Épp
kezdtem már örülni a zimankónak. Végre az eső is eleredt.
Nagyon kellett a földekre, tapasztaltam, mikor lehajoltam
és elmorzsoltam egy szikkadt göröngyöt:
repedezett a Rét széle. Akkoriban a levegőben fönt vadlibák
húztak. Lejjebb ökörnyál sodródott a száradó tányérricások között. Szomjasnak tűnt a határ.
Noha
a városban, az itteniek nem szeretik, én kedvelem az őszi esőt.
Van benne valami bohém, duhaj, rakoncátlan és mégis bájosan
komoly szándék, ami tétova gondolatokra, elmélyülésre késztet.
Mondom, már titkon mosolyogtam befelé, végre búcsút vesz ez
az olcsó kabaréba fúló jó idő, elpakol Afrikába, vagy
akárhová, visszafújják a haragos szelek a sivatagok fölé a
Pannon porral együtt a szürke homokot, nincs többé
tikkasztó ájer, torokszárító délidő, a parvenünek
vége, ahogy a kései legyekre való rácsodálkozásnak is, tessék: elhamarkodott volt a
lelkesedésem.
Mindössze kicsit hidegebb szellővé csöndösült
a múlt héten már szépen beindulni látszó idő. Gyönge
vigaszként a reggelek különös tónusban hidegek
maradtak, hogy aztán napközben ismét eluralja
a köztereket a szokatlanul meleg novemberünk. Késik, sokat
csúszik az igazi ősz. Finoman csúfol
bennünket. Nem dermeszt, inkább bágyaszt. Este leszáll ugyan
egy kissé didergetőbb pára. Sötétedéskor jólesik a
séta. A platánfák alatt arany szívvel dúdolt
dalocskával játszanak a régmúlt képek, a színek, az
örökségbe kapott éjszakai hangulatok. Olyankor a
kolduscondra lélekre is királyi palástot terítenek a
sétánysor sárgás fényű kandeláberei.
Nappal meg? Homlokegyenest egy másik évszakba csöppenünk. Márciusi
virágok kelyhe nyílt még tegnapelőtt is. Konganak
a kövér, szagos levegőben a télhez idomított, ide
viszont nem
illő karácsonyi gondolatok, egyszóval úgy nevetséges ez az
idei zord időjárás, ahogy, hisz egy hete sincs,
hogy könnyű kabátkában, nagy lyukakkal megkötött
kardigánban jártuk a temetőt Mindenszentek tájékán, a
friss virágok bódító szaga a tavaszt idézte, és az
alkonyat után világító sok ezernyi
gyertya gyermekujjnyi lángocskája mind a tiszta égre
mutatott, egyenesen fölfelé, mert az őszi huzat sem
tette tiszteletét a sírok között, nem lobogtatta
meg a mécseseket, inkább a városon kívül maradt, dohogva,
nagykabátja gallérjába húzva kékeres nyakát, és azóta
is várja a lapályos, vizenyős ligetek mélyén, hogy eljöjjön
végre az ő
ideje, mikor fagyos kutyafalkáját végre-valahára rászabadíthatja
a vidékre és kemény mínuszokkal megugathatják ezt
a túl érzelmesre, túl illatosra és túl tavasziasra
sikerült léha novembert.
A tél hűse vár. Ráér.
Unottan gyújt csibukjára.
Emitt még fecsegő kedv járja.
Eleven a világ képe, felcsillan még itt-ott a szüreti jókedv,
aztán elhal.
Egy-egy pillanatra megállít bennünket a világjárvány
jelensége, hemzsegnek a gyászjelentések a hirdetőtáblákon.
Néztem nagyot, a kórházi pék előtti fa törzse ki sem látszott
a sok fekete keretes fényképes hirdetéstől, amelyeken szomorú
szöveggel búcsúztak az ellépdelő ismerősöktől a hátrahagyottak. Mindenkit meglatol a kór. Senki sem fog kimaradni,
hangzik folyton a szakemberek komor jóslata a rádióból.
Hogy a
testünket van-e okunk félteni, azt nem tudom. Kinek van, kinek már
nincs. Azt hiszem, ez utóbbiak közé sorolok lassan én is. Azt
viszont fájlalnám, ha az idegen szellemiség megenné a lelkeket
is. Van ez a delejes, semmihez sem fogható érzés, amit a nyelvünk
táplál és amiben kiteljesül mindaz, ami a kultúránk, ami
magyar.
Mai hír: már a táncházmozgalmat is kikezdték az
életidegen erők. Istenem, itt tartunk. Egyszerre lehet támadni
mindkét értékrendszert, a nemzetit éppen úgy, ahogy a nemi
önazonosságot. Fakóbb, savószínűbb a mai novemberi nap a
többitől. Itt már a szavak is csak frázisok. Mert nem szavak
kellenek ide, hanem hamarosan, minél előbb tettek. Hogy a vásári
komédiás őszi napjainkkal együtt ez a gyilkos, dekadens eszmeiség is örökre eltakarodjék erről a környékről.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése