Ahogy a dolgaim sorjáznak már csak néhány lépést kell tennem és az élet kertkapuja kitárul a szeretett tájjal. Abban a kertben lesz minden. Egyensúlyba kerül a világom. Nem lesznek pózok és nem lesznek színpadi kellékek sem. A hegyeim, azok a karsztos montenegrói szirtek föl fognak zuhanni az égbe, míg a Járás visszakerül a Pannon-tenger aljára, hogy kikiricsek nyíljanak az álomba süppedt őskori kagylók között, és édes tekintetű csillaglakó népség szánkázhasson a Lovćen havas csúcsain. Köszönnek majd a gazdagságomnak és a szegénységemnek a gazdag és szegény, vályogból épült parasztházak. Az öböl szédülésében eltompult, de kemény sziklái pedig úgy fognak meredni lefelé, a nádbugákkal szegélyezett bácskai kanális vizébe, hogy Martonosig lehet majd hallani, amikor elbődülnek. Játékos kéz lesz kikészítője a hosszú utakra szánt elemózsiámnak. És mikor elindulok, mert el akarok indulni, akkor a kanizsai Jézus szíve szobor mögött kivágott jegenyenyár fivérek régi árnyéka puha tekintettel nyúlik majd velem, utánam. Nem a kielégülést keresem majd a messzeségben, mint tettem azt hosszú időn át, hanem előttem lesz, kézbe veszem, és meg fogom inni a vastag falú üvegpohárból azt a nagyon hideg vizet, ami egy egész élet értelmét jelenti majd. A kert szegletében lépcsősor fog vinni a magasba, tisztára, mint Herceg Novi promenádja. Az utolsó lépcsőfok már az ustorkai Kovács Pista tanyájának küszöbje lesz, ahol megint cserépkorsóban hagyott, celofánba csomagot eljegyzési virágcsokor fog száradni, egy be nem teljesült esküvőé, miközben az udvaron egy csődörcsikó hosszú száron táncol a hatalmas körtefa árnyékában. Az élmény, amit élek a valóságban rég el lesz intézve. Megéltem és kiéltem, ami adatott. Nem fogom elképzelni, ami hiányzik, mert már nem akad felsőbbrendű valóság, hanem csak egy valami, de az végzetszerű, pontos és megmásíthatatlan. Megüti az alaphangot a látvány: a tanya kerítése mögött, az akácok takarásában fehér vitorlás hajó siklik a szőke búzatáblában. Valahol, a Škver tájékán egy kőház konyhájában halászhálót foltoz egy bajszos ember. Ingújja feltűrt, a háta mögötti polcon csíkos trikós haditengerész bekeretezett fekete-fehér fotója néz kifelé, a zsalugáteres ablakon, ahol egy asszony épp a száradt ruhákat szedi le a kötélről, olyan természetes mozdulatokkal, hogy fekete kendőjében táncosnak tetszik, arctalan, gesztikuláló, misztikus keleti istennőnek. De odébb már a jó Kóbász dugja orrát elő a szárított agyag virágcserepek mögül, és hűséges, diószínű kutyaszemében ott látni immáron tótágast mindazt, amivel millió kapcsolatban lehettem. Meg fogom érteni, hogy egy folyamat része vagyok, vele és minden mással együtt. Olyanok leszünk, akár egy hegedű megütött hangja, dallamtalan foszlányként lebegünk majd épp csak addig, mígnem elvész velünk a remegés. Mielőtt megcsömörlene a lélek, varázsütésre alakot teremtett ugyan a fogalomnak a teremtői akarat, ám mindez csak szeszély, hóbort volt. Ezt már tudom, megtanultam. Azt is, hogy hallgatni kell, mert az igazi bátorság mindig csöndös, már-már szemérmes, belülre rejtett. Több tartás és szilajabb szembenéző őszinteség az, ha valaki inkább néma marad, mintsem hogy ártana másoknak. Már nem akarok megmagyarázni semmit. Nincs más. Írni, festeni kell. És álmodni.
