2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 31., vasárnap

A FURULYÁS EMBER


A megállót róla ismerem meg. Csukott szemmel is tudom. Meghallani a furulyaszót. Olyankor rándul az arcizmom egyet. Mindig balról, leellenőrizhető. Istenem, mintha boldog lennék, tán-tán mosolygok is, tisztára elönt az elégedettség érzése, mert a bizonyosság beköszönt a furulyás ember képében, illetve, kis képzavarral - a melódiájában.
Mindent játszik. Bachot, Kodályt, nép- és filmzenét. Moricconet szeretheti, azt már többször is hallottam tőle. Tilinkózik a földön, vagyis a betonon ülve, kartonpapír a valaga alatt. Föl ne fázzon. Velem egyívású, vagy tőlem kicsit tán öregebb is lehet. Szemüveges. A ruházata meghökkentő. Általam föl nem vehető cuccokban él. Neon zöld, neon sárga, rikkancs kék és tulipiros. Még a cipőfűzője is kislányos. Belefájdul a szemem. Ja! Van egy bojtos sapkája, az is röhej. Jó pénzért esetleg viselném két percig, egy fotó erejéig. De ebben járni: képtelenség. (Akad egy ismerősöm, aki él-hal az ilyen gyerekes – mostanában divatos – holmikért, szoktam is emiatt szólogatni.)
Fújja a furulyáját. Azt nem mondom, hogy bú nélkül éli világát. Azt nem tudhatom.
De: tud.
Ahogy az ujjai hernyóznak a furulya lyukán, lyukain, veri a taktust a lehetetlen színű cipőfűzős bakancsával… Látszik rajta, élvezi. Virtuskodik. Majdhogynem énekelni lenne hozzá kedvem. Jó kis koldus. Cifrázza, ha látja, hogy mozog a nép. A kedvükért végtelenített verzióban fújja az Örömódát, meg a karácsonyi nótákat, de ráfutottam már a Metalicára is. Kipislog a szemüvege mögül, fölméri a társaságot és már szuszog is bele a furulyába, hogy öröm hallani. Azt képzelem róla, az előző korszakában zenetanár lehetett. Szívesen vennék tőle órákat. Amiatt, hogy miként lehetséges egy villamosmegállót személyessé tenni. Nem a furulyázás végett. Azt minden hülye tud. De a helyet, egy adott helyet a maga képére formálni – az bizony, csak a kevesek kiváltsága.
Tudom, mit beszélek: elvégre építész a barátom. (Nem is akármilyen.) Meg kanizsai vagyok. Bármennyire is fáj. A hely. A helyet megérdemelni kell, amiért aztán küzdeni kell. Néha egy párnányi, néha csak egy széknyi, a vasárnapi ebéd mellett, néha ház, boldog birsalmafás kerttel. Néha csak egy zug, valakinek a szívében. Ennyi. Boldog az, aki csak úgy kapja. Ha elveszti – na, majd akkor köszönt be a sírás.
Jól mondta a Barátom. Vár. Várni kell. Építeni a várat, miközben ostromlott állapotban vagy. Dobóék Egerben nem kukoricáztak. Éjjel vakoltak, malteroltak, hordták a követ az asszonyok is. Kint üvöltött nyolcvanezer kontyos, bent tette a dolgát ezerkétszáz magyar. Akkor is: építkezz! Ez lenne 2018 üzenete, vagy ha tetszik – parancsa.

A koldusnak fújni kell a furulyáját. Más egyéb – semmi sem számít.

2017. december 27., szerda

NAPLÓ - 75.


„A Sarlós Boldogasszony Plébániatemplom nagykapujának jobbik szárnya most is ki van tárva. Tavaszias az idő, 15 fokot mutatott a sápatag város utcai lázmérője, amin a percek is kopognak, akár egy jogerős ítélet szavai.
Derengő sejtelmem sincs arról, hogyan kerültem át a túloldalra. Eredetileg a téglamúzeumot akartam megnézni. A kirakatból látni: telis-tele van jegyes, égetett, különféle nagyságú és korú téglákkal. „Aki építkezik, feltétlen nézzen be hozzánk” – ez van kiírva a cégér mellé, s mivel én éppen építkezek, föltétlenül be is akarok menni. Vagyis csak: be szerettem volna nézni. Immáron másod- vagy harmadjára vagyok itt, de a bejárati üvegajtót megint zárva leltem. Pedig nagyon szeretném már megtekinteni a kínálatot. Azt a sok címeres, monogramos, érdekesebbnél érdekesebb jegyekkel égetett tégla-gyűjteményt. Hisz építkezek, éppen magamat eszkábálom. Vakolok, húzom fel a belső tereimet és körülöttem a falakat, falcolok, grundolok, tákolok és alapozok egyszerre: nehéz dolog a romokon újra emelni azt, ami sóval behintetett, s olyan mint egy szétdúlt ravatal.
Hiába, hogy a téglamúzeumba ismételten nem jutottam be. 
Majd megint megpróbálom. És addig is, akkor is, izgulni fogok, vajon a kínálat meg fog-e felelni az elvárásaimnak? Lesz-e bent olyan vörös tégla, mint azok a međugorjei kövek? Vagy ahhoz hasonló nyomott mintás, amire a komáromi sáncárokban hajdan rábukkantam? Találok-e szívest, mármint szív alakúra sütött monogramosat? Kettős körösztöset? Esetleg csak egyeset? Nekem az is megteszi. Magyar címerest vagy monarchiásat, római és arab számúval ellátott téglát, ismeretlen mester meleg keze nyomát viselőt, régi, mára beomlott kemencék termékét, olyat, amilyet a mi téglagyárunk is produkált, míg a sütős földű kanizsai Rét fűje be nem nőtte a szakadt tetejű ósdi firma ledőlt kéményét. Ezt: nem tudhatom. De remélni szabad. Aki építkezik, az folyton remél. Azt nem a jövője igazítja, hozza lázba, hanem a múltja. Annak minden lélegzetvétele egy újabb adomány. Fél fánglinyi habarcs. Annak belsejében ott tenyészik a felismerés: ahol jártál egyszer, ott az életed darabkáit mindig meg fogod találni. Csak akkor jut majd eszünkbe, akkor döbbenünk rá, ha újból visszataláltunk oda. Lehet, sosem lesz ebben a kegyelemben részünk. Meglehet, valami tőlünk független akarat majd azt parancsolja, hogy soha többé ne találkozzunk azzal a hellyel, amihez titkon mégis ezer szállal kötődünk. Bizony, előfordulhat. Nem baj. Az idő nem számít. A halál sem. Az, csak összekanalazza a formát a tartalomhoz. Arcot ad annak, amit életnek nevezünk. Igen sokszor álarcot, persze. De amerre megfordultunk, ahol éltünk, ott örökké ott marad egy részlet belőlünk, és ez a tudat még a legnyomorultabb helyzetben is vigasz lehet bárki számára. Nem is kell folyton új kavicsot dobni abba a bizonyos tóba.
Hogyha szigorú mértékkel kéne igazat tenni, mondom, meg nem vallhatnám, miként kerültem át a szemközti utcafrontot uraló templom elé. Jobbra, belül a bejárat. Rácson innen vagyok. Egyedül. Most ez mind az enyém. Is. Meg persze: az Övé, hisz neki épült. A levegőben erős tömjén illat, lebeg, megtelepszik rajta az áhítat. Lassabb a légzés. A simaizmainknak mi nem tudunk parancsolni, testünk nagyobbik fertályát még akaratlagosan sem bírjuk befolyásolni. A szentély 1705-ben már állt. A múlt pántjai már akkor összefogták, versbe szedetten kínálták, amikor még Bácskában, Kanizsa környékén csak nádbugákat fújt a szél és a végeláthatatlan szikes mocsarakon a bíbic rikoltozásán kívül nagy néha, ha a széljárás kedvező volt, talán elhallatszott a szegedi palánkvár templomának szava. Az is halk volt, mint az akkori idők imája. És mégis kicsírázott belőle az élet. Amiből sok vérrel átitatva lett aratóének, aztán csöndbe pólyált altatódal, kanásznóta és a legvégén, a törvény rendje szerint sirató. Mert ez a rend. Ágálni nem érdemes ellene. Ez a regula. Ma is.
A szentek szobrai odabent mindezt a tömjénfüsttel festett levegőben tudják. Megannyi zománcozott, késő barokk bibliai alak, leplesen, tógásan, jól-rosszul megfaragottan, de mintha az ütőereik kopogását is hallani lehetne… Tőlük csak kérni lehet. Parancsot nem teljesítenek.
Hát: kérünk. S noha nekik egyetlen emberi gondolatuk sincs, lévén szentek immáron, csak szentekként gondolkodnak. Ezért nem tudjuk, mi lappanghat a homlokuk mögött. Ám a táguló pupillájuk sejteti velünk: értik a sekélyes produkciónk lényegét.
Az est kezd ráhasalni a városra. A múlhatatlan sötét dekoratőr… Kigyúltak a fények, rákönyökölnek az emeletes házak ablakdeszkáira. Már korán alkonyodik. December van. Még négy nap, és elpakol 2017.”   

2017. december 24., vasárnap

LOPOTT LEVÉL (Mire vittem?)


HDH-s német rendszámú csillogó kocsija a kávéház előtt parkol. A hivatalosan kávéháznak nevezett lokál tulajdonképpen kocsma, mert a szeszes italok mellett fölszolgált kávék hányada elenyésző. Nagyjából a francia fociválogatottban lévő fehér bőrű játékosok arányával, vagy a Bajorországban munkába állt migránsok viszonyszámával egyenlő. Viszkit rendel, és meglepődik azon, hogy a pincér nem lepődik meg a kérésen. Az olcsóbbikból vagy a drágábbikból kér? Némi habozás után mégiscsak a drágábbat választja. Duplát. Ha már. Összevillan a szemünk a csehó jó öreg pultosával: mi még emlékszünk rá, hogy évekkel ezelőtt mindig pelinkovácot ivott. Szimplán. És az olcsóbbikból.
De hát azóta sok víz lefolyt a Tiszán, jobban mondva a Brenz folyócskán, valahol a németországi Heidenheim mellett. Emberünk pár éve ott él, csak ritkán látogat haza. Ha megjelenik gáláns velünk, itthon maradottakkal. Nekem is kér egy korsó sört, a pincér is a vendége egy italra.
Titokban megint összenézünk. Tudjuk, nem ingyen lesz a potya. Ahogy lenni szokott, megint meg kell majd hallgatnunk a már unalomig ismert mondandóját. A messziről jött ember élménybeszámolóját.
Megadóan bólogatunk hát.
A monológja pedig fokozatosan dagályosabb és színesebb lesz, ahogy kezdi beleélni magát a mesélésbe. A legelején még megbocsátható túlzások egyre vadabb méreteket vesznek. A jól kiérződő, nyilvánvaló hazugságoknál ingerülten közbeszólnék – látom a pincér szája is olykor idegesen rándul –, de nem vágunk a szavába. Türelmesen, jól nevelten hagyjuk. Hadd szövegeljen! Hadd higgye, hogy etethet bennünket!
A története állandó témája, mintegy visszatérő népi motívuma, vagy refrénje – a pénz. Azaz nem a pénz, hanem az euró. A bűvös szó.
Euró.
Mi mennyibe kerül, mik vannak, hogy ott minden jobb, olcsóbb, minőségesebb: más, mint az itthoni vacak élet. Aztán vége szakad az ömlengésnek. Egyik pillanatról a másikra nagyot hibázik. Vesztére akkor veti el a sulykot, amikor tán kicsit sem átgondolva, mintegy fél mondat erejéig nekem köpi a kérdést: „… mert te is mire vitted?”
Az otromba megjegyzés olyan hidegen, bántón csattan a beálló csöndben, mintha üvegpoharat vágtak volna a padlóhoz. A „mire vitted” pökhendi, arcátlanul gőgös kérdésére akkor és ott jó válasz nem születhetett. Egy villanásnyi, erővel teli, rapid balegyenes, majd verekedés lehetett volna a helyes válasz – de nem lett. Szó nélkül otthagytam. Aztán hazaérve, meg utána napokig csak ez járt a fejemben. Tényleg: mire vittem?
Ugyan, mire vittem?
Dicsekedni nem szeretek. Helytelen dolognak tartom. Magára valamit adó ember nem dicsekszik. A jellemhibás viszont szokott kérkedni: a kapcsolataival, a tudásával, a gépkocsija márkájával, vagy a családtagjai sikereivel, meg azzal, hogy ő mennyire boldog. A tőle is butább henceg a hódításaival, a férfiasságával, meg hogy mennyit bír inni. A legalja ember meg hivalkodik a pénzével. Fitogtatja, hetvenkedik vele, noha legbelül, valahol kongatják lelkében a vészharangot: a vasúton túl neki sem fogják a feje alá tenni a vagyonát. Mégis flancol az uborkafáról.
 „Gyermektelenül halsz meg Epameinóndasz!” – mondták neki barátai, mikor a kiváló hadvezér, a súlypontképzés, a támadási főirány-megjelölés, a mélységi manőver föltalálója, a zseniális thébai hadvezér lándzsával a mellében haldoklott.
 „De van két gyönyörű leányom: a fényes leuktrai és mantenaiai győzelem” – vigasztalta a körülállókat a nagyszerű és mégis szerény katona, majd kilehelte a lelkét, mikor kihúzták melléből az athéni lándzsát. Mikor a thébai állam képviselői felnyitották a magára maradt házát, abban a vályogházban egy gyékényt, egy hússütő nyársat és pár személyes holmit találtak. Mert ugye, ki volt ő, hogy kétezer év után is hadvezérként emlegetjük: mire vitte? „Állj félre, mert elveszed a napsütést” – förmedt rá a nagy Alexandroszra Diogenész, Korinthosz cinikus bölcse, aki a piacon, fényes nappal, lámpával „embert keresett”. A kutyaéletű Diogenész hordóban biztosan nem lakott, lévén a vasabroncsos-dongás hordót az antik kor még nem ismerte, hanem talán egy csorba cserépbödön volt a szállása. Volt ugyan egy fából faragott ivópohara, de mikor látta az egyik szurtos inasgyereket a piaci kútnál a kezéből inni, elhajította a kupát, mondván: lám, íme, ez is fölösleges. Mire vitte?
Gantha Szidhartának mindene megvolt. Gazdag, hatalmas, elkényeztetett ifjú volt. Mindenét szét is osztotta, mondván, amit birtokolsz, az birtokba vesz téged. Csak a tökéletességet kereste. Megvilágosodott – Buddha – lett belőle. Ma milliárdnyi ember él a tanítása szerint. Mire vitte?
Éhenkórász parasztnak született, mindenét csak a kardjának köszönhette. Soha nem akart vagyont, nemeslevelet is csak a haditetteiért kapott. A császár vértes ezredeséből kuruc tábornok lett. „A rajtam lévő mentéről sem tudom, hogy az enyém-e, és nem is érdekel. Csak a haza sorsa érdekel.” – mondta Vak Bottyán János. Nem volt semmije, és annyit is ért. Egy tábori sátorban halt meg. Az se az övé volt. No, mire vitte? Szondy György egy jobbágy fia volt. Aranyat nem tudott küldeni Khadim Alinak, csak a két apródját küldhette. “Aranyam nincs, ezért vassal várlak, vitéz Ali Pasa” – üzente neki. Nem volt semmije, csak egy rozzant végvára és száznegyvenöt katonája, a húszezer fős török ostromló ellen. No, mire vitte? József Attila után egy kalap és egy felöltő maradt. Rózsa Sándor, a betyárkirály után egy pipadohányos zacskó és egy szűr. Chopin és Mozart után – semmi. Utóbbi olyan szegény volt, hogy felesége rendesen el sem tudta temettetni. Ma is mindenki úgy tudja: ennyit is ért. Mert mire vitte? Jeltelen sírban nyugszik, mint Rejtő Jenő, a munkaszolgálatos, akinek a testét minden nélkül nyelte el Oroszország földje, ahol hazáját szolgálva a vöröscsillagos senkiházik ellen kellett küzdenie, vagy Radnóti Miklós, kit Győr határában ért a tarkólövés a barnainges senkiháziktól. „Lódulj, te koszos vénember – mondták ugyanők Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar apjának és lelkének – és levetették a cipőjét, az se kell neki, elvégre a Dunába lőve nem kell gyalogolni. Akinek cipője sincs, annyit is ér. Mert mire vitte?
„Vagyontalan vagyok” – mondta kivégzői szemébe Jovan Damjanič vagyis Damjanich János. Nem hazudott: annyija volt e földön, mint a kiskőrösi forradalmár-költőnek, Petrovics Sándornak. Szerb nevük, magyar szívük, semmi másuk nem volt, és nyilvánvalóan, annyit is értek. Oszt tényleg: mire vitték?
Zakariás fia, a sivatag toprongyos prófétája, János, ki a Jordán vizével keresztelt, egy szakadt csuhát hordott. Eledele sáska és vadméz volt. Nem kért többet a teremtőtől. Akinek nincsen semmije, a végén még feje se, az mire vitte, he?
Balboa, aki felfedezte a Csendes-óceánt, vérpadon halt meg egy fillér nélkül. Kolombusz, ha nem is vérpadon, de gyakorlatilag koldusszegényen.
Dosztojevszkij egész életében nélkülözött. Csokonai Vitéz Mihály nemkülönben. Mert mire vitték, tahókám? Mint Dante is. Akinek nincs mit költenie, minek megy költőnek? “Ha költenél, de nincs rá költség?” Mire vitte?
Szent Bernát, a nyugat legnagyobb elméje egy kis szerzetesi cellában lakott egész életében, és innen világította be egész Európát. Állítólag egy ízben kérni akart két aranyat az apáttól, aztán legyintett: ha Jézus megvolt a nélkül, ha az adónak valót kivehette Péter a hal szájából, minek az neki. Akinek nincsen két aranya, de még egy se, mégis mire viszi, mire vitte? Néri Szent Fülöpnek semmije nem volt. Csak szegények, gyerekek, kiknek koldult. Mégis megadott nekik mindent a teremtő Atya - a jóságos Fülöp Atyának.
Pio Atya se tett mást. Böjte Csaba ha ötszáz évig él, ötszáz év múlva is ezt teszi. Koldusok, akik csak koldulnak. Gondolom, rajtuk is számon lehet kérni: mire vitték?
Ignatio de Loyola, aki valószínűleg a leghíresebb baszk, nemes embernek és gazdagnak született, de mikor Pamplona ostromakor nem egy bika, hanem egy ágyúgolyó törte lábát, megvilágosodott és Jézus Krisztus szegény katonáinak, Krisztus maroknyi seregének a rendjét alapította meg. Tudással és nem arannyal, tettel és nem ezüsttel, fegyelemmel és elszántsággal, nem pöffeszkedéssel és kivagyisággal vette fel a harcot az eretnekséggel és győzte le azt. Akinek csak egy sánta lába van, az mire viszi, mire vitte?
 – Nézzétek az ég madarait – prédikálta az Assisibe való Ferenc – nem szántanak, nem vetnek, a teremtő Atya mégis gondoskodik róluk. Legyetek hát ti is szegények, ne legyen semmitek – mondta, s lángoló hite mellett a szegénység ereje hajtotta. Osztakkó’ mire vitte ? Mije volt Szent Mártonnak? Egy rongyos katonaköpenye. Azt is kettévágta, hogy felét a koldus képében eléje álló Krisztusnak adja. A másik fele kincstári darab volt, hát azt nem adhatta oda. A római birodalom hadseregének vértanú századosa: mire vitte? Mije volt Remete Szent Pálnak? Egy barlangja és a nagy lelke. Mije volt Szent Margitnak, aki királylánynak született? Hite. Mije volt Szent Erzsébetnek, Sárospatak királylányának, a szegények gyámolítójának? Két keze, mellyel font és szőtt, hogy ruházni tudja a betegeket. Mije volt Kalkuttai Teréz Anyának? Kötelessége és fogadalma. És Ceferinónak, az első cigánynak, akit a pápa a boldogok sorába emelt, mert papját, templomát védve halt meg a kommunizmus elleni harcban? Hallhatatlan utolsó szava. „Éljen Krisztus király!” – kiáltotta a nemzetüket, hazájukat, minden emberi tisztességet gyűlölő kommunisták kivégzőosztagára. Mire vitte?
A zseniális Cigonya, aki a dél-afrikai festő karrier elől hazapakolt a nyomorba, és jött a Tisza mellé meghalni: mire vitte? Zadravetz István, a Magyar Honvédség tábori püspöke 46’-ban a népbíróság előtt azt mondta a vádlóinak: „az ügyész úr a püspöki aranykeresztet emlegeti. Nézze meg a nyakamban ezt a keresztet: ez nem aranyból van. Volt aranykeresztem, de elvették. Volt aranyláncom is, azt is elvették. Az én ruhám nem a bibornoki öltözet, hanem a franciskánius csuha, és abban hirdetem Krisztus királyságát immáron negyven éve. Elvették az aranykeresztet? Vegyék csak nyugodtan. Nem érdekel. Akkor majd fakeresztet faragok magamnak, és azzal a nyakamban hirdetem az Úrjézus igéjét. Ne az aranykereszttől féljenek, hanem féljenek a fakereszttől, mert a fakereszttel, a fakeresztről váltotta meg a mi urunk a világot.”
Krisztus urunk, ki ezt tette, aki egy szegény ács volt... Ugyan, mire vitte?
Őszintén remélem, szeretném hinni, hogy a kapásból megidézett történelmi személyek példáján a mostani világunk fölkapaszkodott pénzeszsákjai még időben észhez térve, alázatosabbra igazítva – ha a felsoroltaktól nem is –, de éntőlem majd többre viszik.  

2017. december 21., csütörtök

EGY SZÉPEN BEKERETEZETT ÉLET

Utolsó levél a Baráthomnak


Baráth György 
1950-2017

Kedves Gyurka!

Teljesen fölöslegesen írok most, mert bár összefolynak a könnyeimtől a leírt szavak, Te nemhogy a betűket, hanem a gondolataimat is látod immár. És ez nekem megnyugtató, jó érzés, hiszen magam mellett tudlak. Itt vagy a Zolival, a Deszkával, a Csontossal meg mindenkivel. Azon kevesekkel együtt, akik mindig jót akartak nekem. Kitettem a falra a képed. Ott a helyed, ahogy régen is ott volt, közöttük.
Nagyon jó társaságba kerültél, ennek is örülök. Meg annak, hogy most már a kutyád is veled van. Elsirattad akkoriban, de látod: csak van remény, hogy akit szívből szeretünk, aziránt mégiscsak létezik egy kötelék, ami eltéphetetlen, mert az nem a földi törvények, hanem az Ég akarata szerint lett megfonva.
Közben eltagadhatatlanul szomorú is vagyok, mert lett volna még mit megbeszélnünk. Mindazonáltal az élet szélvitorlái hajtanak bennünket tovább, noha olykor – mint most – malomkő őrlődik odabent, húz vissza, hozzád, meg minden egyes szeretett emberhez, a szeretett Kanizsára.
Mégis rendet kell teremteni a gondolatok között. Vigyázzállásban, befelé, rázkódva zokogni, mint a katonák. Tisztelni az élet és a halál összhangját. A rendet.
Azt a rendet, amit Te szerettél, Gyurka.
Kizökkent időben hagytál itt. Erről persze nem tehetsz, senki nem tehet, egyedül az Úristené a felelősség, amiért mostanában két kézzel szaggatja el mellőlem garabolyába a legjobb embereimet. A harcosokat. A hősöket. Akikkel öröm volt mindig együtt lépve sétálni. Előre tartani. Akiknek kérges tenyerük is puhán tudott arcon simítani. Apámként néztem föl rád.
Amikor miattad vádoltam az Istent – ahogy tegnap, első fölindulásomban, a szél karistolta térre kirohanva, a hátratett kezű, akszamétosan bicegő fekete varjak közé menekülve tettem – nem hajtotta le a fejét előttem, hanem csak nézett merőn, csillogás nélküli szemmel, áthatón, mert Ő sosem pislog és kifürkészhetetlen az akarata. Az időtlenség az övé. Miénk meg a gyász. Ebben meg kell nyugodnunk. Biztos neki még nagyobb a magánya, nagyobb a miénktől, amiért a legjava társainkat szólítja maga mellé, hogy hátha örömet hoznak neki, ennyi átélt földi keserűség után.
Hát most elparancsolt tőlünk. Vannak olyanok, mint Te, akik kellenek neki. Olyanok, akik ha kell, munkapadot odahagyva, asztalra borulva, vagy napi teendőik között hirtelen fölbukva elmennek hozzá, önzetlenül, az első szóra, friss erőt adni az Istennek.
Most az Ő arcán alig észrevehető mosoly rejtezik, amint meglát. Személyedben egy hatalmas segítőm állt mellé.
Mégsem tagadhatom el, hogy van a fájdalmamnak, a lelkiismeretemnek és a szeretetemnek egy kopogó hangja, ami Téged illet.
Sokszor beszéltél hozzám, s én hallgattam, mert egy tiszta lélek egyenes falára rajzoltad a mondandódat, amit illő tisztelettel kellett megfogadni. Néha olyan volt, mintha gyónnál, néha olyan, mintha a kötelesség szava szerint adnál útirányt. Köszönöm.
Azt szokás mondani, hogy előbb-utóbb hasonlatossá szoktunk válni ahhoz, amivel foglalkozunk. A lovas a lovához, a kutyás a kutyájához, az óvónő a kisgyerekekhez, az asztalos a fához, a színész a szerepéhez. Te Gyurka, üveg voltál nekem. Áttetsző, egyszerű, olyan anyag, amin a napfény megcsillant. Tükör, ami az igazságot láttatja. Ugyanakkor volt benned rejtély, annyi, mint az üveg anyagában. Mindig ugyanott törtél, egyféle vastagságún érezted ideálisnak a világot. Beeresztetted a melegséget télen és megvigyáztad a hűst nyáron. Akárhányszor nálad jártam, mintha haza mentem volna.
Az életed képén nem maradt homályos folt. Költészet voltál, egymagad. Férj, apa, mester, kerek árnyékú ember. Hajnalonta keltél, dísztelen napokon is szépséget teremtettél. Gyalultabb lélek voltál a nagy átlagtól, mert aki sokat jár a világban, sokat tapasztal, annak elapadhatatlan az ereje. Hogy vágytam én erre az általad elmondottakra!
Emlékszem, ültünk valami gyűlés után, közösen, borba fúló fél éjszakás utolsó napirendi pontot átbeszélve, s míg velünk együtt kacagott a kanizsai holdvilág, Te néha közbeszóltál, csöndre intettél bennünket, a szavak megfontolt mezsgyéjén tartottad a társaságot, és olyankor rád volt hangolva mindenki, mert a szavak ugyan csak szavak, de az menten kiérződik, mihelyt egy igaz ember szűri őket. Nagyon szerettünk. Tiszteltünk Gyurka.
Bekeretezett életet hagysz most itt. A tisztességesség rámájában Nincs benne semmi hiba. Bárcsak sokunkról elmondható lenne mindez! Most ugyan a gyász indul el keserves útjára, de vigasztal a tudat, hogy annyi más kanizsaival együtt ismerhettelek. Hogy kicsit szebbé és jobbá tetted a világot azzal, ahogy éltél, amit csináltál, ahogy tudtál szeretni másokat, bennünket is.
Nem búcsúzom Gyurka, mert egészen kerek bennem a bizonyosság: még találkozunk. Megint együtt leszünk egyszer. Tamás gitározik majd, énekel is hozzá, Kanyó borospalackból tölti majd a félszárazat, Csontos kontrázni fog a Vajda szájharmonikájára, és akkor majd ott lesz mindenki, akiknek a barátságára büszkék lehettünk, és mosoly ül majd az arcunkon.
   Áldjon meg a Jóisten Baráthom!

                                                                                     Pk


2017. december 3., vasárnap

GEMÁNAK

Ifj. Losoncz Rezső - Gema
magyarkanizsai gyökérfaragó Krisztus portréjával

Kedves Rezső Barátom!
Születésnapodon köszöntelek és keresgélem a szavakat, a gondolatokat, miket is mondhatnék, újat, többet, mást, mint amit már tőlem amúgy is tudsz.
Talán csak annyit mondhatok, csöndös tisztelettel, hogy nagyon sajnálom, amiért személyesen nem bírok neked gratulálni. De alighanem, Te ezzel is tisztában vagy, nem kell Téged tanítani. Ahhoz már eleget láttál, tapasztaltál. Tekints el hát attól az apró hibától, kínos és orvosolhatatlan ténytől, hogy most nem tudok a szemedbe nézni és kezet szorítani veled, úgy, mint régen, mindig, mert mostanában ilyen az élet, ez a sors, ezzel kell megbékélni, még ha olykor fájdalmasan elviselhetetlennek is tűnik.
Néha a levegőt kell ölelni a barátok helyett. A körülötted lévő, csip-csup, dolgokhoz kell leguggolva gügyögni, akárha éretlen kisgyereknek kéne megmagyaráznunk, mi a szándékunk, hogy akarnánk visszaállítani, harmóniába hangolni mindazt, ami összezavarodott. Könnyesen, suta szavakat kell ismételgetni. A dolgok zavart különvalója majdcsak összeilleszkedik, mert hatni kell az igének. Nem hullhat a semmibe az ima.
Éhesen, alázattal, nem térdelve, de fejet hajtva kell a szükség előtt belátni, hogy egyetlen járható utunk maradt. Érték mentén járni a világot. Ennyi. Várni kell türelemmel, hogy egyszer, nagyon sokára – vagy éppen sosem, mert ez is benne van a pakliban –, az arcunkba fúj majd a szél valami langyos szerencsét, és akkor tartalommal és értelemmel fog beköszönteni a felismerés, és nevetni fogunk azon, amiért idáig egy üres képkeretet bámultunk, ami mögött a meszelt fal nem mestermű volt, csak mész és fal.
A nagy rejtélyt megoldó ige viszont nem könnyen található.
Tudod Gema, olyan megbúvó a varázsszó, amitől szívdobbanásnyi pillanat alatt megmásul a világ, szóval olyan semmi kis szösszenet csupán, mint a szeptim akkordjából kihallatszó finom hangocska. Egy csengő csilingel, egyet kuncog, mikor megbillenti a huzat. Vagy amikor a vitrinben magától elcikkan a borospohár. Este hallani, lefekvés után, a nagy csöndben, amitől torkon ragad az emlékezés. A törvénytelenség törvénye. Ennek tükrében a keresztutakon rapid befordulással bízni kell a helyességben, és ugyanígy grimasszal tudomásul kell venni, ha megint elvétettük az irányt. De ettől fontosabb a lélegzés parancsa.
Nem lehet a hajósok szokása szerint élni, akik a Jóreménység fokánál mindig aludni vonulnak. Teszik ezt abban bízva, hogy így elkerülik a Bolygó hollandival való találkozást, ami minden élő emberre végzetes szokott lenni. Nem. Az elátkozott vitorlást muszáj megnézni, tatján az örök kárhozatra ítélt, tűzszemű kapitánnyal, aki világvégéig kitartó istenverésként az idők végezetéig kénytelen hajózni. Hiába, hogy szerencsétlenség, irtózat a látványa. Szembesülni kell önmagunkkal. Mert a belátás ellen nem lehet tiltakoznunk, mert olyan, mint a gravitáció. Szükségszerű.
Aztán meg az életből adódóan a Bolygó hollandit időnként meg is lehet csáklyázni. A fedélzetére muszáj lépni. A kárhozat útját bejárni vele. Lógni muszáj, bitangul a kötélzetébe kapaszkodva. Viharban röhögni. Kétkedni muszáj, aztán meg sírni és nevetve hinni. Ég és föld között függve botorkálni, mert ez a testamentumunk szava, e szerint kell megfejtenünk a titkot és remélni, hogy lesz megváltás. Hogy ránk is érvényes lesz, ami másoknak eleve adott. Még akkor is utat tör majd magának ez a bizonyosság, ha van, hogy kisiklik alólunk a talaj, koromfekete hó hullik, inkább pörnye, nem is havazás az már, és elferdül a világ, kibicsaklik a tengelye.
Ez csak úgy viselhető el, hogy állandóan észben meg számon tartjuk: vannak velünk egy nyelvet értő emberek. Olyan emberek, barátok, mint amilyen Te vagy, Rezső.
Ha úgy lenne módom, ahogy az év elején volt, és most meg már nincs: én a Városért díjat legelőször Neked adnám, mert az otthoniakért többet tettél-teszel, mint a templom első padjában pipiskedők többsége. Sajnos, nem adhatok Neked semmiféle díjat, meg nem is hiszem, hogy létezik ellenértéke, ellentételezése annak, hogy valaki jó kanizsaiként az egész életét a környezetének szenteli, olyan önzetlenül, magától értetődő egyszerűséggel, tisztasággal és bámulatra méltó energiával, mint Te, Rezső.
Nem kérdezem, sejtem, hogy Te sem tétováztál soha, ha indulni kellett valamerre. Fátylas, tapogató az otthoni lét, van árnyékos oldala és érett pompával világló napsütötte. Mindkettőt megjárjuk. Te is. Én is. A szobraid láttatják, ki és mi vagy. Honnét nőttél föl a magasba, és hová akarsz majd visszasüllyedni, ha befejezted. A „fahitűség” nálad nem elmarasztaló jelzővé lett, hanem kinccsé. Panteista szellemű veretes szólammá. Olyanná, amivel primitív módon megfogalmazva, és mégis: orgonáló szentek szólnak a kanizsaiakhoz, hogy elkényszeredett mosolyuk őszintébb lehessen.
Az én első számú kanizsai művészem Te vagy Rezső.
Sose feledd, mennyien gondolunk szeretettel Rád. Vigyázz magadra és mindenkire, aki körülötted van, akit szeretsz. Ha őket megvigyázod, más is óvni fog, nem csak ma. Minden nap.
A Jóisten tartson meg sokáig, egészségben, családod körében ugyanolyan tisztának, amilyen tiszta embernek büszkeséggel ismerhetlek!
Isten éltessen Rezső!


                                Pk