Pósa Károly: A korcs

Ilus és István a Simonunkon


Ásd ki csontod, rágódj rajta,
Játszad pajtás szereped,
De mélyre kapard - jól elássad!
Mert elveszik: hisz szereted.

Nyüszíts pajtás, ha más helyett
Korbács csattan – miért rád?
Mindig tudtad: ágy elé lesz
Kiterítve az irhád.

Szűkölj holdat, ha vasárnap
Vacsorád csak tök bele.
Valószínű, hogy gebén is
Elnyel majd a dögtelep.

Nyújtsd a mancsod, add a pacsit!
Nesze bohóc - fél óra.
Más egyszer sem, te mindenkor
Kútba ugrasz szép szóra.

Mutasd fogad, ugasd nekik:
És a hűség vajh’ mit ér?
Úgyis mindegy, mert amott jön
Érkezik már: a sintér.

2012. május 2., szerda

Pósa Károly: A hitehagyott balladája

Kiteltek az esztendők!
Szétoszlik a bál!
Hátba tövis döfött koma
Kínban kiabál.
Lekerült az álarc,
Bársony cafrang szoknya,
Veszem észre, hogy az ember
Pőre testét szokja.
Zimankós a kedvem,
Évem száma negyven,
Csoda-e ha időnként
Fölgyűlik a szennyem?
Porlelkű esküdtek,
Voksolnak megkésve,
Hét igen, egy talán
Elsuttogott hét nem:
Ezért:
Irgalmazz Uram, ha neved ma kétlem

Gyűrű törik, ég az agyam
Fékeveszett hétfő.
Hajnalvirradóra,
Kondul ingás óra,
Már látom hogy kedden senki
Nem vél mérvadónak.
Kinézek az ablakomon
Ló hagyott a sötét batár,
Látni-látom hisz világít,
Ég - lángol az egész határ.
Szemre mérnek - kilóra
Egy egzekúcióra.
Billen ki az olcsó,
Hamisított mérleg
Bolond szív ver, zakatol
Szilajon üt vétlen.
Ezért:
Irgalmazz Uram, ha neved ma kétlem.

Parfüm szaga úszik,
Most folyik szét minden,
Fürdővízzel száll a magzat
Kőbölcső kibillent.
Lyukas Drégely vára,
Palánkja kikorhadt,
Leomlik már szerdán
Kedden mit vakoltam.
A lánc avítt, csörren,
Nyakon szúr két vad túsz
Egyik bús, amaz retteg
Sebem vérrel tisztul.
Csütörtökön a hold
Fancsal képe kémlel
Bal s jobbom ernyedten leng,
Ölbe hullva tétlen.
Ezért:
Irgalmazz Uram, ha neved ma kétlem.

Hegyes karón varjú lóg,
Napkeletnek szállna,
Míg napkeleti bölcsemnek
Is kiritkult szakálla.
Rőt disznó túr gyökeret,
Madzag van a lábán:
Szerencsémet úgyse leli,
Rég elkiabálták.
Péntek: balsorsot lesek,
Netán elemészne,
Ám az ágon fönnakadok,
Nem jutok el messze.
Mikor gúnyám rongya
Gallyon szakad széjjel,
Párás, lehelt sóhajom
Eltűnik a szélben.
Ezért:
Irgalmazz Uram, ha neved ma kétlem.

Vad harangot húzzák
Tárva templom ajtó.
Átall mennék hozzád,
De hónom alatt mankó.
Szombat levadászva,
Vasárnap a vágyam,
Mint zátonylakónak,
Nedves kő az ágyam.
Némelykor remélem
Vetett dívány várna,
Pedig derékalj helyett
Szögecses a párna.
Elmúlik a tavasz.
Mi öröm? - nem értem.
Sose kapok többet,
Hisz a semmit kértem.
Ezért:
Körösztöt vess, ha meglátsz: Fohászkodjál értem.
Irgalmazz Uram, ha neved ma kétlem.

Magyarkanizsa, 2012. május 1.