JANUÁRI ROVANCS

Komolyan veszem a dolgokat? Nem. Többnyire nem. Kínos belátni, de ez a valóság. Az igazság meg mindenekfelett, mert a hazug kutyát előbb utolérik, mint a sánta embert. Akadnak viszont dolgok, amiknél nincs pardon, ahol merev vagyok és tartom az elveimet, mint egy ledöfött, száraz babkaró. Minthogy e kettősség mentén az életem hálóját fonja a sorsom, ebben a két sarkára nyitott utcában ballagnak a napjaim. Nem csak képletesen mondva: jobbról a Lövölde tér, ahol – mint a kuplé óta tudjuk – „ott mindig hideg van”. Emerről meg a Liget platánokkal, lajbis kányákkal, esővel és megint kisütő nappal, aminek sugarai a januári tócsák tükrében ablakokat nyitnak a fagyos égre.

Ha megjátszom magamat, azt hiszik laza vagyok, pedig nem. Lazának születni kell, azt nem lehet elsajátítani. Bár olykor szeretném, mégsem vagyok az. Tesz-vesz körülöttem a világ. Szavak hangzanak el, képek villódzanak. A leírt, már megírt gondolatok nem mozdulnak bennem. Azok szentek. A vágyaim is. Az emberek többségéhez hasonlóan felszínesen is szoktam ítélkezni. Az ilyen esetekből okulva igyekszem tanulni, ismételten nem hibázni. Ám úgy vélem, annyi tapasztalat szorult belém, hogy már szét tudom szálazni mi az ami hasznos, szép meg jó, és mi lenne az, amivel foglalkozni sem érdemes, mert kártékony rám nézve és másokat is bánt, rontja a már kiforrott világképemet, ami csak rossz irányba vinne.

Kezdem kiismerni a jó embereket. És elutasítom a rosszakat.

Egyre inkább kerülöm a felszínes beszélgetéseket. Tartalomra, mélységre és minőségre törekszem. Mindez nem azt jelenti, hogy számomra nehéz vagy súlyos vagy komor, netán örömtelen lenne a társalgás folyamata: szeretem hallgatni az értelmes embereket. Lehet valami tartalmában mély és minőségi, akár nehéz is, és lehet az eszmecsere ettől még simulékony, könnyed, akár örömteli, humorral telített is. Lehet. De az ilyesmi ritka. (Apropó, ritka. Tegnap láttam egy fehér holló fotóját. Kék volt a madár szeme, a tollazata pedig fakó, beteges. Valahol a briteknél fényképezték le, hol máshol is lehetne találni ennyire bizarr teremtményt? Azért már bánom, hogy nem mentettem el a képet.)

Legfőképpen magammal egy intim szövetséget szeretnék. Sok szeretettel. Aztán, ha ez megvan, akkor egy másik lépést kéne megtenni, szerelemmel, odafordulással, törődéssel, megtartással, biztonsággal, emeléssel, öleléssel, meg nem szűnő kíváncsisággal és rácsodálkozással. Fügefalevéllel, tengerparti balkonon való napozással. Szóval, nézek, látok és leltározok. Elemzek, aláhúzok, kárfölbecslést végzek, majd utána összeírom a kincstáram legújabb szerzeményeit.

Mindehhez sokat olvasok. Kápráztató, szédületes miket írtak rólunk már száz évvel ezelőtt. Még a középszerű írók is tökéletesen ismertek bennünket. Megdöbbentő. Olykor elfog a páni félelem, nincs is mit megírni már: mindent elmondtak a régiek. Ismételni meg minek? Pláne rosszabbul, sekélyesebben, szegényesebben. Hallgatni viszont jó.

Nem szeretem a színházat. Szeretem a barátokat, a természetet, és ha néhanapján képes elhitetni velem a csodát, akár a művészetet is.

Mi a fontos? Igazából mindaz, amit elsoroltam. A fény, az értelem, a békesség, kicsit a jövő bizonyossága. Hogy a világ egy élhetőbb, elfogadóbb, nyugodtabb, örömtelibb hely legyen a gyerekeim számára. Gond van azért bőven. A felszínesség, a hanyagság, az igénytelenség, a közöny, az önzés már most is a sírba eresztő kötele ennek a világnak.

Akad tehát dolgunk másokkal, de inkább önmagunkkal: bőven.

VIRRASZTÁS

                                                                                                                          A.

Fotóm a Farkasréti temetőben

Ha ügyelek arra, hogy gondolataim vadhajtásait elhagyjam, akkor a nyers évszám 1980 lehet. Forró tavasz volt. Azért jött az április, hogy virágport fújjon az arcunkba. Annak a kerek esztendőnek, annak a tavasznak a végzete mintha csak tegnap lett volna. Régebben nem láttam be, de ma már tudom: nem a nagy dolgoknak van a legfájdalmasabb haláluk. Hanem a kisebbek az igazi tragédiák. A sokévnyi ügyek sajgása az idejük kifutásával együtt csitul. Mire befejeződnének – elhalnak együtt. Ám az egyszeri, megismételhetetlen percek, órák, a megismételhetetlen napok, vagy akár a megismételhetetlen hetek elveszejtése, azoknak a lezárása már egy másfajta irgalom függvénye. A belátásé. A lobogó bizonyosságé. Nehéz mindezt megélni. Nekem magamtól legalábbis nem megy. Sosem ment. Majdnem lehetetlen föladat. Némelyikre még ma is fölriadok. Álmodok, aztán eszmélek. Az ágyon ülök, fölhúzott térdekkel. Mellkasomat markolom, hallom a nyaki ütőeremben a vér csörgedezését, mert megint április van: tíz éves lennék, egy vasárnapi vásárban bámészkodok. A Kistemplomtól a Fruzsa sarkáig sátrak sorjáznak a járda mellett. A kirakodóvásár a napos oldalon zajlik. Oda szorul az ájult meleg a fölpikkelyezett beton járda meg a vakolt házfalak közé. Nyári a hőség, csorog a hátamon a víz. Nyújtogatom a nyakamat az embertömegben, ami rendszertelenül hömpölyög a pultok előtt. A svéd ABBA zenéjétől lüktet a levegő. Buffog a körhinta szekrényszerű hangszórója. Cukormázba vonják a pulzáló slágert az édességes sátrak ponyvái alól áradó egzotikus illatok. Törökméz meg barna karamellák, vattacukor, zselés kígyók, frufruk, spirálos színkavalkád, epret vagy málnát utánzó bonbonok kupacokban, és az ostyahalmokat elborítja a csokoládé máza. A sokadalom egy bazári sátor elé sodor. Vegyes képet mutat a portéka, olyan akárha egy kalandor a csempész holmiját pakolta volna ki. Bizsuk, láncok, karkötők, tarka kendők, műselyem és nejlon sálak, aranynak tűnő sárgaréz gyűrűk, foglalatukban a legolcsóbb üveggyöngy, kis ládikók, hamis kagylókkal kirakott ékszeres dobozka, zenélő balerina pattan elő belőle. Mellette zsebtükör, piros szív és meztelen nő a hátulján. Plasztik fésűk, kefék, illetlen képekkel ellátott kártyapaklik összevisszaságban, játék trombita és olaszoktól hozott szájharmonika. Nézem a bibircsókos eladó asszonyt, épp egy seregnyi vevőt szolgál. Az én vállam pedig közben megrándul – ma sem tudom pontosan mitől – lassan, sunyin elkezdem nyújtani a kezem egy öklömnyi Szűz Mária szobrocska felé, s ahogy tenyerembe simulva megérzem a gipsz öntvény tompa hűsét, ordas sietséggel teszem is zsebre, majd lépek hátra, elfulladó torokkal furakszom az embermasszába. Aztán hazáig futok. A Petőfi utca árnyékos részén a falnak vetem a hátam. Zihálok. Sípolva szedem a levegőt. Majdnem tíz éves lennék. Már tisztában vagyok a bűn fogalmával. Elő-előveszem a zsebből, nézegetem a szobrot. Éppenséggel nem érzek semmit. Nincs kielégülés, és a lelkiismeret sem szólal meg bennem. A vacak kegytárggyal nem tudok mit kezdeni: becsúsztatom alulra a szomszéd ház bádog ereszcsatornájába. Múlik a napom, el is feledkezem róla. Este mégis eszembe jut. Kiosonok a házból. Csukom az utcai kaput. Pár lépés után földbe gyökerező lábbal percekig állok az utcán. A szomszéd csatornája alul zöldessárgán világít. Fény hasít a koromsötét éjszakában. Beragyogja a teret.  Nagyon megijedek tőle, noha a fölismerés hamar átcikázik rajtam. Foszforeszkál a szobor. Tanultuk. Megtanultam én azt az iskolai leckét.
Ma már nem tudnám felmondani. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban foszforeszkáló anyagból volt az a kicsiny Szűz Mária. Nincs, nem létezik negyven valahány évig égő tündöklő fényfesték. Mégis ég bennem. Azóta is világít. Könnyfakadásig bántja a szemem.

SORTŰZ EGY FEKETERIGÓÉRT*

 

Hétfő reggeli fotóm

Vasárnap átadták a budapesti Városliget új gyöngyszemét, a Magyar Zene Házát. A Liget Projekt keretében felépült új intézmény egyik fontos eleme lett annak a grandiózus építkezés sorozatnak, amit most Európában a legnagyobb kulturális beruházásként tartanak számon. A Szú Fudzsimoto japán sztárépítész által elképzelt épület még el sem készült, máris hatalmas sikereket tudhatott magáénak. Szakmai körökben az idei évben a világon leginkább várt tíz legjobb építmény közé került, számos nemzetközi díjat, rangos elismerést kapott maga a terv is. Most, hogy teljes pompájában áll az épület, a látványt elnézve: az ovációk teljesen jogosak. Budapest egy új ékszeres dobozzal lett gazdagabb.

Ha valaki azt hinné, hogy a jelenkori Magyarországon, pláne annak fővárosában egy vitathatatlanul világhíresre sikerült intézménynek mindenki felhőtlenül tud örülni – alaposan téved. Az anyaországban ugyanis minden kicsit másképp van, mint egyébként azt feltételezné a normális többség. Még el sem ültek a Magyar Zene Háza megnyitóján fölcsendülő akkordok, máris megszólaltak az ellenérdekelt politikai térfélen a repedt harsonák, vészriadót fújva. Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a főpolgármester valami infantilis dactól vezérelve látványosan nem vett részt az ünnepségen. Arra sem térnék ki, hogy a magyar ellenzék idáig milyen kisstílűen hergelte a közvéleményt a tervek megvalósulása ellen. A sok méltatlan és dühítő támadás között viszont már akad olyan izzadtságszagú megnyilvánulás is, ami közröhej számba megy, érdemes megemlíteni, mert a humor, a kacagás nem csak Budapesten, hanem mifelénk, a vajdasági magyarok között is jótékony hatású.

A kormánypártisággal aligha vádolható 168 óra bombasztikus fölvezetéssel kommentálta a Magyar Zene Háza kezdő napját. „Gyilkol az épület” címmel jelent meg egy cikk.

A szerzője azt próbálta bizonygatni, hogy „hatalmas hiba” van az új épületen: a nagy üvegfelületek miatt madarak tömege fog elpusztulni – jajongott a zsurnaliszta. A 168 óra skriblere érvként rögtön be is mutatott egy kora reggel – az ominózus épület közelében – lefotózott döglött feketerigó-tetemet. Értik, ugye? Egyetlen kimúlt feketerigóról van szó, s bár madárbarát vagyok, hisz egy szelídített csókával osztom meg a lakásomat, azért belátom, hogy ez az egy árva madártetem meglehetősen szerény argumentum egy ilyen volumenű ügyben. Ezen az alapon ugyanis Budapest összes, üvegfelülettel gazdagon ellátott irodaházát le kéne bontani.

Érdekelt a dolog, hétfőn reggel jómagam is szétnéztem a környéken. A környezetbe harmonikusan belesimuló, légiesen áttetsző épület óriási üvegfelületein ott vannak a szokásos madarakat elriasztó sólyom árnyképek. Tehát, egy kimúlt feketerigó miatt megy a hisztéria, amiről senki se tudja miként pusztult el. A napokban jó eséllyel ki is hűlhetett, megfagyhatott, esetleg mérget evett. Ha nekirepült az üvegnek, akkor meg pont nem volt életrevaló, a természet bölcsen szelektál. Lehet rajta sápítozni.

A károgókkal szemben viszont meg tudom mutatni – minden nap ott futok el mellette – azt a pörzsölt öreg platánfát, aminek a törzse még a nyáron égett kormosra, amikor a sakálrészeg "Ligetvédők" tábortüzének lángja belekapott. A koszlidércek persze eliszkoltak, eszükben sem volt oltani: a közeli építkezéseken dolgozó melósok léptek közbe, megfékezték a lángokat. Szerencsére a vén fa megmaradt. Vagy 150 év emlékezete veszett volna oda vele. De most Budapesten búsong az ellenzék. Vasárnap este megint savanyú lett a szőlő. Valami sikerült, amit ők nem akartak. Túlerőltetett paródia az egész, de szerencsére mi jól szórakozunk.

A magyar ellenzék kénytelen leszállni a Magyar Zene Házának sikertelenségére sarkantyúzott döglött lóról. Gond egy szál se, föltalálták magukat: átnyergeltek egy döglött madárra.

                           Pk

*Az írás forrása: Magyar Szó, Kilátó rovat, 2022.01.26.

Valkay Zoltán: Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között

Pósa Károly achillesz sarkai
Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold- vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és víz alatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája, illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével fata morganaként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világokról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Élet- és alkotásmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Herceg Novi

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt elmozdított és rétegelt síkok, másrészt színes kaleidoszkópszerű képeken; csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi – nem a tenger alját –, hanem a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződése; amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimpszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot...   

Ulcinj

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz-, azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres.   

Mediterran 2.

A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednének azok ki a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...   

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé.” És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellenállni. A tenger női sóhajjal felérő kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. A tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges.

Mediterran 1.

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között megtörténik velünk…

(*Pósa Károlynak a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban, október 20-án, Magyarkanizsa városnapja alkalmából megtartott Hazatalálás című tárlatán elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)
Az írás eredeti változata itt olvasható: Magyar Szó, 2021.10.30

Pósa Károly: TÉLI FAGYOS VERS

Meleg eső az arcon:
januárban ingyen.
Fehér és ezüst kárpit a tetőkön,
hótakaró – talán ez minden.
Csöndös kérdés:
Mi tévő az ember a kinccsel?

Fagyottak az utak, a sorsok,
a puszta utcák huzatában fázom,
s míg a volt lángot bámulom,
a sötét fényben
arra gondolok, ahogy lobogott.
Hogy hol van az én hazám.

Hogy ki és milyen szívvel
tér be hozzám, akivel mennék
hóesésben, napsütésben
azt akarnánk, amit tennénk.
És nem érdekelne Jób,
gyásza sem vére-erénye.

Hidak alatt összefogódzva,
madarak röpte törne ketté.
És szerte mindenütt jég lenne,
ahol lepel az éj.
Lennék, úgy lennék,
amilyen jó sosem volt még.

NAPLÓ - 151.

 

Gyimesfölsőlok 

Múlt szombaton még tavasz volt. Üllőn, ebben a Pest megyei településen, a vecsési járásban ért a januári kikelet. A téli világ élénk színekkel lüktetett. Odébb, a szemhatár fokozatosan egybemosódott: a föld belekapaszkodott az égbe, melynek boltívén repülőgépek húztak. Láttam a WizzAir lilás gépét, aztán a holland KLM kék szignósa tűnt föl, de nagy robajjal az Emirátusok sasos Boeingje is ott húzott el fölöttem. Tekergettem a nyakamat. Az üllői promenádon a nedves talajból gőzölgött és szétterült a pára. Madárcsicsergés mindenfelé: mintha nem is január közepét, hanem legalább áprilist írnánk. Hétágra sütött a nap, apránként elöntötte a házak falát a fény, és a szív tájékon meleg dobogást éreztem. Olyan kék volt az ég mintha valami hatalmas tengerszem lefelé fordított tükrét látnám. Sokáig vártam, sétáltam, egy darabig ácsorogtam is. Kigombolt kabátom alá befészkelt a langyos levegő. Nem a közvetlen részletekre gondoltam: a nagy egészet akartam észrevenni. Míg lépdeltem Üllő egyik tágas utcáján az járt az eszemben, hogy mennyire más lehet egy új építésű házsor valamelyikében lakni, ott élni, hogy milyen egyjellegű, száraz ízlés szerint felépült lakóházak sorjáznak mellettem: valójában nem csúnyák, az nem mondható, hogy rútak lennének, hisz látszik, némelyiknél a méregdrága kovácsoltvas kerítésre, máshol az igényes térkövekre, megint máshol az épülethez simuló tágas teraszra nem sajnálták a pénzt. Mégis – hiányérzetem volt. A gyakori dupla garázsbejárókat, a hivalkodó üvegfelületeket és a gyerekeknek az udvarra épített privát játszótereket elnézve mégiscsak maradt bennem űr. Valaminek a hiányát éreztem. Túl steril volt a környezet. Minden új, frissen mázolt, tegnap kicsomagolt. Végül arra döbbentem rá, az öreg fák hiánya öli meg az új településrész képét. Sehol, még az udvarokban sem láttam fát. Tuját, sövényt az mindenfelé, de aki ezeket a divatos díszcserjéket fának meri nevezni, az még nem láthatott, nem karolt át titokban igazi kétszáz éves matuzsálemet.
Egy hét sem röppent tova, betoppant a tél. Az igazi, a farkasvonyító. Megállt a küszöbön és a fagyott földbe belerúgott irgalmatlan csizmájával. Meglepődtünk rajta? Zömmel – gondolom – igen. Legalábbis én nagyot néztem szombat hajnalban, amikor a kitárt ajtóból megláttam a havas tornácot és a fehér háztetőket. A kora reggel tompa kék derengése olyan volt, mintha az aznap éjjeli álmom nem ért volna véget, és folytatódna éteri történetem a kinti, hirtelen megdermedt levegőben. Fülrepesztő csönd vett körül. Mélyen, tüdőre szívtam a jeges külvilágot. Az élet java részét falak között, burokban leélőként a szabadság tiszta levegőjét szívtam be. Aztán arra gondoltam, mennyire elvesztettük az egészséges létről alkotott képünket. Lám, a januári havazás is enyhe döbbenetet okoz. A mostanában született magyar gyermekek alig láthattak havat. Mondják, igen nagy a valószínűsége, hogy az időjárás változásával a legújabb generáció egyre kisebb eséllyel fog hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Hisz lesznek olyanok, akik a saját utcájukban rendes, egy-két arasznyi havat sosem láttak. Pár hópihe beköszönt majd, meglehet. Fáradtan fognak hullani alá, a mínuszok nélküli latyakot hizlalva, de az igazi, édes, víz-szagú hó paplan csak akkor lesz élvezhető, ha befizet a család egy telelésre valami jó nevű hegyvidéki üdülőhelyen. Ezt megszokni embert próbáló föladat. Keserves fölismerés. Hogy néha hidegen karcol a lélek, hó alá kerül sok minden. A fagyos kilincseket sajgó érzés megfogni. A kéz melege nehezen járja át a templom előterének vas rácsát. Mégis fogni kell, markolni és hinni, hogy jobb lesz.  
Két szombat. Egyik forró volt, verőfényes. A másik dermesztő, hűvös lett. Akár az élet.   

                       Pk

13 év a vízen

Cseh Tamás és Kanyó Zoltán

Január 6-án keresztelkedett meg Jézus a Jordán vizében. Kijelölte az életútját. Volt egy elrendeltetettség, ami végül beteljesedett.

Hogy mi miben mártóztunk meg? Változatos. Nem egyértelmű. Tartok tőle, a ma embere semmiben sem tud, vagy már nem is akar alámerülni. Jobban alszik, ha csak sodródik az árral, a térbe kivetetten. Belemenni, eggyé válni, felvállalni valamit elsősorban felelősség, másodsorban bátorság kérdése. Mázsás terhekkel nehéz ugyanis fennmaradni. Szabad a döntés, amit meghoznak az emberek és azok következményeit is muszáj elviselniük. Tehát inkább elkerülik a mélységet, ami átvitt értelemben egyenlő lehet a családdal, az elhivatottsággal, a kötelezettségekkel, és még sok egyéb dologgal, amiről korunk embere szeret egy kézlegyintéssel megfeledkezni.

Csak az a rohadt pénz. Mindennek a mércéje. Akörül forog az élet. Pénz ellenében a hibákat sem kell beismerni. Pedig hát, amit teszünk, azzá válunk: nem tudunk elvonatkoztatni a cselekedeteinktől. Dögbogárnak meg dögbogár marad a fia, akárhogy próbálna színes pillangónak látszani.

Mindazonáltal most az igazi vizekről írnék. Mondhatni, rám a Tisza lett örök hatással. A folyó, aminek medre, sodrása és iránya van, célja, a kezdetektől, a forrásvidékétől számítva egészen a torkolatáig, ami a bevégeztetettség. De fürödtem a Járás kanálisaiban, bányatavakban és tengerszemekben, Macedóniában és Székelyföldön egyaránt. Buktam az Égei- és az Adriai-tengerbe, úsztam a Neretvában és a Maricában, elég sokat és sokszor a Dunában is. Egyszer a Balatonban is úsztam. Nem voltam oda érte, de a felhők áttetsző redőire emlékszem, azok szépen fodrozódtak fölöttem. Gimnáziumi osztálytalálkozóinkat az utóbbi időben a palicsi jachtkikötőben tartjuk: mikor a holdfénynél kiosonok a mólóra, a régiek már sejtik, megint belecsobbanok a tóba, ki nem bírnám. Mintha megtisztulnék. Biztos úgy is van.

Mivel néha úgy érzem, az élethez kár Shakespeare-t olvasni, hisz mindannyiunk léte egy-egy fordulatos királydrámával egyenlő, inkább figyelek a közelemben elguruló képekre, hangokra. Nem érdekel már mi van a másik kontinensen, ellenben nagyon is számít, miféle zörejeket hallok a szomszéd szobából. Kicsiny, tipegő lépteket, mintha apáca járna csöndben odaát, vagy robajló zúgást, kukorica daráló, netán szártépő gép hangját, esetleg szeptemberi dongó zümmögő, utolsó röptét: egyáltalán nem mindegy. Az sem az, hogy időnként még most sem tudok uralkodni az érzelmeim fölött. Ezt jó lenne levetkezni. Tapasztalatnak nem vagyok híján, nem is értem, mi végre még most is, hogy olykor vastagabban érzek a kelleténél. Csak remélni merem, nem hiba ez, hanem valahol erény, de legalábbis megbocsátható viselkedés.

Január 6-a lesz. Holnap lenne a barátom 72 éves. Tizenhárom éve pihen. Tizenhárom éve minden nap látjuk egymást, félmosolyú képének az íróasztalom felett van a helye. Néz. Néha mintha összeszűkülne a szeme. Incselkedik velem, s hagyom magamat, a sugallatára rendre belefeledkezem azokba a tavakba, tengerekbe és folyókba, amelyeknek egy-egy csöppje is arról ad számot, hogy az önzetlen szeretet hatalmát semmiféle evilági törvény nem képes fölülírni.