HOVÁ TŰNTEK A KALAPOK?

 

W'21 - 02. - skiccem

 

Te meg én, te kalap, régen összeházasodtunk már. Kapcsolatunk tartósnak mondható. Eddig akármi történt velünk, együtt maradtunk. Na jó, néha elhagytalak, sajnálom. De utána, a végigzongorázott éjszaka valamelyik súlytalan ütemrészénél mindig megtaláltalak, s megörültem neked, kicsit magamnak is, hogy lám, ennyi eszem mégiscsak maradt, vissza tudom sorolni hol és merre sompolyogtunk görbe kandúrmacska utainkon, amikor kigyúlt, majd hívni kezdett a csillagunk fénye, máris nyúltunk a kilincs után és indultunk, mert mennünk volt muszáj. Nem hazudtunk, magunknak végképp nem tudtunk hazudni. Haladtunk hát, lépdeltünk tova, időben és térben, másik dimenziókban, pihent szív helyett fölzaklatottan, pucolva a társtalan kapcsolatokból a remélt társas kapcsolatok felé menekültünk, húztuk magunkkal az összes bizonytalanságunkat, amitől csak a bolond rátartiság tudott megszabadítani bennünket. Emlékszem az akkori érzelmekre. Benne maradt a torkomban az íze azoknak a különös kanizsai, kispiaci, palicsi meg szabadkai éjszakáknak. Egészen biztosan tudom, mert nem csak ébren sétáltam, hanem álmomban is szoktam ott lenni megint, a sötét alagútként összeboruló ártéri füzesek között. Abba a közegbe taszítottan is látom a szétkorhadó eperfák törzsét, a mohával takart kérgükön a szutyokszínt, szagolom a rothadó eperszemek cefrés illatát, és ahogy lépdelek mezítláb a szerteszéjjel fekete eperrel telehintett fűben, a talpam alatt érzem a gyümölcsökből kicsorduló szirup ragacsos valóságát. A lét illatát. A lecsorgó kegyelem ízét. Szürcsölöm mohón, boldogan, mint szomjas vándor az útjába kerülő artézi kút vizét.

Valamilyen kaland, kihívás vagyunk egymásnak, a kalapom meg én. Nem tudom még, hogy vajon büntetés-e, vagy csak szükségszerűség. Eldöntetlen. Nehéz kérdés. Volt, hogy a lelki nyugalmam végett a szemembe húztam és csak a karimája takarásából studíroztam a világot. Néztem a pereme alól kifelé: akárha egy szokatlan szélesvásznú film pörögne előttem. A szereplők a helyükön voltak, a díszletek is stimmeltek, csak a vetülő kép virított egy szűk csíkban, eszkimók hószemüvegén át lehet ilyen a látvány. Volt, hogy elragadtatásból a levegőbe suhintottam vele, és bánt, szégyellem, de egyszer meg is tapostam haragomban. Aztán a hideg fény helyretett. Visszaillesztettem a fejemre, s a slingelt szegélyű felhőket követve süket, kegyetlen csöndben hazakullogtam.

Néhanapján felszabadít a tudat, hogy lám, vannak még kalapok, kalapos emberek rajtam kívül is! Biztos nekik is árapályként váltakozhatott a sorsuk, csapták földhöz és dobták az ég felé a kalapjukat. Azok sem egyformák. Mi sem. Akad szürke nyúlszőrös, posztó a szerényebbeknek, filc a piperkőcöknek és szalmakalap nyárára a napszúrás ellen. Sokáig egy papirusznádból készült jószágom volt, tán most is megvan, a moldáv cimborám lakásán maradt, majdcsak visszatalál hozzám. Azért szeretem a kalapomat, mert képes egyik percről a másikra változni: félrebillen, megemeli a szél, nyáron hűvöst ad, télen melegít, hideg szájjal meleget fúj, meleggel meg hűt. Sapkáért sosem cserélném.

Úgy megszoktuk egymást! Folyamatos együttlétünk során a kapcsolatunk kelléktára, tartalma rendre változott. Cserélődtek a hangulatok, a fogalmak értelmüket vesztették vagy más értelmet nyertek. Még a közös szótárunk is – egy nyelvet beszélvén – valami szertartási szövegkönyvvé szelídült: eggyé vált minden kimondott akaratunk, mert élveztük egymást, és mert tudtuk, nem éljük túl a másikat. Elválaszthatatlanok maradtunk.

Áhítattal teli ünnep, amikor a kalapomat hordom. Vidám, eszméletvesztő, mert vele és általa már nem zakatol, nem csábít, nem feszélyez úgy a világ. Ezért nem is értem, miért nincs több kalapos ember az utcákon. Újból fel kéne támasztani a kalapos céhet. Minden kerületben kalapos szaküzlet nyíljon. A bejáratuk mellett meg virág.

                                                 Pk