2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2009. december 11., péntek

Folytatásos elbeszélésem V. rész (részlet) Alant pedig a folytatások szép sorba, visszamenőleg


Penovác Endre festménye



Ha még nem mondtam volna, akkor most mondom, hogy ő volt a Tekintetes úr baba-állítgatója.

Hogy honnét lett neki ez a zsíros stallum, már nem tudom. Nagyon régi szokásként élt, hogy vasárnap délutánonként, a város előkelői, az önkéntes tűzoltó egylet tisztjei, a laktanya kuglipályáján összemérték tudásukat. Ingujjra vetkezett, hózentróglis, sportcipős urak szivaroztak, fröccsöztek ott. Hörögve gurultak a márványgolyók a tükörsima pályán, a keményfa babák fület fájdító csattanással rebbentek szanaszét, és ha dőlt a vezér, teli fát ordított mindenki. Ilyenkor Nebörösö a pálya végén a disznóbőrrel bevont, lószőrrel kipárnázott ütközőfal mellett posztolt, ugrott, állította a helyükre a kiütött babákat és a golyóbist egy teknőszerűen megformált lejtmenetre tervezett vályúban szépen visszaküldte a játékosoknak. Az urak pedig hónaljban izzadtak, hátukra ragadt a vászoning, kipirult az arcuk, trágár szavakkal illették a szerencsétlen kezüket és gratuláltak a jó passzban lévőknek. Úszott a férfiasság szaga a légypiszkos villanykörte fölött. Estefelé rend szerint már a pályán hangos nevetés bodrozott, zajos kvaterkázásba fulladt a sportdélután. Az urak, egyleti tagok koccintgatva csiholták egymás eszét. Nebörösönek a győztes papírbankóval fizetett. A kis Rohacsek, a szertáros segédje számolatlanul hordta a hűvösen gyöngyöző ledrótozott verseci palackokat, amiket rendesen a kisebb lajtoskocsi ciszternájában tároltak. Egészen sötétedésig tartott ez a graciózus hóbort. Lámpagyújtásra aztán behallatszott az első fiákerok érkezése, az urak arca - szája szegletükben félmosolyukkal - az utcáig kisimult, ábrázatuk komolyra igazodott és a hites feleségek a vacsoraasztalnál a régi urukat láthatták, halk szóval, parancsoló tekintettel, kimért derékkal.
Tudatában voltak azzal mindannyian, hogy az ivócimborákkal agyon ütött időt az ember a családjától vonja meg.
Azt meg már csak a bölcsebbek, a megvilágosodottak vallják, hogy a családra fordítottat meg a Jóistentől.
Csak a Tekintetes úr maradt még egy darabig, egyedül, tűnődőn üldögélve. Asszony, család őt haza már nem várta. Ilyenkor nehéz csak igazán lesütött szemek helyett állni a Teremtő tekintetét.

(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem IV. rész


Penovác Endre grafikája


Nebörösö hersegve harapta az almát férgestől, pállott szája sarkán csorgott az édes lé, kapafogai sárgán villogtak, és átszellemülten csámcsogott.
Ha minden város esze a tanács, és a templom a jobbik - a kocsma meg a rosszabbik – lelke, akkor a piac a város hasa. Éhen maradva nem erisztett el senkit. A macskakövekkel szépen kirakott, akácfákkal szegélyezett teret minden idegen az orra után meglelhette. Sercegő zsír és tejtermékek szaga ülte meg a körüle szétfutó huszárszablyaként ívelő téglás gazdaházakkal szegélyezett utcákat. A súlyos szárazkapu bejáratok körül gipszből készült díszek, sárkányok, angyalok, szőlőindák meg a világ túnnansó végéről ide álmodott jelek, domborulatok ékeskedtek. Jómódot hirdettek a palatetők, amiken a moha selyme úgy meg szeret élni, a vörösréz csatornák szakállas pofájú ördöngös figurái, a három lábnál is magasabb rolós ablakokban lógó nehéz függönyök, a fölfelé kapaszkodó köznaponként is pecsenyeillatot lehelő nyújtott kürtők.

A cselédek éjfélkor álmos képpel dagasztották a kenyértésztát, hogy pirkadat tájékán a kényes természetű háziasszonynak kisüthessék a friss cipót.

Ezeknek a cselédeknek mosószappan-szagú volt a hajuk, és a keményítőtől ropogott a kötényük. Sárgaréz csatos cipőiket nyersgumi talppal megragasztották, minek után olyan hangtalanul tudtak surranni a kivikszelt parketton, rideg fajanszcsempén, akár a pirkadatkor hazaóvatoskodó szellemek. Végső soron a háziak előtt ők sem voltak egyebek, arctalan, jellegtelen lényeknél. Jöttek-mentek, kit-mikor csaptak el, vagy küldtek tanyára. Dolguk volt a lehullott meg még éretlen birsalmák egybegyűjtése, amiket ősz végéig a szekrényeik tetején érleltek. Szaglottak is attól a cselédszobák! Mintha ádvent derekán is a mezítlábas nyár virgonc kacaja lengte volna be az ablaktalan, máló vakolatú, napfényt nem látott odújaikat. Náluk penészedett a fal, a sarokban szegényes batyujuk gunnyasztott, és a kinti világ, az utca történéseit zörejekből emésztették csak. Hogy köszönt-e a bakter, vagy már megint szunnyad, bagzanak-e a macskák, danol-e hazáig a pityókás Gugyera? Aki figyelt, így is csak kihallotta a világ zegernye ügyeit.

A piac pedig már hajnal előtt fertályórával éledezni látszott, bezörögtek az első kordék, ráfos szekerek, dorozsmai kocsikon a messzebbről érkező kereskedők, iparosok, tehetős mesterek. Libbentek a harmattól nehéz viaszos vásznak, seperc alatt nőttek a ponyvákból eszkábát sátrak. Reggeltől napszálltáig folyamatosan zsongott, lüktetett a tér. Emberzsivaj kavargott a zöldségesládák, föltornyozott gyümölcskupacok között. Minden teremtményt rakott áldással várt a piac.
Volt aztán olyan is, aki bort árult, pálinkát vagy éppenséggel titkolt portékát, levetkőzött ősz tájékán szűzdohányt, aminek nyomát hegyes tekintetű fináncok vizslatták. A legveszedelmesebb, de igen kelendő mégis a szó volt. A politikát, a hadijelentéseket, esélyeket, fronthelyzetet pusmogva taglalókra sovány bizalommal tekintettünk ugyan, de meghallgattuk őket, mert a tilosban járás valami-féle férfias izgalommal töltött el bennünket.
Későbben megfogyott a bátorságunk, mert a kelleténél hangosabban gondolkodó izgágák között szétütött a hatalom, a kakastollasok szuronyokkal böködve párosával vitték őket a városba. El is dugult szép csendbe az effajta tevékenység, mert ahogy azok a kedvetlen idők mind nagyobb fodrokat vetettek, amúgy is megtudtuk az erjesztő hírek vastagabbját. Megcsöndösödött a nép, akár a mák vetésének idején szokás.

Egyedül tán csak Nebörösö élte régi világát. Neki varjúhájjal volt sütve minden napja. A legjobban nyáron élt, amikor az utcákon sorakozó fákról cigánymeggyet kosztolhatott. Ette két pofára, almamennyi belefért. Finom a cigánymeggy, szereti, aki szokva van a savanyú dolgokhoz. Akinek üröm az élete, annak ez is édes.

Ha utólag belegondolok, igazából nem is volt rossz sorsa. Csütörtökön meg vasárnap, heti piacok alkalmával köszöntött rá a szebb világ. Vetettek neki ezt-azt. A bunyevác pék a hajnalban kisült cipójából hasított neki. Olykor káposzta torzsáját nyomták a markába, ami olyan csemegének számított, hogy azért még a tanító gyereke is birokra kelt. Zsebe elgurult vöröshagymákkal, krumplicukorral, aszalt szilvákkal volt teletömve, és erre az alaktalan gyurmányra nagy tarka tányérricaszemek ragadtak. Jószívű kofáktól ekkor-akkor kicsattanóan piros, de már ütődött vagy kukacos almát kapott, amiért a városi népek pénzt nem adtak. Csak az a sok, földjéből élő szegény ember tudja, hogy a legédesebb gyümölcsökben és a leglevecsesebb termésben érzi otthon magát az ostoba kis véglény, ami előkóstolóként véleményezi a természet ajándékát, hogy aztán a teremtés alja és koronája, pondró az emberrel ketten, közösen dicsérhessék az Égiek ajándékát és a Mindenható nagyságát.

Nebörösö nem tudta mi az, hogy sors, nem tudta mi az elesettség, mi az, hogy nincstelen. Ilyen cifra gondolatok nem foglalkoztatták. Mint ahogy más se nagyon. Ha ugratták, fejében elméje föl sem kapaszkodott hozzá, bárgyún vigyorgott és a világ rendje valójának vélte, hogy folyton az ő rovására ment az összes ízetlen tréfa, a vastag viccelődés. Hiába. A jámbort az ég madaraitól éppenséggel csak foldozott, ütött-kopott vanja különböztette meg.
Furcsa nevét is egy ilyen feszes szó, hahotát kiváltó eset kölkedzette. Mert pihent emberek sokszor ilyeneken köszörülködnek.

Két másik ember és a kiálló bordájú Nebörösö herekévéket rakodtak, valahol kint a Döme-dűleje melletti sütős földeken. Ökörnyálas szép ősz volt, a negyedik kaszálás ideje múlott. A távoli horizonton szürkén kapaszkodott az égbe a zentai városháza nagytornya.
A kanális partján bíbicek vitatkoztak, fosógémek húztak hazafelé. Nedves, nehéz földszagot szuszogott ki magából a legelő, messzebb tehenek feküdtek. Velük kérődzött nagy lustán minden. A lovak is csak álmosan pillogtak a hámban, a here meg már toronymagasan állt a kocsin. Ketten adogatták, egy odafönt igazította. Sorra vették a körösztöket. Ha az egyik elfogyott, Nebörösö összekaparta a pár maréknyi szétszóródottat, az se menjen veszendőbe, a lovak meg pár lépéssel odébb mentek a szomszéd stációhoz, mert legfölül a gyeplőt megrántó Ábris gazda előrébb gyihikelte őket. Ilyenkor megfeszült az istráng, kenyetlenül csikordult a kerékagy és a kocsi odaimbolygott a következő, még érintetlen rakáshoz.

Nehéz volt már a teher, erőlködött a rudas. (Amióta a falánkságuk miatt a Názáreti megátkozta a fajtáját, nem valami jól megy soruk, folyton éhség gyötri őket. Ha tehetik, álló nap csak esznek hiába. Úgy kell nekik, miért nem vitték be Jeruzsálembe az Urat! Bezzeg a butának mondott szamár szót fogadott, abbahagyta a legelést, jámboran engedelmeskedett. Azóta jól tűri az éhséget, nem válogat, mint a finnyásabb atyafisága…)

Egy idő után annyira fölpúpozták a herét, hogy villáról adogatva már nem érték el, és üggyel-bajjal dobálva lehetett a bogárhátra pakolt rakományt tetézni. Nebörösö liheget, erőlködött. Tarjagos képén világított a ragya, a kévék mind nehezebbnek tűntek, Ábris meg egyre hajtotta őket. Sietett, már csak két köröszt volt hátra. Éjszakára az idő is fenekedni látszott, vissza már értük nem akart jönni. Ha meg a here szétázott volna, berohad, a kecske is csak muszájból lát neki. Mifelénk a paraszt mindig úgy okoskodott, hogy körömszakadtáig védte a maga vélt jussát. Inkább beragadt a sárba, de a dűlőút szegélyét is odaszántotta parcellájához. Kivágta a kétszáz éves körtefát, hogy árnyékot ne vessen a földjére. És ha nem is vet, a szomszéd ne egyen belőle… Hát Ábris gazda is imígyen okoskodott. Rakatja tengőtörésig, amíg fölfér az utolsó kéve is, aztán előkerül a kötél, a lánycsöcsű almafa ágból farigcsált kukával és körösztbe lekötik a házhegynyi rakományt. Jól van az úgy nagyon! Arra gondolni sem szabad, hogy esetleg árokba fordulnának, mert akkor borulhat velük a mindenség, lett ebből már emberhalál is.
A nagy igyekezetben a kender hajtószár visszacsusszant a bakra, mint egy döglött óriáskígyó. A gazda – vesztére – Nebörösönek rikkantott föntről, hogy nógassa meg a lovakat.
A következő köröszt alig tízlépésnyire volt. Nebörösö megragadta a hajtószárat, és nagyot rántott rajta.

Nem számolt vele szegény feje, hogy a ló legalább olyan okos állat, amilyen komisz is tud lenni.
Az ostoros, amint megérezte a bizonytalan, idegen kezet, megugrott helyből, Ábris gazda meg egyensúlyát veszejtve lebucskázott az emeletnyi magasból és nagyot puffanva a tarlóra csapódott. Port ver föl a háta. Egy ideig szava se volt, csak hápogott nagyokat, megtaknyosodott a szeme fehére, kimaradt belőle a levegő. Később, ahogy visszasomfordált belé a szusz, ordítani kezdett, és bár a szentek némelyike és a szentségek igen sűrűn, cifrázottan szerepeltek benne, nem nagyon hasonlított imádsághoz.

Nebörösö lapított, és ronda arca cserép módra széttöredezett félelmében. Pedig a szájra öblös gazdának nagyobb baja nem esett.
Aztán valahogy fölfért az utolsó kéve is. Amikor a Kékköröszt mellett cammogtak hazafelé, Ábris az ostorával a feszületre bökött, és bosszúsan, nevetve megjegyezte, hogy ha Krisztus urunk fölött az INRI tábla zsidóul rövidítve Jézus szent nevét jelenti, akkor „ennek” - és itt Nebörösöre mutatott – a Ne Bízz Rá Semmit pernahajdernek a bitófájára egy szép napon NBRS-t kell a feje fölé ácsolni. Mert egyszer megérdemelten akasztani fogják, mint kondért a szolgafára, az már most olyan biztos, mint a parancsolat.

Attól a naptól fogva Nebörösö az lett ami. És nevéhez hűen tényleg ódzkodtak bármi fontosat is reá bízni a jónépek.
Megmaradt az akloknál, a birkák között, sarlózta a paréjt a disznóknak, vizet húzott a kútból, ölfát hasogatott, vagy telente kékülő ujjakkal nádat segített vágni.

Csak egyetlen komolyabb dolga akadt, de abban aztán igazán ellázasodott a munkája. Ám azért nem kevesen irigyeltük.
(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem III. rész


Középen szegény jó barátom. Örökre középen marad.

Az új úrnő közvetlen volt és mégis távolságtartó. Hangjában indulat soha nem rezgett, mégis bújt előle mindenki, amikor neszét vették zivataros kedvének. Urával, családjával nem élt nagy lábon. Megnyúlott képű ismerősei beszélték róluk, hogy hét nagyobbik felében hústalan ebédet fogyasztott házának népe, akiknek bárminő hideg idő jött is reájuk, tiltva volt emberes hónap előtt a kúriát fölfűteni.

A Tekintetes úr pedig – miként tették azt elődei majd’ kétszáz esztendő alatt - a városka élére állott. Tette ezt is azzal a hanyag eleganciával, ami olyan jól illett korán őszülő halántékához. Mint nagy uralkodói házak sarja, az örökös vanban kevésbé a saját, mint inkább a mások hasznára törekedett.
Ez lehetett az oka, hogy az örökül reá testált felelősségét csak a merész tervei szárnyalták fölül.

Megszervezte és fölszerelte az Önkéntes Tűzoltó Egyletet.
Olyan cifra aranyzsinóros vállbojtja volt az egyenruhájuknak, hogy a közlegényeket is ezredesnek kijáró tisztelet kisérte, ha ünnepekkor díszuniformisban parádéztak. A módosabb legények kezüket-lábukat törték, hogy a nem kevéske tagsági díj ellenében a bajtársi kötelékbe vétessenek, mert a lányok szemét elhomályosította a sárgaréz-tarajos sisak csillogása, a vörös oldalsráfos pantallók vasalt éle, meg a váll-lapra fűzött fonott zsinóros szolgálati síp tutuló búgása. De az úribb népség is iparkodott tiszthelyettesi vagy tiszti rangot szerezni. Legalább kéthetente – rend szerint hét végén - gyűlésezett az Egylet, ahol az utolsó napirendi pont, a Különfélék címszót, általában a vasárnap hajnali kakaskukorékolás köszöntötte, a vacsora maradékát pedig már a szertáros kuvaszai emésztették. Így történhetett meg, hogy közadakozásból, szép összegű fölajánlásokból, gáláns átutalásokból olyan sikeresen földuzzasztották a laktanya szertárát, hogy a környékben hozzá foghatót se lehetett látni.
Még egy százlábas mászólétrájuk is a leltárlistán díszelgett, pedig semmi szükség nem mutatkozott reá, lévén nálunk legföljebb egy emeletes téglaépületek voltak.
Arra is tisztán emlékszem, hogy a Tekintetes úr egyszer, valahonnét – tán Pestről – pénzt szerzett a Városi Kaszinó építésére, és mire annak dudacserepei a helyükre kerültek és az avatóra a kürtőkalapos miniszter méltóztatott megjelenni, ugyan azon a napon a Népkönyvtár vadonatúj épületénél is bordó bársony díszpárnán várta a nagyolló, amivel átvághatta a főbejárat intarziás kapubélleténél kifeszített szalagot a frakkos-pillenyakkendős delegáció. Regélik: a kaszinóra kijárt összegből erre is tellett.
Messzire, nagyon messzire, a megyehatáron túlra is elért a szava. Nem is véletlenül és nem is hiába. Elnöke volt a Tekintetes úr egy rakás egyesületnek, asztaltársaságnak, körnek vagy alapítványnak. Úszó- és atléta klub elnökségi tagsága, a Katolikus Kör templomképviselőinek örökös elnöke, alapító tagja és tiszteletbeli elnöke a Nagycsaládokat Segítő Káritásznak, vezetője a Környezet Tisztaságát Ügyelő Társaságnak, a Fogathajtó-, Lovas- és Fiákeregyletnek, az Árvaház, a Dalárda, a városi hetilap a Figyelő főtámogatójaként, és a helyi Diána Vadásztársaság felügyelő bizottságának igazgatójaként csakúgy számon tartották.
Olyan figyelmes füllel hallotta meg a szegényebbje veszékölését, mint ahogy más rangjabéli a gazdatisztje referálását szokta volt.

Egy alkalommal, vélhetőleg ezért, valakik - tán túlbuzgó Mária-társulatos anyókák - még hálaadó misét is mondattak neki.
Hírlik, meg is haragudott érte.
Mert aznap - vasárnap lévén - a Tekintetes úr, lehet dühében, de megeshet, hogy csak elcsusszant úri kedvében - a laktanya boltíves szertárában harmadszor is kezet emelt Nebörösöre.

Első ízben, jaj de nagyon régen, a piacon adott neki nyaklevest: amolyan feddő tarkólegyintést, mert Nebörösö valami ismeretlen oknál fogva neki hátrált és a fiatal uraság lábára hágott. Másodjára pedig, ami egy piszkos hajnalon történt, állcsúcson ütötte, amikor a városi patika előtt beléje botlott, mert Nebörösö részegen a lába elé vetette magát.

Azt már csak én tudom, miként intézték az égiek, hogy a Tekintetes úr három ütlege, három fia és három fájdalma találkozzék Nebörösö sorsával. Görbe sorokkal ír egyenest az Úristen.

Maguk már nem emlékezhetnek rá, történt az óta egy s más errefelé, de én még azzal feszíthetek, hogy személyesen ismertem a Nebörösöt.

Ha visszakergetem emlékeimet csikókoromba, magam előtt látom nyakigláb figuráját, himlőheges, pattanásos képét, aggodalmasan pislogó savószínű tekintetét, meg a fel-alá liftező öklömnyi ádámcsutkáját. Bár tudom, hogy egyívású volt velem, a korát többnyire följebb taksálták, mert koravén volt, mert rekedtesen sipákolón beszélt, és mert ronda volt, olyan minden széptől ment csúnya ember, akit rosszkedvében, becsukott ablaktáblák mögött, szobája sötétjében gyúrhat világra a Teremtő. Ott magzott föl velünk, a folyó meg a Járás közé ékelődötten, mégis kirítt közülünk.

Klottgatyája lobogott a szélben, karónyi gacsos lábai irdatlan nagy lábikrákon tapodták a legelő porát. Az esztendő nagy részében mezítláb bóklászott, a kutúk csonkjai ősz tájékán véresre kaszabolták lába szárát, apró cafatokat vájtak ki a talpából. Apját-anyját nem ismerte. Árva volt, mint a keréknyom sarába taposott keszkenő. Ha éppen akadt neki, akkor csak Szent Mihálytól Györgyig viselt cipőt, azt se bőrből, hanem fából valót, amikkel rettenetes nagyokat lépve járta a maga útját, nevetségesen hullámzó bakugrásos módján, hogy szétlapult alatta minden, ahová az ormótlan fatalpak laffogtak. Kirongyolódott matrózcsíkos ingjét fakóra szívta a nap, tücsökizomzatú karja végén bütykös ujjú lapátnyi tenyerével legyeket hessegetett, vagy markolta a ganajos villája nyelét, mert többnyire az akloknál napszámba dolgozott, a birkák alól trágyázott.
Ott is volt szállása. Kicsit maga is birkává lett köztük.
Türelme, közönye végtelen volt. Ha vigyorra torzult pállott szája, a nyelve előleffent, ahogy a szagot ízlelő vezérürünek szokott. Felhőként lengte körül a bőrébe ívódott birka- és izzadtságszag. Örökké szolgálatkészen, forradásos szemöldöke alól laposakat pillogva, kushadó kutya pózban állt a piac, vagy a postakert sarkán. Többnyire vasvillára támaszkodva, félig oldalvást, akár a Pocok Bandi földjénél lévő magányos jegenye, ahol a dűlő mellett olyan szögben dőlnek szélbe a fák, mint a Korona körösztje.
Tavasz közeledtével minden esztendőben, seszínű üstökét hatóságilag parancsba adottan, tövig kopaszra borotváltatta a jegyző úr. Kora hajnalban már pitlikelt, a derengő nap sugára bekeretezte szokott helyén ácsorgó szálkás sziluettjét. Alkalmi munkára várt, a napi betevőre. Néha tökmagot rágcsált.

A postakert sarkán, a Széna térnek ő volt a mezsgyekarója.

Folytatásos elbeszélésem II. rész

Járás. Trillával a kispiaci vásárba menet.


Tudom ám én, hogy a hegyi emberek messzire látnak. Egy-két napi járóföldet befog a szemük. Soha sincsenek egyedül, mert kurjantásukra a visszhangjuk a válasz. Csak mi, járási népek vagyunk a látóhatár farkasgúzsba kötött szolgái. És nem látjuk előre a holnapot se. Nem láttuk előre a háborút se. Mert csak a saját árnyékunkat látjuk. Kurjongatni se szokunk. Mert visszhang sincs. Ami van, az nekünk belülről jön. De ahhoz meg fölösleges a hangos szó. Hát így örvénylettünk bele a pokolba. Farkasgúzsba béklyózottan.

A nagyvilág eseményei tőlünk távol zajlottak, nagy sokára értek el a faluba a hírek. Még a hadiposta fekete pecsétes gyászjelentéseit is csak kétheti késéssel hozta a kacskakezű lovasküldönc, aki egyik szemére hályogos lován, disznóbőr oldalzsákban szállította az itthonmaradottaknak a frontkatonák leveleit, a kusza sorokkal írt nehéz, kaszához szokott kézzel kapart apai, hitvesi szép szavakat, a hiányt, a honvágyat vagy a fájdalmat. Ezeknek a leveleknek a papírosán idegen volt a sasos vízjel, idegenül hatottak az emlékekben élő kemény férfiak irományai, a mindig szófukarként számon tartott fiúk meghökkentően bárgyú, tétova gondolatai, a kínosan összegereblyézett, megnyugtatástól erőltetett tömör mondatok, amelyek katonás egyszerűségén is átjegellett a naponta megélt borzalom, a bizonytalanság, a halál torkában vergődő emberek szűkszavú referálása. Minden levél magában hordozta küldőjének haldokló hörgését, a búcsúzást. Mintha minden sor az utolsó szó jogán íródott volna.
A levelek többnyire sárosak voltak. A szürkés színezetű Galícia vériszamos lövészárkaiból származott, a vörös, elkenődött kosz a piavei, vagy a doberdói karsztról, ott is valamelyik kavernából, ahol lőszeresládákra borulva büdös olajmécs mellett írtak a bakák, a barna maszat meg a Kárpátok hágóin ébredő honvéd sáros kezéről, ceruzacsonkjáról került a kincstári levélpapírra. Hazafelé, otthonra üzentek a koszfoltok is. Az olvasni nem tudó vénebbje, az anyák, öreganyák ezeket a drága maszatokat csókolgatták könnyezve, mert ösztönös női szívüknek többet elárult alakjuk, színük, mint a görbe sorokkal rótt szálkás betűk ijesztően bonyolult kibogozhatatlan kazla.
A cenzúra vastag, sötétlila kihúzásai is tarkították az együgyű irományokat.
Úgy néztek ki a hadiposta által továbbított küldemények, mint mikor a kiskanális melletti lisztfinom sziksós csontfehér padkán kiborul a piócagyűjtő kosara. Láttam pár alkalommal, hogyan szortírozza az összegyűjtött nadályokat: a porban vonagló férgek kövérebbjét a városba vitte, a patikus úri módon fizetett értük, a közepesebbjeit bádogvödörbe cipelte a piacra, míg a hitványabbakat megtartotta magának, vagyis a falu népének bajaira, azokkal köpölyözött. Vért szívni pedig sűrűn köllött, mert a mifelénk élők ájulásig tartó erejét a szalonna meg a vörösbor adta. Sűrű volt már az ükapáink vére is. Lehet, hogy azt a megkocsonyásodott, könnyen alvadó vérüket ontani se bírták hazájukért, csak mint vörös pecsétviasz hullajtották szerte széjjel, amikor a nehéz idők úgy kívánták és szentelték, egyre csak szentelték nehéz vérükkel szülőföldjükön a rögöket. Mondják, tán ezért is annyi mifelénk a pipacsvirág.

A bagószagú irodában izzadó egyengúnyás ismeretlen cenzor vaskos tintapiócái bezzeg elszívtak valamit mitőlünk: a sápatag reményt, az életet, a hitet, hogy a hazavárt vérünk valaha visszakerül közénk.

Az ordonánc pedig rendületlenül megérkezett a hónapok páratlan napjain.
Örökké vakaratlan, szaros lábú kancájának nyomát mindig könnyek áztatták. A zöld pecsétes levelek után öröm, lelkesedés járt. A kloroform bűzét árasztókét az ijedelem kísérte, mert a tábori kórház jelentése amputált kezeket-lábakat, szétroncsolódott tüdőt, légnyomást, örökös rokkantságot, tönkrement életet jelenthetett. Amelyik házba pedig fekete pecsétes formanyomtatvány került, ott vesződött egy sort a kengyellel, majd lekászmálódott a nyeregből a küldönc; szalutált a fuldokolva zokogó asszonyoknak, és gombszeme olyan kifejezéstelen volt, mint a faragott kapubálványok, vagy a határba ágyalt időtlen kunbabák semmibe néző tekintete.
A nyelet pálinkát egy hajtókára kiitta, még egyszer homlokához emelte tenyerét, mintha a messzeséget kémlelné, ahol egyszer valami csoda folytán fölbukkanhat a hősi halált halt lélek, aztán visszamászott a gebéjére és bóklászott tova; örömöt, gyászt, hét csapást osztogatva.
Nem válogatott szegény és módos ember között. A zsellérsoron éppen úgy csukrétába szedte alvégi áldozatait a lőpofüstös köpönyegű halál szuronyos zsoldosa, mint a gesztenyékkel beültetett főutcán, ahol a kirakatok mögött kereskedők üldögéltek, mellettük pedig a hájas nyakú hentes lakott hisztérika feleségével, akiknek pántlikázott házuk tőszomszédságában, a nyitott ablakból szagos nyári estéken zongora klimpírozását lehetett hallani. A tanító úr öccsének besorozása után ritkábban szólt a zongora, szomorodtak a melódiák, a billentyűkön már csak kopogott a megsárgult, elhangolódott dallam, míg egy napon végleg elnémult a klavír, és attól a naptól kezdve a tanító úr és keszeg derekú hitvese le sem vetették a gyászruhát.
Különben is, a zsidónál nagy keletje lett a sötét posztónak, a fekete kordbársonynak, a pókhálóvékony gyászfátyolnak valónak, a finom tüllnek. A fiúk, férfiak pedig egymás után számolatlanul, sistergő vérzáporban haltak meg sorban, mint a nyári éjek szikraporos egéről a tengerbe aláhulló csillagok.

A Tekintetes úr, szegény, egymagába is egy vagyont fizetett a legidősebb fia, a Guszti úrfi fekete, arannyal szegélyezett szemfödőjéért, meg a halottaskocsit húzó paripalovak takarójáért. Pedig a sújtásokkal, fekete csipkével gazdagon hintett parádés szerelés, az ezüstös fényű újdonatúj szerszámok se tudták többé föltámasztani az úrfit, akit tisztnek kijáró szertartással hoztak haza, föllobogózva, díszsortűzzel temettek el a címerpajzs alá, a bolthajtásos családi kriptába. A lecinkelt koporsóban hazatérő fiú hősi halálával befeküdt a nagyhírű ősei közé, nevét óarany festékkel kihúzták, fölvésték a márványtáblára. Azt már csak a Tekintetes úr tudhatta, hogy az ő szívébe milyen élesre köszörült vésővel, és mennyire mélyen vájódott a Guszti gyerek neve.

Verte a sors a Tekintetes urat. Három szép szál fia közül öreg korára kettőt eltemetett. Az első, aki elhagyta az árnyékviágot, a középső sarja volt. Az álmodozó tekintetű, ébenfekete szemű Miklós az anyja szelíd természetét örökölte. Pesten tanult, nagy Lavalliére-nyakkendőt hordott, mint a kaszinók művészlelkei és egy tavaszi délutánon golyót röpített fejébe. Mondják, valami kokott tántorgó szerelme miatt. És hogy a csapás teljes legyen, a Tekintetes úr asszonya is ezután költözött el a felvidéki birtokra.
Mert az égiek által kimért gondviselés, szerencse olyan, hogy ha szemüket lehunyják, akkor meghalás lesz. A vigaszunk csak az lehet, hogy ha egyszer kinyitják, akkor lészen föltámadás.

Pedig milyen nagy volt az öröm, amikor a hadiposta csomagot hozott a Guszti úrfitól!
Emlékszem, Karácsony szent hetében jártunk. Porhót szitáltak a fellegek, és a kacska küldönc megjelent a falu alatti befagyott itatónál. A táskája mellett, a nyeregkápához kötve szépen begöngyölt, nemzeti színű szalaggal átkötött holmi fityegett. Mire a dombon lévő kúria vasrácsos kerítéséig ért, odabent a Tekintetes úr a megsarkantyúzott hírből már tudta, hogy az úrfi karácsonyi csomagot küldött.

Szaladott is kifelé a kandalló mellől elrúgva magát, a nagy kitárt ajtószárnyakon a terasz hideg kövére hajadonfőtt. A bejáró előtt vele lelkesült a ház népe. A sárba ragadott sorsú emberek együtt örvendeztek urukkal. A csomagból pedig egy szépen megmunkált kis betlehemi bölcső került elő. De milyen bölcső! Valami tompán csillogó réz ötvözetből készült, mívesen meglyuggatva, kicsipkézett szegéllyel, cirombákkal, cifrán kacskaringózva díszlő vésetekkel, hogy ámulta, aki látta. A Guszti úrfi saját kezűleg készítette. Ám, míg a sokaságban lévők, a nyakukat nyújtogatók egymást túllicitálva dicsérték a kis bölcsőt, valami hirtelen támadó gonosz fuvallat kélt és a huzat bevágta a tárva-nyitva hagyott üveg ajtószárnyakat, hogy fület zúdító csörömpöléssel kitört annak minden tükörtáblája.

Fölrémült a baj!

Mindenki megkukult. Csak az apró hószemcsék halk zizegése hallatszódott.
A Tekintetes úr pedig oda se fordult, csak fogta remegő kezében a fém bölcsőt, és ahogy nézegette, latolgatta, úgy borult el lassúdottan a tekintete, keskenyedett a szája. Már látszott, hogy megfogyott az öröme. Nem értette senki, miért nem kellem a szemének a fia által küldött ajándék.
Aztán tudtuk meg, hogy az a fémből farigcsált betlehemi bölcső bizony hatvanhatos repeszgránát megüresedett hüvelyéből készült.
És utána már egy sor levél nem sok, annyi sem jött a Guszti úrfitól, csak egy pár hétre rá a halotti menet a megcsöndösödött legidősebb sarjjal.
A hüzniből készített bölcső pedig az apa ágyával szembeni komódra lett téve. Ott lett helye, hogy a hold fénye ringathassa örökre.

Onnét kezdve a Tekintetes úr szótlan lett.
Fia halála meghervasztotta szavát, neje akarata után megcsontosodott.
Szótlansága heges kérgén belül azonban mély érzések lakozhattak a Tekintetes úrban, mert a cselédsoron suttogva mesélték, hogy reggelente a vánkosából csészényi könnyeket lehet facsarni.
Meglesték, hogy minden éjjelen, a legkisebb úrfi ágyához látogatott, álldogált mellette hátrafont kézzel, vigyázta álmát. Hogy milyen sűrűn járhatott oda, azt csak a sláfrokjából kiáradó levendula-szappan illata árulta el reggelenként, az ágyazó belsősnek. Biztosak voltunk benne, hogy amikor a holdban látni lehetett a hegedülő Dávidot, amint az örökifjú táncoló Cicellének játszik, akkor a Tekintetes úr puha léptekkel a megmaradott fia ágyához ment és virrasztott nála hármasban. Kegyelemmel teli szelíd társaságban: a magányával és a bánatával.

Pedig ha vénségemre, sűrű szuszakodás után, nagy nehezen eszemet még sikerül riasztani, fölsejlik előttem a Tekintetes úr korábbi, vidám életének megannyi csodálatos képe, a róla mesélt, színes eleven történetek.

Az apja is a falu gazdája volt.
A fiatal uraság mikorra kerekded egész emberré vált, már német nyelvű egyetemi diplomával bírt és bejárta a fél világot. Egyenes alakja rendre messzi nagyvárosok főutcáin tünedezett föl. Vasalt cipősarka parkettás szalonok tucatját koptatta, és ha a lipcsei cipésznél apró öltésekkel varrott cúgos cipők patkolt kopogását azok a semmivel össze nem téveszthető férfiasan kemény léptek megszólaltatták valamelyik főváros flaszterén, a bóbitás hölgyek koszorúja rózsaillatot pihegve lesett ki a düftin napernyők bodra alól. A Tekintetes úr utazó korában barnás, mentával szagosított kis szivarkákat szívott, dióolajtól fénylettek fürtjei és mályvaszínű kendő kacsintott zakójának zsebéből a körötte dongó világ szerzeményeire. Szerette a mézesen csillogó, félszáraz francia borokat, és némely esti hírlap pletykarovata azt is megírta, amikor asztal alá itta minden náció önjelölt borlovagjait. Cifrán rakott szóval udvarolt a nőknek. Megtörtént nem egyszer, hogy valahol, egy idegen világ csillogó kaszinójában, hajnaltájt már félrecsúszott nyakkendővel, pezsgősvödörrel hadonászva dirigálta a magyaros dallamot - ritmust értetlenül, rosszul húzó zenekar ijedten tercelő csellistáját. Aztán reggelente konflis vitte a gőzfürdőbe, ahonnét karikás szemmel parancsolta magát a szállodai szobájába. Késő délután ébredt, az íróasztalánál heverő finom hegyű festett lúdtollával levelet fogalmazott hazulra, és a magabízó, derűs jómódban élő egészséges fiatalember keze nem remegett, amikor az otthonülő, de már egészségében megrokkant apjának tövéről-hegyére beszámolt az előző napjának eseményeiről. A finom rondírással rajzolt betűk pohos hasa is azt sugallta, hogy a földabrosz távoli pontján bohém életet élő ifjú valahol mélyen a lelkében, a természetében a bölcsesség ládafiáját nyitó kulcsnak van birtokában.
Mert annak sikerült lennie - maradnia, aki.
Mértéktelenségben ismerte meg a mértéket, ahogy a szerelemben ismerszik meg a csalódás, a hűségben a csapodárság, szertelen öröm mámora után a csömör rosszkedve.

Tudta, hogy a jellemes embert összeigazítja a megpróbáltatás, a megannyi kísértés. Csak a jellemtelen csúszik szét egy életre. Az a mérhetetlenül sok hanyatlott ember sorsa, keserve is ezt igazolja.

Férfiasra faragott arcán mélyen ülő sötét szeme fölmérte maga körül a világot. A szépséget észre vette, az erényt becsülte. A semmi kis gyarló bűnöket csak úgy, az olyan ember elnéző somolygásával nyugtázta, mint azok a sokat magasztalt régi bölcsek, a derűben fogant perceiket számon tartó megigazultak.

Apja halálakor fonala szakadt bolyongásának és egy könnyed sóhajjal abbamaradt a lámpás éjszakai élet. A fiatal Tekintetes úr hazaköltözött az örökéül reászállott családi kúriába, ahol a homlokzati, homokkőből faragott angyalpáros ugyan azzal az édes nemtörődömséggel bambult őrá is, mint másfél évszázada minden ősére. Aztán városi, kék köpenyes mesterek érkeztek a cselédek közé, akik álló naphosszat csattogtak, fúrtak, csiszoltak a ház délkeleti szárnyában, ahová a Hétfájdalmú Szűzanya napján a Tekintetes úr mátkája - egy jó nevű fölvidéki nemesi család egyetlen lánya - megérkezett.
Valériának hívták és szép volt, mint aki szentelt vízben mosakszik.
(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem I. rész

Andreas Kuhnlein szoborkompozíciója


Pósa Károly


Nebörösö



Ezen túl is kutattam még, de nem találtam semmit.
Ezer között találtam egy férfit,
de asszonyt az összes között sem találtam.

Prédikátor könyve 7, 28



-- Csecse bogyó! – mondotta volt az a kánya, amikor belenézett a kimarjult lábú döglött ló fejébe, ami elhagyatottan hevert a Csorda-út mellett.

Mióta az a kis porszem egy egész világgá gömbölyödött, minden időkben tusakodott a jó a rosszal.

Még arra a bakancsra is tisztán emlékszem.
Katonai portéka volt. Szürke félretaposott, foszlott sarkú. Máma ilyen már nincsen. Eltűnt, mint a múlt szaga, mint a hajdani lányok nevetése. Pertli helyett csatok voltak rajta. A csatok fölött meg valami furcsa, harcsaszínű kamásli. Akkor azt hittem, gennyes kórban szenvedő, tályogos ember bepútyelkált vádliját látom. Koldusféle hazátlan szerzetek viseltek ilyet. Ma már tudom, hogy kincstári lábszárvédő volt. És ahogy vénülök, egyre erősebben hiszem, hogy tényleg beteg emberé lehetett. De annak se nem a lába fájt, hanem a lelke. Úgy kínlódott a kórban, mint az az időszak, ahogy az a rettenetesen szomorúra teremtett bottal vert korszak vonaglott fájdalmában. Mert akkortájt már az időnek is vacogott foga félelmében és torzult képére önnönkeze mélyszántásával vájt borozdákat a szenvedés.

Eszembe jutott számtalanszor. Ahogy lendül az a bakancs. Ahogy nekilódul.
Sokszor próbáltam utánozni azt a mozdulatot. Hanyag volt, nemtörődöm, hányaveti. Híján minden kapkodásnak. Csak úgy egyszerűen lustán közömbös.
Sose tudtam olyat rúgni.
Most meg már vén fejjel, nem is fogok.
De az időt, azt a percet a mai napig szeretném megállítani. Visszacsinálni.
Ha egyáltalán értik, mire vetek.

Akkortájt kezdték vassal mérni az embereket is.

Szép lassan osont előre a végzet.

Falvanként más-más módon, de kitapinthatóan megérkezett az új éra, és nyakába akasztott iszákjában semmi jót nem hozott. Akkor kaptunk már észbe, amikor a rendet kimocskolta közülünk egy olyan világ, amelyben a szódáskocsis fohászkodott legájtatosabban, míg a kántor utca hosszat káromolta a Teremtőt. A kocsmákban könnyeztek, a temetéseken meg dúltak az indulatok. Fiak tették apák nyakára a borotvát, az anyák fattyakat nyögtek ki magukból.
Még a szeretők is egymást csalták.

A szántóföldek penge horizontja kettészelte a tájat, a messzi torkolattüzek, a nehéz ütegek ugatásával elegy éjszakai villanófények alantira meg fölül lévőre hasították a mindenséget. Világosra, sötétre. A kutyák sírásától voltak hangosak az éjjelek. Mondják, a jószág megneszeli a bajt, kiszagolja ideje korán a fenekedő veszedelmet.
Azok a falusi kutyák már sejdítették azt, amit mi még akkor nem. És szűkölt az összes bolhás pára, a kóbor dögök, meg láncra vertek, és a kertek fölvigyázói is mind ríttak veszettül. Hosszan elnyúlva üvöltötték végig holdas és borús éjszakákat, pirkadatig mindahányan. A gyámoltalan kölyökkutyák vinnyognak így, csecs nélkül eléhezve, elanyátlanodva. Máma már bizonyos vagyok benne, hogy azokon a dermedetten gonosz ábrázatú holdas éjszakákon a leples fátum a dűlők alján ólálkodott. Annak kámzsája alól áradt az a hullaszag.

Abban az időben mind gyakrabban volt baljóslóan vörös a lemenő nap, visszatükröződött lángoló duzzadt ábrázata a folyó véresre festett vizében. Halat se nagyon lehetett fogni. Amit igen: foltos volt, beteg szemű, rothadó szagot árasztó. A rákok a partra másztak megdögleni. Ezerszám oszladoztak a szikkadt, repedezett iszapon.

Veszett balta nyele lett a becsület is. Fonákját mutatta minden. Eleven és holt dolog ugyanúgy kificamodott, értelmét vesztette. Huhogtak az öregek, feddő hangjuk még most is fülembe csöng, ahogy figyelmezték a jónépet a bekövetkező változásról, lefestették nekünk a gonosz pofáját, a másik világ tótágast állított lelkét, az istentelenséget, amiben része lesz mindannyiunknak, akik most restek vagyunk. Mondták, hogy a fekete átváltozik fehérré, hogy úrból földönfutó, gazemberből bíró, tanítóból rongyos koldus, búzából meg ocsú lesz. Csak a szegény ember fog megmaradni annak, ami előtte volt. De az ínség még a mostaninál is kegyetlenebb lesz, mert míg most csak a mindennapok betevőjéért sóhajtozunk, eljön az az idő, amikor az emlékezetünket, a létünket és a jövőnket köll majd elsiratnunk, amikor hetedíziglen meg leszünk átkozva, amikor azt vesszük majd észre, hogy magunkra hagyott bennünket az Úristen.
Jajveszékelt a boszorkánynak vélt három ligetsori szipirtyó is, ezek a naponta vízbe nézők, sárgalacsinokból, tehénganéjból jósolók, fekete kakas vérét kieresztő babonás eszelősök. Az ő sirámaiknál csak a csöndben figyelő, tűnődő tekintetű vajákos hallgatása volt beszédesebb. Naphosszat a villámsújtotta szilfa alatt ücsörgött. A szarkák röptét figyelte. Felhők járását meg a jövendőt is kitudta belőle.

Nemigen vetettünk rájuk. Mint a hetis macskafiaknak, nekünk is be volt ragadva a szemünk. Senki közülünk nem hitte, hogy a vörös sertéjű ártány egyszer magkanná válhat.

Fiatalok voltunk, pöndöly alól szabadultak. Vasat haraptunk, megütköztünk volna a villámokat szóró viharral is. Hajadonfőtt, megcifrázva, trillázva, gúnyosan fütyültük szembe a kopogó fagyos szelet. Hónapos csődörcsikó tud ilyen életre valóan egészséges, virgonc lenni, mint mi egykoron voltunk. Lerúgtuk a csillagokat az égről, aztán a Göncöl saroglyájába kapaszkodva vitettük magunkat, és amikor napégette bőrünkön szikrát vetett a folyó csilláma, akkor gondolkodás nélkül, habagajsz módon fenékig ürítettük azt a mázas tejescsuport, amit elébünk kínált lépten-nyomon lüktető boldogságunk. Fújtuk hangos szóval a nótákat és botor fejjel nem riadoztunk, ha néha-néha elpattant egy-egy húr. Dehogyis gondoltuk volna, hogy ilyenkor mindig megvakul valamelyikünk. Ilyen volt az ifjúságom.

Egyszer a Kisgatya még a vonatot is megállította. Fogadásból - hihettük - de később megértettük, hogy sokkal nagyobb tétre ment a virtus.
Szerelmes volt szegény, reménytelenül. A kupec Czöndör leánykája nem hozzá illett.
Annuska szóba se állt vele. Nagy pillájú, madárcsontú kis teremtésként él emlékeimben.
Akkoriban a vasút melletti töltés túloldalán legeltettük a libákat. Hitvány, kiégett fű termett ott. A gőzös tölcsérforma kéményéből kirajzó szikraeső időnként az egészet fölpörzsölte. Szöcskéket zavarásztunk, ürgéztünk. A gyereklányokat hátba hajítottuk békával, hogy aztán a sikoltozásukon röhögjünk. Játék volt mindez, ízetlen tréfa. De már a süldőbbjének elöl kinyílt ingnyakába, könyékig betűrve eresztettünk gyíkot. Ilyenkor a dévaj flótás arca kigyúlt, mert valami sajgó érzés belenyilallt az ágyékába és az irigységünket rosszul palástoló harsány kacagásunk alatt átborzongott rajtunk a megalázott leánykák tekintete, amelyben szégyen helyett minden egyes alkalommal furcsa tüzek gyúltak. A dac, a megvetés és a kihívás szegeződött vissza ránk, amiből kedveszegetten megérthette a legbotorabb suhanc is, hogy nagy részünk méltatlan marad mindörökre arra a kincsre, amivel csak ezek a körülöttünk fölsarjadó lányok sáfárkodhattak.
Csak a Czöndör lánnyal nem. Azzal soha nem gondoltunk ilyesmit tenni.
A gazdag Annuska nem olyannak született.
Zöldcsütörtök volt, amikor Kisgatya váratlanul bejelentette, hogy egymagába képes és megállítja a késő délutáni vonatot. Hangosan, hányavetin mondta. Annuska is velünk volt.
Néztünk rá, mint a test nélküli hangra, hogy mi ütött belé, ilyen gyümölcstelen küzdelembe ereszkedni.
Vélték némelyek, tán a Kőlyuk alatt beléndeket ehetett, ott gurul el a legtöbb ember esze kereke, de én már akkor szeppenten láttam, hogy a Kisgatya nem bolondult meg, inkább tűz lobog a velejében, a szerelem enyészi józan értelmét, és végérvényesen elsüvöltött benne valami rettentő hatalommal bíró hang, ami kiadta neki az őrült cselekedetre hívó parancsszót. De olyan erővel, hogy lelkében megpattanhatott valami, ahogy a vitrinbe őrzött kristálypohár is időnként magától elcikkan.

Lobot vetett a szeme, ahogy a slipperfák közé lépett.

A vonat meg már jött, mert rezgett a sínpár, a látóhatárba összeérve elvesző párhuzamos sínek úgy mutatták, mintha egy óriás létrán jönne felénk a fújtató veszedelem. Ám ennek a lajtorjának a fokai, azok a kátrányba fürösztött erdélyi szálfák most nem az égbe törtek, hanem a látóhatár aljáról, a föld szélén túlról, a világ feketére festett feléről, valahonnét a mélyből sorjáztak és ezeken kapaszkodott ki, egyre följebb, a pokol feneketlen bugyrából hörgött elő az a büdös füstöt okádó, szikrákat köpködő irdatlan vasmonstrum. A Kisgatya állt a slipperfák közepén, sorsát moccanatlanul várva. Ércbálványok, pogány szentek tudnak csak így állni meredten, örökös rezzenetlen nyugalomban. A szerelvény meg már látszott, egyre nagyobbodott. Hallottuk a morajt, aztán a robajjá erősödő zakatolását, de a csattogó kerekek fülrepesztő muzsikáját már nem hallhatta egyikünk se, mert lüktető szívünk dobogása agyunkba kergette a vért és elborította érzékeinket.

A többire csak rongyfoszlott képekben emlékszem.

Látom a fékező vonatot, vijjog a légfék, messziről is kristálytisztán hallom a mozdony figyelmező füttyének kétségbeesett sipítását, a derékig kihajoló masiniszta kigúvadó szemét is látom, meg a nevetséges hadonászását. Aztán a fröcskölő vér ragacsos melegét érzem az arcomon és a lelassúdott, majd megálló vonatkerekeket, a nyikkanást, és a dugattyúk forró gőzében meglátom Kisgatyát, a töltés aljának gazos kavicsain, félredobott bábfigurák kinyaklott pózában fekve, amint lába csonkjaiból ütemesen szanaszét spriccel embermagasba sötétvörös vére.
Magánál volt, még élt egy-két percet.
Fintorgott, ahogy a fejét kitámasztottuk. Azt hörögte, egyre lassúdóbban, egyre érthetetlenebbül hogy egyszer ki köll lépnünk, mert a vonat is megállt. A vonat akkor is… egyszer mindenkinek ki köll lépnie…

Annuska is hallhatta.
Mert amikor a szemébe néztem ugyan azt a dacos megvetést láttam bennök, mint a gyíkokkal űzött barátnéi tekintetében. És attól a pillanattól fogva sokáig nem volt számomra gyűlöletesebb lény széles e világon. Már régóta tudom, hogy abban a percben ott, a forró párában, vérragacsos pofával, a szénpor füstjében halálosan beleszerettem.

Szerelmes voltam bele még akkor is, mikor évek múlva, a Tekintetes úr megmaradt, legkisebb fia nőül kérte és eljegyezték egymást. De akkora már a temetőben dolgot adott megtalálni a Kisgatya megsüppedt sírját. Behorpasztotta az idő súlya, meg a riasztó történések nyomása, amik gyeplőt eresztetten át akartak gázolni rajtunk.

(Folytatása következik)

2009. december 2., szerda

Wass Albert találó szavai

-->

Wass Albert találó szavai a háromféle magyarról:

Háromféle ember van ebben az országban, háromféle magyar.


Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel.

Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak.



Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket.

Csatlakozik hozzájuk.
Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.


Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik.


Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé.

A maga jussát az élethez.
A maga jussát a szabadsághoz.
A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája.
Verekszik másokért is, mindenkiért.

A mások jussáért, a mások szabadságáért.


A még csak meg sem születettekért is verekszik.

Mindenkiért és mindenki helyett.


Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép.


Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó.
Sem szép, sem csúnya.
Se nem hős, se nem áruló.
Senki és semmi.

Tömeg.


Nyáj.


Nem tesz se jót, se rosszat.


Semmit se tesz.


Csak meghúzódik és vár.


És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint.

De sohasem egészen.

Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt.

Érted?

Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért, érted?


Ez a nagy tömeg.

Ez a nép.





(Wass Albert)

-->
Bácsország Magyarkanizsán is


Csütörtökön, november 26-án este a Cnesa OMI és a Rákóczi Szövetség szervezésében, a Dobó Tihamér Képtárában neves szabadkai vendégek mutatták be a Bácsország legújabb számát. Vajdaság legrangosabb honismereti magazinja mellett a közönség megismerhette a Bácsország Honismereti Egyesületének és a Grafoprodukt nyomdának a legfrissebb közös kiadványát, a Bács-Bodrogh Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvét. A tíz kötetesre tervezett reprint sorozat első évkönyve az 1885-1887-es éveket öleli fel. A hallatlanul értékes és érdekes olvasni valóhoz a Dr. Káich Katalin által írott repertórium is hozzá tartozik, ami által idő-, név- és szakrendi eligazítást is kapnak a 19-század végi bácskai események, személyek, mesterségek iránt érdeklődők.
Dr. Ricz Péter régész-történész bevezetőjében röviden ismertette a hallgatósággal a Bácsország magazin megszületésének körülményeit, eddigi munkájuk eredményeit, az immáron 5o. számnál tartó szerkesztőség áldozatos munkáját, majd méltatta Magyarkanizsa történelmi múltját, rávilágítva ama kevesek által ismert tényre, miszerint városunk sokkal régebbi gyökerekkel bír, mint azt mi hinni mernénk.
A Bácsország szerkesztője Schilling Léda néprajzkutató a lap szerkesztéséről, a kiadványok tartalmáról, a meg-megújuló arculatról és az értő szándékkal készített, különféle témákat földolgozó munkatársakról szólt: a magazint éltető fáradhatatlan történészek, régészek, etnográfusok, művészettörténészek, helytörténetet kutatók vagy építészek által publikált anyagok fölbecsülhetetlenül fontosak a délvidéki magyarság önazonosság-tudatának erősítésében.
Az évkönyv-sorozatért felelős szakmunkatárs, Szabó Lajos szabadkai helytörténész első sorban a könyvről beszélt. A páratlanul gazdag és már elfeledni látszó adathalmazt tartalmazó évkönyv betekintést nyújt az 1885-től számított három esztendő minden fontos, Bácskára vonatkozó eseményébe, illetve a Történelmi Társulat akkori tagjainak tanulmányait tartalmazza. Kezdődően a magyar ókor és Bácska összefüggéseitől, a hunok, avarok, kunok, vagy éppen a zsidók itteni történetén át egészen a ’48-’49-es esztendők leírásáig. Az utóbbi téma annál is inkább lenyűgözően hiteles, mert a tanulmányok megírásakor a csaták, ütközetek résztvevői zömmel még életben voltak, hisz a szabadságharc után alig három évtized telik el. Rég veszni látszó család- és utcanevek, épületek és települések elevenednek meg a kiadvány lapjain, az akkori ízes magyar nyelven írott szép szavakkal, rendkívül pontos megfogalmazásban. A szabatos tények, adatok, nevek és dátumok tükrében a könyv, vagyis a sorozat nélkülözhetetlen segítője lesz mindazoknak, akiket kicsit is érdekel a térségünk múltja, a hajdan volt eleink szokásai, az őseink, a homályba vesző családfák. Az olvasmányos formában megjelenő kiadvány külcsínében is híven őrzi a megbecsült régi könyvek iránti tiszteletet. Igényes borító, szép kötés, szemnek kellemes látvány a kézbe illő kötet, ami 15oo dináros árával Karácsonyra hasznos és szép ajándék lehet bárkinek. E sorok írója már három napja lapozgatja a nevezett kiadványt, és nem tud betelni vele. A külön álló fejezetek sokszínűsége, a „békebeli” magyar ékesszólás és szépírás minden erénye megcsillan a könyv anyagában. A szerkesztők szerint két éven belül teljessé váló 1o kötetes sorozat az első világháborúig pontos látleletet ad e déli régió jeles eseményeiről csakúgy, mint a mindennapokról. Akik egykoron a Titó összegyűjtött műveit rakták a polcra és ma már valamiért kínosnak érzik, bátran lecserélhetik e szemrevaló sorozattal. Valószínűleg több hasznát fogják venni.
A könyvbemutató végén a vendégek röpke kvízműsor keretében ajándékokkal, jutalmakkal lepték meg a játékos kedvű fiatalokat.
A hallgatóság tapssal köszönte meg a szerkesztők munkáját.
Háromtucatnyi kanizsait érdekelt a térségünk helyrajzával, eleink szokásaival foglalkozó, az értékes adatokat menteni igyekvők beszámolója, munkája. A politikai pártok aznap – a könyvbemutatóval egy időben - lakossági fórumokat szerveztek.
Az azonban biztató, reményt sugalló, hogy a közönség fele kamaszkorú diákokból állt. Fegyelmezettségüket, érdeklődésüket dicséret illeti.
Mint azt néhány, elkötelezett, jelen lévő - sajnos egy kézen megszámlálható – pedagógust is, aki vette magának a fáradtságot és eljött, elhozta szakkörét a rendezvényre.
A többiek – gondolom – pártos lakossági fórumokon voltak.

2009. november 16., hétfő

Mese




A magyarkanizsai legyecske megesett története - Koncz István költő emlékének
avagy
Pósa Luca meséje

Írta: apa
Egyszer volt, hol nem volt, a Járástól egy visszairamodásnyira, a Csodakúton túl és a Tiszától innen - volt egy csöndös város, amelyben éldegélt egy nagyon különös legyecske. Hólé Gyula volt a becsületes neve, ám minden légytársa csak Könyvmolynak csúfolta. Pedig a Molyok népe még a legyeknél is lesajnáltabb, ezt mindenki tudja.
Azért hívták így, mert módfelett szerette a könyveket.
Véletlenül történt a dolog.
Alig hogy elmúlt petének lenni, és kinőttek a szárnyai, első cikkcakkos röpte egy könyvespolchoz vezetett. Megbűvölten bámulta a vaskos, porszagú köteteket. Hevesen dobogott a szíve. Egyiket meg is nyalta, aztán örömében összedörzsölte mind a négy kezét. Rögtön tudta, hogy a papírra nyomtatott betűk adják majd élete értelmét.
Ettől kezdve, míg a többi teljesen normális légy a tavaszi levegőben zümmögött vígan, addig Gyula inkább beröpült a sarkon álló általános iskola nyitva hagyott ablakán, megtelepedett a palatábla sarkán és együtt tanulta az ábécét a sok kisdiákkal. Az osztály legjobb tanulójától is jobban vágott az esze. Túlszárnyalt minden kisdiákot.
Imádott olvasni. Az ákombákomnyi betűkön szempillantás alatt végigszaladt, aztán sort váltott, mint az eke a barázdában és olvasott tovább. Egyszer, mindenkinél előbb sikerült betanulnia egy verset. Örömében zümmögő kört írt le az osztály feje fölött. A tanító néni le akarta ütni, két tenyérrel csattogott körülötte, de Hólé Gyula könnyedén kitért előle és boldog volt, mert azt hitte, hogy megtapsolták.
Odahaza sem nézték jó szemmel tanulmányait. Anyja gyakran mondogatta neki:
- Elégy legyen abból a tanulásból kisfiam! Legyezd meg magadnak: Légy jó, mindhalálig!
Mire Hólé Gyula visszaszólt:
- Amit most mondok, jól legyezd meg, mama! Nem fogok legyeskedni az idegenlégyió légyiparádéin! – aztán énekelte hangosan kedvenc slágerét, azt hogy: „légy szerény, mint én, a jövőt nem sejtheted…“.
Aztán egyszer, egy légyiesen könnyű őszi napon berepült a Költő bagószagú ügyvédi irodájába. A hűvös csöndben csak a szú pörcögése hallatszott.
A költő verset írt. Gyula áhítattal nézte. Később a Költő füle mellé telepedett és zümmögni kezdte a rímek csöndös dallamát. A költő mosolygott és írta.
Azóta is jó barátok. Talán még most is együtt írnak.
Ezért zúgja még a mai napig minden legyecske Magyarkanizsán, hogy: Konczzzzz, Konczzzz
Aki nem hiszi, olvasson verseket!

2009. november 15., vasárnap




Reagálás a magyar Szóban megjelent Cikázó kakastollak című írásra

http://www.magyarszo.com/fex.page:2008-11-27_Cikazo_kakastollak.bot

2008. november 27.

Tisztelt Fischer Jenő!


Most már tudom milyen az, amikor valaki az indulatának szabad szárnyakat adva, epébe mártott pennájával úgy próbálja cseppet sem hízelgő véleményét a jámbor olvasóra oktrojálni, hogy közben meg sem próbál tárgyilagosságra törekedni.
A magyar csendőrségről írott, avatag forrásokból, ferde, sőt hibás, vagy bűnösen torzított történelmi adatokból összegründolt írását kénytelen vagyok néhány – Ön által nem ismert, vagy a rosszabbik esetben elhallgatott – információval kiegészíteni.
Meglepő a lekezelő hangnem, a bátor odamondogatás a zsurnaliszta részéről, ha egy már nem létező testületről mond sommás egyéni ítéletet, amikor a kollektív bűnösség vizes lepedőjét húzza nem is takargatott rosszindulattal az azóta már (1987-ben Grósz Károly által!) rehabilitált Magyar Királyi Csendőrségre. A kollektív bűnösség elvével egyébként csínján kell bánnunk, a XX. századi példák legalább is erre kéne, hogy intsenek bennünket. Bűnbakok, megbillogozottak voltak itt a magyarok, a kulákok, némelykor a láncos kutyák, a cigányok és a zsidóság is.
Ugye jól emlékszem Fischer úr?
Hát ennek tudatában osztogassuk az igét.
Az első világháború végén begyűrűző őrületet, a vörös terrort, Szamuely, Korvin Ottó, Cserni Jóska fémjelezte bűnbandát, Kun Béla 133 napos országlásának összes szennyét a '2o-as évek elejétől kezdve pont a csendőrség hathatós rendteremtő erejével sikerült eltakarítani. Egy kifosztott, megcsonkolt országban teremtettek olyan közbiztonságot, ami már akkor utolérte a lényegesen fejlettebb nyugat-európai államokét! Adatokkal alátámasztott tény, hogy a felderítési sikermutatójuk többnyire 9o% körül mozgott, majdnem biztos, hogy Fischer úr ellopott biciklijét is megtalálták volna. Működési területük a vidék volt, és tudom bizonyosan, hogy élnek még közöttünk olyan galambősz párák, akik emlékeznek arra, hogy két csendőr héthatár tanyavilágát felügyelte úgy, hogy közben egy beteg csirke se tűnt el senki udvarából... A tisztek 4o% jogi diplomával (!) rendelkezett, a testület szabályzata pedig előírta a beosztási területen élő kisebbségek nyelvének alapfokú ismeretét, amiből nyelvvizsgát tett(!) az állomány érintett része.
Minapi hír: a demokráciánk rendőrei jövőre – 2oo9-ben! - próbálkoznak majd valami hasonlóval...
Hamis és történelmietlen az a vád is - ami vörös nyusziként unos-untalan előrántgattatik a baloldali politikum zsírfoltos cilinderéből – miszerint a zsidóság deportálásában tevékenyen részt vettek. Tagadhatatlan tény, hogy csendőrök kísérték a deportáltakat. De nem a csendőrség, hanem a hatóságok írták össze a listát, természetesen német nyomásra. Ezen az elven a Magyar Állami Vasutakat is lehetne kárhoztatni, és utólag számon kérni minden baktert. Józan logikával is érthetetlen egy olyan szervezetről antiszemitizmust feltételezni, amelynek tagjai három és fél évtizeddel korábban részt vettek az orosz és román pogromok elől menekülő zsidó lakosság mentésében, majd annak védelmében. Csöndben megjegyzem: az ezen akcióban részt vevő csendőrök némelyike, nyugdíjasként megélte, hogy 1945-ben, sztálini ukázra, rájuk lett ütve az antiszemitizmus bélyege...
És a paradoxon: Vitéz Temesváry vezérőrnagy, Vitéz Balázs-Piri, Vitéz Király csendőr-ezredeseket, vagy Kudar Lajos cs. alezredest (hogy csak a főtiszteket említsem) a nyilas uralom alatt végezték ki, amiért pártját fogták a deportálandó zsidóságnak! Milyen emberek, milyen testület lehetett az, amit a kart-karban összefogva danoló két diktatúra, a fasizmus és a kommunizmus is irtani igyekezett, most mondja kedves Fischer úr!? Érzi ennek csiklandó báját?
Persze a Magyar Királyi Csendőrség nem vádolható baloldali elhajlással, hála Istennek! Az őszirózsás söpredék után így kellett ennek lenni. A cikk írója hivatkozott a “népi írók”, pontosabban a kommunista-szimpatizáns írók írásaira, az azokból kiragadott dehonesztáló sorokkal megpatkolva. Nos, ezek az állítások annyira igazak, mindez annyiara hiteles amennyire pl. Csáth egy novellájából megállapítható, hogy szerzője milyen lehetett szakorvosként... A '45 utáni irodalom hasonjellegű megállapításaira pedig kár a szót fecsérelni, hol zsarnokság van..., ugye, ott az író ember tollát is a rezsim fogja... Az sem felel meg a valóságnak, hogy a csendőrségről nem született még átfogó szakmunka. Dr. Szakály Sándor, atyai jó barátom lassan az ötödik kötetét jegyzi e témában, és akkor még Czakót, Kaisert nem is említettem... Olvasgasson, drága Fischer úr!
A Magyar Királyi Csendőrség jelszava a “híven, becsülettel, vitézül”volt.
Olyan hatékonyan működtek a rend védelmében, hogy ha ma még létezne a testület, és engem, az újvidéki Duna-parton sétáló idős, tiszteletre méltó nagy vajdasági írót aljas módon hátulról fenékbe rúgna egy ismeretlen, a följelentésem után pár órával már a fülénél fogva húznák elém a gazembert...

Ide másolom, mert megéri. Vagyis megérdemli.
Ez a Fischer nevű irdancs volt az, aki a Duna parton sétáló Németh István írót alattomos módon hátulról megrúgta. Elmenő félben még vihogott, amikor a megdöbbent öregember utána nézett.

Pósa Károly



Pósa Károly

Én, a délvidéki vadászgörény

Sokáig, nagyon sokáig halogattam ezt az írást. Vártam a kezdeti dühöm csillapodását, de ahogy múltak a napok, bonyolódott a helyzet is, kiváltképpen a lelkiállapotom, és ezzel jónéhányan így vagyunk most itt, a déli végeken.


Magyarkanizsai vagyok, ebben a tiszamenti kisvárosban élek, beékelődve a Járásnak nevezett napszítta puszta és a folyó közé. Tiszta időben, amikor a hajnali pára már fölszívódott, a magasabb fák ágairól látni lehet a szegedi szalámigyár hóka tornyát. A környező települések lakossága jóformán színmagyar, nyakas kun származékok, akiknek életük a munka és a föld szeretete. A múlt században legendák keringtek a kanizsai kubikosokról, szívósságukat messzi földön is elismerték és méltatták, mert ezek az emberek a családjuk iránt érzett ősi felelősségtől hajtva a legnehezebb munkákat is zokszó nélkül becsülettel elvégezték. Néha csak dacból vagy virtusból, ám a legtöbbször – bizony ínségből. Mélyen vallásos, bigott katolikus népség a miénk, ahol a megszegendő kenyérre még körösztöt rajzol a fanyelű nagykés.
Anyai nagyapám sintér volt - Isten nyugosztalja! - jó, ha a nevét le tudta írni. Ám a legpallérozottabb tudós elmék okoskodásánál is többet ért egy rövid, csendes megjegyzése, amit a hitlerbajsza alatt nagy ritkán kimondott. Volt miből merítenie, rendesen megtiporta az élet. Nincstelenként nősült, szolgálta a hazát honvédként, futott ’44 őszén, hogy a partizánok elől az életét mentse, és megkönnyebbült, amikor ugyanezek a partizánok több ezer délvidéki magyarral együtt „csak” azért hajtották el, hogy a frontvonalon munkaszolgálatosként robotoljanak egy újsütetű haza érdekében. Bár három és fél évig odavolt, mégis jól járt, jobban, mint azok, akik most a Szigetben vadliliomok alatt jelöletlen tömegsírban pihennek. De ez egy másik történet.
A nagyszülői ház udvarán láttam először görényt, persze döglöttet. Öregapám „girindeknek” hívta a tyúkólak rettegett pétergáborát és nem volt hízelgő véleménnyel az említett potentátról, ahogy a görényeket se szerette. Elűzte őket, ha tudta, ha nem – elpusztította. És a hisztérikus állatvédőket megnyugtatandó: szerette és becsülte a jószágokat; igaz a házőrzői nem kaptak műgumi-csontot a névnapjukra, de a nyakörvet sem ismerték és a hízóra fogott ártánynak nem kellett színes játéklabda a depresszióját kezelendő, mert nem kalitkában, hanem tágas és alommal hintett ólban nőtt fel.
Írom mindezt azért, mert hónapokkal ezelőtt kurta közleményből értesülhetettünk a jó hírről: Az EU lassan őrlő aktamalmai által kibocsátott útlevelet kaphat az a házi kedvenc is, aki együtt utazik, nyaral-telel gazdájával. Kutyák, macskák és a szép új idők hobbiállatai a vadászgörények is szorongás nélkül átléphetik az úniós határokat.
Előttem a babával, hintalóval játszadozó sarjaim (Háromat ellett a szukám; hogy a szabadelvű szociológusok is megértsék....), közben megy a tévé, éppen a nagyon fontos Feri beszél rólam, meg a lányaim jövőjéről, azaz csak beszélne, de már régen kiiktattam a hangot, és csak a gesztusaira figyelek. Vizslatom a tekintetét, ahogy szaporán pislog, lapos kézmozdulataival ügyesen kíséri mondandóját. Jól felépítették, kicsinosították, mint a panoptikumi viaszbaba-hírességeket és tényleg nagyon életszagúra sikeredett. Olyan alulról jövő keménypápaisra. Alapos a píár-gárda munkája, na. Egy dolgot azonban kihagytak. Hiteltelen, ugyanis nincsen szíve. Hazudik szegény. Muszáj nekije, mert ha kiderül, hogy az egész lénye csak egy művileg létrehozott reklámfigura valóságtartalmával bír – elveszíti rajongóit. Hasonlíthatna a mesebeli Bádogemberre is, ám azt – mint tudjuk – módfelett bántotta szívtelensége, viszont a Ferit ez egyáltalán nem aggasztja. És az Istenadta nép elhiszi ezt a viaszfigura -szemfényvesztést, mint ahogy elhitték ama másik, vörös téri viaszbabának a hazugságait is. Pedig lehetne emberibb is ez a Feri.
Sok a közös vonás kettőnkben.
Bár egy évtizeddel idősebb tőlem, mindketten szemüvegesek vagyunk. Az övé márkásabb lehet ugyan, de lila zakóm nekem is volt a kilencvenes évek elején, igaz nemigen használhattam, mert akkortájt éppen a horvátországi frontszolgálat elől bujkáltam és egy fél telet húztam ki a Margit-sziget cserjésében, meg a széna-téri padokon. Külföldiként nem mehettem hajléktalanszállóra, maradt a hálózsákos megoldás, így legalább a Feri mellett én is hangsúlyozhatom, hogy szociálisan érzékeny vagyok, különös tekintettel a csövesek valós problémáira. Feri keményen dolgozott, miként én is a félbehagyott egyetemi flepnimmel, mint raktárkezelő segédmunkás. Olcsó kannásbortól és Kőbányaitól vidám melósok fogadtak maguk közé, akiktől rossz szót soha nem kaptam, az Úr áldja meg őket jóságukért!
Aztán, egy évre rá, amikor már azt hittük, hogy elült a vész, hazajöttem. Huszonévesen számoltam a dinárokon szaporodó nullákat, és fiatal pályakezdőként azon töprengtem, hogy a mai pénzben számolt kb. ezer forint értékű havi fizetésből hány évszázad múlva tudok egzisztenciát teremteni? Ekkor lettem milliárdos, ahogy a Feri is... Engem az infláció tett azzá, őt egynéhány ügyes tranzakciója. Nősültem én is, igaz csak egyszer, de a feleségeink pedagógusok, persze az enyémnek nem számított a színkitűnő pesti diplomája, azt további tíz vizsga árán ismerték el. Belgrádban, szerbül, mert a kölcsönös diplomahonosítás lehetősége egy évtizednyi szomszédolás árán sem jöhetett össze. Aki egykoron heti két órával tanulta az oroszt, annak van némi fogalma arról, mit jelenthet idegen nyelven szakvizsgázgatni. Amikorra a Ferit nagy nemzetközi cégek ajánlatai bombázták, addigra minket is egy NATO nevű nyugati konzorcium szórt hónapokig kazettás-, urán- meg grafitbombákkal. A feleségem félidős állapotos volt, elsőszülöttünk ilyetén igazi háborús baba, szeptember 11-én látta meg a napvilágot, ám esküszöm, nem tudtuk mi készül a második szülinapjára.
Az ezredfordulót is a Ferihez hasonlóan ünnepeltem, az ő perspektívái a csillagos égig mutattak, ahogyan mi is a fényes csillagokat bámultuk esténként, lévén, hogy éppen áramkorlátozásos időszak köszöntött reánk.
Manapság is hasonlóképpen cselekszünk. Mindketten merünk azok lenni, amik vagyunk. Feri hazudozó baloldali, én meg délvidéki magyar vagyok. Nem mellékes körülmény viszont, hogy a Feri mostanában rólam hazudozott, velem meg a családommal riogatta az anyaországi honfitársait. Meg is lett az eredménye. Csak annak örülök, hogy a lányok még olyan kicsik, hogy nem értik és nem érzik azt a fájdalmat, amit a Ferihez hasonszőrűek okoztak nekünk. Miután heteken keresztül porig alázták, és vérig sértegették a héthatár magyarjait, álságos orcával döfték vékonyunkba a népszavazás pengehideg végeredményét.
Ha valaki netán sajnálni szeretne, kérem, ne tegye. Van nekünk is hazánk, hiszen már két helyről is kiutáltak bennünket. Rejtő megírta volt a megoldást: miképpen Senki Alfonzot, úgy talán a vajdasági magyarságot is közigazgatásilag a Holdra kéne távolítani. Mert valljuk meg (bátran!), macerás dolog ezt a háromszázezres, egyre fogyatkozó szegény déli rokonságot megérteni, pláne úgy, hogy anyagiakat nem, csak jelképes gesztusokat várnának el tőlünk. Maradjanak ott ahol vannak, majd vetünk nekik egy-két millát, jól összeugrasztjuk a helyi korrupt vezetőket a koncon és kipipálhatjuk a délvidéki „problémát”.
Megható volt, ahogy a minap echte szerb ismerősöm az együttérzéséről biztosított.
Néma kézfogásában meg a tekintetében több jóságot véltem fölfedezni, mint a szemforgató magyar kormánypárti politikumban.
Egyet ígérhetek. Neveltetésemből kifolyólag ezután sem fogom utálni az ellenünk fordulókat. Majd sajnálom őket, a kiüresedett szívüket, és majd szánni fogom elszegényedett NEMes lelküket.
Arról pediglen tovább álmodozok, hogy egyszer talán engem is állatszámba vesznek, hogy a veszélyeztetett fajok listájára mi is fölkerülünk, hogy lesz egy csendes rezervátumunk, ahogy a kihalófélben lévő állatoknak dukál. Jelenleg passzus nélküli vadászgörényhez hasonlítok, mert a Feri érveléséből adódóan csak zsákmányszerzés céljából mennék Magyarországra. Meghagyom őt ebbéli hitében.
Mondtam már, sok a közös bennünk.
De ha én vadász vagyok, ő milyen görény lehet?!

A csönd városának hangjai - Dobó Tihamér emlékének


Pósa Károly
A Csönd Városának hangjai
-mese-

Élt egyszer – nem is túl régen – a Puszta és a Folyó közé ékelődött városban egy festőművész. Szakálla volt kenderkóc, széles karimájú kalapjával pedig a habos felhőket suhintotta jókedvében.
Szerelmese volt a tájnak. Ha a szőke folyó hömpölyét festette, maszatos pemzlijének bársonykék színében benne volt a játékos harcsák toccsanása, az ümmögő békakórus, a parti fűzek susogása, nyárfák sóhaja, és a magányos kőris ágának száraz roppanása is.
Úgy húzta ecsetjét, lassú, méltóságteljes mozdulattal, hogy a szétfolyó színek a bámuló emberek elé varázsolták a múltjukat, a gyermekkorukat, a régen elfeledett emlékeiket.
A sárga szín az aranyló búzatáblában suhogó kaszáról szólt, az ájult meleg nyári napokról, a tücskök ezreinek zsizsegő muzsikájáról.
Ha zöldbe mártotta ecsetjét elénk tárult a május, a burukkoló szerelmes gerlepár, a szorgosan döngicsélő méhek, és a csivitelő fecskemadár szédítő ívű röpte. Gyakran megesett, hogy éreztük az éjjelente fakadó virágok bódító illatát is.
Amikor a barnát kente, cikázó-gyors mozdulatokkal, hallani véltük a járási szekerek kerekeinek zörgő nyikorgását és fölsejett előttünk egy halk szavú parasztember képe, akinek arcán, akár a szikes föld repedései, az idő barázdákat szántott.
A Nagy Festő – bár nem kedvelte – időnként vörös színt is használt. Cudar szín a piros. Tud jó és rossz, szelíd és komisz-gonosz is lenni. Ha a kifeszített vásznon a hajnalpír bíborát láttatta, a pirkadatkor kukorékoló kakasok harsány hangján szólt. Ha pedig az alkonyat árnyaival vegyült, akkor a napnyugtakor esti misére konduló nagyharangot hallottuk. A szelíd vörös egyet jelentett a kipirult arcú gyereksereg kacagásával.
Ám a vad vörösben ott ágaskodott az erőszak, a fagyos hóra csorgó vér, ami a sivalkodó disznó utolsó evilági üzenete volt. A sínek között lévő pipacstengerben a hosszú füttyel érkező mozdony fújtatása, sistergő zakatolása is a vérvörös festéket kívánta.
A művész addig festette szeretett városát, míg egy napon önmagát is belefestette egy soha el nem készülő képbe. Akkor örökre eltűnt a kanizsaiak szeme elől.
De ha nyitott szemmel és füllel járunk, bizonyosak lehetünk benne, hogy most is itt van velünk és velünk is fog maradni, az idők végezetéig.

A kutya harapása




A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

IX.

A kutya harapása



- Hosszú és többnyire fordulatokban bővelkedő életutam során megtanultam, és az óta teljes szívemből, igaz meggyőződéssel vallom, hogy minden létében teljes embernek volt, vagy van legalább egy kutyája.

Kinek ilyen, kinek olyan.

A bükkfalelkű halandók gyakorta egy életen át sem vesznek tudomást házőrző kutyájuk meglétéről. Egyik oktondi balga ember sem szívesen emlékezik nap-mint nap arra, hogy kötelességei akadhatnak négylábú társával szemben. Képtelenség is lenne ilyesmit elvárni tőlük, hiszen éppen ezért lélektelenek. A saját szükségleteiknek a rabjai. Kutyáik általában hordókban, tákolt odúkban laknak, rövid, már régóta föltekeredett rozsdás láncon, vagy bolyhozó kenderkötélen tartják őket, a szagos virágokkal tarkálló első udvartól, a házuktól és főként a hálóágyuktól jó messze, leghátul, eldugottan, a portájuk legtávolabbi csücskében, megkötözve tudják őket biztonságos távolságban, alig-alig gondot viselve reájuk. A semmi haszon fejében, reményvesztetten és teljes rejtettségben élnek a szerencsétlen dögök. Ezeknek a jószágoknak egyetlen földi dolguk a gazda részéről leplezetlenül várt gyors pusztulásuk, ami igen hamar be is következik, mert kevés gondot viselnek rájuk, vizük-ennivalójuk hébe-hóba ha akad, és a férgek tömege apasztja testsúlyukat, míg egy napon belepusztulnak a gazda közömbösségébe.
Ritka az a bolhás, kiálló bordájú eb, aki sanyarú élete során legalább egyszer, elégtételként megharaphatja buta és önző gazdáját. Ha mégis sikerül neki, azonnal agyonverik.
De ez már a vedlő szőrű, mostoha sorsú kutyát nem érdekli. Pedig a marása örökre nyomot hagy a lélektelen emberen. Nem ritka, sőt mostanság egyre gyakoribb eset, hogy az ilyen harapás hege elfertőződik, egy idő után gennyezni kezd és pokolvaras fekélyként más betegségek gócává válik. A megmart gazda azután egykettőre leépül, ágynak dől, majd hamarosan kihűl és elsorvad, a bőre és színe pedig olybá válik, mintha a fölözött tej hajnali hidegébe áztatták volna.

De a nagy többség megússza harapás nélkül. Tán példát sem tudok rá mondani, hogy a házőrzőjük elvesztése után ezeknek a parlagi embereknek valaha is lett volna újabb kutyájuk. Egész egyszerűen nem tartanak igényt ilyesmire.
A háborítatlan életüket élik figyelmező ugatás nélkül, napközben nem motoszkál senki a tűzhelyük körül, csönd honol az ebédlőasztaluk alatt és az éjszakáik, zavaró neszezés híján az álom nélküli szuszogó jólét jegyében telnek.
És múlnak.
Közben naponta többször is megesik, ha a hasukat, vagy asszonyaik zsírpárnás redőit lapogatják, hogy önelégülten a kézmosó lavórba is belepislantak, mert az olcsó zsírból, bűzlő fodorhájból főzött szappantól zavaros vízben visszatekint reájuk homályos képük. Aztán meg olyasmiket mondanak a nap különböző óráiban, teljesen váratlanul, hogy „ettől hízik a légy”. Meg „ahol jól lakom, az a hazám.”

De mint általában itt a Földön mindennek, így a pallérozatlan embereknek, együgyű bitang népségnek is létezik ellentéte.
Most az alábbiakban, róluk hallhatsz.
Az igazán nagyszívűeknek, a szentség forrásában fürösztötteknek, a tömjénfüstben élőknek, a tanítóknak, a gondolkodóbb, erényeire büszkébb kaszthoz tartozóknak rend szerint több kutyájuk is akad. Némelykor egész kutyafalka csahol a portájukon.

Nálam is voltak, számukat sem tudom mennyi?

Szelídebb és vadabb egyaránt elő fordult a hátsó udvaromban, csak úgy, ahogy az erezett márvány vízköpőknél, az arborétum virágágyásaiban, a tompa fényű, feketén csillogó bazaltkockás ülőfülkékben, vagy a nadálytő érdes leveleivel behintett fürdőkádam párkányán. Soha nem tudtam szabadulni tőlük.
A nap minden szakában a sarkamban lihegtek, éreztem rossz szagú leheletüket. A délkeleti habubbal érkező monszun idején a ragacsosra ázott bundájukat rám rázták. Hiába menekültem tőlük, kiszagolták merre bújok, hová húzódok egy kis nyugalmat remélve.
Követték minden lépésemet. Gyakran föl is botlottam bennük, könyökömet-térdemet zúzva átbuktam rajtuk. Néhanapján, amikor már türelmemet veszítve egyik-másik vékonyába rúgtam, sivalkodtak a fájdalomtól és később szétmarcangolták a kedvenc puha gyékényből varrott papucsomat. Mindig a legtöbbet, a legjobbat kellet adnom nekik. Olykor konccal próbáltam etetni őket, vetettem elébük mócsingot, rágcsálnivaló vastag lábszárcsontokat, száraz, maradékban penészedő lepénykenyeret, döglovak koponyáit, amire földühödött csaholásuk, valóságos lázadás, pokoli kutyakórus volt a válasz, hogy belesajdult a fejem.
A silány kosztot meg se nézték. Félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy nem tudom olcsón megúszni őket.
Próbálkoztam esetlegesen ínycsiklandó sültekkel elnyerni a bizalmukat, de számításom nem vált be. Bár mindent fölfaltak, irányomba nem szelídültek. Megvesztegethetetlenek voltak. És ha nem tévedek, halálunkig azok is maradnak.
Mert a lábunkhoz kuporodottan figyelnek bennünket, és tekintetükben lappang valami igéző szomorúság, egyfajta megértés, szánakozó részvét, amivel szavak nélkül is értésünkre adják, hogy már régen tudnak rólunk mindent, hogy a kezdetektől fogva átlátnak rajtunk és sajnálnak, végtelenül sajnálnak bennünket, esendő embereket.

Halandó nem tud eligazodni kedélyükön. Van hogy a farkukat csóválva vigyázzák szelíden legombolyodó álmunk fonalát, és van amikor nyákosan csöpögő hajnalokon bennünket is megmorognak. Főleg kedvetlen téli reggeleken, ha már a dér fehérje vastagon fogja be kertünk gyöpét.
Kiismerhetetlen, követelődző, nyakunkon élősködő minden portánkon élő, hozzánk csapódó kutya. Az egyik pillanatban még a hold kinyalt tányér képét üvöltik, és párát fúj orrlyukuk, hogy aztán egy percre rá meghunyászkodva nyalják kezünket. Nincs az a keményre tömött pihepárna, fülbe használatos éjjeli pamutgyutacs, állig lehúzott hálósipka, amin ne szűrődne át vészterhes vonyíkolásuk, a föl-fölköhögő vakogásuk kartácsa.
Ha kedvesünknek tesszük a szépet, annak ölébe ugranak, vagy földöntik az alacsony asztalkára rakott, módfelett drága, Katáj valamelyik kikötőjéből származó porcelán teáscsészéket. És a hamis pátosztól tulcsorgó szerelmes költeményeink rebegésekor, az áhitat pillanatában ordenáré módon oldalba vizelnek bennünket. Ilyenkor még a behódolás előtt álló asszonyoknak is a csömör ülepedik ki finoman munkált arcukra és undorral elegy szégyenérzet vesz erőt széptevőn és szeretőn egyaránt. Vérmes reményekkel kecsegtető légyottjaim tucatja dőlt dugába imígyen.

Tartsd számon a kutyáidat, mert a fajtájuk, alakjuk, színük és ugatásuk jócskán eltérő, ezért a harapásuk sem egyforma kínnal jár.

A legkisebbek, a rókáktól származóak a legalamuszibbak. Játékosságuk csupán szemérmetlen álca, ami eltörpül gyilkos természetük mellett. Egyszer az is előfordult, hogy éjjeli szendergésemből éles fogak fájdalmas marása ébresztett. A baldachin viola színű selymébe csavartam remegő, vértől csöpögő kezemet, majd hajnalig virrasztottam, az előttem lihegő csimbókos szörnyeteg moccanatlan társaságában. A dióbarna szeme csillogását néztem sokáig, amiben szikráját sem véltem fölfedezni a sokat emlegetett hűségnek, szelídségnek, odaadásnak és akkor, ott egyszerre megértettem, hogy örökre elhagyott a nő, akit szerettem.
Egyszer pedig – míg aludtam, terhektől sújtottan - az egyik, talán a valaha volt legszőrösebb kis bestia az arcomra telepedett, hogy fuldokolva, elkékülve, levegő után kapkodva riadtam föl, alig elkerülve vesztemet. Figyelj oda barátom, hátat sem szabad fordítani nekik, mert a védtelen sarkunkba marnak, akárhová lépjünk.

A sakálok vérvonalát magukban hordozó középmagas kutyák a szurokfekete éj sötétjében is fölismerszenek átható, csípős szagukról. Csapatban veszélyesek, mert lételemük a közös vadászat, a harc a vélt erősebbel, vagyis veled. Kivívott diadalukat borzalmas vihogó hangon ünneplik. Azt mondják, olyankor meghal valamelyik ismerősünk. Napszállat után, a farkasvakság idején, a megrokkant vályogfalak mentén nyughatatlan falkáik portyára indulnak, és míg magad alá húzott lábakkal a takaród alól lesekedel kifelé, a hideg verítékedtől lucskossá lesz muszlin köntösöd, és pirkadatig hálófülkéd sarkában kénessárgán villog feléd gonosz tekintetük. Kialvatlanul, áldás nélkül ébred rád a reggel, amikorra eltűnnek nyomtalanul, és egyedül a szobád csücskeiben még füstszerűen gomolygó sőtét bűz fog emlékeztetni a démoni éjszakádra. Hazudhatsz másoknak, netán megcsalod magadat is, amikor eltagadod őket. Ha így viszonyulsz hozzájuk, gyakori vendégeid lesznek éjjeleiden, minden sötét titkodért hétszeresen fogsz bűnhődni miattuk.

Ám a legnagyobb bajt azok a kutyáid okozzák neked, amelyeknek ereiben a farkasok szilaj vére csorog. Kisérőjük a baljós csönd. Hitehagyott perceidben számíthatsz rájuk, amikor úgy érzed, hogy egyedül maradtál, amikor követnéd az Istenedet, de lábnyomát tévesztetted, amikor a magadra hagyatottságodat úgy vonszolod, keservtől tulcsordult szívvel, mint nyomtató ökör a nehéz igát. A farkasból lett kutyád már les rád, kushad a közeledben, szügye nekifeszül, míg téged figyel. Mellső lábán a karmok úgy merednek görbén előre, mint damasztpengék valamelyik tyrrosi hárem bejáratánál. Aztán egyszer csak nekifeszül, ugrik, teste szeli át a levegőt, és amikor acelos állkapca a tarkódhoz ér, a gyakorlott hóhér biztonságával ragad torkon, védekezni sem lesz időd. Akkor már hiába könyörögnél, vernéd a melled, esküdöznél az Égiekre, ígérnéd, hogy többé ezt soha nem teszed, hogy még egy esélyt adsz a bizonyosságnak, a szenvedélynek és a megtisztulásnak...
A farkasfogak nyakadba meg a tarkódba vájnak, és hörgő hangod lesz az utolsó, amit evilági értelmed még rögzít, majd belebuksz abba a milliónyi sorstársad által rettenettel megtapasztalt bíborban örvénylő lángtenger közepébe, annak is az izzó fehérségébe, az origóba, a nemlét kihegyezett végébe, és tűfejnyi ponttá zsugorodik számodra a mindenség. Onnét csak keveseknek adatik meg a visszaút.

- Mester, a Te nyakadon is mélyen vájt hegeket vélek látni. Nem-e egy farkaskutya fogsora szántotta azokat a borozdákat is?

- De igen, fiatal barátom. Nagyon ritkán a vérfarkas is elvéti áldozatát. Így menekültem én meg, egy fiatal szuka által.

A férje sohasem tudta meg.
Miriamnak hívták.

Kis magyar paródia





Újraírattatott a Pál-utcai fiúk története!



Alcím: Ami a Molnár-féle vátozatból kimaradt, 12o év múlva:



Jó egy évszázada annak, hogy lezajlott a magyar töténelem legádázabb, de
vértelen csatája: A Pál-utcai grundért folytatott küzdelem.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán és minden megváltozott.

Vegyük górcső alá a 2009. esztendő ide vonatkozó történéseit.

A gittegylet felbomlott, a régi tagság átállt a vörösingesekhez.
Anyja, a megözvegyült Ibolya kegyelmesasszony sugallatára először Geréb, a jellemhibás csatlakozott a füvészkerti galerihez, ezért őt Áts Feri alvezéri ranggal jutalmazta. Példáján fölbátorodva a magát mindig ügyesen pozícionáló – egyébként galamblelkű, a szabadságra (!) sokat adó -- Weisz is az erősebb fiúk csapatába igazolt. Ő lett a vörösingesek beszerzője. Pályáztatás nélkül csak rajta keresztül lehet beszállítani nekik, amolyan botcsinálta kereskedelmi-miniszterr-féleséggé avanzsált... Hamarosan a grund védőinek zöme a korábban rivális bandába kérte fölvételét. Új barátaik között jól érzik magukat, árulásukért mindnyájan fontos posztot kaptak.

A gigerli, mindig elegáns Csele, aki az iskolába is csak lapokat hordott, mostanára sajtóbirodalmát igazgatja, a cickányvigyorú Áts Ferivel készült ölelgetős fényképe az irodája falát díszíti, és a kormány munkájáról meleg hangú cikkeket írat, a napi- és hetilapjainál dolgozó prostituálódott újságírókkal.
Kolnaynak teljesült az álma!
Sótalanság címmel grandiózus költségvetésű filmet forgathatott. A fanyalgó kritika szerint meglehetősen szerény színvonalúra sikeredettet...
Richter szép sikerrel tőzsdézik!
A részvényei értéke folyamatosan növekszik. Ezek osztalékából egy bizonyos sápot lead az idősebbik Pásztor fiúnak, aki egy nagy magánbank igazgatóbizottságának az elnöki székében terpeszkedik. A másik Pásztor pedig az APEH élére került, bizonyos számlák ürügyén sűrűn nyaggatják szegény Nemecsek szabót és általában a Rákos utca kisjövedelmű iparosait. Ismét dívik az einstand, csak most adóellenőrzés a neve.
A befolyt összegből az alamuszi Leszik is részesedik. Neki priusza van, mert a grund farakásainak kiárusításakor és a gőzfűrész-telep magánosításakor Áts Feri helyett elvitte a balhét. Tartotta a száját, semmit el nem köpött, ezért mindvégig háziőrizetben tartották. Itt töltötte le másfél éves előzetes letartóztatását, míg a vörösingesek (fehérgalléros cimboráik közreműködésével) szabadlábra nem helyezték.
Most, úgy hírlik - megint brókerirodát nyit...
A nagyhangú és hirtelenharagú Barabás – beszédhibájának dacára - az egyik kereskedelmi televízió agyonsztárolt riportere lett, amolyan igazi megmondóember, aki előszeretettel kritizálja a régi Pál-utcai fiúk elveit, a hazaszeretetüket, hecceli a magyarságukat, fölvállalókat, az egyházat, a papokat gyalázza és a grundot elfoglaló füvészkerti vörös banda tettét következetesen fölszabadulásnak, nevezi...

Mert a grundot mostanában a vörösingesek bitorolják, vezérük továbbra is Áts Feri.
Janó, a tót csak neki engedelmeskedik. Nyelvtörvénye is van rá…
Rendszeresen üldözi a régi Pál-utcaiakat, verést, újabban meg bombát is ígér nekik, ha a körülhatárolt terület tájékán meglátja őket. Egyébként a grundot körülölelő palánkot két éve, december első hetében, valamikor ötödikére virradóan szögesdróttal is megerősítették, abbéli megfontolásból, hogy a sóvárgó kintrekedtek nehogy megpróbáljanak beosonni.
Ezt a bársonyos orgánumú, de hülye Szebenics javasolta, aki a vörösingesek nemzetpolitikai szakértőjeként sűrűn-sűrűn utazgat egzotikus távol-keleti utakra...
A nyomoronclábú Wendauerre semmifajta felelős posztot nem mertek rábízni, a legkisebb rosszat választva végül is kinevezték a szegedi színház igazgatójának.


És Boka?
Mi van Boka Jánossal?

Néha találkozik a falusi birtokán gazdálkodó utolsó hű baráttal, a sivító füttyéről híres Csónakossal.
Sokan suttogják, hogy már régóta konspirálnak, hogy a vidéki kisvárosok sihedereiből, busafejű falusi suttyókból, elcsapott diákokból, lenézett markos ifjakból, kisemmizett szegénylegényekből és más, nyakas-inas parasztfiúkból újraszervezik a Pál-utcai fiúk csapatát.
Hogy egyszer - talán nem is oly’ sokára - visszahódítják majd a grundot, és akkor, azon a grundon, az Istenáldotta drága grundon, ismét piros-zöld lobogókat fog lengetni a szél!
Fura lett ez a világ, hadarva mondják imáikat a bölcseknek hittek is, vasvödörrel sem lehet visszamerni múltunkat a mába.

Ám a Pál-utcai fiúk legendája tovább él.

Mert hallani innen-onnan, most már egyre többen tudják, hogy néhanapján, alkonyattájt Boka és Csónakos kilátogatnak a temetőbe, Nemecsek Ernő sírhantjához.
Ilyenkor már várja őket Rácz tanár úr és egy kiálló bordájú vén kutya, a közlegény Hektor. Állnak ott egy darabig, kivárják a napenyészet végét, emlékeznek a régi szép időkre. Aztán Boka és Csónakos egy halk alá’szolgájával elköszönnek egykori tanítójuktól, és hazafelé veszik az irányt.

Rácz tanár úr ezen alkalmakkor soha nem mond semmit, a köszönést is csak egy biccentéssel viszonozza.

És ha a fiúk alakját elnyelte az est homálya, a tanár úr lopva körülnéz, utána a szájába nyúl, és kiveszi onnét a gondosan megrágott gittet.
Őzbőr-kesztyűs kezével gombóccá gyúrja azt, és egy sóhajjal a kabátja zsebébe süllyeszti.

Aztán pedig botjára támaszkodva, Hektor, a vedlett bordájú közlegény-kutya kíséretében elindul lassan, valamerre.