A VÁGY VILLÁMA

Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk