A GYŐZELEM ÍZE

Lear király - illusztrációm

Mióta az idők folyamán az ember emberré vált, a küzdelem volt a létének az alapja. Az írott történelmünk tele van megmérettetéssel. Aligha lehet kétséges, hogy ugyanígy volt ez a legkorábbi évezredekben is, amikor a betűt még nem ismerték, és csak egy hajszál választott el bennünket az állati körülményektől.

A törzsfejlődés során megtanultuk, hogy az erősebb egyed éli túl a másikat.

Azé a holnap, aki ügyesebb, jobban használja az eszét, vagy éppen sikeresebben tud alkalmazkodni a körülményekhez. Ha nem így történik, ha nem ez a száraz tanulság: valószínűleg kipusztulás lett volna a sorsunk.

Így hát az ember győzelemre ítéltetett. A fennmaradásának záloga a siker ízétől függ. Más kérdés viszont, hogy az említett győzelmet miként érte el? Azt sem tagadhatjuk, hogy legtöbbször bizony saját fajtársaink ellenében kellett bizonyítanunk. A történelem során kiontott tengernyi vér, a háborúk sorozata, az évszázadokon át bennünket végigkísérő erőszak is azt igazolja, hogy ember embernek tud a farkasa lenni. Hogy a győzelmet legtöbbször mások szenvedése, mások eltiprása árán szereztük meg – és nem is mindig a legtisztább eszközökkel.

Sőt.

Árulás, ármány, csapdák ezrei, hazugságok révén kóstolták meg eleink a győzelem ízét.

Nincs az állatvilágban még egy faj – mint mi emberek -, aki ennyiféle piszkos trükkel tör saját fajtársának életére.

Tökéletesedő harci eszközök, gyilkoló gépek segítik az egyik embercsoport érdekeit a másik ellenében érvényesíteni. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a mi igazságunkkal szemben nem tűrjük a mások véleményét. Esetleg zavar bennünket a bőrének színe, a tőlünk másmilyen vallása, a nyelve, vagy éppen csak az, ahogy a nekünk idegennek tűnő szokásait megtartja. Ha sikerül lebirkóznunk, akkor elhisszük azt is, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Pedig csak annyi történt, hogy valamiért erősebbek voltunk, és a gyengébb alulmaradt velünk szemben. Ettől persze igaza lehetne - de megszoktuk, hogy a mai kor nem a gyengének kedvez. Legjobb esetben megtűri az ilyeneket.

Mert a győztesnek mindig hangosabb a szava.

Ők írják a történelmet, alakítják saját kényükre a múltat. Attól függően, hogy győztesként éppen aktuálisan mi az érdeke. Régen, a klasszikusnak nevezett korban a római császároknak egy ideig sokat számított az erkölcsi tartás. Pedig világrészeket hódítottak meg. Ha valakiket, hát őket meglegyintette a győzelem mámora. De az akkori hadvezérek mögött, míg a diadalív alatt vonultak, és őrjöngő tömeg szórta elébük a virágot, a harci szekéren egy szolga is állt a hadúr háta mögött. Neki csak egy dolga volt: míg a nép ünnepelt, harsogott a zene, egyetlen rövid mondatot ismételgetett a győztes fülébe: „Mulandó a dicsőség… mulandó a dicsőség…” Ahogy lenni szokott: hosszú évszázadok múltán a római uralkodók elfelejtették ezt az igazságot. Akkor jöttek - mert elérkezett az idejük - a lesajnált barbárok, és a büszke római birodalom kártyavárként omlott össze.

A középkorban a lovagi erények között szerepelt a gyengébbek segítése.

Az utolsó lovagias háború talán az első világégéssel ért véget, amikor a lelőtt, vagy fogságba esett ellenfél már nem számított ellenségnek, hanem hősnek kijáró tisztelettel emlegették. A második nagy háború már ártatlan civilek milliói árán ért véget, az egyik fél teljes győzelmével, a másik megalázásával. Szomorú irányba haladt a világ. Ma az iskola is arra nevel bennünket, hogy mindenáron csak a kiváló eredmény az elfogadható. Aki nem annyira sikeres, az középvonalból figyelheti a győzelemre születetteket. Pedig azt tanultuk, hogy mindenkiben van valami tehetség, érték, ami révén az ember megérdemli a dicséretet. Mégis: kicsi korunktól arra szoktatnak bennünket, hogy elsők legyünk az elsők között. Könyököljük ki magunknak mások csodálatát.

Hovatovább csak ez számít.

A tisztességet, a szerénységet, a mások iránti szeretetet és alázatot gyengeségnek tulajdonítják - elavult fogalmaknak. A televízió, az internet tele van fölkapaszkodott figurákkal, akik példaképként állnak előttünk, mert győztek egy bugyuta vetélkedőben, valóságshowban, botrányaiktól hangos a média. Valójában nem győztesek ők, csak mulandó emberek, akiket fölkap a siker hulláma, hogy holnap elveszítse őket, és névtelenül menjenek a bulvár süllyesztőjébe.

Mulandóak, kétes körülmények között szerzett dicsőségükkel együtt.

Pósa Károly