2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. január 28., péntek

Bácska, Bácska über alles




PÁLINKA

I. rész


Egy Törökkanizsán napvilágra jött matematikus barátom - aki egyébként civilben sakknagymester - azt tartja, hogy a kajszipálinka tulajdonképpen egyfajta kölnivíz, amit normális ember nem a gigájába, hanem a gallérja mellé önt. Ő a szilvára esküszik, jóllehet pregnáns kísérője az átható, büdös szaga, megtántorodik tőle a szondáztató rendőr is.
Mifelénk már jó másfél évszázada nagyban dívik az almából főzőcskézés, ami megint csak emberfüggő eredményt produkál. Ha szarházi készíti, és spórol a cefrézendő gyümölcs minőségén, vagy ne adja a Teremtő, netán cukorral vadítja a masszát, akkor kész a katasztrófa, a guggolós pálinka. (Mindig azt hittem, hogy a nevét a hasmenéses ember guggoló pózából kapta, de nem. Akit egyszer ilyennel kínáltál, az a házad előtt, a léckerítés árnyékában guggolva oson el, hogy be ne hívják még egyre...)

Almából is lehet nagyon klassz cuccot készíteni. Személyes példám az eleddigi egyetlen esküvőnk, amikor a tizenkét liter sárga delicseszből készített pálinka hajnali kettőre - hogyhogy nem - elfogyott, ám a kajszibaracknak még több mint fele megvolt. De az az almapálinka olajosan tapadt a pohárhoz, huszonegy és fél fokos volt, és ha megrázta valaki műértő ítész, hát "békaszömes" lett a fölszíne, vagyis percekig tartotta a láncát. Teszem hozzá, március idusán történt az aktus, igen zegernye időben. Valószínűleg a hideg rásegített a fogyasztásra, ezért lehetett jó móka a kedves vendégseregnek ennyi pálinkát abszolválnia.

Nem kéne kifelejteni a nagy kedvencet, a birsalma-pálinkát, amiből még a rossz is jó tud lenni.

De van lánycsöcsű almából erjesztett, meg hogy a stílusnál ragadva fejezzem be: kutyatökű szilvából főzött is.

Amúgy boros lennék, égetett szeszt, pláne ilyen huszon-gyógynövényes összehazudozottat (pelinkovácok kisezer fajtája!) csak mint szegény Petőfi, ágyban, párnák közt, legvégső esetben.

Ne legyen félreértés: az Unicum is legalább ekkora szélhámosság végterméke, csak nagyon fájin az a reklámszemét-hegy, aminek hatására belefurakszik a köztudatba.

A Zwack-féle vilmoskörte pedig szemen sem szedett átverés, elég ha megfordítjuk az üveget és az apró betűs "gyümölcs ízű alkoholpárlat" pironkodó bevallását elolvassuk. Hát boltba ne is nagyon vizslassunk tisztességes piát.

A házi az mindig házi marad.

Még a nyolcvanas évek közepén két ízben is kerékpár túráztunk egy-két hétig Szlavónia meg Nyugat-Szerémség borvidékein, Karlócától Eszékig. Aki a jó borokat szereti, annak melegen ajánlom (kis képzavar következik) a hűvösen gyöngyöző vörösmarti (Zmajevo) borpincék flaskáit. Az őslakos horvát gazdák is törik a magyart, nagyon szívélyesek, ha szólunk nekik demizsonba, vagyis "rinfúzba" mérik a drága nedűt. Áraik jók, amit onnét tudok, hogy újvidéki ismerőseink rendre oda járnak hétvégén föltankolni az otthoni készletet. Pedig a Tarcal (Fruska Gora) borai se lőrék.

Persze, ott is fontos, hogy a pincészet, kifőzde gazdája ismerős, rokon, régi osztálytárs vagy minimum bohém ifjúkori lyuksógor legyen.

Bácska, Bácska, über alles!


A majdani megátalkodott folytatásom címe:
7 ok, amiért Magyarországon nem szabad pálinkát innunk

2011. január 27., csütörtök

A magyarkanizsai sétáló utcáról




Az újból megnyitott Nagyutca

Ha egyedül maradok a véleményemmel, akkor is leírom:

Nekem a lezárt, gyalogosok részére fönntartott Fő utca jobb volt!

Kanizsán nincs az a távolság, amit kerékpárral vagy gyalog ne lehetne bejárni. Kicsit falu vagyunk, nem kell szégyellnünk.
Hiányzik a városiasodás több föltétele, ami jelen esetben a parkolókra vonatkozik. A megoldás nehéz, mert a település központi része - a városmag - egy olyan korban alakult ki, amikor álmodni sem álmodták, hogy lesznek utódok, akik egy aktatáskát szorongatva, meg hatvan deka veknivel a hónuk alatt képesek lesznek gépjárművel alig száz métereket megtenni.
A megoldás nehéz, mondhatni radikális lépéseket sürget. Vagyis sürgetett volna. De a kényelem ezeket is fölül írta.
Egyébként a városiasodáshoz nem csak infrastruktúra, hanem polgári öntudat is kell. Ezt viszont csak azok érthetik meg, akik esténként könyvet sem röstellenek olvasni, akik fejből tudnak idézni klasszikusokat, meg verseket szavalnak, akik kézenfogva elmennek művelődési műsorokra, ahol nem a szomszédasszony bundája, vagy a kalapja a téma.
És ha csak arra gondolok, hogy Magyarkanizsán jóval több, mint kétszáz pedagógus él(+házastárs), akiknek az éves bérlete simán fönntarthatna és telt házassá varázsolna minden megmozdulást, és akiknek hivatásuknál fogva is kutya kötelességük lenne az úgynevezett "elitet" képviselni, akkor karjaimat széttárom, oszt az égre nézek.
Mert a mi elitnek vélt rétegünk - főhajtás a kevéske kivételnek! - lusta, kicsinyes, alamuszi, hiteltelen, ostoba: és még mellé végtelenül gyáva is.

Ezeket az allűröket levetkezve, valahol itt kéne kezdődnie a városiasodás minőségének.
Aminek - úgy látszik - még egy darabig híján leszünk.

2011. január 26., szerda



A JÁROMBA HAJTANDÓ FEJEKRŐL

Hozzászólásom a magyarországi kormányt ért támadások kapcsán

Mostanában, ha az anyaországunk politikai paradigmaváltásáról esik szó, még a honi közírók, publicisták meg a magukat írástudónak vélők is hajlamosak általánosítgatni.

Ilyenkor pedig nyílik a bicska a zsebemben.

Nem okvetlenül muszáj csantavéri eredetre gondolni (parasztosan: asszociálni), ha egy zsebben nyíló hidegfegyverről esik szó. Csantavér ugyan híres a parasztpofonjairól, meg a kocsmai dulakodásairól, de szabad legyen emlékeztetnem ama egyszerű tényre, hogy a falusi legények általában a környékbeli rivális kompániákkal akasztottak-akasztanak tengelyt és a vérbőségük híréhez sokat rásegítettek az oromparti, ustorkai, gunarasi izgága atyafiak is.
Mert a párbajhoz dukál egy ellenfél.
Ami, Rejtő óta tudjuk ugye: urak dolga.

Legalább ilyen tájjellegű szokás a fölsőhegyi szétzavarós lakodalom, a Martonos környéki mulatós temetés, vagy a hajdanvolt kishomoki szüreti napi csetepaté, amikor a hektó bor mellett embervér is szok’ folyni.

A bánáti szikeseken vergődőkről meg inkább hallgatok, menjenek a pesti etnográfusok Belső-Ázsiába, néplelket, folklórt kutatni. Egy ingusföldi nevelőintézet is nyugalmasabb hely nekik. Mi – bácskaiak - is csak egy jó dogot kapunk Bánátból: Ott kel föl a nap. (A Tiszán visszajőve nem egy helyen hirdetik vésett ákombákomok, hogy „Mán itt is jobb, mint Bánátba.”)

Az eredeti témához kanyarítva alant peniglen:
Míg a magyariak között viszket a polémia a ’89-es fordulatról, morálról meg a politikum árulásáról, addig nem lesz nyugalma e népnek még holtában se.

Biztos, hogy magamagát rongyszőnyegen árulgató szajha a történelem, de tanulni mégis illene tőle.
Legalább a pózokat.

Mert ki emlékszik arra, hogy a mi nagy kékeres nemességünk fele labancként tépte-lyuggatta a Fejedelem Pro Patria föliratú zászlaját, míg a másik fele kurucként azt a nagy kékerest mutogatta „habszbujgéknak” és hullott, birtokait áldozta vagy emigrálni kényszerült? És van-é, aki elmondja, hogy Haynauval avattattuk föl a Lánchidat, hogy utána Debrecen(!) díszpolgárává válasszuk?!

Hogy szakérthetett Gömbös Gyula őszi rózsával a zubbonyhajtókáján a vörös hadseregben? A nyúlszájú grófnak, a nagy nemzetvesztőnek a mai napig dukál a fővárosi köztéri talapzat, Aba Novák freskójának restaurálását a szegedi Hősök Kapujánál meg vénasszonyos hisztéria fogadja?

Aki péppé bombáztatta Pestet-Budát, a szivarozó Churchill a ligetben bronzba álmodottan feszít, Horthy nyugalma pedig kondorosi családi kriptájába se?

Miért lett a szegény vidéki zsidóság, és miért nem a pesti gettó?
Rákosi a Csillag börtön után Szeged, Dzsugásvilij meg a főváros díszpolgára, Wass Albert meg turistavízumot is alig?
A nemzet egy része még most is siratja Kádárt, de a pesti srácokat, Mansfeldet, meg a húsz éves medikát nem?
’57 majálisán a százezres tömeg tán lesütött szemmel integetett, míg a perecét ropogtatta? Hogy lett a gyűlölt padlássöprőből összedrótozottan, arccal a földnek fordítottan elkapart mártír miniszterelnök?
És hogy lehetett egy összedrótozott fejű pártkatonából, pribékből a szabad(-demorata”!?) Magyarország miniszterelnöke? Honnét, melyik eldézsmált közraktár patkánylyukából bújt-bújhatott elő jóllakottan ez a megannyi szociálisan érzékeny, a sajtószabadságot harcosan féltő, baloldali értékeket valló, szociáldemokrataként magát kellető - riszáló milliárdos niemand?
Mikor lesz Magyarországon rend?
A fejekben, legelébb.
Ha jönne valaki, vagy valakik, akik tennének ezért, tudom Isten, örömmel segítenék nekik.
Nekem egyenlőre nem jár szavazati jog.
Addig szurkolok. Hajrá Magyarok.

2011. január 18., kedd

Gyógyszermaffia



Gál Évi küldte. Nem minden tanulság nélkül ment az írás!

Agresszív búcsú a gyógynövényektől

Nem új keletű a hír, különösen azok körében, akik használják a természetes gyógykészítményeket, vagy valamilyen szinten kapcsolatban vannak a természetgyógyászattal, hogy rossz napok következnek a gyógynövényekre alapozott készítmények forgalmazóira. Uniós törvény, egyetemes megszorítás, maffia ez, ami nem kerüli el a természetgyógyászatot, mint a gyógyszeripar legnagyobb ellenségét.



Régóta harcban áll a Big Pharma szervezet (melyhez a legnagyobb gyógyszeripari vállalatok is tartoznak) a naturista gyógyszerek forgalmazóival. És ez a harc lassan a vége felé közeledik, írja az egyik nemzetközi neves szakhonlap. Lassan nyilvános lesz, hogy alig több mint két hónapjuk van hátra a gyógynövényalapú termékeket forgalmazóknak, hiszen április elsejével betilthatja ezeket az Európai Unió. A honlap értesülései szerint a Big Pharma és az Agribusiness rövidesen egészségügyi és élelmezési monopolhatalmat szerez. Ugyanolyan törvények alapján tiltják be a természetgyógyászatban használt gyógynövény alapú szereket, mint amilyen törvények alapján megszabták, hogy milyen szereket kell tartalmazniuk különböző élelmiszereknek, mint például a kenyérnek, a konzerveknek és általában az élelmiszereknek, ahhoz, hogy az üzletek polcaira kerülhessenek. Egyszerű törvényekről van szó, a Tradicionális Növényi Gyógyszer Direktíva, a Növényi Gyógyszer Bizottság (HMPC) új szabályozásairól, melyek szerint minden naturista termék gyógyszernek számít, ezért ugyanolyan szabályok szerint lesz forgalmazható, mint egy gyógyszer.


Teljesen mindegy az, hogy a gyógynövénnyel őseink több száz éves tapasztalattal gyógyítottak, most drognak számít majd. Az már csak hab a tortán, hogy az engedélyezési eljárások hatalmas költségeit a kistermelőknek lehetetlen lesz megfizetni.

A történet innentől kezdve már nagyon egyszerű lesz: ha lenne is hajlandóság némely orvosban, hogy homeopátiás kezelésre biztassa betegeit, akkor sem írhat fel natúr gyógykészítményeket, mert nem lesznek ezek forgalomban. Hiába a több évezredes tapasztalat, a hatékonyság mellett tanúskodó sok eredmény, hiába minden érvelés, hogy nagyanyáink, nagyapáink, őseink is uniós vagy világkódexes engedély nélkül gyakorolták a természetgyógyászatot. A ma ismert gyógyfüvek, a méz, a teák hatása első számú ellensége a gyógyszeriparnak.

A média és a sajtó pedig rendelkezik akkora erővel, hogy elhitesse az emberekkel, ezek a szerek károsak: látunk majd iszonyú elváltozásokat az arcon, a belső szerveken, a nemi szerveken, amitől ugye, mindenki retteg, és szakemberek bizonyítják majd a tévében, hogy mindez a természetgyógyászatnak köszönhető. A tévé előtt ülők pedig csak hálálkodni tudnak ekkora nagy szeretet láttán, hogy ím, a tudomány megvédte őket a gonosz természetgyógyászattól.

De hogy nézzük a napos oldalt is: bízom benne, hogy vagyunk még néhányan, akik nem dőlünk be a manipulálásnak, és nem tévesztenek meg a cuccos dobozokban árult készítmények. Még mindig hiszem azt, hogy a több ezer éves gyógyászati hagyományoknak mégiscsak sikerül fennmaradni a fehér maffia háborújával szemben is. Igazából, ha az emberek rájönnének, hogy csupán emberi természetükből adódóan mekkora erejük van a betegségekkel szemben, már akkor tönkremenne a gyógyszeripar.

2011. január 7., péntek

Csángók




Riogatják a csángókat a román tanfelügyelők, meg a szintén román ajkú katolikus papok.

Ha emlékeim nem csalnak, Románia és Szlovákia is tagja a fenenagy demokráciában megellett összeurópai tömörülésnek. Milyen furcsa fintora a Sorosnak, hogy pont ezekben a krumpliköztársaságokban nyomorgatják az emberi jogokat. Előszeretettel a magyart. A labda már nagyon régóta a magyar külpolitika zöld asztalánál pattog, de ott egy ideig csak Kinga asszony hajsütővasa és melírtubusa, meg igazmondó tükrének szilánkjai csillogtak, a tehetség, rátermettség nem. Ahogy nyolc hosszú éven keresztül tudományos-fantasztikumot műveltek a nemzetpolitikából, az Asimovnak is tetszene. Kádár meglévő térde egy ideje már ezen mosolyog a kriptában, Csau és Tiso mésszel nyakonlöttyintett szellemével együtt.

És miért nem lehet megregulázni a román papságot?

Ez a vatikáni kapcsolat?
Vissza kell sóhajtoznunk a Mohács előtti időket, amikor egy magyar embernek, a pápai trón máig egyetlen magyar várományosának még szava (és komoly esélye is) volt az egyetemes egyház politikájának alakításában?

Próbálnának hasonló módon packázni a flamand katolikusokkal, vagy az északír protestánsokkal! Már néznénk is az esti hírekben a "barátságtalan gesztusokat". Utcai tüntetések, diplomáciai anyázások közepette.

2011. január 5., szerda

Kis magyar médiahisztéria

Balog TVrtkók

Ez a Balog Szilárd – Vujity Tvrtko alig húsz éves kis nyikhajként került a Magyar Rádióhoz, gondolom a több évtizedes szakmai múltja, vagy valami tinédzser géniuszoknak nyitott állami zseniképző egyetem abszolválása után. Az akkori rádiónál az volt a legnagyobb érdeme, hogy egy követ fújt a kirúgott 139 rádióssal, azokkal a lakájokkal, akiket az óvatos Antall-kormány is vállalhatatlannak vélt az előző rendszerben végzett "tevékenységükért", ha a valagnyalást lehet így aposztrofálni. Nyikhajocskánk akkor lett "házy" sztár Farkasházy pártsemlegesnek nevetett Hócipő nevű hunyorlapjában, és a kapcsolatok, csókosok révén gyorsan be is vették az akkor induló szintén korrekt tudósításaikról hírhedett kereskedelmi tévék valahonnét - nem tán az átkos rendszerből? - ismerős arcai közé.Nagy kalandjairól, a horvátországi jelentgetéseiről csak annyit, hogy amikor a boldogult Rózsa-Flores Eduárdónak megemlítettem a nevét: hát nem írom le miket mondott róla. Higgyük el Bobetko tábornok egykori szárnysegédjének, hogy ez a pécsi micisapkás irdancs nem csak a horgosi határon, hanem Szlavóniában is méltán remélhetett pofonokat, az ottaniaktól. Szaniszló Ferenc tényleg haditudósító volt, de ő bele is zavarodott a végén, szegény.
Hősünk viszont tovább lubickol, most éppen író. Hamingway elvonókúrára kéretné magát, málnaszörpön élne a másvilágon is, mint Piszkos Fred, csak ne emlegessék együtt őket, soha, semmilyen kontextusban. Én sem teszem többet. Ígérem.

2011. január 4., kedd

2011. január 4.



Monarchia



Hogy pontosan milyen és mennyire összetett a világ, arra ékes példa alábbi eszmefuttatásom. Általában hajlamosak vagyunk felületesen ítélkezni, a szokott, szájbarágott közhelyeket ismételgetni.

Pedig a valóság gyakran összetettségében is szebb és érthetőbb. Észre kéne vennünk.

Mert például:

Szingapúr makrogazdasági adatai előtt aszfaltig koppanó homlokkal hajol meg minden pénzügyes szakember, ám az Ausztráliáig eltántorgó ismerősöm szerint mégis rohadt egy hely, mert a repülőtérre menet úgy kifosztották, mintha Hegyi-Karabah tartományban fizetett volna be egy kalandtúrára. Jó, na! Nem lőttek rá. Később örökölünk tőle, sebaj!

De, hogy közelebbi példát is mondjak: Finnországot minden szempontból nehéz összevetni Szomáliával, az Oulu városában élő, szociális gondozó barátom viszont állítja, hogy messze több hajléktalan hal meg ott náluk, mint a jóval lepukkantabb Afrika szarván. (Vagy szervén?..Ez azért pestiesen nem semmi, egy olyan szegény országgal összevetve, ahol gyakorlatilag az összlakosság csövezik…)
Az előbbiek zsebében lehet, hogy kamerás Nokia lapul, a nézőpont és a személyes meggyőződés mégiscsak fölülírja a józan gazdasági mutatókat.

Ezek után higgyem igaznak a hírt, hogy a finn és az osztrák életminőség a világelső?

Azt akarom mondani, hogy nyilván a „fatengős érában”, a sokat szidott Monarchia idejében, errefelé sem evett mindenki szalonnát zsíros kenyérrel, biztos voltak a társadalom alján lézengő rétegek. De a régió prosperitásából kifolyólag olyan szilárd ütemű fejlődésen estünk át, amire ma sincs példa.

Nézzen mindenki utána: a kukorica és búzafélék árai majdnem öt évtizedig (!!!) változatlanok voltak. Ez a függő viszony ugyan így békés biztonságot teremtett például a sertéshús árával. Magyarán: ha egy gazdához szegődtem béresnek vagy tiszttartónak, akkor a megköpött tenyerembe csapott parola után is pont annyi oldal szalonnát, kiló lisztet, vég posztót és megérdemelt pofont kaptam, mint egy évvel korábban. Az árenda pedig szilárdabb volt, mint a kalocsai püspöki palota záróköve.
Beszélgessünk többet mostanság privátoknál dolgozó kortárs ismerőseinkkel...
Nyúlna a képünk a demokrácia szép új világát fölfedezve.


A jóllakottság pedig minden esetben altatja a szélsőséges indulatokat. Gondoljunk a sokat emlegetett Svájcra és a szomszéd irigyelt pázsitjára. Ahogy írtam korábban: normális, hogy voltak nemzetek közötti súrlódások. Magyar vitázott svábbal, szerb meg mindkettővel, amibe a tót is néha napján beleszólt.
De akkor azt is vegyük figyelembe, hogy a protestáns búrokra ebben az időben úgy vadászhattak az angol riffek, mint nálunk a stüszivadászok a kilövésre ítélt nyulakra.
Akkor már inkább csattanjon néhány pofon a búcsúban, én is amondó vagyok!

A mai napig jóformán ezeknek az évtizedeknek az örökségéből élünk.

Csatornázás, városházák, városközpontok, utak, vasutak, pályaudvarok (A széthugyozott buszállomások már későbbiek…), malmok, fűrésztelepek, gátak, gyárak, ipartelepek, parkok… Nem szükséges sorolnom. Egy ízléses városi képeslapon jóformán csak a 19. század végi, háború előtti dolgok kapnak helyet. (Persze, a képeslapok többsége nem ilyen. Beton-godzillák, armírozott kaptárak, „lakótömbök” lóizéként merednek rajtuk. De hahh! Elkalandoztam. Vissza.)

Például egyik legnagyobb, utolsóként is hatalmasat alkotó Gion Nándor regényeiből, szépirodalmi munkásságából a Délvidéket tényszerűen láttató, történelmileg helytálló és objektív következtetéseket levonni egyrészt a historikum lápvizébe kiránduló kibic bátorságára vallana, másrészt, pedig idejét múlt vagy torzított történeti-gazdasági-szociológiai, meg kismillió egyéb téveszmén alapulna, és az újabb kutatások ismeretének hiátusát föltételezné.

Olyan ez, mintha valaki Huckleberry Finn kalandjait olvasván a Mississippi ökoszisztémájáról értekezhetne, vagy Fekete István Kele című regénye alapján valaki rögtön etológusnak képzelné magát. Ugye, sántít egy kicsit? (Mármint Kele. Aki nem röpülhetett Afrikába…)

Az általam mérhetetlenül tisztelt Makovecz Imre egyszer valahol úgy nyilatkozott, hogy számára a történelem egy dráma, párbeszéd – mi több - kérdés-felelet az egyén és az éppen belecsöppent helyzete között. Ez által minden személyes (parasztosan: individuális) élmény, életút egy külön történelem. Mindenki másképp éli meg ugyan azt a kort.
Tehát: igazságos történelmet nem lehet írni, mert képtelenség minden egyes akkor élt ember tragédiáját-komédiáját egy csöbörbe belemerni. Olyan nagy horderejű cirkusz, mint a második világháború kevés volt az emberi történelem folyamán, de nem mindegy ki meséli el nekünk: az-e, akinek a tömegsírból kihantolt lódenkabátjában verseit megtalálták, vagy az, aki vaskörösztöt kapott posztumusz, miután kizuhant az őrtoronyból…

Ha egy író személyes fájdalmát-örömét írja meg valamiről: szíve-joga. De az intimus privátim perspektívaként ítéltessen. Általánosítani nem szabad belőle. Arra valók a rideg, száraz adatok, tények, a statisztikák, meg a kutatók által jól-rosszul megírt tanulmányok. A ma tankönyvei pedig – nagyon helytelenül – pont az általánosítás könnyebbik útját választják.

Csak az elmúlt 150 évre vonatkozólag bérmentve egy-két pontos és fontos információ: a Monarchia által biztosított vámterület, közös mérték- és pénzrendszer, forgalmi és kereskedelmi szabályok, a szabadalmi jog, a hatalmas birodalmi piac biztonsága együttesen olyan páratlan lendületet adott ennek a régiónak (beleértve a temesi Bánságot is), hogy 1867-ben a magyarországi nemzeti össztermék évi növekedési üteme tartósan az egyik legnagyobb lett Európában.

Szeged, Budapest után, a történelmi Magyarország legnagyobb városává nőtte ki magát. Újvidék a Közép-Európa és a Balkán közötti gazdasági és kereskedelmi csere legfontosabb központja lett. Temesvár városa pedig olyan, nemzetközileg is kirívó gazdasági növekedést produkált, hogy a kortársak és a szakírók csak magyar Manchesternek nevezték.

A középkorról – a nagy kedvencemről - pedig csak annyit, hogy míg a Európa nyugati felén járványok, meg akkut éhínség-katasztrófák pusztították a hökkenten néző ottaniakat, addig a Tarcal pincéiben a római légiók által telepített szőlőkből készült borokat itták, forgalmazták és a Tiszában csíkászókról a rengő hal csak azért nem ette le a pálmafás lambadagatyát, mert akkor az még nem volt népviselet.

Nemzeti konfliktusról tanítanak az iskolában. ”Népek börtöne.”Olvassuk el a 1868. évi XLIV. Törvénycikket, ami kiterjedt a közigazgatásra, bíráskodásra és az oktatásra is. Némelyik passzusánál a mai Nemzeti Tanácsunk is ujjával csettintene.

Hülyék, erőszakoskodó fráterek persze mindenkor és mindenhol voltak. Ahogy az ilyen-olyan deviancia tünetei is föl-föl bukkannak, pláne egy olyan gondokkal terhelt szerb társadalomban, amelynek az utóbbi néhány évtizedben még önmagát sem sikerült definiálnia. Ettől a vajdasági emberek többsége igenis dolgos, fegyelmezett és lojális, mert óramű pontosan fizeti adóját-számláit, tiszteli-megtűri a másikat, erőn fölül vállal maszekot, munkát vagy ügyeskedik és a saját családjának boldogulásán túl nemigen érdekli más semmi.

Hogy Illyés Gyula Puszták népe mit ír, az már más lapra tartozik. Már kötelező olvasmányként sem szoptam be ezt a maszlagot. Mostanában derül ki, hogy véletlenül igazam volt.
Az író tolla kicsit vastagabban fogott, a baloldali revolúciónak meg jól jött a kizsákmányoló propaganda-szöveg.
Hatása máig kimutatható.
Pedig lehet, hogy csak néhány tárgyilagos tudósnak kéne zöld asztalnál hasonló színű ágra vergődnie, és a konklúziójukat a nemzeti tantervbe illeszteni tüstént. Nem tenne rosszat a jövő generációinak önbecsülésileg.

Ezért állítom váltig, hogy ne az írók és irodalmi remekműveik alapján ítéljünk korokat vagy embereket. Például Dumas regényeiben XIV. Lajos igazi sármőrként lett leírva.
Valójában pedig az az igazság, hogy egy nyomoronc törpe volt, fogak nélkül, és a nyitott szájpadlásából áradó bűz versenyre kelt az egy életen át a valagán éktelenkedő nyílt tályoggal.
Ráadásul teli volt kisebbségi komplexussal.

A mi tanügyünk „hatékony” segédletével ebben az utóbbiban szenved a vajdasági magyarság nagyobbik része is.

Talán tenni kéne róla, hogy ne így legyen.

2011. január 3., hétfő

Földrajzi neveinkről


Tarcal

Elmúlt a Karácsony, véget ért a szeretetdömping, talán megírhatom csöppet sem hízelgő véleményemet mindazoknak, akik szerint a földrajzi és történelmi neveket nem kell ismételten magyarul megjelölni, mert minek?
Van véleményem erről a hozzáállásáról.

Amikor olyan világban vagyunk kénytelenek élni, amelyben minden mögé, ami kicsit is magyar vonatkozású, bizonyos okok miatt "barátaink" kérdőjeleket rakosgatnak; amikor nap- nap után azzal szembesítenek bennünket, hogy a puszta létünk sem az isteni kegyelemnek köszönhető, hanem a tolerancia világbajnokainak jóváhagyásával működik tél-túl; amikor önbecsülésből, példaadásból, emberi vagy nemzeti fajfenntartásból a mindennapokban sűrűn-sűrűn föl köllene mondanunk a leckét - nos éppen ilyenkor megengedhetetlen az a fajta tunya, hányaveti álláspont, a minden mindegy magatartása (vagy magunk nem tartása?...), és ez a szégyenteljes vélekedés ami oly sok vajdasági magyar száját elhagyja.
Oromhegyes nem Tresnyevác, Novi Sad se könnyebben ejthető, mint Újvidék. De hogy ellenpéldával éljek: Belgrád se lesz már többet Bolgárfehérvár.
Viszont a Fruška Gora igenis Tarcal.
És az is lesz még sokáig.
Míg az ott lakó "Maradíkiak" így hívják.
Meg a maradék magyar itt a déli végeken...

Újévi elmélkedés múltról és jövőről


„Arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk…”



„… Ha majd a fehér ember városaiban nem hallatszik már madárdal, és a prériről eltűnik az utolsó bölény is, akkor fognak rádöbbenni arra, milyen mérhetetlenül magányossá lett a sápadt arcú ember társadalma…

Seattle nagyfőnök, a duvamis indiánok vezetőjének szavai ezek. Népét éppen ekkor kezdték meg kiirtani a telepesek, fájdalmas szavaival egy pusztuló világot láttatott. Mára írmagja sincs ennek a hajdanvolt természeti népnek. Látnok volt, a sokat tapasztalt öreg harcos, aki már az XIX. század hajnalán megjósolta a mára beteljesedni látszó civilizációs borzalmakat. Nemzetének agóniáját látva, kétségbeesetten igyekezett szóvá tenni a világot fenyegető katasztrófa beteljesedését. Akkor egy nemzet léte forgott kockán, mára, az egész emberiségre vetül a globális káosz árnyéka.
Szokás a XX. századot a siker és a dinamikus fejlődés nagy korszakaként aposztrofálni. Az ipari fejlődés soha nem látott iramban megnőtt, a homo sapiens bejárta, fölfedezte, meghódította, és mára belakta az egész földgolyót, sőt az ember kijutott a világűrbe!

A közlekedés szédítő sebességgel, az információs forradalom pedig az azonnali információk élményével kényeztet bennünket. Hétmilliárd ember nyüzsög a planétán, percemberek lettünk, a hírek, reklámok, státusszimbólumok rabigáját nyögjük, mert azt hisszük, hogy a mindennapok boldogságát mobiltelefonok, drága illatszerek, párducmintás bőrfotelek és tömött pénztárcák jelentik. Divat lett a hedonizmus, az élet örömeinek a habzsolása. A ma embere gyorsan, könnyedén és mértéktelen módon szeretne meggazdagodni, mert balga módon hisszük, hogy a talmi csillogás kielégít bennünket, életünk célját és értelmét a két végén égetett gyertya, a kitűnni vágyás kényszere illetve az örökös elsőség adja.

Rövidlátók lettünk.

A szemünk láttára haladunk a lejtőn, a bizonytalanság felé. Legyintünk, ha globális fölmelegedésről, környezetszennyezésről, az ökoszisztéma és a földi élet válságáról hallunk. Szemet hunyunk a fölött, hogy ma, a közvetlen kapcsolattartás adta lehetőségek izgalmas korszakában pont az emberek összetartozása, a kézfogás fájdalmas hiánya mutatkozik. Hány tönkrement család, elvált nő, apa nélküli kisgyerek, elfeledten élő idős nagyszülő, vagy jó szóra áhítozó ember él a közvetlen környezetünkben? Mikor adtuk utoljára példáját egy baráti gesztusnak? Ingyen, bérmentve, pusztán emberségességből meg tudunk-e tenni valamit, vagy a szagos papírpénz válik fokmérőnkké, majd a színes cetliken sorakozó nullák fogják megmutatni, ki mennyit ér, hol a helye, és a kivívott rangja-méltósága a közösségben, ahol veszi a levegőt? Mi van a meg nem született gyermekek millióival, a magzatgyilkosságokkal? Hogyan tudunk a jövő generációinak a szemébe nézni, ha hagyjuk, hogy a reánk meredő fontos kérdések elől sunyin kitérjünk?

A XVIII. század filozófusai egy tollvonással kiiktatták Istent és mindazon értékeket, amit a hit nyújthat az emberiségnek. A XIX. század fölszámolta a nemzethez tartozás biztonságát. A föntebb emlegetett XX. század két világégés és a megszámlálhatatlan háború, véráldozat mellett szétverni igyekezett a legősibb és legösszetartóbb emberi kisközösséget - a család szent intézményét.

Ma divat a „szingliség”, a szexuális szabadság adta gyönyörhajhászás. Nem tanulunk a már megtörtént dolgokból. A hanyatló Római Impérium ugyanezeket a tüneteket produkálta mielőtt végképp a történelem süllyesztőjébe került volna. A válság pedig a nyakunkon.

A most kezdődött éra már az egyént akarja megsemmisíteni, a gondolkodó embert próbálja uralni. Mert ma nem eszünk, hanem „táplálékot viszünk a szervezetünkbe”. Ipari hulladékkal etetnek bennünket, és boldogan isszuk a kilúgozott, cukros löttyöket, mert azt hisszük, hogy a nagyapáink szalonnája, meg a vasárnapokon gőzölgő húsleves ósdi szokás, hogy a hamburgernak nevezett turbózott döghúst meg az agyon génkezelt szalmakrumplit ne is említsem…
A globalizáció mókuskerekében lihegünk.
Az előre haladás helyett egy helyben toporgunk. Képek villannak fel nekünk, a tévé által sugallt valóságot teljes biztonsággal igaznak véljük, pedig a Tények(!) ott nem azok, hanem egyfajta szemszögből bemutatott manipulált epizódok. A szobánkba nyomul a villogó doboz által sugárzott mocsok, az erőszak és az áligazság. Hisz a tévé is csak vízió, egy rossz álom közvetítő eszköze.

Nem babra megy a játék!

Valakik, akik már most is a világ irányítóinak képzelik magukat a lelkünket akarják megkaparintani.
Olyanokról beszélek, akik birodalmi méretű óriáscégek, konzorciumok igazgatói székében terpeszkednek, akiknek egyetlen döntése emberek millióinak - milliárdnyi életnek okoz fájdalmat vagy halált.
Olyanok, akik Istent játszva a saját képükre szeretnék formázni az emberiséget, hogy rabigájukban nyögve a hasznot kisajtolják belőlünk. Esőerdőt irtanak, fegyvert nyomnak afrikai kisfiúk kezébe, atomtemetővé silányítják az északi, még tiszta vizű tengereket, valamilyen hagymázas szent cél érdekében havi rendszerességgel robbantanak ki háborúkat. Mert a káosz nagyon megfelel az ilyen söpredéknek, a zavart világ nem tud egységesen föllépni és nemet mondani nekik.

Ha valakiknek(vagy ezer évente egy-egy embbernek) sikerül megálljt parancsolni ennek a kufárszellemiségnek, akkor azokból, abból a szerencsétlenből bolondot csinálnak, vagy megölik. Ha valaki azt hiszi, hogy ezek a hatalmasságok ismeretlenek előttünk: nagyon téved.
Elég, ha fölkapcsolja a televíziót, fölmegy a világhálóra, vagy kinyitja az újságot. Zsíros képük ott vigyorog mindenütt, a csapból is ők folynak. Nem biztos, hogy személyesen, hanem a dróton tartott médiahiénáik által.

Vegyél, vegyél, vegyél! Szajkózza a platinaszőke díva, élet-biztosíts, készpénzkölcsönnel hagyd magad kifosztani, bankok uzsorakamatait fizetgesd, cseréld le a kocsid, a hajlékodat, a feleségedet, mert csak ilyen viselkedéssel vagy igazi világpolgár.
Felejtsd el a nemzeti múltadat, dédapád sírhantját, József Attila verseit, gyönyörű magyar anyanyelvedet és „békönnek” makogd a szalonnát.
A gyerekedet lökd hajnaltól estig bölcsődébe, állami nyelvű oskolába menjen a büdös kölke, mert akkor tud majd valamit kezdeni az életben, a szüleidet aggok házának nevezett siralomházba dugd, a barátságok romhalmazain is csak törtess, mert az érvényesülésed, a karrier pótolja a humánum értékét.

Valahol nagyon félresiklott ez a rendszer.

A mi feladatunk lenne helyre tenni a dolgokat, olyan világot teremteni, ahol a fenti és a lenti, a jobb meg a bal, a fehér és a fekete újból az lesz, ami volt. Bátorság és erő kell végigküzdeni ezt a harcot, de megéri. Megéri, mert számunkra fiatalok számára az a legfontosabb, hogy hitünk legyen, higgyünk abban hogy amit teszünk az helyes és jó, mert a jobbító szándékunk és a kitartásunk gyümölcse egy szép napon be kell, hogy érjen. Szép és nemes feladat a világ arculatát élhetővé varázsolni.

A nagy tetteket kicsiny de komoly lépések kell, hogy pótolják. Rajtunk áll, képesek vagyunk-e lépni?
Esetleg azzal, hogy önmagunkon, rossz szokásainkon tudunk és merünk változtatni.
Esetleg akképpen, hogy méltányosan viselkedünk másokkal szemben, hogy legbelsőbb emberi értékeinket a közösségünknek át tudjuk adni. Hogy tudásunk és szorgalmunk példát mutathat a nyomunkba lépő új generációknak. Hogy az embertelenségben is csak az emberségünk által tudunk élni.

Csak ekkor és ekképpen sikerülhet megőrizni mindazon értéket, kincset érő tudást és világlátást, amit őseinktől örökségként megkaptunk. Ha így tudunk élni, más minőséget adhatunk a környezetünknek, és bátran nézhetünk az utódok szemébe.
Aztán meg majd megítélik, meglatolják, mennyit ért az elődök bőre, annak idején.