A kanizsai vadmadarak

Hangya András alkotása

Madarak, testvéreim! Köszöntelek titeket,
Áldjon meg az Atya, a Fiú, és a Szentlélek!

Assisi Szent Ferenc

/Cantico del Sole; részlet P. Szedő Dénes O.F.M. magyarításában/

Vasárnap, vagy várjunk csak: péntek! Igen. Péntek reggel. 

Pacsirtaszó. Pirkadat előtt kezdhette.

Félálmomban föl-fölpillogok.

Mintha hallottam volna.

Nyitva az ablak, beszűrődnek az éjszaka neszei. 
A kutyáim szétnéznek. Aztán csak ásítanak.Kattan az állkapcsuk.Visszafekszenek, hosszan motoznak, míg elhelyezkednek. A lustább, a német vizsla kényelmében prüszköl is.

A lovaknál valamelyik a másik oldalára fordult, rúg egyet az istálló falába, beleremeg a ház. 
Ajjaj!
Meszelni kell az idén.

Hazafelé tart valaki, vagy hajnal előtt van dolga a jámbornak. A biciklije surrog az aszfalton.
Régi jószág lehet, a csöngő rugója már meglazult, a hepehupákon halkan csilingel egyet-egyet. 
Szélcsend van, a birsalmafa tenyérnyi bársonyos levelei nem susognak.

Fújja a pacsirta. Az akácfán lehet.

Korán kelő fajta. 
Úgy tudom csak a fülemüle éberebb nála. Az éjfél után egy-két órával képes rázendíteni. Már a rigók is megszólaltak.
Kedves madarak, és egyre jobban megszokják a közelségünket. Korábban a rigó erdei, mezei füttyösként volt számon tartva. De a városiasodás meghozta a kedvüket, fokozatosan beszoktak az utcákra, terekre és ma már az a furcsa, ha a szépen nyírott gyepen nem látni egy-két példányukat. Általában feketék. Ezek a sötét tollú bajnokok szabadítanak meg bennünket megannyi féregtől. 

Hasznosak és kedvesek. 
Ugyan kedves kanizsaiak, hány emberről mondhatnánk el ugyanezt?...

Sárgarigó viszont nincs és ez nagy szívfájdalmam. 
Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Vagyis - dehogynem. A múltkor a temetőben a gesztenyefák alatt ott ugrált egy fiókmadár, aranyló sárga színű tollas kis jószág, kedvem lett volna megfogni és megsimogatni, de ijedten elszökdécselt előlem, pedig mentem utána a kripták között, míg észbe nem kaptam, nehogy meglásson valaki, azt hihetnők, hogy bolond vagyok, netán szadista állatkínzó, amiért zavarászok egy ártatlan teremtményt. Csak a szememmel követtem hát, gondolatban szeretgettem meg.
Emezek a feketék mindenhol, de sárga… Pedig mennyi nóta ihletői voltak!

Meg a fecskék.Van egy pár az istállóban. 

Öt-hat éve fészkelnek nálunk. Hogy ugyanaz a két madárka tér-e vissza minden évben, vagy valami finom ösztön által mások találják meg a sarokba dugott fészket, nem tudom.

Egyformák a szentjeim.
De az is biztos, hogy minden nyarunk fecskéi a ház előtti villanypózna csúcsán ülve köszöntik a napot. Mégiscsak a régi pár járhat hozzánk. Titokban ezt remélem.

Míg e sorokat írom, beszűrődik a csivitelésük. Egyszerű madár a fecske, kevés a mondandója. 
De a szíve hatalmas lehet, ha minden évben megtalálja a fészkét. A hazáját. 
Ha eső esik, kicsit lehűl az idő, és a legyek beszorulnak az istállóba, a fecskéink a plafonról kapkodják le a rusnyaságokat, mind egy szálig. Házhoz jön az ebéd, mondaná az ember. Amikor kosztolnak, parányi agyukban megfordul-e, mennyi hálával gondolunk rájuk? 

És a vadgerlék. 

Véletlenül tudom, hogy a becsületes nevük balkáni vadgerle. Merthogy vadgerle, meg vadgerle között különbség van ám! A rendes vadgerlék – állítólag – barnás, homokszínűek, már csak itt-ott, erdőkben, csalitokban fordulnak elő. Ez az erőszakosabb (a balkáni…) fajtársuk szinte teljesen kiszorította őket. 
Úgyhogy, amiket látunk, burukkolni hallunk, azok most a győztesek. 
A hódítók. 
Szépek, szépek, de amikor meglátom őket, kicsit felemás módon gondolok rájuk. Mindig ott motoz bennem, hogy vajon a kiszorított „igazi” gerlék miként élik meg vereségüket?
Freud kéne ide, vagy legalább a Robi, hogy megfejtse ezt a lélektani gubancot, ami valószínűleg vajdasági kisebbségi létem okán, az együttérzésemből fakadhat.

Búgnak a gerlék. Trehány népség. Fészkük is alig pár szál kóró.

Utoljára hagytam, pedig a főkolompos.

Most kezdenek mozogni bennem a nyárfalevelek. 
Egy pöttyet elbizonytalanodtam.

Vajon a kakas mennyire számít manapság madárnak? Jó.

Tolla van, nem repül, de biztos az.

A hangja repedt fazék, és a szomszédban akkor is kukorékol, ha sötét éjszaka valaki a fürdőszoba lámpáját fölcsapja. Kedves szokása, hogy pont az ablakunk alatt kezdi edzeni a gigáját. De csak nyáron, amikor nyitva az ablak. A rosseb se tudja, télen nyugton van, a tyúkjai között. Hidegben fázhat a csizmája, meg lusta is. Januárban hatkor kezd óbégatni, órát lehetne állítani hozzá.

Viszont, amint nyitható az ablak, menten megjön a kedve.

Megszoktam már, mint annyi mindent.

A madarak is a mieink. A szokásaik velünk élnek.

Szeressük őket az egyszerűségük miatt!
Azért, ahogyan teszik a dolgukat.

És olykor, ha belegondolunk, bizony elkívánjuk tőlük azt a gondtalanságot, és csupasz örömöt, amit ők olyan természetesen tudnak megélni.

Békességet a jóakaratú embereknek!