NOVEMBERI BÚCSÚZTATÓ

Hosszú pillája van a múló ősznek

hideg, nyúlánk szobor, venyige ujjak,

szétszórtan rőt, barna avarszőnyeg,

az égen vadludak húznak, följajdulnak.

A novemberi erdő dereng halványkéken,

és a víztócsák könnye az eget tükrözi,

a fény éteri, delejes aranyában, ezüstjében

roskadó lábbal a ma a tegnapba ütközik.

Mint akit kalásztalan búzának szántak,

az álomlétem ilyenkor egy sikátor homálya,

régi dal taktusát ütik az égi madár szárnyak,

a jégcsapon átsejlő nap egy fagyott máglya.

A VÁGY VILLÁMA

Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk

HÁBORÚS NAPLÓ

Csöppnyi aggodalommal szemlélem a jövőt. Amit eddig mutat magából – finoman szólva – nem ad okot az optimizmusra. Hogy eltartott kisujjú finnyás moralizálással ne legyek vádolható, illik szólnom: természetesen a közismert megátalkodottságom is oka annak, hogy a ránk, vagyis inkább az utánunk jövőkre váró évtizedek alakulását részemről erős kétely övezi. Értékkrízis van. Emlékezetvesztés. Válságról válságra kóvályog a világ, és a kétség szinte minden napon újraszüli önmagát. Mivel a boldogtalanságot úgysem lehet kiirtani – meglehet, valami fölsőbb erő miatt erre nincs is akarat – én már azzal is elégedett lennék, ha a lelki békénket helyén kezelhetnénk és nem maradna hoppon annyi ember. Nem kéne az emberekre hagyni a döntés jogát. Nem kéne, és mégis rajtunk áll, mi lesz velünk. Tudom: szabad akarat van. Csakhogy ami manapság dívik az már régen nem a szabadságról szól, hanem sokkal inkább a szabadosságról. Mert mi ezt választottuk. Erre passzol az a sokat emlegetett mondás, hogy a háborút sem szokás a katonákra bízni, sokkal komolyabb dolog az annál.

És mégis mi van a háborútól is komolyabb kihívás? Hát a béke. Az az állapot, amit életnek neveznek. A köznapi, a szürke, az egyszerű. Könnyű egy orvlövész elől bujkálni. Hamar megtanulja az ember, milyen utcarésznél kell behúzott nyakkal cikkcakkban szaladni, melyik kapualjban érdemes kicsit szusszanni, hová vezetnek a földalatti csatornák és sorolhatnám a praktikákat. Ehhez képest például az adóhatóság elől nincs menekvés. Ilyen egyszerű. Azaz, ennyire bonyolult. Viszonylagos ez a kérdés. Ha valaha tudakolnák tőlem, hol szeretnék élni, puskaporos békeidőben, amikor azt hirdetik, nincs ellenség, nem lőnek, áldozatok sincsenek, és ennek pont az ellenkezőjét tapasztalni nap mind nap, mert igenis zajlik a harc, puska helyett hülye rendeletekkel, értelmetlen törvényekkel, láthatatlan, arctalan ellenség lő körbe bennünket, bombázzák az agyunkat mindenfélével, ilyen-olyan képzelt barikádok, szögesdrótok mögé vagyunk szuszakolva, tilalomfák szerteszét, lépni se nagyon lehet tőlük: mi ez, ha nem maga az élhetetlen hadi helyzet, amikor frontkatonák vagyunk, civilben is aknamezőn bolyongunk. Ehhez képest egy lovasroham maga a gyönyör: tudni merre van az előre, ahol az ellenség fenekedik, és hosszadalmas viták helyett a szablyák döntenek, nem pedig a szabályok. Arról nem beszélve, hogy egy kiadós várostrom mennyi bulit tartogathatott! Balassi Bálint eleget írt róla. A zólyomi poétának a szép Luciával való liezonja manapság úgy festene, hogy az érsekújvári várkapitány fölfedezi a felesége telefonján a buja sms-eket, kitör a botrány, emiatt a várvédő cég szerződést bont Balassival, aki bánatában egy internetes társkeresőn próbál vigaszt találni. Az összes emberi értéken otthagyja lánctalpainak nyomát a fogyasztói társadalom. Mit is követel tőlünk ez az éra? Ha úgy vesszük nem túl sokat, éppen csak önmagunkat…

Sosem szerettem a túl egyértelmű dolgokat. Ha tálcán kínálta magát valami: felismerés, ige, megoldás, képlet, érzület, szerelem vagy bármi – menten szimatolni kezdtem, néztem, mi is a trükk az egészben. Ugyanis annyit megtanultam, a saját bőröm volt az iskola, hogy könnyedén semmit, legfőként igazat nem lehet kapni. Az ingyen mindig gyanús. Ablakon behajított zacskós kiszerelésű mirelit boldogság nincs. Ellenben van eltorzuló arc, és tengernyi küzdelem árán a megnyugvás öröme. Nem létezik kicentizett, vegytiszta igazság sem, leszámítva az isteni igazságot, de az már transzcendencia, nem emberi. Utóbbi meglehetősen hiányos igazság tehát, bátran merem mondani. konyítok hozzá valamicskét. Úgyhogy a felénk száguldó holnapról már lehet sejteni ezt-azt, folyamatosan harangoznak róla valamit. A jövő ezé a kakofóniáé, a zajkeltésé. És ahogy keresik ennek az ellenszerét, az sem ad okot hurráoptimizmusra: ha lehetek pikírt, a megoldások borzalmasabbnak tűnnek maguktól a problémáktól is.

Kész szerencse, ha van hova elhúzódnunk. Tanyára, falura, kicsi, eldugott zugaiba a világnak. Mint csigabiga a házában, ki kell várni, hogy elcsendesüljön a lárma. S közben dúdolgatunk magunknak, a macska dorombolását hallgatjuk, vagy a kéménykürtőben kaparászó szél üzenetét figyeljük a házi kedvencünkkel székünk mellett. Szóval, tartsunk macskát. Kutyát kettőt javasolnék, aki csak teheti, két blökije legyen. Ám ha valaki nagy kalandra vágyik, csókát vesz maga mellé.

HOVÁ TŰNTEK A KALAPOK?

 

W'21 - 02. - skiccem

 

Te meg én, te kalap, régen összeházasodtunk már. Kapcsolatunk tartósnak mondható. Eddig akármi történt velünk, együtt maradtunk. Na jó, néha elhagytalak, sajnálom. De utána, a végigzongorázott éjszaka valamelyik súlytalan ütemrészénél mindig megtaláltalak, s megörültem neked, kicsit magamnak is, hogy lám, ennyi eszem mégiscsak maradt, vissza tudom sorolni hol és merre sompolyogtunk görbe kandúrmacska utainkon, amikor kigyúlt, majd hívni kezdett a csillagunk fénye, máris nyúltunk a kilincs után és indultunk, mert mennünk volt muszáj. Nem hazudtunk, magunknak végképp nem tudtunk hazudni. Haladtunk hát, lépdeltünk tova, időben és térben, másik dimenziókban, pihent szív helyett fölzaklatottan, pucolva a társtalan kapcsolatokból a remélt társas kapcsolatok felé menekültünk, húztuk magunkkal az összes bizonytalanságunkat, amitől csak a bolond rátartiság tudott megszabadítani bennünket. Emlékszem az akkori érzelmekre. Benne maradt a torkomban az íze azoknak a különös kanizsai, kispiaci, palicsi meg szabadkai éjszakáknak. Egészen biztosan tudom, mert nem csak ébren sétáltam, hanem álmomban is szoktam ott lenni megint, a sötét alagútként összeboruló ártéri füzesek között. Abba a közegbe taszítottan is látom a szétkorhadó eperfák törzsét, a mohával takart kérgükön a szutyokszínt, szagolom a rothadó eperszemek cefrés illatát, és ahogy lépdelek mezítláb a szerteszéjjel fekete eperrel telehintett fűben, a talpam alatt érzem a gyümölcsökből kicsorduló szirup ragacsos valóságát. A lét illatát. A lecsorgó kegyelem ízét. Szürcsölöm mohón, boldogan, mint szomjas vándor az útjába kerülő artézi kút vizét.

Valamilyen kaland, kihívás vagyunk egymásnak, a kalapom meg én. Nem tudom még, hogy vajon büntetés-e, vagy csak szükségszerűség. Eldöntetlen. Nehéz kérdés. Volt, hogy a lelki nyugalmam végett a szemembe húztam és csak a karimája takarásából studíroztam a világot. Néztem a pereme alól kifelé: akárha egy szokatlan szélesvásznú film pörögne előttem. A szereplők a helyükön voltak, a díszletek is stimmeltek, csak a vetülő kép virított egy szűk csíkban, eszkimók hószemüvegén át lehet ilyen a látvány. Volt, hogy elragadtatásból a levegőbe suhintottam vele, és bánt, szégyellem, de egyszer meg is tapostam haragomban. Aztán a hideg fény helyretett. Visszaillesztettem a fejemre, s a slingelt szegélyű felhőket követve süket, kegyetlen csöndben hazakullogtam.

Néhanapján felszabadít a tudat, hogy lám, vannak még kalapok, kalapos emberek rajtam kívül is! Biztos nekik is árapályként váltakozhatott a sorsuk, csapták földhöz és dobták az ég felé a kalapjukat. Azok sem egyformák. Mi sem. Akad szürke nyúlszőrös, posztó a szerényebbeknek, filc a piperkőcöknek és szalmakalap nyárára a napszúrás ellen. Sokáig egy papirusznádból készült jószágom volt, tán most is megvan, a moldáv cimborám lakásán maradt, majdcsak visszatalál hozzám. Azért szeretem a kalapomat, mert képes egyik percről a másikra változni: félrebillen, megemeli a szél, nyáron hűvöst ad, télen melegít, hideg szájjal meleget fúj, meleggel meg hűt. Sapkáért sosem cserélném.

Úgy megszoktuk egymást! Folyamatos együttlétünk során a kapcsolatunk kelléktára, tartalma rendre változott. Cserélődtek a hangulatok, a fogalmak értelmüket vesztették vagy más értelmet nyertek. Még a közös szótárunk is – egy nyelvet beszélvén – valami szertartási szövegkönyvvé szelídült: eggyé vált minden kimondott akaratunk, mert élveztük egymást, és mert tudtuk, nem éljük túl a másikat. Elválaszthatatlanok maradtunk.

Áhítattal teli ünnep, amikor a kalapomat hordom. Vidám, eszméletvesztő, mert vele és általa már nem zakatol, nem csábít, nem feszélyez úgy a világ. Ezért nem is értem, miért nincs több kalapos ember az utcákon. Újból fel kéne támasztani a kalapos céhet. Minden kerületben kalapos szaküzlet nyíljon. A bejáratuk mellett meg virág.

                                                 Pk

ÉLETJEL

 

Életjelet adni – mára ez lett a legfontosabb.

Régebben nem volt rá ekkora szükség, nem vált a maihoz hasonló tótumfaktummá, kényszeres napi facebookos, twitteres, instagramos kinyilatkoztatássá, de a digitalizált esztendők előtt is  mindenféle módon igyekeztünk a létezésünket, vagyis legalább a hogylétünket bizonygatni.

Elmentünk, utaztunk, küldtünk egy képeslapot. Nekem a kedvencem maradt, de mára sehol sincs – ha jól emlékszem – „dopisznica” volt a neve annak a sárgás-zöld kartonnak, aminek az üres fedőlapjára is lehetett irkálni. Akinek a régi Jugoszláviában bővebb mondandója akadt, hamar megtanult verébfej nagyságú betűk helyett aprózva, rizsszemekkel írni. Ha meg vezetékes telefonhoz jutottunk, hosszú sorban álltunk a tengerparti postán, hogy üzenhessünk az otthon maradottaknak, valamelyik szomszédba, ahol akkortájt is akadt telefon. Ma már nehéz eldönteni, vajon jellemzően humorosabbnak vagy anakronisztikusabbnak tűnik-e a harminc-negyven évvel ezelőtti kommunikáció? Akárhogy is vélekednénk, pont úgy vált hihetetlenül bájossá, gyermekien tisztává, mint a múltkor újranézett francia krimi a hatvanas évek végéről, amikor Alain Delon füstölgő, filter nélküli cigarettával sétált oda a reptéri pulthoz, jegyet váltott, és már ballagott is a géphez roppantul elegánsan, tán arcizma se rezzent közben. Ahelyett hogy vegzálták volna holmiféle chekkolással, vámáru kezeléssel, vetkőztették volna mezítlábra és a detektoros kapun sem tornáztatták egészségügyi maszkban, nadrágszíj nélkül, mint manapság.

Ugyanakkor a facebookon esengeni kötelező. Nem olyan mély, nem olyan teljes, mint egy kézzel írott levél, és sokszor nem is fejez ki semmit, üzemi szenvelgés vagy hencegés csupán. Kommentelője válogatja. Nem akarnék közülük egy lenni. Inkább körülnézek és hálával gondolok arra, ami tanít emlékezni, miközben hajt, unszol egyedül való dünnyögésre.

Nem is tudom, mi lenne, ha ide nem irkálnék. Már csak ezek a rövid helyzetjelentések maradtak, tökéletlenül, rendszertelenül, de legalább őszintén, amolyan hangos monológként ezekkel a diáriumi jegyzetekkel. Így adok életjelt magamról. Legtöbbször illusztrációt is készítek mellé. Hátha az írott szó helyett a képi üzenet jobban kivallatható. Nem sok ez, olykor pusztán három- négyezernyi leütés.

Kicsit olyan, mint mikor cserkész koromban zászlójelekkel üzengettünk. A másik fél valami száz méterre ha volt tőlem: emelgettem viharsebesen a piros-fehér zászlókat, volt idő, amikor 60 másodperc alatt hatvannál is több karlendítéses betűt közvetítettem, amaz olvasott, holott egyszerűbb lett volna átkiabálni egymásnak. Ma is rükvercben csináljuk, pedig egyenesen is lehetne. Az utca túloldalára is sms-t küldünk, vagy telefonálunk, holott át is mehetnénk a másikhoz, be is kopoghatnánk a szomszédba, vagy kurjanthatnánk egyet a távozó vendég után, amiért nálunk felejtette a szemceruzáját. Mégis, más a magatartás, ahogy más a mesénk is 2021-ben.

Furcsa, de a zászlójeleket még ma is tudom. Az imént próbáltam, titkon verdestem egy sort, mint a Tica szokott a szárnyával, ha pépes kenyeret szopogat le az ujjamról. Ösztönösen bennem maradtak a szignalizációs zászlójelek, meg a morse kódok is. Álmomból ébresztve is tudom őket. A „K”: bal kéz zászlóstól kinyújtva, fölemelve a fül mellé, jobb kéz pedig 25 fokos szögben lefelé mutat. A morseban a „K” tá-ti-tá, azaz vonal–pont–vonal.

Fogalmam sincs mire megyek vele, ebben a kommunikációs panelektől kiszolgáltatott XXI. században. Talán az emlékezet miatt fontosak még most is. Kicsi gesztusok, de számítanak. A tengervízből egy kortynyi elég, hogy nyarak tucatjait kezdjem fölsorolni, egy puha tenyér simítása tapsviharokat juttat az eszembe, és a szájon kibuggyanó, időben kimondott jó szó egész életutakat határoz meg. Kicsordulásig befejezve azokat.

                            Pk

KOPOGTATÁS NÉLKÜL

 

Hogy írok, ez is csak úgy magától megtörténik. Néha nevetni tudnék rajta, máskor meg sírni. Megtanultam már ilyen-olyan módon különbséget tenni, félszáz év magánya és társasági élete segített rá minderre, ahogy azt is fölfogtam, sem egyedül valómban, sem a tömeg kellős közepén nem az én torkomból világít a napsugár, ezért helyette csak olyan csip-csup ügyekkel foglalkozom, mint az álmaim, a körülöttem föltünedező emberek meg az állatok viselt dolgai, írom az életét a lábam előtt heverő növényeknek, a felhők peremének rajzolatát nézem, köveket rúgok odébb, a gördülő pályájukat figyelem és meglesem, ha egynémelyük átminősül és házhomlokzat vagy faragott kapubéllet lesz belőle. Más nem hiányzik. Hozzászoktam, hogy elfogadom a kis győzelmeket meg a nagy vereségeket is, egyforma kedvvel, olykor ásítva, váll rángatva, legyintve egyet a sötét sarkok felé. Még ma is előfordul, hogy eltévedek. Ilyenkor azt hiszem, valaki itt felejtett, egy másik korból származó lennék egyébként, valami fosszília, csiga vagy lepke borostyánkőbe zárva, vagy csupán valami vulkáni magmában maradt meg a lenyomatom: ahogy a bal kezemben tartom a ceruzát, mint egy lombtalan fa a fiatal gallyát.

Miből is áll az élet? Nehéz megmondani, leírni.

Tavaszi esőben is fáztam már meg és égette a hátam hólyagosra a vakációs nap. Gázoltam dunai porondok finom fövenyén, amikor átcsaptak a sátrakon a hullámok, és az óriási orkán között olyan poros szélvihar kerekedett, hogy rá egy hétre is homokot piszkáltam ki a fülemből. Feküdtem a dalmát éjszakában egy kétezer éves kőből faragott asztallapon, még Diocletianus császár korában épült halpiac kellős közepén, rá két napra egy foghíjas móló épen maradt fosznideszkájára terítettem a katonai hálózsákomat, ami alatt négyméternyi mélység tátongott. Csak reggel ijedtem meg a szédítő magasságtól, ahogy ébredésemkor visszahúzódott a dagály. Műveltem kertet, szedtem mindenféle gyümölcsöt, voltam búzát aratni a kombájn mellett és vágtam, loptam holdvilágtalan éjjelen zsenge kukoricaszárat a lovaknak. Volt kecském, amit fejtem, lovam, amit nyergeltem, nyulam, amit megnyúztam. Szerettem a disznóvágásokat, és kerültem a szobák meszelését. Hordtam nyaranta cementes-, só- és mosóporos-zsákot. Feküdtem eszméletlen, napszúrásos lázban. Délután félrebeszéltem, csorgott a nyál a szám széléről, azt hitték rólam, viccelek, szimulálok. Volt, hogy bókokat hallottam, a legízléstelenebbeket, amik dicsérőleg szóltak és amiktől legszívesebben elbújdostam volna. Volt, hogy szidtak. Megérdemelten és érdemtelenül is. Régen emiatt sokat szenvedtem, de mostanság már ez sem érdekel: a vérem se lüktet hevesebben, ha azt hallom, mennyi minden rossz akad bennem és kívülem. Meglehet, igazuk van. Hadd örvendezzenek.

Már nem nagyon figyelek rá, ki köszönt föl a születésnapomon, kinek jut eszébe a névnapom. A közelmúltban történt a rovásomra sérelem: ebből is tanultam, megértettem sok mindent. Akiknek fontos vagyok, valami féltucatnyian, azoknak egyet tehetek: köszönöm nekik. A többiek? Részemről a megbántottság, az elvárás tisztázott: túl infantilis képzet volt csupán. A fölnőtt, teljében lévő életbe ilyen kicsinyes dolgokra egészséges embernek nincs igénye: ha netán mégis, ott erős lehet a személyiségzavar, kétség sem fér hozzá.

Azt sem várom, hogy mások vigyenek virágot az általam szeretettekre. A hunyt megbecsülteket igyekszem egymagam látogatni. Mondtam imát hangosan és magamban, templomfalakon kívül és dűlőutak keréknyomában is. Élőkért is, holtakért is. Ritkábban voltam pénzes, mint ahányszor nincstelen, de ezt sem bánom. Amikor jól kerestem, költöttem, kedvében jártam akinek csak tehettem. Az esetek többségében azonban üres zsebbel feküdtem és keltem, és az okozott örömet, hogy a kevéskémet megoszthattam a nekem kedvesekkel. Öleltem fél- és két kézzel, remegve és összeszorított foggal. Egyszer hittem, máig sem felejtem.

Délben az aluljáróban egy vak asszony, vagy talán inkább egy vak nő furulyázott. Előbb kalotaszegit, aztán a Bob herceg belépőjét, az operettet. Megálltam jó messze tőle, de még hallótávolságon belül. Régen, mikor az Ég is elhúzódott mellőlem, amikor egyedül voltam sokszor hallgattam az aluljáró zenészeit. Mint ma is. Ejtettem a világtalan nő dobozába egy kis aprót. Köszönte. Ott helyben akart egy újságot adni, nejlon borításút, de nem fogadtam el. Akkor inkább énekel egyet, viszonzásképpen, mondta, és rá is kezdett a Csitári hegyekre. Kicsit hamis volt. Elkezdtem hátrálni. Ellépdeltem, elsiettem.

Ritkán énekel nekem az élet.

Schiffer, a szeretett ellenzékim

Schiffer András - karikatúrám

Nőies nők és a többiek

Immáron, hogy a jogvédelem szinte csak abból áll, hogy a normalitást felszámolják az abnormalitás javára, és a történelmi evidenciák mögé egy-egy kérdőjelet raknak, hogy utána eltüntethessék a fogantatástól a férfi-női princípiumokon át egészen a család szentségéig bezárólag a biológiai mindenséget, érdemes elgondolkodnunk. Vajon meddig srófolható az abszurditás? Erős alappal gyanítom, az emberi természetbe kódolva mégiscsak létezik egy védekező ösztön, ami rejtve ott motoz a lelkekben. Iránytűként mutatja a helyes, életigenlő utat. Ha felnőttként ennek az iránytűnek mágnesessége veszít is az erejéből, a gyermeki világképre nem árt odafigyelni. Ők még látnak és tudnak. Az alábbi történet túl régi, de valamit láttat a nemi szerepükbe belekergültek hisztériájáról, vagyis magyarázza korunk nyugati emberének válságba sodródott önképét.      

Van ennek már vagy tíz éve. Egy kora nyári délutánon a letámasztott biciklim mellett egy padon süttettem magamat. A kanizsai parkban olvasgattam, a játszótér szomszédságában. Odébb pár idősebb asszony beszélgetett, a gyógyfürdő betegei, meg babakocsikat tologató anyukák sétáltak. Hangos zsivajjal óvodás gyerekek érkeztek, kéttucatnyi kiscsoportos, zömében lánykák. Rögtön játszani kezdtek. Fogócskát szerveztek. Mindenekelőtt az öreg fekete tölgyfát kijelölték, az volt a "csűr", amit ha az "egerek" megérintettek menten védettséget élveztek a fogóval, vagyis a "macskával" szemben. Hamar ki is neveztek egy fogót, számos kisfiú jelentkezett a macska szerepére. Aztán a fogó elkezdte kergetni a kislányokat, azok meg kipirult arccal, sikoltozva, nevetve menekültek. Ügyesen szöktek, nehéz volt utolérni őket. Ha sikerült, akkor az elkapott lány lett volna fogó. De nem így történt. A lány az utolsó pillanatban leguggolt, és azt kiabálta „nem ér a nevem”, és innentől védelmet élvezett. Kicsit nehezteltem a lányokra, de aztán elámultam. A fogó kisfiú lovagiasan felemelte a kislányt, aki vagy zálogot adott neki, vagy egy puszit. A fiú pirult, a lány kacagott és futott tovább, zavartalanul folytatódott a játék.
És most jön a lényeg: akadt pár kislány, akik fokozott védelmet élveztek, a csűr ugyanis védett terület volt, aki a kezével hozzáért az öreg fához, az zálog nélkül is érinthetetlen volt. A szemem sarkából hosszabb ideje figyeltem, hogy a csűrt ugyanaz a három-négy kislány bérelte ki, tőlük más nem is nagyon fért oda a tölgyfa törzséhez. Ők voltak főszereplők, a leghangosabbak. Mikor nem volt macskaveszély, egy-két lépésre elhagyták a csűrt, hangosan kritizálták a futkosó lányokat, fiúkat, kinevettek mindenkit, szájaltak, mórikálták magukat. Ám elég volt, ha a fogó-macska csak feléjük nézett, máris léptek vissza a tölgyfához és izgatottan tárgyalták meg az elhárított veszedelmet. Ha a fogó netán mégis hozzájuk ért, hangosan sikítozva panaszkodtak az óvónéninek, "a fiúk bántanak bennünket a csűrben"... A letámasztott biciklim mellett egy óvódás kislány magányosan játszott, gesztenyéket gyűjtött. Megkérdeztem tőle, hát te miért nem fogócskázol, mire ő csak annyit mondott, beteg volt, most még nem lenne szabad leizzadnia. Mondtam neki, nem is kell izzadnod, te is beállsz a csűrbe, a tölgyfa közelébe, azzal a három-négy nagyhangú kislánnyal. Rám emelte a tekintetét s csak annyit felelt váll-rándítva:  – Azok gyáva pisisek...

Üres a Hócipő

A magyar foci kapcsán nincs mit mondanom, nem értek hozzá. Más sem, ez vigasztal. A sok hozzá nem értő között azonban mindig akadnak, akik hol a megfellebbezhetetlen ítész, hol pedig a labdarúgás Platónjának szerepében tetszelegnek, noha egy ötven méteres sprint után lélegeztetőre kéne kapcsolni valamennyit. Közülük egy a Hócipő szellemi atyja, a "humor nagyágyúiról" elhírhedt hajdani Heti 7-es Nyúl Bélája. Szegény Farkasházynak az a baja, hogy világ életében irodalmat akart írni, amolyan Karinthy féle zseninek képzelve magát, miközben semmi egyéb nem volt, csak egy ügyes vállalkozó, aki ott és akkor nyalt ki vagy föl közpénzeket a különféle produkcióihoz – lett légyen szó újságról, vagy humortalan kabarétréfákról –, ahol és amikor másnak erre esélye sem volt. 
Mivel mostanában, azaz bő évtizede elesett az állami csöcstől, kénytelen öreg korára egyre durvább hangnemben írogatni, ami szintúgy egyre inkább csak egy kiégett öregember kesergésére hajaz, az okokat lásd az első bekezdésben! Ha jövő tavasszal győzünk, ezeknek, meg a hozzá hasonszőrűeknek minden reményük kukába kerül, nincs, nem marad még egyszer négy évük, eljárt fölöttük az idő. És amikor a vég nem dicsőséges, akkor a patkány is összeszedi az utolsó erejét, visítva ugrik neki mindennek. Érthető. A sarokba szorítva nincs más kiútja. Ennek tükrében érdemes szánalommal elegy borzongással olvasni Farkasházy Tivadar minden túlméretezett, undok lamentálását.

Olimpiai dalfesztivál

Most az öttusa van soron, de nekem egyéb dolog is fáj. Megvan a szándék, hogy a birkózást is kiszuperálják a modern, haladó olimpiáról. Más, klasszikus sportágaknál is ott a sok kérdőjel. Bezzeg a gördeszka! Tényleg csak keserűségből mondom, a jövő olimpiáira lassan annyira leszek kíváncsi, mint az Euroviziós dalfesztiválra.

A szeretett ellenzékim

Schiffer fasza gyerek. Akkor is az, amikor kritizálja a jelenlegi kormányt. Néha van igazságtartalma, még ha nekünk kellemetlen is belátni. Viszont az ellenzék viselt disznóságait is rendre telibe találja, frappáns meglátásai fájhatnak emezeknek, de csak hadd fájjon a szutykoknak. Persze, akik szerint maga Orbán Viktor a németországi áradásokat előidéző Esőisten, ugyanakkor egy személyben ő a felelős amiért Hawking tolószékbe kényszerült, meg az ózonlyukat is az unokája pelenkája okozta, nos, őértük kár a gőzért. Majd tavasszal eldől, melyikünknek volt igaza.
Orbán helyében Schiffert megtenném privát tanàcsadómnak. Jó, ha valaki hideg fejjel, ennyi ésszel nézi a politikát.

Pk

Húsvét úr és a balkáni szakértelem

Bennfentes.net

Húsvét úr alkalmatlansága 

Ideje lenne Budapest népének felébrednie abból a lázálomból, amit saját maguknak köszönhetnek és amit Karácsony Gergely neve fémjelez. Minden normális városlakó látja, tapasztalja, vagy legalább érzi, hogy a főváros jó ideje csak nyűglődik, szlömösödik, rohad szét a rendszer. Semmi nem működik és a tetejébe akkora disznóságok derülnek ki a vezetésről immáron szinte hetente, hogy abba már egy virtigli közép-amerikai banánköztársaság diktátora is belebukott volna. Bezzeg Budapest, bezzeg Karácsony! Mindazonáltal nincs és nem is lehet vérmes reményünk: a pestiek, azaz a fél évszázada a városba behurcolkodott lakosság, a két generációnyi idő alatt betelepültek jó része továbbra is baloldali marad, még annak árán is, hogy ebbe kerültenként Budapest belepistul. Ezek ilyenek. Egyék, amit főztek. A normalitás zöme, a többség azért még vidéken van, és ez megnyugtató.

Balkáni szakértelem

Azt írja a szélsőbaloldali Népszava újságírója, hogy a boszniai szerb vezetés kezét a szerbiai hatalom elengedte, mert ott most Dodik személyében az egységes bosnyák állammal szembeni politikát folytatnak. (Mintha ez olyan nagy újdonság lenne.) Ó, mikor már egy czímeres belpesti zsurnaliszta is érti a Balkánt a Népszavában, ott valóban a Nyugati Fény világít. Mégis, hol máshol írhat le valaki olyan hülyeséget, hogy egy szerb expanzió esetén Belgrád a füle botját se mozdítaná, hogy csak egyetlen veretes állítást emeljek ki a sok közül. Szólnék, üzennék neki: írj pubi a Lipótvárosról meg a kedvenc témádról, a Patásról, ahhoz van némi közöd, hisz még izélés közben is Orbán jár a fejedben. De hallgass más régiókról, a Soroksáron túli világról, pláne ne akard megmagyarázni a Balkánt, mert arról a fajtádnak dunsztja sincs.

Isten nem ver Colttal?

Elsült egy elvileg vaktöltényes pisztoly egy westernfilm forgatáson. Baleset történt, meghalt az operatőr. Hollywood gyászol, a sztárvilág könnyeket hullat. Tényleg minden kárörvendés nélkül, az első reakcióm az volt: a sors keze. Alec Baldwin úgy szopta vissza magát az élvonalba, a foglalkoztatott színészek közé, hogy teljesen kiszolgálta a fősodrú demokrata igényeket, teli szájjal gyalázta Trumpot, amitől rögvest megint kebelére ölelte Hollywood, milyen meglepő... Ismét belendült a szekere, mikor nyakába szakadt ez a botrány, ami nem arról szólt, hogy ittasan mondott egy-két félreérthető szót például Rommel tábornok stratégiai kiválóságáról, fekete humornak nevezte a fekete humort, vagy csak ott felejtette a szemét az egyik kávéfőző kisasszony fenekén, hanem konkrétan meghalt – közvetve és közvetlenül miatta – egy ember. Szokás mondani, Isten nem ver bottal. Ez jutott eszembe. És tényleg.

MZP/x

Félszáz éves múltam, Cseh Tamásosan túléltem rezsimeket, féldeciseket is, meg mindenféléket. Láttam elég karrieristát, közéleti szupernóvát, akik hiper sebesen emelkedtek a sztratoszférába. A magas polcra érve egyből lekvárnak kezdték képzelni magukat, pedig a szólás szerint meg amúgy azok voltak, azok maradtak amik. Mára a mostani huszonévesek, de már a harmincasok se tudják zömükről, hogy egyáltalán léteztek: egytől-egyig politikai kübliben végezték, lehúzta őket az idő az emlékezet klotyóján. Déja vu érzésem van: ez a Márki-Zay néven nevezett is tesz érte, hogy oda soroljon a már említett fölfelé gyorsan haladó, lefelé meg egyenesen zuhanó senkik közé. Tessenek figyelni, nem adok neki fél évtizedet. Én szóltam.

Jó tanács a dobra vert Városházához

– Hát, csöppet sem kedves Főbogármester úr, én a te helyedben azért szárazon tartanám azt a bizonyos zuglói ásót.

NAPLÓ - 146.

 

Hogy november negyedike meg a névnapom volt, és odakint esett az eső, ettől tárgyilagosabban nehéz lett volna megfogalmazni, milyen is lehetett a 2021-es ősz, aminek már a fénye is hidegen világított, mert elmúlott belőle a vénasszonyok nyarának ezerráncú mosolya, az az elragadtatással teli kedves időszak, amikor mustot mértek a decis pohárkákba, még kötésig lehetett gázolni a déli melegtől vastag illatokat lehelő alvégi szénakazlak között, miközben üres felhők rostokoltak a kanizsai Járás peremére pányvázottan, s alattuk a fölforrósodott tiszai sár párállott.
Most, november derekának fátyla leng. Nem halotti, nem szomorú, még csak nem is tragikus. Amolyan reggeli szövet csupán. Zavaros gondolatokból fogant, a selyme kibolyhódott, lyukas, elértéktelenedett, akár a tört arany. Az őszben az a legszomorúbb, hogy az embert folyton emlékekre sarkallja. Ha kell, ha nem: emlékezünk. Napközben felületesebben, a közelmúlt jut eszünkbe, ám amint beköszön a megnyugvás időszaka, és a téli időszámítás ránk nyitja az ajtót, majd a nyomában a sötétedés begomolyog a küszöb fölött, menten odalengenek az éjjeli lámpa világa alá a nagyon távoli események, amikhez valaha közünk volt, és amikről ma már egyebünk sincs, csak a szívünkben hordozott relikviák. Bizalmas dolgaink ezek a belül hordott szuvenírek. Ismerősen csillognak és fájnak, pedig akad köztük, amelyik egyébként nem bántó szándékú, mert csupán egy belülről a mellkasunkra akasztott kitüntetés. Furcsa – mégis sajog: sajnos a boldogság érdemérmére rend szerint nagyon rövid idők, gyakran csak percek, leginkább villanásnyi örömök vannak rágravírozva. Olykor belénk sajdítanak, és akkor menten a homlokunkhoz nyúlunk. Észrevesszük az idő múlását.
A sok elszalasztott pillanat. Azok a legfájóbbak. Mindet meg kell gyónni, nem is egyszer, százszor, vagy tán ezerszer is. Folyamatosan vissza-visszatér a bűntudat, és ez ellen nincs gyógyír, áfium: könnyíteni kell a lelken, hátha a múlttal együtt a szív is világosabbá válik. Minderre a novemberi egyedüllétek a legalkalmasabbak. Templomban régen nem gyóntam. Tűnődöm, egy napon azért mégiscsak muszáj lesz elmondanom valakinek, legjobb lesz, ha egy rideg tekintetű idegennek mondom majd el, hogy mekkora szertartásnak gondolom az életet. Azt, hogy minden végzetes. Minden mozzanat a végső is egyben és ettől úgy látom a világot, mintha vele együtt merülnék alá én is, mintha valami elfuserált Atlantisz gyermeke lennék, folyton süllyed, víz alá kerül körülöttem a megélt valóság. Ebben a víz alá csúszott univerzumban élek félszáz éve. Megszoktam. Bácska csöndje adott. A néma pusztaság értelmét kutatni fölösleges, azt csak érezni lehet. Ami elpusztul, az is hallgatagon lép tova. A tanyavilág, a régi házak, a hajdani valóságos illatú életek, a Tisza fölvert habjain a nap csilláma, a megfestett esőcsöppek vagy a hűvös szempillantások, mind-mind nesztelenül távoznak, merülnek a mélybe. Csak az esztendők szaporodnak, teljesen hiábavalóan, mert nincs bennük immáron semmi tökéletes, semmi jelképesen nemes, semmi egyéb, a már szokott ijesztő, groteszk és unalmas tartalmakon túl, amiket vállvonogatva szolgálunk, mondanom sem kell, szintén ijesztő, groteszk és unalommal elegy kötelességtudattal. Elvégre élünk, így ez a dolgunk. És így, víz alatt és víz fölött végül is minden pompásan egybevág. Kivéve, hogy vannak novemberi esték, amikor mint levegőért kapkodó búvárt a fölszínre vet az élet.    

Pk

NAPLÓ - 145.

Épp kezdtem már örülni a zimankónak. Végre az eső is eleredt. Nagyon kellett a földekre, tapasztaltam, mikor lehajoltam és elmorzsoltam egy szikkadt göröngyöt: repedezett a Rét széle. Akkoriban a levegőben fönt vadlibák húztak. Lejjebb ökörnyál sodródott a száradó tányérricások között. Szomjasnak tűnt a határ.

Noha a városban, az itteniek nem szeretik, én kedvelem az őszi esőt. Van benne valami bohém, duhaj, rakoncátlan és mégis bájosan komoly szándék, ami tétova gondolatokra, elmélyülésre késztet.
Mondom, már titkon mosolyogtam befelé, végre búcsút vesz ez az olcsó kabaréba fúló jó idő, elpakol Afrikába, vagy akárhová, visszafújják a haragos szelek a sivatagok fölé a Pannon porral együtt a szürke homokot, nincs többé tikkasztó ájer, torokszárító délidő, a parvenünek vége, ahogy a kései legyekre való rácsodálkozásnak is, tessék: elhamarkodott volt a lelkesedésem. 
Mindössze kicsit hidegebb szellővé csöndösült a múlt héten már szépen beindulni látszó idő. Gyönge vigaszként a reggelek különös tónusban hidegek maradtak, hogy aztán napközben ismét eluralja a köztereket a szokatlanul meleg novemberünk. Késik, sokat csúszik az igazi ősz. Finoman csúfol bennünket. Nem dermeszt, inkább bágyaszt. Este leszáll ugyan egy kissé didergetőbb pára. Sötétedéskor jólesik a séta. A platánfák alatt arany szívvel dúdolt dalocskával játszanak a régmúlt képek, a színek, az örökségbe kapott éjszakai hangulatok. Olyankor a kolduscondra lélekre is királyi palástot terítenek a sétánysor sárgás fényű kandeláberei.

Nappal meg? Homlokegyenest egy másik évszakba csöppenünk. Márciusi virágok kelyhe nyílt még tegnapelőtt is. Konganak a kövér, szagos levegőben a télhez idomított, ide viszont nem illő karácsonyi gondolatok, egyszóval úgy nevetséges ez az idei zord időjárás, ahogy, hisz egy hete sincs, hogy könnyű kabátkában, nagy lyukakkal megkötött kardigánban jártuk a temetőt Mindenszentek tájékán, a friss virágok bódító szaga a tavaszt idézte, és az alkonyat után világító sok ezernyi gyertya gyermekujjnyi lángocskája mind a tiszta égre mutatott, egyenesen fölfelé, mert az őszi huzat sem tette tiszteletét a sírok között, nem lobogtatta meg a mécseseket, inkább a városon kívül maradt, dohogva, nagykabátja gallérjába húzva kékeres nyakát, és azóta is várja a lapályos, vizenyős ligetek mélyén, hogy eljöjjön végre az ő ideje, mikor fagyos kutyafalkáját végre-valahára rászabadíthatja a vidékre és kemény mínuszokkal megugathatják ezt a túl érzelmesre, túl illatosra és túl tavasziasra sikerült léha novembert. 
A tél hűse vár. Ráér.
Unottan gyújt csibukjára.

Emitt még fecsegő kedv járja. Eleven a világ képe, felcsillan még itt-ott a szüreti jókedv, aztán elhal.
Egy-egy pillanatra megállít bennünket a világjárvány jelensége, hemzsegnek a gyászjelentések a hirdetőtáblákon. Néztem nagyot, a kórházi pék előtti fa törzse ki sem látszott a sok fekete keretes fényképes hirdetéstől, amelyeken szomorú szöveggel búcsúztak az ellépdelő ismerősöktől a hátrahagyottak. Mindenkit meglatol a kór. Senki sem fog kimaradni, hangzik folyton a szakemberek komor jóslata a rádióból.
Hogy a testünket van-e okunk félteni, azt nem tudom. Kinek van, kinek már nincs. Azt hiszem, ez utóbbiak közé sorolok lassan én is. Azt viszont fájlalnám, ha az idegen szellemiség megenné a lelkeket is. Van ez a delejes, semmihez sem fogható érzés, amit a nyelvünk táplál és amiben kiteljesül mindaz, ami a kultúránk, ami magyar.

Mai hír: már a táncházmozgalmat is kikezdték az életidegen erők. Istenem, itt tartunk. Egyszerre lehet támadni mindkét értékrendszert, a nemzetit éppen úgy, ahogy a nemi önazonosságot. Fakóbb, savószínűbb a mai novemberi nap a többitől. Itt már a szavak is csak frázisok. Mert nem szavak kellenek ide, hanem hamarosan, minél előbb tettek. Hogy a vásári komédiás őszi napjainkkal együtt ez a gyilkos, dekadens eszmeiség is örökre eltakarodjék erről a környékről.

Pk