2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. szeptember 23., péntek

Detonáció a lószarraktárban - VI. rész

A hülyeség kora

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Szophoklész: Antigoné

Egy közösségben sokféle ember él.
Vannak közöttünk sokoldalúak és egyszerűbbek, szorgalmasak, kedvesek vagy kedvetlenek, szeretetre méltóak ugyanúgy, mint mondjuk fokhagymaszószszerű különcök.
Mindazonáltal azt is ki kell mondanunk, hogy élnek velünk együtt hülyék is. Tételesen tudnám igazolni, hogy a magyarkanizsai hülyék száma az elmúlt évtizedekben nem csökkent: sőt meggyőződésem, hogy csak szaporodtak. 
Az sem szolgálhat mentségükre, ha a társadalmi bajok, a mostanság eluralkodó káros jelenségek hozadékának tekintjük őket.
A hülyeség pregnáns velejárója lett hétköznapjainknak.


Mindenütt találkozunk velük.
Ha szerencsénk van, idejében felismerszik hülyeségük. 
Ilyenkor az okosabbja kitér előlük, a bátrabbak, a reményt éltetők viszont megpróbálják jobb észre téríteni őket, ami persze ritkán sikerül, mert a hülyék egyik ismérve az, hogy görcsösen ragaszkodnak véleményükhöz, vélt-valós igazukhoz, azokhoz a szabályokhoz, amelyek között jól érzik magukat. És itt a kutya elásva. 

A hülye ember ugyanis nem ismer közösségi szabályokat csak egyénre szabottakat. A kényelmes testre méretezett előírásokat. A maga ura, önmaga korlátozottságának rabja. 
Hiába minden: ha egyszer rögeszmésen ragaszkodik hozzá, nincs az a józan ember, pszichiáter, orvos vagy jó szándékú embertárs, aki eltántoríthatná saját meggyőződésétől, hibás alapállásától.

A baj akkor és ott kezdődik, amikor a hülyeség már olyan méreteket ölt, hogy azok kezdik lovon érezni magukat, akiknek inkább kushadó kutya pózba merevülve kéne hallgatniuk a szelíd nagy többségre.
Ehelyett ma Magyarkanizsán, a hülyék kiröhöghetik a paragrafusokat, a tisztességet és az együttélés íratlan szabályait.
Amikor nekik már végképp nem ér a szép szó, ki kell mondani, hogy ennyi!
Hogy nincs tovább!

Hogy elfogyott a türelem!
Vége a kesztyűs kéz, meg a szép szó próbálkozásainak!

A minap tanúja voltam annak, amikor a közvállalat szakembere fölmérte a disznópiaci játszótér állapotát. Azé a játszótérét, amit nem a hülyéknek, hanem a kisgyerekeknek épült, a nem is oly távoli múltban.

A látvány siralmas.

Fölszaggatott mászókák lécei, letördelt fa alkatrészek, a játék tornyok teteje behorpasztva, szétverve. Látszik, hogy a hülyék itt jártak. Itt szorgoskodtak, mert a farost lemezek szöges felükkel a csúszda homokjába lettek odahelyezve, gondos, de aljas kezek által álcázva, hogy a napközben elsőként lecsúszó kisgyerek a rozsdás szögbe huppanjon. A korlátokként használt hajóköteleket bicskával nyiszálták le. A bolyhok még a helyszínen árválkodnak. A leszaggatott hinták szétszórva. A köteleik valahol udvarok mélyén, lopott holmiként eldugva. Szanaszét sörösüvegek.
Aki épített már valaha, aki legalább egy kutyaólat saját kezűleg összetákolt, annak sír a lelke a vandalizmust láttán. Mert a barbár rongálás nem kisgyerekek műve, hanem azoké a hülyéké, akik éjszakánként erejüket próbálgatják, torz világszemléletüket, beteg lelküket demonstrálják a gyerekeknek épített közterületen.

A mi felelősségünk, hogy a hülyéket végre észhez térítsük!
Kérjük, követeljük a rendőrségtől, hogy járőrözzön sűrűbben az említett helyszínen! Keressék meg, kutassák fel, nevezzük néven őket és büntessük meg a károkozókat!

Szülők, tanárok ne röstelljünk szólni azoknak, akik magatartásukkal áthágják a társadalmi normákat!
Bárhol: utcán, közterületen szóljunk rá arra, aki hülyeként viselkedik!
Az önkormányzat által foglalkoztatott mezőőrök járőrözés közben írják fel a jó erkölcsbe ütköző törvények áthágóit. Lett légyen szó padok karfáján ücsörgőkről, nyilvános szemetelőktől, utcán illetlenül viselkedőkről, handabandázókról, éjszakai ámokfutókról. Mindannyian tudjuk, miféle kóros kilengések zajlanak, leginkább a hét vége éjszakáiban. Ha egy közösség tűri és elnézi a hülyék által diktált elvtelenséget, akkor gyávaságból, léhaságból mi is asszisztálunk az agyalágyultak tevékenységéhez.

Nincs más megoldás: ha normális életet akarunk biztosítani magunknak és utódainknak, a közjó érdekében mindannyiunknak tennünk kell. Közös a felelősségünk.
És ha kell, vaskézzel, vasszigorral, de - teremtsünk rendet!
Ez az utolsó lehetőségünk!
Mert sem én - sem más normális kanizsai - nem akarunk egy hülyék által bitorolt világban élni.

Pósa Károly