NAPLÓ - 146.

 

Hogy november negyedike meg a névnapom volt, és odakint esett az eső, ettől tárgyilagosabban nehéz lett volna megfogalmazni, milyen is lehetett a 2021-es ősz, aminek már a fénye is hidegen világított, mert elmúlott belőle a vénasszonyok nyarának ezerráncú mosolya, az az elragadtatással teli kedves időszak, amikor mustot mértek a decis pohárkákba, még kötésig lehetett gázolni a déli melegtől vastag illatokat lehelő alvégi szénakazlak között, miközben üres felhők rostokoltak a kanizsai Járás peremére pányvázottan, s alattuk a fölforrósodott tiszai sár párállott.
Most, november derekának fátyla leng. Nem halotti, nem szomorú, még csak nem is tragikus. Amolyan reggeli szövet csupán. Zavaros gondolatokból fogant, a selyme kibolyhódott, lyukas, elértéktelenedett, akár a tört arany. Az őszben az a legszomorúbb, hogy az embert folyton emlékekre sarkallja. Ha kell, ha nem: emlékezünk. Napközben felületesebben, a közelmúlt jut eszünkbe, ám amint beköszön a megnyugvás időszaka, és a téli időszámítás ránk nyitja az ajtót, majd a nyomában a sötétedés begomolyog a küszöb fölött, menten odalengenek az éjjeli lámpa világa alá a nagyon távoli események, amikhez valaha közünk volt, és amikről ma már egyebünk sincs, csak a szívünkben hordozott relikviák. Bizalmas dolgaink ezek a belül hordott szuvenírek. Ismerősen csillognak és fájnak, pedig akad köztük, amelyik egyébként nem bántó szándékú, mert csupán egy belülről a mellkasunkra akasztott kitüntetés. Furcsa – mégis sajog: sajnos a boldogság érdemérmére rend szerint nagyon rövid idők, gyakran csak percek, leginkább villanásnyi örömök vannak rágravírozva. Olykor belénk sajdítanak, és akkor menten a homlokunkhoz nyúlunk. Észrevesszük az idő múlását.
A sok elszalasztott pillanat. Azok a legfájóbbak. Mindet meg kell gyónni, nem is egyszer, százszor, vagy tán ezerszer is. Folyamatosan vissza-visszatér a bűntudat, és ez ellen nincs gyógyír, áfium: könnyíteni kell a lelken, hátha a múlttal együtt a szív is világosabbá válik. Minderre a novemberi egyedüllétek a legalkalmasabbak. Templomban régen nem gyóntam. Tűnődöm, egy napon azért mégiscsak muszáj lesz elmondanom valakinek, legjobb lesz, ha egy rideg tekintetű idegennek mondom majd el, hogy mekkora szertartásnak gondolom az életet. Azt, hogy minden végzetes. Minden mozzanat a végső is egyben és ettől úgy látom a világot, mintha vele együtt merülnék alá én is, mintha valami elfuserált Atlantisz gyermeke lennék, folyton süllyed, víz alá kerül körülöttem a megélt valóság. Ebben a víz alá csúszott univerzumban élek félszáz éve. Megszoktam. Bácska csöndje adott. A néma pusztaság értelmét kutatni fölösleges, azt csak érezni lehet. Ami elpusztul, az is hallgatagon lép tova. A tanyavilág, a régi házak, a hajdani valóságos illatú életek, a Tisza fölvert habjain a nap csilláma, a megfestett esőcsöppek vagy a hűvös szempillantások, mind-mind nesztelenül távoznak, merülnek a mélybe. Csak az esztendők szaporodnak, teljesen hiábavalóan, mert nincs bennük immáron semmi tökéletes, semmi jelképesen nemes, semmi egyéb, a már szokott ijesztő, groteszk és unalmas tartalmakon túl, amiket vállvonogatva szolgálunk, mondanom sem kell, szintén ijesztő, groteszk és unalommal elegy kötelességtudattal. Elvégre élünk, így ez a dolgunk. És így, víz alatt és víz fölött végül is minden pompásan egybevág. Kivéve, hogy vannak novemberi esték, amikor mint levegőért kapkodó búvárt a fölszínre vet az élet.    

Pk