2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. július 29., szombat

RÉGÉSZETI SZENZÁCIÓ KANIZSÁN




Azt mindig tudni lehetett, hogy szülőföldünk történelmi múltjából eredendően rendkívül gazdag kincseket rejt magában.
Apai nagyanyámék Szent János utcai házának hátsó udvarán vagy negyven éve meszesgödröt mélyítettek. Azaz: akartak egy meszesgödröt vájni. Egy-két arasznyi után már emberi csontokra bukkantak. Öregapámék vászonnal letakarták a maradványokat, elmondtak egy Miatyánkot, aztán visszatemették a lyukat és más helyszínt néztek, mert meszelni muszáj volt. Esetük nem egyedi.
Se szeri se száma azoknak a kanizsaiaknak és környékbelieknek, akik egy pár ásónyomot lefelé haladva menten több évszázados, sőt több évezredes leletanyagokra, töredékekre bukkantak. Nem meglepő, hogy ennyi sír van alattunk. A múlt, az idők alatt, miként tágult, bővült a város, a peremen meghúzódó temetőket szép lassan, de folyamatosan belakta a következő időszakok népe. És akkor még szó sem esett arról, hogy a sok ezer évnyi ókortól a népvándorlások koráig hányféle kultúra, náció fordult meg e tájékon, ahol a Körös és a Tisza egymásba fonódik.
Avatatlan ember is hamar megtapasztalhatta: Kanizsa íratlan története, ősidőktől a lábunk alatt hever. Amit viszont a minap sikerült feltárni, még a legképzettebb régész-szakembereket is előbb megdöbbentette, majd lázas izgalomba hozta.
Mint kiderült, nem pusztán arról van szó, hogy a Kanizsa környéki löszgerincen, különösképpen a magasabban fekvő kispiaci, horgosi, kishomoki, martonosi és oromhegyesi helyszíneken valaha emberek éltek, hanem az is bebizonyosodott, hogy a térség párját ritkító módon igen sűrűn lakott régiónak számított.  A középső bronzkor idejében egyféle kézműves „fellegvárként”, vagy ha tetszik: ipari központként működött.Emellett pezsgő mezőgazdasági élettel és kereskedelemmel bírt.
Már az 1954-es újvidéki és zentai régészeti – Nagy Sándor és Hagymás Károly neve fémjelezte – ásatások alkalmával lehetett sejteni, hogy nem mindennapi dolgok lapulnak a velebiti-kanizsai lelőhelyként számon tartott lokáción, amit a rá két évre elvégzett komplexebb vizsgálatok csak megerősítettek. Ám az első átfogó, mindenre kiterjedő régészeti feltárás csak 1970-ben történt meg, amikor az USA által dotált ásatások kezdődtek a nagykikindai Milorad Girić, a szabadkai Szekeres László és a Belgrádból terepre érkező Nikola Tasvezetésével.
A minap beszélgettem Raško Ramadanski régésszel. A zentai Városi Múzeum fiatal archeológusa elmondta, hogy a most felszínre került leletanyag páratlan mivolta számszerűségében és minőségében keresendő. Ugyanis Velebiten, a Nikola Tesla utcában lefolytatott minapi ásatások alkalmával immáron kész tényként állítható, hogy ezen a környéken az időszámításunk előtti 1400-as években fejlett manufaktúrájú kultúra virágzott. Az úgynevezett bronzkor (i.e. 3500 – 1000) embere nem csak hogy belakta a Tisza-mente magasabban fekvő dombjait, lankáit, hanem meghökkentő módon itt dolgozta fel a bronz nyersanyagát, és kohókban, kemencékben itt készített jellegzetes bronzkori szerszámait is innét bocsátotta a korabeli kereskedelem útjára. Az akkoriak valószínűsíthetően az emberiség hajnala óta létező észak-nyugatot a dél-kelettel összekötő kereskedelmi és hadi út közelsége miatt választhatták ezt a feldolgozásra, szerszámkészítésre alkalmas régiót.
Főként ékszereket, csecsebecséket, fegyvereket és szerszámokat készítettek a hajdani kézművesek. Sehol Szerbiában, de Magyarországon és a környező országokban sem találtak még egy lokáción ennyi öntőformát. Míg más lelőhelyeken csak egy-két jel, töredék utal a fémek feldolgozására, addig Velebitnél a részleges keresés eredménye folytán is tucatnyi tárgyi bizonyítékot sikerült a felszínre hozni. A leletek zöme, mintegy 70%-a a már említett bronzkorra datálható, ami sok más kultúra együttes bukásával valamikor a késő antik időkben váratlanul véget ért. Történészek eddig értetlenül állnak a jelenség előtt, hisz a hettita birodalom, az Egyiptomi Újbirodalom meg számos közel-keleti kultúra egységesen ebben az időszakban omlik össze. Talán valami természeti kataklizma, talán valami mindent elsöprő járvány lehet ennek az oka. A történelem óvatos tudomány. Csak a teóriák alapján nehezen állít bármit. Tárgyi bizonyítékok szükségesek. Ezek pedig mifelénk bőven akadnak.
A Velebiten talált sírok zöme urnasír, tehát hamvasztották a halottaikat. Viszont akad jó néhány sírgödör, amiben egyértelmű bizonyítékok alapján megállapított: egész alakos, csontvázas temetés volt. Mi töb: ezen sírok mindegyikében a tetem mellé odahelyezték az öntőformákat, a kisebb kézi szerszámokat. Az elmélet szerint azoknak a mestereknek járt az egész testes, csontvázas temetés, akik tudásukkal, kézügyességükkel méltán vívták ki maguknak az akkori társadalom elismerését. Ez is megerősíteni látszik a tényt: szülőföldünk környéke a kor igen jelentős, sokáig működő központjának számított.
A déli irányú kereskedelem folytán kerülhetett elő az oromhegyesi Paphalmon föllelt lándzsavég, ami egyértelműen az Égei-tenger partjáról az úgynevezett Mükénei-kultúra készítményeként származhatott a mai Bácska területére. De a pezsgő cserekereskedelem jele az a számos felettébb díszes és értékesnek számító tengeri kagyló, amit szintén errefelé ástak ki a szakemberek. Hogy mégsem csak a cicomának éltek az akkoriak, arra pedig a Zentai Városi Múzeum ad adekvát választ. Ott őrzik ugyanis egy korábbi leletmentés kapcsán a jellegzetes formájú bronzkori „zentai sarlót”, aminek – most kapaszkodjanak meg! – Velebitnél a minap meg is találták a neki teljesen megfelelő öntőformát! Emellett más szerszámok, sőt üllő öntvényformája is előkerült. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy a mai Velebitnél nem csak kézműves munka folyt évszázadokon át, hanem az itteni bronzföldolgozó centrumból a távoli vidékek mestereit is ellátták munkaeszközökkel!
Minderről hamarosan egy kézirat készül és a régészeti anyag feldolgozása, s a tervek alapján jövőre nyomdába is kerül a monográfia. 
A fiatal zentai régész-szakember Raško Ramadanski mindenesetre bizakodó. Azt mondja, Kanizsát ezúttal végképp sikerült feltenni a világ archeológiai térképére. Nem kis szavak ezek! Kérdés, mi kanizsaiak és környékbeliek, egyáltalán akár most, akár valamikor a jövőben megértjük-e, milyen fontos fölfedezésnek vagyunk tanúi?
                                                                                           Pk

2017. július 28., péntek

A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM



A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a múlt héten lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáboról

I. rész

Nem közel van, bő kilenc-tíz óra fárasztó kocsikázásssal jár, míg Romániát nyugatról keletre átszelve nagy nehezen eljutni a fenyvesektől körülvett hegyek koszorúja közé. Igazi erdélyi székely hangulat fogadja az oda érkezőt. Egy bizonyos szakasz után már nem csak román rádióadók foghatóak, hanem megszólalnak a helyi magyar stúdiók is. Mindezt tetézi a Hargita és Kovászna megyékre jellemző nyakas székely öntudat lépte-nyomon való megnyilvánulása: minden harmadik házon ott lobog, ki van tűzve a betiltott székely zászló, csillagostul, félholdastul, ékesen igazolva e nemzetrészünk erős önazonosságtudatát. Nem beszélve a szinte kötelező magyar feliratokról, hirdetve hogy a székelyek a maguk módján ellenállnak a többségi társadalom elnyomó szándékának. Van mit tanulnunk tőlük…
Kedden késő délután Tusványos, a biztos pont címmel elkezdődött a régió egyik legkiemelkedőbb politikai-közéleti, összművészeti fesztiválja. Jóllehet a rendezvények zöme a magyar fiatalok érdeklődésének megfelelően lett kialakítva, még az esti koncerteken is bőven láttam középkorú vagy az idősebb generációhoz tartozó érdeklődőket.
Nem véletlenül. A szervezők mottója ugyanis: „Mi vagyunk Európa. Mi vagyunk jogaink letéteményesei és védelmezői. Mi vagyunk a szabadság.”
Aligha kérdéses, hogy minden érző magyart megérintett a fesztivál üzenete. A Kárpát-medence összes szegletéből érkező gépkocsik rendszáma alapján egyetemes nemzeti jellegű arculata lett a vasárnap reggelig tartó eseménysorozatnak. Számos színpadon, megannyi sátorban és tribünön zajlottak a különféle programok. A bőség zavarával küszködve, válogatni is nehéz volt belőlük, nemhogy minden érdekesebb helyszínen részt lehetett volna venni. Kedden este például a Magyar Teátrum Színpadán a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió egy tragikomédiát adott elő, majd rá fél órára a MIT-ÚNK sátorban az erdélyi stand up comedy humorfesztivál győztese lépett fel. Este a magyarországi Hooligans együttes és a helyi Transylvania calling koncertezett. Már a nulladik napon több ezer résztvevő bulizta végig a napot. Talán a nagy hangzavar, talán a szokatlanul élénk nyüzsgés miatt a környéken amúgy is sűrűn-sűrűn előforduló medvék látványa még gyakoribbá vált. Éjszaka a szálláshelyemre tartva, az autó fényszórója elől az utcán szaladt előttem egy mackó, majd eltűnt a közeli bozótosban. Ücsörögtünk egy versnyit a kocsiban, aztán a marosvásárhelyi sofőröm indítványozta, hogy akár ki is szállhatunk, itt a panzió kapuja. Mindenütt magyar és román nyelvű táblák hirdették: Vigyázat! Medveveszély! De ahogy a szerdai napon a konferenciasátor ünnepélyes megnyitóján Tusnádfürdő polgármestere Albert Tibor eredeti fanyar humorral megfogalmazta: „Ez Románia legkisebb városa. Mindössze 1512 lakos él itt, amihez hozzátehetjük, hogy nálunk immáron medvéből is több van. Mindazonáltal megnyugtatnék mindenkit. Ettől függetlenül nincs medveveszély. Csak a medvék – járnak.” Olyannyira igaz ez, hogy például a panziók, a családi házak vaskerítésébe a legtöbb helyen villanypásztorral éjszakára áramot vezetnek. Jelen sorok írója is megrázó élményben részesült, amikor a második éjjel kilincs helyett óvatlanul a kertkapu rácsához ért. Ahol viszont nincs medveriasztó, ott hatalmas kihegyezett fém kerítések védik az udvarokat. Börtönöket, laktanyákat szokás ekkora szigorral bekeríteni.  Mivel a medve hírhedetten pákosztos jószág, még a nyilvános kukák, a szemetesek köré is rácsozott házikókat, lezárt ketreceket kénytelenek építeni.
Szerdán tíz órakor Németh Zsolt (a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának az elnöke) moderálásával elkezdődött a tusványosi „nemzetpolitikai összegző tábor” nyitó kerekasztala. A felszólaló vendégek között Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese már első mondatában megelégedettséggel nyugtázta, hogy míg tíz éve mindössze 9 milliárd forintot tudtak fordítani a nemzetpolitika célkitűzések megvalósítására, addig az idén ez az összeg már meghaladja a 9O milliárdot is. Újabb sikerként értékelte: idén, ezekben a napokban érkezett be az egy milliomodik magyar állampolgársági kérelem, amit az ősszel megrendezésre kerülő MÁÉRT alkalmával hitelesíthet az egy milliomodik magyar állampolgársági eskütétel is. Viszont megjegyezte – 35 ezer olyan kérelem is befutott, amit valamilyen okok miatt (legtöbbször a hiányos nyelvismeretre hivatkozva), kénytelenek voltak visszautasítani.  A felszólalók között Potápi Árpád János, államtitkár gondolatait érdemes megszívlelni: „Amit három héttel ezelőtt elkezdtünk Kishegyesen, az folytatódott a Felvidéken és a Kárpátalján, hogy most Tusnádfürdőn értékelhessünk. Itt mindenki határon túli. Hisz a vendégek, meghívottak és a közönség egy része is a határokon túlról érkezett. Aki viszont helybéli, az is határon túli magyarnak számít. Mindannyian egyek vagyunk.”
Délután A Kárpát medencei önkormányzatiság címmel a Lőrincz Csaba Konferenciasátorban öt másik kárpát-medencei magyar polgármesterrel együtt Magyarkanizsa vezetője, Fejsztámer Róbert is előadást tartott a délvidéki mindennapokat érintő legfontosabb önkormányzati kérdésekről, aki gondolatmenetében leginkább az elvándorlás problematikáját emelte ki. 17 órától a Bethlen Gábor Sátorban számos illusztris vendég között a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Hajnal Jenő volt az Óvodafejlesztés a Kárpát-medencében elnevezésű fórum egyik meghívottjaként a legfiatalabb nemzedék intézményes oktatásának, nevelésének szükségszerűségét hangsúlyozta. De ugyanezen a napon szó esett más helyszíneken (a teljesség igénye nélkül) a ökoszisztémánk helyzetéről, Mi a menő? címmel a Kárpát-medencében élő fiatalok jövőképéről, a válalkozásfejlesztésekről meg még legalább egy tucatnyi más témáról. 

Fa Nándorral parolázni megtiszteltetés
Fotó: Erdély László
 
Úgy láttam jónak, ha a megannyi politikus között végre egy olyan embert is meghallgathatok, aki már nem egyszer a gyakorlatban is bizonyította rátermettségét. Így kerültem a MIT-ÚNK sátrába, ahol Fa Nándor óceánjáró, világkerülő vitorlás révén egy életre szóló élményben részesültem a százas hallgatósággal együtt. Külön megtiszteltetés volt kezet fognom ezzel a nagyszerű sportemberrel, akinek – egy rendhagyó, bemelegítő kvíz során – a közönségnek föltett kérdésére nekem sikerült választ adnom. Kaptam tőle egy világ körüli utat megjárt, saját emblémával ellátott tábla csokoládét. Meg egy csomó igazságra nyitotta föl a szemünket. “Ahogy a hajón nincs fék, úgy az ember sem ismer lehetetlent.” “A szerencse csak csajozós duma. Kitartás, szorgalom, akarat kérdése szüli meg a szerencsét is.” Ezt követően egy másik konferenciasátorban Pawel Cabula ferences szerzetes tartott előaást a világban jelenleg folyó keresztényüldözésről. A nap legmélyebb szellemi kihívása mégis Farkas Lőrinc Imre költő és filozófus, valamint Kiss Mao-Tun István művelődéstörténész  föllépéséhez köthető, akik az ősök hagyományáról, a szkíta-hun-avar-magyar szellemiség megújulásáról értekeztek, bő két órán keresztül lenyűgözve mindenkit. Este Szabó Balázs Bandája, egy soktagú fesztiválzenekar húzta a talp alá valót, míg az egyik borsátorban bemutatkozott a Balatonboglári és a Szilágysági borvidék. 

(folytatása következik)

2017. július 27., csütörtök

NAPLÓ – 62.




 „Szent Jakab hava. Magyarosan: Áldás hava. Július. Tele születés-, majd névnapokkal. Áldásokkal. Hamarosan augusztus lesz a deszcendense ennek a tőrőlmetszett, hazug nyárnak. Amikor az igazmondásnál akad nagyobb bűn is.
Talán mégsincs veszve a világ.
Lehet látni gyíkokat. Egyre többet. Ez jó jel. Gyíkok vannak mindenfelé, ahová a nap tekintete oda veti a tüzét. Bent Kanizsán, a városban futnak előttem a falak repedéseibe, a medvetéglák fugái közé, az alantasabb hézagokba. Surrannak a lépcsők pádimentumainál, szöknek az építkezésre kitett fosznideszkák alá.
Most is, ahová lépek, a kiégett szikesen: zizzennek szerteszét. Pedig bántani nem akarom egyiket sem. Csak – hozzájuk hasonlóan – az ösztön űz ki a pusztába. Nem is csodálkozok. Itt is találkozni gyíkokkal. Megpróbálok együtt gondolkodni velük, de nehézkes a jó szándék, mert a test, ez a fránya test csak azzal foglalkozik, hogy eleget tegyen a reá testált nagy akaratnak, míg az elme működik. És – bizony! – a lélek is kéri a magáét.
Hátamon, kissé balra dőlve pihenem az órákat. Pár lépésnyire tőlem apám biciklije hever. Mély béke, és ünnepélyesség száll rám, ahogy szemellenzőt csinálva tenyeremből nézek a horizonton kelő napba, mint egy ódon családi órába, amit megállított az Isten keze. Amin a cáger már nem megy tovább. A távolban Oromhegyes lankája púposul. Párállik a légben a falu sziluettje. Sárga, zöldesbarna a mindenség. A csönd ül tort a Járáson. A fű sem nő. Impresszionista kis képecskét lehetne pingálni, ha ürügyből zokon venném a táj kedélyét. Inkább nem. Lefesthetetlen. Talán hangszerelve, talán egy nyitány illene hozzá. A semmi vonósnégyese.
Mennél tovább hallgatom a hamuszürke hajnalt, annál termékenyebb a képzeletem. Meg nem született szellemekkel beszélgetek. Odébb, az elhevert nádas tövébe egy rigó száll le. A szárnya feketén rebben. Mintha intene.
– Látlak Zoli – kiáltom rá. – Látlak barátocskám!
S hogy a szeme felém csillan, azt is látom, csak cselből lett hirtelen madárrá. Hogy pirkadatkor, ezen a szent napon és helyen is velem lehessen. Sosem hagy egyedül. Ketten vagyunk mindig. Bámulom a rigóval a nagy síkságot, a maga bezárt nyitottságában. Hamletre gondolok, akinek alakját valamikor a középkor derekán Saxo Gramaticus dán krónikás vitte pergamenre, hogy aztán alig kétszáz év múlva egy angol bohóc bestsellert írjon belőle. De olyat, hogy azóta is harangoznak miatta. A dán békakirály legendája. Onnét gyanítható, belőle tudható, hogy bár az igazi műremek a természetből sarjad, azért akadnak kivételek. Jó esetben az alkotója természetéből is létrejöhet a csoda. Tétovaság, tárgyilagosság helyett: a tisztaságból. A táj nyelvéből. Az értelemből meg a szívből. Mindegy milyen eszközzel.
Latin panoptikumunk a mi Járásunk. Ó- és újkorunk. Az utolsó búvóhelyünk, ahol – mert körülöttünk nincs más – ledöfött cövekként mi vagyunk az ige. A teremtés remekei. Itt lehet beszélgetni a bogáncskóróval. Itt lehet megsimogatni a szirmait elhullatott réti perjét, köszönni a kutyatejnek, és utána leborulva a messziről szagló kamillásba belefúrni az elázott arcunk.
Üteme van a pusztának. Két szívdobbanásnyi. Emelkedik és süpped a látóhatár, akárha alvó kedvesünk mellkasát figyelnénk. A kanálisba béka ugrik fejest. Megtörik a pillanat íve, bugyborék száll föl a csobbanó pocsolya tükrén. A rigó ahogy jött, úgy elszáll. Amerre indul, éppen abba az irányba mutatnak a nádbugák. Bólogatnak. Igazam van.” 



Pk

2017. július 25., kedd

DÉLVIDÉKI ÉTTERMISÉGI-E VAGYOK? - I. rész



Bódi - grafikám
Sosem fogom sokra vinni. Van egy szint, ami után megtorpanok, és onnét egy istennek sem tudok följebb rugaszkodni. Néha már azt gondolom, beleragadtam ebbe a vajdasági lapályba. Hogy ez a sár húz lefelé. Időnként azt álmodom, rúdugró vagyok, aki rendre leveri a magasra tett, a nagy versenyre való kijutást szavatoló lécet. Az olimpiai kvótával már nem áltatom magamat. De egy szerény, kárpát-medencei, nemzetközinek tekinthető versenyen még lenne keresnivalóm, úgy érzem. Gyúrok is rá, rendesen.
Mindhiába.
Fogom a botom. Nem egy világmárka, de a nyele kőris. Még az öregapám tenyere koptatta. Címeres mezem nincs. Jellemzően: amikor azt osztották, én éppen máshol voltam. 
Nekiveselkedek, nekiiramodok, a kőrisfa botomat jó hosszan tartom előttem. Úgy nézünk ki, mint egy kopjás Don Quijote. Dobbantok, jó nagy ívben föltornázom magamat. Tanítani lehetne, amilyen tökéllyel csinálom. De az utolsó pillanatban valamiért, valami hiba miatt, rendre leverem azt a fránya lécet. 
A legborzasztóbb az egészben, hogy míg a külföldre szerződtetett pályatársaim, a kintiek, a VIP-páholy bérletesei egy-egy rontott gyakorlatuk után a szokott matracra huppannak, addig nekem – az álmomban – sosem jut párna, hanem amint földet érnék: eltűnik a szivacs. Helyette egy jókora pocsolya feketéllik. Belezuhanok nyekkenve, fröccsen mindenfelé a sár. Igazából, be kell valljam, nagy ritkán még ennek is tudok örülni. Előfordult már, hogy csak a puszta betonnak csapódtam. Az – sokkal fájdalmasabb, tapasztalatból tudom. Persze, sem a produkció előtt biztatót, sem a végén egy kis empatikus tapsot nem kapok… Noha kisandítok, és látom, a közönség ott unatkozik a lelátókon. Nem kell sajnálni miatta. Megszoktam ezt is.  Nagyon úgy tűnik: ennek a kevés, és egyre gyérülő publikumnak sem vagyok a szíve csücske. 
Pedig edzek, a szorgalmammal nincs baj, panasz nem lehet rám. Mások helyett duplán – mit duplán! – gyakran triplán teljesítek! Futok, súlyozok, ötször-hatszor bemelegítek. Emezek a kintiek, a neves klubokba tömörültek csak mosolyogva néznek. Alkalomadtán besétálnak a pályára és hopp, már át is lendültek. Megugorják. 
Kapnak érte plecsnit, babért, akasztják a nyakukba a díjat. Akinek csak bronz járja – köztudott, ez a rendje-módja – a következő ezüst lesz, és már az arany is ott fénylik neki, a jövőt illetően. Így megy ez. Én meg majd bele döglök az igyekezetbe, kínozom magamat, állandóan a holnapba vetett hitemet erősítgetem, sportorvos-pszichológus acélozza a lelkemet. Itt lobog a szívemben a bizonyítás vágya. És mégsem. 
Sosem leszek a legszűkebb elit része. Sosem leszek kortárs. Borbála bálba egyszer kaptam meghívót. Utóbb kiderült, elírták a nevemet, adminisztratív félreértés történt. A mosdó lengőajtaja mellett kaptunk asztalt, haragudott is az asszony. Nincs bennem lazaság. Félénk vagyok. Aggodalmas. Folyton hátrafelé pislogok. Analóg módban maradtam, úgy is mondhatnám, koaxiális kábelre vagyok csatlakoztatva, nem a wifi röptet, mint a többieket. A világpolgárokat. A maradi vajdasági köldökzsinóromon még a posztmodern táppal etettek. Azért lettem ilyen. Anyám szerint amúgy jó kiállású ember lennék. Egyszer mondta is, kisfiam, hiába fésülnéd, a rühe teszi az embert. 
Jó régóta kivetett a rendszer, ütemet tévesztettem. Kiestem a ritmusból, még valamikor a kilencvenes években. Azóta üresjárat. Kuplung nélkül meg nem tudok váltani a digitális korszakba. A valakik között majdnem senkiknek számítok. Ha oda megyek, ahová küldenek, ahová lódítanak, előtte jó hangosan muszáj köszönnöm. Hátha észrevesznek. Vagy nem. Ez mindig kétesélyes. Bemutatkozásnál lassan, tagoltan mondom a nevemet, erősen artikulálok, félre ne értsék, ideig-óráig megjegyezzenek. Ez fontos, erre már rájöttem. A kezemet előre nyújtom, kellő mértékűen férfias, rövid a szorításom. Amikor néha valamelyik régi, hétpróbás ismerősömmel muszáj paroláznom, utána titokban mindig megszámolom az ujjaimat.
Olykor zavarba jövök. Nem lévén alternatív, nehezen megy a beilleszkedés. Nietzschét ki nem állom. Jobban szeretem Kantot. Nem egy grófi ivadék kötetein nőttem fel, hanem a szeged-alsóvárosi Temesi Ferién. Azt legalább szokták mások is olvasni. Nádast egyet ismerek nagyon behatóan: ott van a kanális partján. 
Csoda-e, ha ki- és lenéz a sok VIP szabadjegyes? Húzzák is a szájukat, valahányszor hébe-hóba szóba kerülök. „Mit akarok én? Innét? Nehogymá’.”    
Hiába. Alighanem végérvényesen délvidéki éttermiségi maradok.    


2017. július 13., csütörtök

NAPLÓ - 61.



Fotó: Klamár Zoltán
 
"Ezek a madarak. Ezek a sárga- és feketerigók.
Minden hangjuk jelképpé válik az ember lelkében. A reggeli csacsogásuk üdítő, de a nap további része már korántsem ennyire magasztos.
A nyári forróság füröszt, nem a víz. Csurog rólunk az izzadtság. Szilajabb lett a július a kelleténél. Fehér, szikrát hányó por kering a levegőben. Mintha hajszárító fújna az arcunkba. Még a légmozgás is bántó. Akárhány pohár folyadékot iszunk, tikkadt torkunkon minduntalan pusztulnak a szavak, céltalan, amolyan „bánom is én” levertséget nyom ránk a hőség. A vályogból vert házfalak lila, földszagú árnyéka ugyan délelőtt tízig valamennyire hűvöst vet, de amint lépésről-lépésre följebb kukorékol a nap, ahogy hevül a taraja, úgy keskenyednek a sötét felületek, s a bujtató, jótékony hűs foltok előbb cérnavékonnyá zsugorodnak, majd delelő tájékán már el is tűnnek, és az izzó kánikula szétterül a bácskai sütős síkságon. Nyári beavatás. Parázson járás. Zsarátnok a Járás. Bácska.
Virágtartóban senyved a város.
Nincs senki, aki napközben locsolja. Tegnap éjjel mintha megeredt volna az eső. Talán kegyelem nélkül, talán merő jóindulatból, de elég gyakorlatiasan közbeszólt az Ég.
A zápor vékony, vajalja színű kérget vont a közeli építkezés homokdombjára, és bizton tudni: elverte a Csorda-út kamillabokrai mellett fehérlő sziksó fölét is. A dűlőn körösztben átosonó bíbicek tipegő, háromujjú, villás kis nyoma beleégett a kacskaringós út fakó szalagjába. Reggel tócsákat volt muszáj kerülgetnem. Gőzöltek fölfelé, mintha a kályha platnijára köpött volna valaki. Távol a nagyvárosok forgatagától, itt Kanizsán, július derekán minden csöndes. Vigyázban a villanypóznák. Idáig érezni, terjeng mindenfelé az égő naptól megolvadó, kátránnyal bekent törzsük szaga. Hiányzik innét az antikvitás és a reneszánsz mesterséges környezete. Az oszlopok nem kőből való, faragott, delejes tekintetű kariatidák, hanem százéves, szálkás széltől csapott fenyők törzsei. Az a sok durván megmunkált villanykaró. Elég eredeti módon, dülöngélve fejezik ki a vidék görbe múltját. Néha, igen, nehéz elismerni – hiányoznak a nagy emlékek. Csak egyéniek vannak, csak azok maradtak. Ennek az itteni életnek titka van. Kívülálló nem biztos, hogy megérti a bácskai életfilozófiát. A szimbólumainkat, az elevenségünk misztériumát, amik éppen úgy és akképpen megmutatkoztak a vaserejű, munkás, szigorú szorgalmukról híres elődeinknél, mint ahogy e különös, rejtjelezett kiváltság, jellembeli jegy a mostaniak habitusából is elő-előtűnik. Mások vagyunk. Érzésben, képzelődésben, álmainkban. A beszélt tájnyelvünkben felriadoznak a régen feledett paraszti hangok. A szántások közé elnyelt igeragok. Ahogy lekezeljük az udvarias formulákat. A sok középzárt „e”, az „ö-zés”, a délebbről ránk ragadt, a köztudatba beékelődött szláv jövevényszavakkal. Ezért más az igazságunk, más az időnk, másmilyen a szerelmünk és másmilyen a halálunk is. Amonnét nézve mindez szomorú. Mostoha egy állapot – vélik sokan, és ingatják a fejüket. Holott ez nem sorscsapás, ettől nem hever az ajkunkon sem több fohász, sem kevesebb panasz. Megtanultunk így létezni. Elrendeltetettség. Amikor minden szétesni, darabokra szaggatódni látszik, amikor az egész világon a tudósoktól a művészekig mind-mind sietnek megörökíttetni magukat, akkor a hétköznapjai szujos keretébe foglalt bácskai nép a pasztellszínekkel fölhordott, hatalmas síksági élet- és tájkép elemeként intim hűséggel, mintegy szenvedélyektől mentesen, mellékszereplő gyanánt is csak a maga dolgával törődik. Viadalra kél. Miután a hétfőt, keddet letudta, hol a szerdával, hol a csütörtökkel. Teszi ezt úgy, hogy számára nyilvánvaló: pénteken, sőt szombatra sem fog eget rengető módon jobbító irányba kibicsaklani a sorsa. Amit megtehet: belül, legalább néha átéli a gondolatait. Vasárnap délidőben, amikor papsajtot ebédel, és nézi az ombolyos vizű kanális békalencséit. A fölpamacsolt felhők irányát követve. Harangszókor. Bánatában, ha kimegy a temetőbe. Vagy amikor megnyugvásra, vigaszra lel egy régen hallott melódia-foszlányban.
Akár egy rigó énekében.

                                                                                  Pk

2017. július 8., szombat

"GRŰN PÍSZÍ"





Írtam pár bejegyzéssel lejjebb a szerb katonai potenciálról, írtam a szomszéd népekről, meg rólunk. Most egy általánosabb témát futtatnék körbe. Csak úgy, nagy vonalakban fölvázolva. Gondolatébresztésként. Hátha ezen is valaki eltöpreng, összeráncolt homlokkal. Akkor már – meg is érte. A környezetvédelemről lenne szó. Időszerű. Parasztosan: aktuális. Hovatovább divatosat is írhatnék.
Őszinte leszek. Felemás érzéssel figyelem a zöld mozgalmak, különösen a Greenpeace tevékenységét. (Nekem csak „Grűn píszí”. Régóta így hívom őket. Most sem lesz másként.) Elsősorban az a baj ezekkel a befonott hajú, ápolatlan, agyontetovált, füves cigitől kerge csöves hippikkel, hogy egytől-egyig kommunista zsoldosok.
Még ha nincsenek is tisztában vele.
A nyugat-európai "környezetvédő" mozgalmakat, a nagy zöld revolúciót – a „Grűn píszível” az élen –, ma már tudható, hogy 1967 után a Szovjetunió politikai akarata kreálta és pénzelte, majd lázította. Taktikából, hogy a nyugati ipari fejlődést fékezze. Ezért ezek a "zöldek", azaz ezek az anarchista, szabadelvűn ostoba, de erőszakos hippik, a 68'-as újbalos, maoista, párizsi diáklázadásos aranyifjak azt hitték, övék a világ. Ma meg a brüsszeli Európa Uniós palotában a kék székeken terpeszkednek a hajdani szörnyszülöttek, akik vagy ötven éve, akkoriban mindenhol megjelentek.
Verték a palávert, ahol technológiai fejlesztés, vízi- és atomerőmű, repülőtér, modern elektronikai üzem, kutató-fejlesztő központ, vegyipari létesítmény, meg sok egyéb, a modern gazdaságot előrébb noszogató intézmény létesült. Mint annyi mindenben, a Hortobágyon termesztett gumipitypangtól a Zaporozsecig, a kommunista ostobaság ebben esetben is fordítva sült el. Moszkvából csak azt tudták elérni, hogy a nyugati technológiai színvonal megnőtt. Így születhetett meg, mondhatni kényszerből az energiatakarékos gépkocsi, például. Pár évtized alatt környezetkímélő – mi több – gazdaságos technológiák jöttek létre. Joggal állapítható meg: az ipari fejlődést nemhogy gátolta volna az elvtársak apanázsából, a szovjet vörös pártkasszából finanszírozott „haladó, liberális elit” zöld tombolása, hanem inkább fokozta a környezettudatos újszerű, még modernebb technológiák megjelenését. Lett napenergia, szélerőmű, tengerbiológiai kutatás. Emitt meg lett Csernobil, kiszáradt Aral tó, a homokba dőlt rozsdásodó tankhajókkal, meg egy rakás máig nem gyógyuló radioaktív sebhely, szerte a tajgán és Szibériában. Be is döglött a kommunizmus, Istennek legyen hála! Viszont ezek a hippimozgalmak azóta is engedelmes eszközök a hatalmas konzorciumok, ipari lobbik, és az őket hajtószáron, kantáron tartó hajdani kommunista, ma balos-liberális politikai-gazdasági elit kezében. Arról ismerszenek meg, ott bukkannak föl, és akkor a legaktívabbak, ha kárt kell okozni. Studírozzuk kicsit, hol tüntet a „Grűn píszí”, és máris kifigyelhető, hogy melyek azok a beruházások, amelyek iparilag, gazdaságilag, ökológiailag, technológiailag vagy – horribile dictu – kulturálisan, előbbre viszik, vinnék az adott társadalmakat.
Magyarországon Paksnál be van jelentve: demonstrálni fognak az erőmű előtt. Miért? Azért mert energetikai önállóságot és viszonylagos biztonságban, hosszú távon tiszta energiát szavatol. Hogy Németország bezárja az atomerőműveit? Majd ha fagy!
Itt egy lista az európai erőművek számáról: Németország (12), Anglia (19), Svédország (3), Belgium (2), Finnország (2), Spanyolország (6), Svájc (4).
Ehhez képest nem tudok róla, hogy például a hótiszta Svájcban valakik a „Grűn píszí” trikójában, molinókba csavarva hemperegnének vagy hancúroznának a négy darab svájci atomerőmű valamelyikének a nagykapuja előtt.
Bezzeg Pakson! Bezzeg Kelet-Európában! Ott: fognak. Megígérték.
Ahogy a Tubesre tervezett lokátornál is tüntettek, mert jelentősen megnövelte a magyar honvédelmi képességet. A budapesti Városligetben is ott tanyázik, sátorozik hónapok óta egy intravénásan belőtt, zavaros tekintetű, bárgyú kompánia, akik politikai alapon ellenzik a Fidesz kormány városrendezéssel kapcsolatos terveit. Hisztériáznak.
Viszont ezek, és a nyugatról szalajtott, külföldi eszmetársaik soha, de soha nem fognak odaállni a nyugatról importált szemétbálák alá, vagy elé. Soha nem fognak elektromos vasúti modernizációt követelni például a kamionok ellen, vagy nem fognak tenni semmit az amerikai géntechnológiai szemét Európába szállítása ellen, ahogy éppen az ellen sem, hogy ugyanide milliós nagyságrendben civilizálatlan, kőkorszaki körülményeket, és csak az erőszak nyelvét értő tömegeket uszítsanak. Gondolom, kitalálták, miért? Ezek a zöldek ugyanis nem jótét lelkek. Ezek zsoldosok.
Fizetett ügynökök.



Pk

VINDOBONA




Bécs római kori neve. Ebből torzult a Wien változat. 
A jó sógorok. Lényegében ők németek. 
Ha a történelem kifürkészhetetlen akarata révén nincsen Habsburg Birodalom, akkor ott lenne a német határ, ahol és ahogy 1938 meg 1945 között meghúzták. Anno az I. világháború után logikus lett volna, ha Ausztriát tutto completto a nagyobbik tejtestvér Németországhoz csatolják. Lehet találgatni, ugyan kiknek nem tetszett ez a verzió? Persze, hogy a győztes hatalmaknak. Hitler sem vallotta magát osztráknak, holott ott született, aztán meg jó darabig Bécsben élt. A nővérét is onnan hozatta el, Berlinbe. És – noná! – mindig németként definiálta önmagát. 
Mindenesetre osztrákok a Lajtán túl azért elég régóta léteznek. A már említett históriai sors fintora, hogy a XIII. század végén az osztrák hercegséget megszerző Habsburg Rudolfot, pont a mi Kun László királyunk segítette a győzelemhez. Ő is csak azért adta támogatásul fegyveres erejét, mert akkoriban a csehek többet bosszantották, mint a Habsburgok. Ausztria sose volt a Német Császárság része. A Szent Római Birodalomnak esetleg, de az, ugye, eléggé másra hangszerelt történet. Tehát az osztrák nemzettudat körülbelül annyi, mint mikor egy újvidéki Telepen fölnőtt magyar „dzserek” jugoszlávnak mondja magát. 
Éppen így svájci nemzet sincsen. Svájc a nemzeteszme előtt vált állammá, a magyar kártya számszeríjas Tell Vilmosa idejében, és ki is maradt a nagy XIX. századi romantikus-nacionalista fölbuzdulásból. Megfelelt a habitusuknak. Nekik úgy volt jó. Günther gazda az alpesi legelőn rálegyintett a Gretchen tehén farára, kurjantott egyet, és szerelmesen gondolt a babájára. Emezek meg közben kokárdáztak, Nemzeti Dalt szavaltak, térdig gázoltak a vérben. 
A mai osztrák állam legalább félezer éve van külön pályán a német területektől. Nem mesterségesen. Természetesen. Emiatt, meg a bűntudatuk miatt furcsák. Egy kicsit komplexusosak, mert lefitymálják őket a németek? Azok, igen. Ám hiába, hogy doktor Freud is közülük kezdte kísérleti pácienseit összeválogatni, nem árt jóban lenni velük. Ahogy a déli németek egy részével is szépen elképzelhető a magyar közeljövő. 
Vigyázat! Nem mindegyikkel. Sajnos akadnak közöttük is menthetetlen részek. Leginkább úgy van, az a helyzet, hogy van a déli német, meg a többi. A dél-német nekem egy gyűjtőfogalom. Az a svájci, az osztrák, a bajor, meg a sváb. Persze a nagyvárosiak már ott is gyógyíthatatlanok, fertőzött területeknek számítanak, telis-tele konzumidiótával és Európából kirívó elemekkel. De a vidéki némettel még szót ért a magyar. Azokkal egy srófra jár a józan eszünk. Az ilyenekkel még van értelme együttműködni. A többi meg úgyis csak a liberális demokráciának hazudott – valójában pénzdiktatúra – kiszolgálója. Alapanyag. Járulékos veszteség. Sajnos.

(Új Kanizsai Újság, július eleje)

                                                             Pk

2017. július 7., péntek

HADURAK



KATONA DOLOG
Valahol Európában 1.

Ne ijedjen meg senki, erős lesz a nyitó mondat.

"Szerbia egyetlen állammal sem határos, amelyik igazán ellenséges lenne vele szemben, vagy ha épp azzá válna, akkor ne tudna vele megbirkózni katonailag."

Azért raktam idézőjelbe, mert ezt nem én mondtam, hanem egy budapesti szakértő-elemző írta. Az illető szakértelméről most csak annyit, hogy a gondolatmenetét ismerve, az eszét elnézve – egy vödör korom: atomvillanás hozzá képest.
Ej, de jót nevettem ezen a sületlenségen! Nézzük sorban!
Kezdjük, mondjuk rögtön a barátinak nehezen nevezhető Horvátországgal, ahol a mai napig vetíti a HTV a vukovári tragédiát. Heti rendszerességgel megy a tévében, meg az összes médiában az a szöveg, hogy a szerbek agresszorként viselkedtek. Nem lehet valami fölemelő érzés horvátországi szerbként nap mint nap ezzel szembesülni, ezt hallani. És a dalmát tengerpart egyes városkáiban még ma sem ajánlott belgrádi rendszámtáblás autóval éjjelente az utcán parkolni. Ahogy a kocsmában sem divat szerb népzenét húzatni...  Majd kicsit délebbre Bosznia következik, ahol még ma sincsenek letisztázott határok. Szarajevó kifejezetten rühelli Belgrádot. Minden szerb gesztus előtt vonakodik kicsit. Következik Crna Gora – ami elvileg barátinak mondható lenne –, de mivel épp a minap lépett be a NATO-ba, ezen a piros-kék-fehér barátság fonálon a csomó most már ott marad. Ráadásul, ha a szerb ortodox egyház továbbra sem ismeri el Podgorica önálló egyházi jellegét, elmérgesedhet a viszály. Könnyen megváltozhatnak az onnét fújó szelek. Koszovóban maradt cirka kétmillió albán, akik békeidőben az asszonyaikat szeretgetik, ezáltal másfél évtized múlva őseik szokását követve mégennyi szkipetár tinédzser harcos akar majd az akkori szerbekkel megmérkőzni. Macedónia alig várta, hogy a NATO-ba faroljon. Leginkább a szomszédai, a szerbek, a bolgárok meg a közutálatnak örvendő görögök miatt, akik – nagy triumvirátusi egyetértésben – megkérdőjelezik a macedón nép elemi létezésének a jogát is. A nyelvüket a bolgár egyik dialektusának, a macedónokat meg szimplán hülyének tekintik. Így nehéz Szkopjénak barátságos arcot öltenie, ha a területi integritásáról kérdezősködnek Belgrádban. 
A jófej bolgárok, valamint a tőlük is „megbízhatóbb” románok megint NATO tagok, és bő száz éve az első és második Balkán-háborúban már markolászták egymás torkát mindhárman. Miért másért? Területekért. Arról nem beszélve, hogy Szerbiában jelentős bolgár és vlah kisebbség él, és Bukarest hördült párszor, amikor a szerbek csorbítani akarták például a Timok-menti vlahok kisebbségi jogait. (Értünk, Budapest ritkábban veri az asztalt. Ezt sem ártana megtanulni a román politikától.) Maradtunk tehát mi, magyarok: ugye? NATO tagok vagyunk, mostanában viszonylagos mértékben normalizált külkapcsolatokkal, majdnem barátinak mondható magyar-szerb viszonyrendszerrel. Ám akármekkora most a barátság Belgrád meg Budapest között, akármilyen jók is a kapcsolatok, hadd legyek pesszimista, óvatos, keserű duhaj: szerintem ne legyenek vérmes reményeink. Hamu alatt izzik a parázs. Mert sok minden elmondható a szerbekről, csak az nem, hogy okulni ne tudnának. Ha majd egyszer belépnek a brüsszeli palota kapuján, ha már nem lesz ekkora szükség a budapesti segítségre, a Szerbiáért ágáló magyar lobbira, a pozsonyi, a bukaresti kormányoktól lekoppintott magyarellenes törvényeket – nagy valószínűséggel – lépésről-lépésre nálunk is meg fogják hozni. Olyan nagyon agyalniuk, gondolkodniuk sem lesz muszáj. Elég, ha majd lefordítva, lemásolják a már meglévő román és szlovák nyelvű formulákat, passzusokat. Ha ez bekövetkezne, jelentősen romlani fog az itteni magyarság kedélye, lelohad majd a mosolyunk, beszűkül a mozgásterünk. (Amennyiben lesz, marad magyarság, és keserű mosoly helyett sírva is, de igényt fogunk tartani bárminemű élet-térre…) Majd elfelejtettem: Szerbia száztíz éve nem nyert háborút. Az elsőt a szövetségesei, a másodikat a Vörös Hadsereg bulizta ki helyettük. A mostani szerb hadsereg állapotát ismerve még ugyanennyi ideig esélye sem lesz rá. Az oroszok földrajzilag elég messze vannak. A "barátok" viszont árgus szemekkel várják a lehetőséget. Ahogy a Balkánon a történelem már tanította. Ahogy errefelé lenni szokott. 
Ne higgyünk a sok szép szónak. Maszlag az. Csajozós duma a békéről pampogni. Erre tanít bennünket a már sokszor megélt múltunk tapasztalata. 
Így a végére hagytam, igazolásképen egy idézetet. Az egyik legbölcsebb koponyától, egy ízig-vérig politikustól, a nagy Talleyrand-tól származik. A jó kétszáz évvel ezelőtt élt francia diplomata férfiú mondotta volt annak idején, mikor még Franciaországban voltak államférfiak (például ő, és nem az ilyen, a saját anyjába vagy tanárnőjébe szerelmes Macron félék dirigáltak Párizsban), hogy – most idézem, mert a klasszikusokat betűhíven muszáj citálni –, elnézést: „Ha seggnyalással és békülékenységgel bármit el lehetne érni, akkor nem gyártanának puskát.”
Igaz.

                                                              Pk 

Valahol Európában 2.


(Új Kanizsai Újság, július eleje)