2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. március 29., csütörtök

LÉNÁRD



A lankás szántóföldek nedves szagokat szuszogva alszanak még, amikor az első fülemüle megszólal. Kisvártatva követi a párja, és ettől a szépen komponált választól az ég alján pántlikáját kezdi fűzni a hajnal is. Az ustorkai határban aranyporzót hint a nap első sugara. Megpecsételi, jóváhagyja a korai tavasz kezdetét. A felhők nagyobbjai közönnyel veszik tudomásul. Higgadtan úsznak tova, lomha paplantakaró gyanánt Orompart irányába, leselejtezvén a vetések fölött úszkáló párafoltokat, amik – mint mindig, most is – gyengéd szeméremmel takargatják be a régi tanyák sírdombjain növő surját, ahol őzek, fácánok húzták meg magukat a télen, meg ahol néhány szarkafészket bujtatott a vadakácos bozótos. A táj valós, ám mégis valahogy illúziókeltő. Csak a dűlőutak abroncsolják össze a vidék magányát. Iramodnak Kispiac, Szalatornya meg Kanizsa felé, girbegurba módon csalinkáznak a már zölden életet láttató búzaföldek, az asztallapnyira precízen megtárcsázott holdnyi, láncnyi parcellák között. Viszik a hátukon az ellágyult emlékeket, a felhevülteket, az erősebbeket és a halványulóbbakat, a nevettetőket és a libabőröseket egyaránt, mert ezeknek a döngölt földutaknak a hátán ágyúlövésnyi nagyra nőnek a múlt képei, még a leheletkönnyű érzelemfoszlányoknak is súlyúk lesz: egyiket sem lehet már újrateremteni. Tudják ezt a varjak, a koronás kupola alatt romantikus öregúrként sétálgatók. Tollukon kékesfeketét játszik a kelő nap első fénye.
A meggyérített, de még így is bozontos fákkal szomszédolt, a mindig fújó szélbe néző tanyának homályos ablakán piros, meleg folyadékként csorog be a reggeli világosság.
Lénárd már ébren van. Köhög. Gereblyézi üstökét. Igazít egyet a gondolatain. Vontatottan kel föl, egy darabig csak ücsörög az ágy szélén, néz maga elé. Lábikrájának végén megbillegteti az öregujját. Vakarózik, viszket a válla. Törni kezdi az ágy deszkája is. Öregesen fölkászmálódik, morog maga elé valamit, aztán kicsit heherészik, mert keresnie muszáj a zokni párját. Lassan-lassan öltözik. Tetté váltja a napját. Krákog, majd teljesen váratlanul felnevet. Megvan a zokni. Ott volt az ágy végében.  Likacsos pulóvert húz, papucsban krosnyog, tesz-vesz az alsókonyhában. A kelleténél hangosabban csörömpölnek a zsírszagú edények, a tegnapi maradék még az asztalon, újságpapírral letakarva, noha legyet utoljára novemberben látott. Az újság tavalyi, feledett híreket őrizget. Madárlátta kenyérvég és tompa konyhakés tűnődik egymáson. Vastag falú kocsmai pohár félig teli artézi vízzel. Demizson gubbaszt a bicebóca konyhaasztal alatt, a sporhet hűlt platniján zomácát vesztett irdatlan fazék. Vénember szakállaként libeg a konyha sarkában lévő pókháló.
Lénárt huzatot csinál, kitárja az ajtót. Áll a küszöbön, valaha úri szabó készítette pecsétes nadrágban, megereszkedett, foszló mandzsettájú kötött pulóverben, és amit a konyhaajtóból lát, azt már több mint hat évtizede nap mint nap látja. Mégis nézi. Megunhatatlan az összkép. Seprős szemöldöke alól figyeli a határt, ami egyaránt mutathat neki bájos és egyszerű részleteket is. Nem tudni mi jár Lénárd fejében. Arca meleg, szoborarc. Szeme bogár. Az élettapasztalata itt élesedett ki, minden reggel, ahogy a tanyája időtlen egyedülvalóságában tudott élni, mint egy kései, megakadt vándor, aki nem csügged el tőle, amiért az egyik mellékes stációnál kell bevégeznie. Lénárdnak a tanya a bizonyosság. Minden szögletének oka van, az elrendezettséget sugallja. Távolban kányák kavarognak. A szemhatárt köd takarja ugyan, de Lénárd átlát rajta. Kémleli a messzeséget, a fehér semmi peremét. Hallgatnak ketten a csönddel együtt, és a mező szaga betódul a tanyasi falak közé. A friss légvonat Lénárd eszébe hozza mit kéne tennie. A begyepesedett udvarra lépvén balra fordul, elindul hátra. Fején a homlokába húzott pecás kalapja árnyékot vet amúgy is mély szemgödrére. Görbedt alakjának kontúrja a foszló vakolatra vetül. A kutya már várja, farkát csóválja. Lénárd finom mozdulattal oldja el a láncról. A kis korcs szökell egyet, ráugrik a gazdája térdére, aki simít egyet a jószág fején, meg is vakarja a füle tövét, aztán ellegyinti magától. „Eriggy”, mondja neki, de amaz nem mozdul. Értelemmel, önzetlenül, gombokként fénylő kutyaszemekkel nézi a borostás emberét, aki erre már nem mond semmit, csak sarkon fordul és megy, elindul kifelé az udvarból, az északnak dőlt villanypóznák mentén.
A márciusi fagyos szájú tavaszban botorkál egymagában Lénárd, körülötte a csimbókos szőrű kutya szaladgál. Görbe lábon imbolyog tova Lénárd, kutyástul. A tanya a hátuk mögött marad. Egyre elmosódottabbá válik a kis konyhaablak szeme. Már nem látszanak a fal repedései sem, a csatorna rozsdája sem. A hajdani tiszta arcát veszíti szép lassan a szállás. Ahogy Lénárd ellépdel csipke lesz a felhők alja, olyan cakkos, amilyent csak a völgyesi asszonyok puha ujja tud slingelni, s a kékké váló ég fundamentuma szép lassan egybefonódik az árnyékokat elnyelő szántások párhuzamos soraival. A Semmi közepén, az ustorkai egyedülvalósággal.

                                       Pk

2018. március 25., vasárnap

BÉKE- és NEM BÉKÉS MENETEK*



Úgy hozta a sors, hogy bármennyire is szerettem volna végig jelen lenni, a hetedik – csütörtökön zajlott – Békemenetről szépen lemaradtam. Hiába loholtam délután kettőtől Budáról Pestre: pláne a szűk központba érni, ünnepnapon, útlezárások és járatátirányítások miatt – fizikai képtelenség. A finisére értem tehát oda, az Alkotmány utca legvégén hallgattam Orbán Viktor beszédét, és közben József Attilával nyugtattam háborgó lelkiismeretemet, hogy a hetedik én magam lennék. A hetediket nem sikerült beikszelnem. Tetű BKV. Ez van. 
Az előző haton ugyanis rendre ott voltam, bácskaiként. Sosem egyedül, nem enyém az érdem: mindig többedmagammal. Ott voltunk mi kanizsaiak és környékbeliek a Fidesz „vekkeres” tüntetésén (megjegyzendő, még ellenzékben volt a mostani kormánypárt). Elmentünk Esterházy János szobrának avatására, és bizony, Horthy Miklós Bazilikában megtartott emlékmiséjén is ott térdepelt a delegációnk, meg Csurka István utolsó beszédét is végigdideregtük. Nem a januári szegedi Kossuth tér volt fagyosan huzatos. Hanem beleremegtünk abba, amit ott hallottunk. Így természetes. Közös a vér. Közös a sorsunk. Közös a jövőnk is, pont akképpen, ahogy közös az emlékezetünk.
Tényleg nem hencegésképpen, de az Astoriánál is sikerült ott lennem, 2006. október 23-án. Pont rossz (vagyon nagyon is jó) helyre állt a csapatunk. Vesztünkre a Deák Ferenc tér felől fúrtuk be magunkat a tömegbe, s még véget sem ért a rendezvény, addigra mi már a hátunkba kaptuk a pribékek golyóit, aztán a könnygázt lődözték közénk, megindultak a lovak, jött a ménes, rohamoztak bennünket, hej, szívmelengető egy lovas embernek, be szép látvány volt! Igaz, nem lovas huszár roham volt – azok sosem rontottak volna a saját népükre – csak a mai droid utódaiké, de akkor is! A kiskésit! Pislogtunk is nagyokat, lévén taknyunk-nyálunk egyben volt. Ám jól jártunk, még mindig jobban, mint az a bácsi, akinek az ősz homlokán fityegett a bőre, ott támogatták el mellettünk a füstködben, és egy sírástól elcsukló hangú asszony a kendőjét szorította az öreg vérben úszó homlokára. Hogy jobban lássak, fölmásztam egy piros telefonfülke tetejére, állt már ott néhány egyetemista lányka. Akkoriban – emlékezzünk vissza! – mi, azaz ők képezték a rosszarcú fasiszta csőcseléket, Dr. Halzl József úrral, a Rákóczi Szövetség alapítójával és feleségével együtt, akikkel szintén az Astoriánál üdvözöltük egymást. Meg ott volt még vagy százezer tomboló náci, nyakkendőben, kalaposan, kiskosztümben, ridiküllel, akiket három folyton fölöttünk köröző helikopterből tartottak szemmel, hová édesdedebb odacsapni, ha netán a Fidesz ünnepségről épségben haza akarna jutni a sok barnainges, az a sok erőszaktévő, antidemokratikus népellenség.
Sosem fogom elfelejteni, nem lévén kiút, még este tízkor is az egérutat keresgéltük, mentünk volna a leparkolt kocsikhoz. Ehelyett a több tízezres kavarodásban addig-addig nyomultunk előre, mígnem vagy nyolcvan méterre tőlünk, két háztömbnyire immáron szembe találtuk magunkat a rendőrsorfallal. Mást nem tehetvén magasba emeltük a molinónkat. Szép, nyolc méteres kiírás virított rajta, olyan szavakkal, mint Magyarkanizsa és Délvidék. Valaki a tömegből rögvest kiszúrta, elordította magát: „Emberek, megjöttek a délvidéki testvéreink! Éljen a Délvidék! Megjöttek a délvidékiek segíteni!” Ezt fölkapta a tömeg, zúgott tízezernyi ember tapsvihara, éltetése, és még most is csak azt kívánom minden valamire való magyar embernek, hogy az életben egyszer legyen része hasonló, feledhetetlen, frenetikus élményben.
Ezek után mondanom sem kell, hogy mivel közismerten régi izgága vagyok, Szerbiában sem fogtam vissza magamat, ha úgy éreztem, hogy az ügyünket éri sérelem. Az csak természetes, hogy a milosevicsi érában esti programként rendszeresen el-eljárogattunk a központba. Akkoriban, rutinos demonstrálóként nem láttam közöttünk azokat a fényességes tekintetű arcokat – a manapaság a demokráciát, a sajtószabadságot, az emberi, meg más jogokat védőket –, akik szerint most, 2018-ban penetráns diktatúra van. Lehet, a kilencvenes években Szerbiában nekik nem volt önkény, diktatúra, hanem épp most van, Belgrádban és Budapesten egyaránt. 2000. október 5-én éjjel a helyi rendőrőrsre hármasban a templomkertből csupált virágokat vittünk be este kilenc körül, mikor a tömeg a Városháza felé vonult. Arra kértem a rendőrfőnököt, higgadtan kezeljék a dolgokat. Megígérte, ha rendbontás nincs, az emberei a háttérből figyelnek. Úgy is volt. Míg az irodájában ittam a kényszer kávét, a hátunk mögött három terepruhás csendőr géppisztolyosan álldogált, amolyan biodíszletként.
Ha már itt tartunk, mármint a csendőröknél: tőlük is ért inzultus, hajjaj. Ha jól emlékszem 2005 májusában beautóztunk Szabadkára, mert Gyurcsány eljött a Magyar Házat felavatni, ha már a magyar hazát nem tudta. A közegek addigra összeszedték a délelőtt némán tiltakozókat, nem számítottak ránk a Népkör előtt, ahol amint odaért a konvoj, előkaptuk a Laci kabátja alatt összegöngyölt transzparensünket és ország-világ láthatta rajta a meztelen Fletót, a lágyéka előtt egy kis NEM feliratú táblával. Így köszöntük meg neki a fél évvel korábbi december 5-ét. Az öles betűkkel fölötte írt szöveget egy régi lepedőt szétvagdalva, majd összevarrva az előző éjszaka piktoroltuk föl. (A szomszéd ház falára feszítettük ki, mikor levettük, döbbenten láttuk, hogy a meszelt falra átvert a felirat, ami aztán sokáig az udvarunkat ékítette.) A szöveg imígyen szólt: GYURCSÁNY NEMTELEN. VIGYÁZAT! FÉLKÉZKALMÁR! Aki nem tudja, mi a félkézkalmár, guglizza ki, vagy olvasson több Tömörkényt meg népi írókat. A Gyurcsányt biztosító csendőrfőnök biztos nem tudta, mert rögvest ránk uszította a jófej belgrádi verőlegényeket, és aztán a Népkör mögötti kis utcában leckét kaptunk, demokratikusat. Nem bántam, nem bántuk, mert addigra vagy féltucatnyi fotós és tévéstáb továbbította a képeket, és aki gyakorlott rendzavaró, az ilyenkor már édesdeden tűr mindent, mert tudja: a célját, a média általi figyelem fölkeltését elérte.
Az idei Békemenet mellett, közben is akadtak ügyetlen provokátorok. Csak nevettem rajtuk. Istenem, mennyire amatőrök! Képzelem, hogy szenvedhettek… Sehol az ellenreakció. Mosoly az arcokon. Pedig hogy remélték a tüntiző, hisztiző kompániát pujgató főkolomposok, hogy sikerül a balhé, kiprovokálnak valami vezető hírt, erőszakról, magyarországi diktatúráról, rasszizusról, fizetett, odautaztatott bérencekről rémdrámáról...
Ehelyett mínuszos kis csődület lett itt is, ott is. Ettől legföljebb a Klubrádió tud ezerrel több hallgatót ma délután, és este Rónai Egon fog keményebben alákérdezni az aktuális interjúalanyainak. Sehol egy pofon, sehol egy pici gumibotozás, rendőr keze könyéktől följebb sem emelkedett, pedig a jó kis paprikaspray most úgy hiányzott, mint vetésnek a tavaszi zápor. Még egy fáradt grimasz sem érkezett az ezúttal azonosítószámozott biztos uraktól.
Ehhh...
Kitanította a Fidesz a rendvédelmi szerveket is! Már ezekre sem számíthat az amúgy velejéig korrekt magyarországi ellenzék.


*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság Véleményportálon jelent meg 2018.03.18-án.


Pk

2018. március 24., szombat

Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!



Kennedy – míg megvolt tutto completto a tarkócsontja – 1963. június 23-án egy igen emlékezetes szónoklatot tartott a szovjetek által megalázott, kettévágott Berlinben. Az amerikai elnök Schöneberg kerület tanácsházának – a Rathaus – erkélyéről mondta el beszédét, amelyben a demokrácia értékeit hangoztatta, és élesen bírálta a kommunista rendszert. A beszéd „Ich bin ein Berliner” kezdése a hidegháború egyik ikonikus, talán legtöbbet idézett mondatává vált.  
Az USA első és eddig egyetlen katolikus elnöke akkor és ott szolidaritásáról biztosította a német népet. Megvillant a nagy szíve, az emberi arca, amit rá öt hónapra összeroncsolt a merénylő(k) puskagolyója. De az már egy másik történet.
Most nem olyan időket élünk, noha ekkor-akkor manapság is puskavégre kerül egy-egy kormányfő, meg hideg is van, és háború is van.
Aki az előbbit nem érzékeli, annak baj lehet a hőérzetével, az idegrendszerével, nézze meg orvos. Aki az utóbbit nem veszi észre, az viszont hülye. Ne nézze meg senki, zárják el, közveszélyes.
Háború van minden fronton. Katonai, gazdasági, ipari, sőt kulturális értelemben is. (Mindezt egy most készülő írásomban fogom bővebben kifejteni.)
Szóval hideg van és háború. Kennedy már nincs, csak a szellemét idéztem meg ezzel az örökbecsű retorikai húzásával.
Ich bin ein Biberfeldmarktplatzer!
Igen.
Én egy hódmezővásárhelyi vagyok!
De tényleg. Papírom is van róla. A családomnak is. Mindannyian hódmezővásárhelyiek vagyunk. Igaz, nem életvitelszerűen lettünk azok, hanem csak tiszteletbeli módon, de akkor is.
Ki ne emlékezne rá, a keserű 2004. december 5-ei népszavazás után ez az alföldi kisváros, pontosabban a városka vezetése volt az, aki dacból, vigasz gyanánt, minden oda jelentkező határon túli magyarnak elküldte a tiszteletbeli állampolgárságot igazoló okmányt – pecséttel, aláírással. Torokszorító volt mikor megkaptuk és kibontottuk a postai úton kézbesített dokumentumokat. Nem lettünk tőle sem jobb, sem nagyobb magyarok. Csak igazabbak lettünk, a szó nemes értelmében, mert akkor valami kegyelem folytán megint derengeni kezdett, ízelítőt kaptunk abból, mi is a magyar összetartozás. Mi az, hogy egy vérből valók vagyunk.
A hétvégén, vagyis inkább a hét elején Hódmezővásárhely nevétől visszhangzott az éter.*
Beállt a hétfő esti ámokfutás a lajtorján. Egymás nyakára hágva, a másik púpján pipiskedve hozsannáztak szószátyár pojácák, akik jobbára gyanús, nyugati pénzeken pórázon tartott dizájnpolitikusok táskahordozói csupán. Köztük ficereg néhány wannabe entellektüel, bávatag tekintetű művész, előadó, maguk sem tudják micsodák, ha szakálluk nő, akkor alighanem fiúk, bár ez ma már megint csak kétesélyes, hisz a EUbuzivíziót is ilyenek nyerik. Ha meztelen csiga indulna, annak is dicsérnék a hangját. Meg a nézését és a járását. Ezekhez képest egy délutáni Benny Hill show is maga a szakralizált, megtestesült művészet. És most győztek, mert összefogtak, végre – mondják ők.
Pedig az ellenzék nem összefogott, hanem nem indult. Ez elég nagy különbség. A győzelem pedig pirruszi: az átmeneti orgazmusban, amitől most elalélt az összellenzéki kompánia, a rideg tények már láttatják, hogy a dróton rángatott strómanjuk Hódmezővásárhely élén a pillanat ezredrészéig sem lesz képes a Fideszes többségű testület mellett kormányozni a várost.
Mégis, gondolom a Gegő Szosötí Bárban most nagy az öröm. Beérett a ganajparadicsom, lehet aratni a koktélpohárba.
Épeszű ember viszont elgondolkodik azon, hogy vajon jó-e a nyulaknak, hogyha az a nyúl lesz a nyúlközösség vezetője, akinek a jelölését a rókák, farkasok, de még a hiénák is lelkesen támogatták? A saját paródiájává váló Jobbiktól a Degenerált Koalícióig. Pedig már az antik időkben is tudták, hogy nehéz egyensúlyozni Szkülla és Kharübdisz között. Amíg az oppozíció csak exfideszesek mögé sunnyogva tudja megverni a Fideszt, nagy baj nincs. Egy kisebb közösségben, egy közepes városban amúgy is inkább személyes emóciók, érzelmi alapon választanak polgármestert. Akkor lesz esélye a ballib konglomerátumnak, ha Gyurcsánytól Vonáig mindannyian hátrébb sasszéznak, beáll mindnél a politikai hullamerevedés, találnak 109 tüchtig, sokgyerekes, keresztény-konzervatív, régi Fideszest, és már adva is a recept. Legyőzhető a Fidesz, ugye? Le. Így. Esetleg. Megvalósítható? Merész biztonsággal kizárhatjuk ezt a lázálom kategóriának minősülő vicces opciót.
Tehát addig marad a szopórolleros variáció: ki kell hívni az áprilisi hóra a Fideszt.
Arccal.
Országosan megmérkőzni vele. Aztán már csak a gravitációt kell majd megszüntetni, és huss, elszáll a Fidesz…
 
Hódmezővásárhelyen – az én értelmezésemben – múlt vasárnap két pofon csattant. Az egyik az ellenzéki sarokban, amikor kiderült: nincs diktatúra Magyarországon, maguk miatt tartanak ott, ahol.
A másik természetesen a kormánypártok orcáján hagyott pírt.  Megmondom őszintén – galád módon örülök, hogy így alakult. Ez a kijózanító maflás talán föltupírozza majd a Fidesz kampányát.
Mert személy szerint jelenleg keveslem ezt a külsős dolgokra kihegyezett korteshadjáratot. Nincs kifogás. Marhára büszke mindig a magyar kormány arra, hogy milyen jó állapotban van az államháztartás: stabilan 4% a növekedés, csökken az adósság, nő a termelés, már külföldi legádázabb ellenfelek is kénytelenek dicsérni Budapestet, csakhogy ezek a makrogazdasági sikermutatók az átlagembert nem érdeklik.
Birizgálja néhány dolog az agyamat. Alighanem Orbánra megint gigászi feladatok fognak hárulni. Föl kell majd szántania körösztül-kasul Magyarországot. Battonyától Sopronig, Tiszacsegétől Nagykanizsáig mindenhol a helyi embere mellé kell, hogy álljon. Brüsszelbe csak április 9-én menjen, kávéra.
 
Az összes kormánypárti jelöltnek kommunikációból jelesre kell vizsgáznia. Hódmezővásárhely jelöltje gyönge volt, láthatatlan.
Majd néhány szelíd gesztust kell jóváhagyni olyanoknak, akik az ellenzékre sosem szavaznának. A Jobbikban csalódott szavazókra gondolok. Nem szabad hinni a közvélemény-kutatóknak. Egyiknek sem. Még akkor sem, ha Hódmezővásárhelyen a teljes lakosságnak körülbelül 27%-a szavazott a kormánypárti jelöltre, annyian, mint ami 2014-ben a Fidesznek az országos átlaga volt.
Tilos ezen elaludni.
Változtatni kell a kommunikáción, kicsit alázatosabbra igazítani az ábrázatot, leszállni a magas lóról.
Az eredményeket kell erőteljesebben bemutatni, és ami nagyon fontos, de mindig bevált: meg kell nyitni a pénzcsapokat. Ebből értenek az emberek, a választópolgárok. Adni kell, teljes gőzzel. Ahogy eddig is.
Nyerni muszáj, tudniilik most nem négy év, hanem az elkövetkező emberöltő a tét. Mert ha azok jönnek, akikről eddig sem volt jó véleményem, de még ezen is tudtak rontani, visszavedlik minden arra, ami a regnálásuk alatt rémálom volt a nemzetre nézve. 

*Ez az írás 2018. március 1-én jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon. 

Pk

2018. március 10., szombat

NAPLÓ - 79.

grafit, 30x20 cm


Jeladás van: idetépett napsugarakkal megjelenített lett a tavasz. Ereje van a fénynek, pislogás nélkül nem állom. Elfelejtettem a napszemüvegemet hozni, ki is pécéztem azonmód egy legyet a sarki bolt kirakatüvegén. Még a moslékos vödörben is nekem jut a hajszál... Úgy tűnik, mégsem volt elég zord a január, meg a február sem. Függőleges sugárban zuhanyzik a városra a narancssárga világosság. Amiről ma tegnap sokan beszéltek, azt megéli ma mindenki. Meteorológia. Bemondta egy sajtképű nő. Itt a március. Ha olyan lennék, amilyen nem, csiklandós örömöt éreznék. Ám a borzongásaim választékosabban, fölénnyel diktálnak, tehát mégsem.
Ilyenkor mindenki: nők és férfiak vegyesen mintha folyton tükörben állnának. Nézik, vizsgálják, réz- és vasszemmel kutatják magukat. Ugyan, mit változott az aranyélet? Nem észrevehető dolgokat studíroznak. Hiszen a gondolatok, az elméletek, az ideák régtől fogva megcsontosodtak, hiába, hogy tíz fokkal lett melegebb, önportrét kevesek tudnak hitelesen megrajzolni. Akik netán igen: abban és azoknak sincs soha köszönet. Garasnyi szellemű a mi fajtánk, be kell látni.
Hát csak nézem a járdán - zentaiasan mondva - laspogókat,  őszintén nézem őket, gyóntató módon, ugyanakkor ravaszul, rágódón, önzetlen érdeklődéssel, ám sunyin. Hangjegyekre szedem a flaszteron kopogó cipősarkakat. Hátha összeáll valami üzenet. A Nagy Négyarcú mindig inkognitóban küldi a szándékait, szombat van, még egy fél nap és aztán Ő is megpihen, szegény. Hogy elszúrta ezt a tökéletesnek hitt világot! Ami maradt belőle, homályosan értelmezhetően, az csupán a tartalom nélküli látvány. Ahogy elvágólag dobja a bérházak falára a lavírozott tinta-sötétet. Ahogy szétfutó szálakként kottázódnak a drótok az utca mindkét fertályán. Ahogy semmi titokzatosság nincs ebben a napban.
Ha szigorú mértékkel kéne igazat tennem, úgy is mondhatnám: ténylegesen tavasz lett. Beletúrom az orrom a levegőbe. A kevéske gázszag mellett vér- és tejillat úszik benne.

  Pk

2018. március 9., péntek

Pósa Károly: Montenegró, február idusa



Ez most pusztán fehér,
mélykék és kevéske sárga.
Ennyi a kép.
Egy okos, bölcs hely
:
világos, áttetsző a tisztasága.
Nem világváros, hanem kőkehely,
láttató, az ég függő,
gömbölyded lelke,
a tenger horizontja,
pántlikájára fűzött párafoltokkal,
szagokkal. Mirtusz és levendula virágok,
gyengéden sem szemérmesen
agyonhallgatottak az akkordok.
Vázák, üres borozók,
partra vetetten hevernek csónakok.
Itt unja magát a tragédiák mindensége.
Hintett szirmokkal. Vetett ágyban.
Halászok kosarában, heringek szemében.
Jottányi változatlanságban.
A napsugárzás, a hő,
a szél – logikátlan.
A tagolatlanság
képeslapokat írogat.
Egy kendős nő ablakot nyit, szellőztet,
és a zöld zsalugáter rácsa,
homlokán haránt vet krikszkrakszokat.
Fáradt, sötét redő az asszony
fején, fekete kendőjén,
múlhatatlan közönyös csíkokat,
fest rá a táj.
Évekre szóló energiával bámulom,
látom, mint annak előtte:
testvéremnek érzem a málló vakolatot,
minden lehulló, barnuló foltot a házon.
Láncolata az érzékeknek: emlékféle.
Gálánsul hódító, a sótól permetes a légkör,
amelyben köznapi frivol kavicsok mosdanak
loccsanón, koccanón,
cérnafonalaival megrajzolt kobaltkék,
enyhén bágyatag kép ez a pannó.
Megyek a promenádon, csonkolt pálmafa hívogat.
Visz, űz, hajt beljebb, mindinkább magamba,
hallucinációtól mentes irgalomba. Előre,
előle. Erőre ha kapok, kétrét görnyedve
érzéseimbe ragadok bele,
mint a többiek.
Kabátom a szélbe hajítom el,
nincs is itt télen sem hideg.
Csak reggelente,
mikor agávé bokrok susognak,
mert ellenszegülők az árnyak.
Itt sosincs senki, aki megró.
A szavak a létezés közepén állnak,
didergősre szűkülő fagyokban,
a mezsgyén túl pedig egyre csak bámulnak,
meredenek rájuk a meghívottak.
A hely szeret. Kiérződik belőle.
Tengernyi só pörög alá.
Mind porba csöppen.
Montenegró.

2018. március 7., szerda

MARTIN VÉGRE LÁBRA ÁLLT



Hosszú-hosszú kihagyás után találkoztam végre Martinnal. Kétszer is. A kórházba többet nem mehettem hozzá, mert az influenzajárvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Decemberben. Az utóbbi időben meg valahogy elmaradt a vizitem. Nagyon szégyenkeztem, lelkiismeret furdalásom volt miatta. Nem jutott rá időm. Ezzel áltattam magamat. Vagyis: altattam a lelkiismeretemet. Ilyen önzőek vagyunk. Én is. Nem tehetek róla. Jobban mondva: dehogynem. És mégsem teszek, teszünk. Éppen olyan közönyösök vagyunk, mint a természet, amiben élünk. A maga képére formál bennünket, tényleg? Érthetetlen. Éppen ezért hatványozott volt az örömöm, amikor abszolút váratlan módon gyors egymásutánban kétszer is szembe találtam magamat Martinnal.
Első ízben, amint megláttam – nem lelvén alkalmasabb szót rá – ledöbbentem. Nem akartam hinni a szememnek. Körömcseppig szorítottam a kezemet, s csak néztem, álmélkodtam, mert a látvány maga volt a csoda. A gyönyörűség. Átbizsergett rajtam a hála, amiért ilyesmit is megélhettem. Ott állt előttem a szikrázó havas verőfényben Martin. A tolószék sehol. Iringált a napsütés a belvárosi járdán, visszatükröződtek a kirakatok, egy boltos kisasszony söpörte az üzlete küszöbét, taxi gurult a sarkon, az enyhülésben megereszkedett villanydrótokon csókák gubbasztottak, nagy néha fék csikordult, ment egy pizza futár, pöfögött a kis robogója, lélektani szempontból egyik képkocka sem volt tagadása a másiknak. Összeállt az egész dioráma, aminek kellős közepén a kerekes széke nélkül nézhettem Martint, a lefűrészelt lábút, a hajléktalant, aki mosolygott. Minden oka megvolt rá. Martinnak nem volt többé szüksége a nyomorék kocsijára, mert két lábon állt, holott tudtam, hogy előtte mindkettőt amputálták. Hamarjában átvillant az agyamon: biztos műlába lehet, nem is egy, kettő. Ma már nem különösebben nehéz az ilyesmit beszerezni. Paróka, pótkávé, pótmama, pótférj, pótlábak: egyre megy. Pótolható minden. A minutum töredéke alatt cikkant át rajtam mindez, örvendetesen. Mind az öt érzékemmel faltam a gyönyörűséget: a százkilencven centis Martin oldalán egy barna csíkos bundát viselő asszony csimpaszkodott! Egymást karolták és mosolyogtak. A hölgy szakasztott mása volt a szobornak, ott helyben már tisztán, minden ösztönösséggel együtt kiérződött, hogy Martin feleségéhez van szerencsém, az ápolónőhöz, aki szépségversenyt nyert és utána szült két gyereket. A fiú, ni csak – egy nagy, komoly, szemüveges egyetemista - ott ballagott velük. Mellette a húga, ugyanolyan mint az édesapja, nem hiába: apja lánya, vékony, magas, kontyozott hajú szépségként virított. Csizmája kopogott az aszfalton, és mintha a parfümjének az illatát is éreztem volna. Legalábbis ezt képzeltem, mert ettől a valószerűtlen csodának minősülő látványtól szinte varázsütésre tavasz lett. Szagos márciusi, jóízű tavasz, hogy elfutotta a bőrömet a meleg pírja, és muszáj volt a nyakamnál kigombolnom a kardigánomat. Martinnal találkozott a tekintetünk. Én annyi boldogságot láttam ki belőle, amennyit embernél csak ritkán látni. Benne volt a szeme bogarában a jövő. A nagy tervek ígérete, a megelégedett magabízás optimizmusa. És benne égett a szerelem tüze. Ahogy félresandított a bundás asszonyára, széles mosoly ült az arcára. (Mi a szösz, megcsináltatta a fogait is! Porcelán az mind, egy vagyon lehetett, és mégis…) Élvezhette az elbámulásomat, alighanem érezte a zavaromat, mert nem szólt, csak intett és valamit odamondott a feleségének, amire az rám emelte nagy pillás szemét és csücsörítve puszit küldött, belevörösödtem, olyan csábos volt. Tartózkodóan köszörültem meg a torkomat, valami köszönésfélét produkáltam és oldalazón kerülve úgy tettem, mintha az utca másik oldalán lenne halaszthatatlan ügyem. Vállam fölött azért visszasandítottam. Nem bírtam ki. Nehéz kitérni a csoda elől. Megérthető miért. Pláne, hogy végre a jóság köszön vissza, nem pedig az élet démonibb, csúfabb, végletekig csigázott arcába kell néznünk. Elmenőben visszanéztem tehát és Martin is így okoskodhatott, mert egy srófra jár az agyunk, jó ideje tudom. Martin is visszanézett. Összenevettünk. Két kópé. Aztán eltűntek a Nefelejcs utca trolibuszmegállója mögötti sarkon. Alighanem hazamentek. Esküdni mertem volna, ebédre rántott húst tálalnak majd a hófehér tányérokba, amit Martin még az anyjától örökölt. Csak egy tört össze belőle, amúgy komplett az egész: ezt még Martin mesélte, az őszön, onnét tudom.
Másodjára tegnapelőtt találkoztam Martinnal. Nem láthattuk egymást, le volt zárva a koporsója. Én vittem a lobogót, Józsi – Martin hajléktalan cimborája – hozta a kopjás körösztöt. Egy fiatal, rosszkedvű pap meg egy másik öltönyös ember, valami hivatal kiküldöttje, biztos a kerület szociális ügyeket bonyolító munkatársa kísértük ki utolsó útjára. Olcsó, pillekönnyű fejfán néhány ragasztott betű volt és a dátum. Ennyi emlék maradt Martin után. Igazából nem is Martinnak hívták, csak én neveztem el annak. Egyébként úgy hívták, mint engem. Karcsi volt a neve.

               Pk



2018. március 4., vasárnap

KIS MAGYAR BUZGALMI ANZIX – 3. rész


Avagy – ez fogja szórakoztatóvá tenni a következő időszakot. Amikor a belpesti liberális-urbánus identitásúak együttműködnek a borsodi népnemzeti rasszista identitásúakkal, a régi munkásőrivadékok a progresszív konzervatívokkal, a zöldek a barnákkal és vörösökkel, satöbbi. És ehhez tercel a Magyar Buzgalom. Maga a kéjmámor.

Szigetvári Viktor

·         Szigetvári Viktor, az Együtt miniszterelnök-jelöltje szerint szégyen, hogy a határon túliak elleni gyűlöletkeltés idáig fajult. Szégyen, hogy ma már egy tisztességes család magánfotóját használják fel hazug állítások terjesztésére. Bár lehetne értelmesen is vitatkozni a határon túliak választójogáról, de ami most folyik az kizárólag a menekültellenes lázításhoz hasonló káros populizmus.  Az Együtt miniszterelnök-jelöltje szolidaritásáról biztosítja az érintett családot, a Facebook-csoportot pedig arra szólítja fel, hogy azonnal törölje a fotót. Szigetvári Viktor mindemellett arra kér minden pártot, tartózkodjon a hazug gyűlöletkeltéstől, különösen azt a Demokratikus Koalíciót, amelynek aláírásgyűjtését népszerűsíti az érintett Facebook-csoport. (Együtt - a Korszakváltók Pártja, 2018. február 21.)

Csudálatos arca van ennek a Szigetvári fiúnak. A tojásdad feje formájától csak a táplálkozási szokásai bizarrabbak. Míg néztem tévét, mert szerettem a híreket kifigyelni, emlékszem egy közvetítésre, valami baloldali-liberális katyvasz zajlott, rémlik, mintha Bajnai Gordonka is ott domborított volna, de nem ő volt a közvetítés sztárja, hanem ez a Szigetvári emberke, aki a háttérben, a nézőközönség mögött megtámaszkodva a taknyát ette. A kamerát nem vette észre, az operatőr meg valami groteszk gyönyörrel közelített rá a pofázmányára, így a Kárpát-medence tévénéző fele élő, egyenes adásban leshette, miként túrja az orrát Szigetvári, hogy miután előbányászott onnét valami csemegét, elmajszolhassa. Tette ezt komótosan, ínyencek módjára, én meg vödörért szaladtam, mert fölkéredzkedett az estebédem. Szerintem nem egyedüli voltam, akinek felfordult a gyomra aznap. Ne mondják nekem, hogy nincs asszociáció, mert tudom, hogy van. Ugyanis azóta sem birok elvonatkoztatni a takonytól, mihelyt fölmerül Szigetvári Viktor neve. Biztos bennem a hiba, sajnálom.

·         Szigetvári Viktor, az Együtt miniszterelnök-jelöltje még a kormányfő beszéde előtt azt mondta: az elmúlt nyolc év elszalasztott nyolc év volt, felélték a nyugdíj-megtakarításokat, nőtt az államadósság, és nem erősödött meg a középosztály sem. „Nincs magyar gazdasági csoda, akármit is fog mondani Orbán Viktor” – tette hozzá.

Még egy gyöngyszem a fikavitéztől. Orbán beszéde előtt megjósolta mit fog mondani a legliberálisabb embertársaink démona. Nincs ezzel semmi gond. Elvégre létezik szerencsejáték, hallottam már jósnőkről, vízbe néző öregasszonyokról, meg úgy tűnik, a mondás is megállja helyét, hogy aki jósol, az nem izél. A magyar államadósság növekedése valami párhuzamos univerzum statisztikája lehet, megjegyzem, mert a számok tükrében ennek a fordítottja igaz. Szakály professzor úr a történelemre szokta volt alkalmazni, de a pillanatnyi helyzetekben is bátran használható: a tények bizony makacs dolgok. Nem árt néha figyelembe vennünk azokat. 

·         A Fidesz retteg a vereségtől. Félnek, ha létrejön az ellenzéki együttműködés, elveszítik többségüket, ezért a Nemzeti Választási Bizottság ismét a segítségükre sietett. Amennyiben az NVB iránymutatása érvényben marad, áprilisban nem lesz sem törvényes, sem szabad, sem tisztességes a parlamenti választás. Juhász Péter az Együtt elnöke és Szigetvári Viktor az Együtt miniszterelnök-jelöltje (Kiadó: Együtt - a Korszakváltók Pártja)

Nem tudom mekkora ökológiai lábnyomot hagy a magyar politikumban Szigetvári Viktor, hagy-e egyáltalán bármit, vagy csak a lábszag marad utána. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy le kéne állnia a cuccal, vagy szokjon át valami kedélyjavító készítményre, mert ezek a Fideszt temető retorikai bombák rendre bedöglenek, még ki sem lőtték őket. A Fidesz „retteg a vereségtől”? Elképzelem Orbán Viktort, ahogy este, letolt zoknival ül, gatyásan, trikósan az ágyon, és az jár a fejében, hogy holnap csütörtök, már megint megbukik, kész, vége, ennyi volt, elvégre összefogott a magyar ellenzék, most lesz neki jaj, jön a nagy fekete autó és kérni fognak valamit Pelikán elvtárstól, a nemzetközi helyzet is fokozódik… Orbán rágja a szája szélét, a Duna meg csak árad, árad, és Orbán nem olyan családból származik, mint Regös Bendegúz, hát mi lesz itt kérem szépen, jön ez a saját taknyából megélő Szigetvári, szintén Viktor, Úristen, lesz itt kontinuitás, meg elszámoltatás, virgácsot hoz a demokrácia, és elmarad a szőlő, a lágy kenyérrel. Orbán Viktor – míg ezt gondolja magában – hanyatt dől az ágyon, pukizik egyet utoljára, amire a villany is kialszik. Máma már nem robog tovább a villamos se, csak Szigetvári csörömpöl még egy kicsit. Aztán nagyot koppan és elhallgat.



·         Szombaton az ALDE (az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetsége) tanácsülést tartott Szlovénia fővárosában, Ljubljanában. A tanácsülés egyik napirendi pontja a magyarországi helyzet legújabb fejleményeinek megvitatása volt. A vita végén a Liberálisok kezdeményezésére határozatot fogadtak el. A határozat felszólítja a magyar kormányt, hogy helyezze hatályon kívül a lex CEU-t, vonja vissza a civil szervezeteket megbélyegző törvényt, és kövesse a bizottság ajánlásait a kötelezettségszegési eljárásokban, továbbá javasolja az Európai Néppártnak, hogy függessze fel a Fidesz tagságát és felkéri az ALDE tagpártjait, köztük a hét EU-miniszterelnököt, hogy folyamatosan gyakoroljanak nyomást a magyar kormányra az Európai Parlament határozatának megvalósítása érdekében. A ljubljanai tanácskozáson a Liberálisokat Szent-Iványi István képviselte. (Budapest, 2017. június 4., Magyar Liberális Párt)

Többször leírtam már, úgy látszik muszáj megint. Nem mintha szeretnék valakit gazemberezni, nekem ez nem élvezet, de sajnos óhatatlanul ki kell jelenteni, alá kell húzni, hogy gazemberek márpedig vannak. Olyan gazemberek is, akik haza- és nemzetárulók. Akik külföldre járnak mocskolni a saját hazájukat, és a politikai impotenciájukat, a dicstelen szereplésüket rendre másokra, jobbára a magyar népre hárítják. Ezek okolnak, vádaskodnak, s csak azt nem veszik észre, hogy a szemükben a szálka helyett is mestergerenda ágaskodik. A nép hülye, a népet le kell váltani – mondják ők. Mondhatják. Még egy darabig igen.


·         A Magyar Liberális Párt szerint az Egy övezet, egy út program kizárólag Kína érdekét szolgálja - közölte Szent-Iványi István, az ellenzéki párt külügyi szakpolitikusa keddi budapesti sajtótájékoztatóján.  Kijelentette, a Liberálisok elutasítják ennek a programnak a Magyarországra eső részét, a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítését, mert szerintük ez a projekt ésszerűtlen, soha meg nem térülő, felesleges beruházás és magas a korrupciós kockázata is. (Budapest, 2017. május 16., a Liberálisok sajtótájékoztatója)

Aki kicsit is tud olvasni a sorok között, annak egyértelmű, mi fáj ezeknek. Kimaradtak a buliból. Hát, rossz hírem van fiúk: egy darabig még eltehetitek a szátokat a zsírosabb potyától. Addig mondhattok bármit, geradeaus marhaságokat. A sok izgalomba majd kiköpülődik körülöttetek egy vékony rajongó réteg, akiket hülyíthettek ezzel az apácabódító kampányszövegeitekkel, lázas zabhegyezésbe amúgy is verhetetlennek bizonyultok, hajrá. A frusztrációtokat meg árammal sokkolt békacombok görcseként éljétek ki.

·         „A műsorvezető ezután megismételte, hogy Staudt véleményére lenne kíváncsi (hiszen Vonáét már ismerjük). Erre Staudt (Gábor) tovább fokozta a zavarodott és kínos értetlenkedést. Láthatóan nem volt hajlandó minimálisan sem elhatárolódni a Jobbik rasszizmusától és antiszemitizmusától, és nyilván úgy gondolta, Simicska Lajos tévéjében ő határozza meg, miről hajlandó beszélni. Dühében elkezdte sértegetni a műsorvezetőt: „Most szerintem önök rombolják a műsor minőségét, hogy ilyen húzdmeg, ereszdmegekkel... ” (…) „Ez szakmailag egy nagyon gyenge kérdés volt, ne haragudjon.” Majd, amikor Szőllősi Györgyi még egyszer feltette a kérdést, így próbált vicceskedni: „Rászóltak a fülére, hogy kérdezze meg újra?” (…)Török (Gábor, politológus) szerint Staudt szereplése is jó példa arra, hogy az egységes politikai kommunikációban a Jobbiknál lehetnek problémák. (2017. augusztus 16., origo.hu)

A legvégére hagytam a Jobbikot, hiába számra se venném őket, csak illemből teszem, ha már az összes többi díszpintyet megénekeltem. Mivel tudom, hogy árgus szemekkel nézeget a derék ellenérdekelt közvélemény, a bejegyzéseket, mibe és kibe lehet belekötni, a múltkor is hogy nehezményezte valamelyik, hogy Talleyrand-t citáltam, álljon itt befejezésül tőle egy emlékezetes mondása. Talleyrandtól egy ízben megkérdezték, nem szégyelli-e, hogy eladta a lelkét a sátánnak pénzért. Azt mondta ez a minden hájjal megkent államférfi, hogy nem, dehogy szégyellem, hiszen jó üzletet csináltam: szart adtam el aranyért. Ezt most nem tudom miért írtam. Csak a Jobbik meg Zázrivetz Vona kapcsán úgy eszembe jutott.

 Forrás: Jó Reggelt Vajdaság                                                                                         Pk

Itt olvashatja az 1. részt!
Itt olvashatja a 2. részt!



2018. március 3., szombat

KIS MAGYAR BUZGALMI ANZIX – 2.rész


avagy: A „túlszeretett magyarok” főhajtása Palicson


De hogy ne érjen a sokszorosan megigazult vád, hogy csak mocskolódom, minden érv, tartalom, argumentum nélkül, rááldoztam a szombati napom húsz percét, és kimazsoláztam pár idézetet a közelmúltban Palicsra ruccanó szotyola-partizánok szájából, amiket szíves figyelmébe ajánlanék minden drága vajdasági magyar véremnek. Hogy látva lássanak, kifélék is hintik a port a szemekbe. Figyelem!
A citátumok halmaza korántsem teljes, és jobbára csak az elmúlt pár hónapra korlátozódik. Messzebb nem volt kedvem vájkálni, hisz nem érdemes: a fölszínen úszik, ami ott szokott, nem kell érte búvárkodni.

·         Ellenzéki oldalról a parlamenti munkát tavaly ősz óta bojkottáló DK négy független képviselője, köztük Gyurcsány Ferenc pártelnök mellett a liberális Fodor Gábor sem szólalt fel egyszer sem. Magyar Liberális Párt közleménye (2017.12.18.)

Gondolom, a Fodor Gé-pontja mögött munkáló testőr, a szebb napokat megélt Szent-Iványi meg tudja magyarázni néma levente főnökének blazírt magatartását. Ha országos ügy, ha azon kívüli, a Liberálisok egy szem nyafka képviselője rangon alulinak tart mindennemű kommunikációt. Hogy fognak ezek értünk szót emelni bármikor is?

·         Az LMP szerint nagyon fontos lett volna egy kifejezetten női kérdésekkel foglalkozó, érdemi javaslattevő munkát végző hely a parlamentben, de erre a Fidesz miatt nem volt lehetőség. Ezért a mai nappal kilépek az albizottságból. Ikotity István,a Női Méltóságért albizottság alelnöke, LMP frakció közleménye (2017.12.15.)

Szegény Ikotity! A Női Méltóságért albizottság elnevezés már eleve pikáns, de ennek az albizottságnak az alelnökének lenni meg egyenesen ’dignus vindice deo modus’. Vérciki – csak hogy értse a noviszádi Magyar Tápszék friss költésű fészekalja is.

·         A Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvényjavaslathoz érkezett jelentések vitájában Ikotity István LMP-s képviselő azt mondta, hogy a szervezet működése, létezése nem segíti a kulturális szereplők közti párbeszédet. Hozzátette: az akadémia kivételezett helyzetét, kiváltságait meg kell szüntetni. (2017.11.13.)

Ehhez értenek. Ami van – azt felszámolni, sóval behinteni. Ha van másik fél, az menten megnehezíti a párbeszédet. Logikus, nemde? Az „akadémia kivételezett helyzetén” jómagam is pislogtam egy ideig. Már majdnem egyetértettem vele. Első blikkre úgy értelmeztem, hogy a jó öreg Nem magyar Tudományos Akadémia krokodilus testületére gondolt, arra a terráriumra, aminek ambivalens megítélése,  hajmeresztő ténykedése az elmúlt fél évszázadban – finoman szólva – nem mindig szolgálta a haza, a nemzet ügyét. És most még úriember voltam.

·         A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus megrendezését úgy támogatná 20 milliárd forinttal az állam, hogy valójában saját "olimpiai álmaihoz" találna jó apropót újabb grandiózus költekezéshez. (…)Mostanra úgy tűnik, újabb területen jelzi az egyébként sajnos érthetetlenül hallgatagnak bizonyuló egyházi vezetés, hogy az összeborulásnak is vannak határai. Apró, ám reményt keltő jele ez annak, hogy érdemes szót emelni az egyház és állam hazánkban megvalósuló káros viszonya láttán, érdemes tiltakozni a tarthatatlan állapotok kapcsán.
Ikotity István, az LMP országgyűlési képviselője, Lehet Más a Politika párt (LMP) (2017.09.19.)

A Lehet Mismás Politika ikonikus Ikotitya a jól kipróbált, már ezerszer bevált klerikális reakció rémképét vizionálja éppen, mit ád az ég alapon, egy reverenda alá csapva a megfúrt magyar olimpiával, aminek a kudarcával úgy szeretnek dicsekedni ellenzéki térfélen. Megdöglött a szomszéd tehene mellet a sajátunk is, hurrá! Olyan ez, mintha Mózes azért szorított volna, hogy csapjon össze népe fölött a tenger, hogy utána visszamehessen a fáraó szolgájának. Vagy mintha a mostani magyar ellenzék egyes jelesei pezsgővel koccintottak volna 2004. december 5-én éjfélkor. Bár: ez utóbbi – tartok tőle – meglehetősen életszerű.

·         Szabó Vilmos szocialista képviselő elmondta: szerzett jogokat nem vennének el a határon túliaktól, azonban „a legellentmondásosabb kérdéseket”, például a magyarországi választásokon való részvételüket „tisztázni” kell.
Debreczeni József, a DK alelnöke ezzel kapcsolatban azt mondta: pártjának meggyőződése, hogy – miközben a megszerzett állampolgárság megvonása fel sem vetődhet – a magyarországi lakóhellyel nem rendelkezők választójogát a választási rendszer egészével együtt felül kell vizsgálni. Nem helyes, ha „ügydöntő” szerepük van a magyarországi választás kimenetelében azoknak, akik nem itt élnek – fejtette ki. Gyurcsány Ferenc (…)nem ért egyet azzal, hogy az MSZP vezetése a közelmúltban elnézést kért a határon túli magyaroktól a szocialistáknak a 2004. december 5-ei, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson képviselt álláspontjáért. Az MTI kérdésére Debreczeni József és Szabó Vilmos is arról beszélt, hogy bár különbözőképp ítélik meg a múltban történteket, ez nem került szóba az egyeztetésen. (2013. január 28., HVG)

Szabó Vili régi motoros. Még a kilencvenes évekből emlékszem őkelmére. Olyan súlya van a szavának a pártban, mint az egyszeri tót kamasznak, akinek ha azt mondják, mars ki Jankó, neki ki kell menni.

·         (…) elsőként Szabó Vilmos válaszolt. A szocialista politikus elismerte, hogy pártja nem támogatta a választójog kiterjesztését, de megígérte, ha nyerni fognak, „nem fognak hozzányúlni”. Szabó kijelentését, miszerint az MSZP „nemzeti elkötelezettségű baloldali párt”, amely a realitások talaján közelít a külhoni magyarság helyzetéhez, a közönség soraiban többen kuncogással fogadták. A politikus a kormány támogatáspolitikáját kritizálta, majd a 2004. december 5-i népszavazásra is kitért, mondván „ahol kellett, bocsánatot kértek”. Szabó Vilmos úgy fogalmazott, hibát elkövetni emberi tulajdonság, de az MSZP vállalta, szembenézett és elismerte ezt a hibát, ezért „bárki nyugodtan választhatja a szocialista pártot, nem fog csalódni”. (2010.10.06., Alfahír)

Ízlelgessük ezt a finom kommunikációt: „ahol kellett, ott bocsánatot kértek”. Taníts bennünket etikára, taníts bennünket Szabó mester!

·         Az elnökségi ülést követően Mesterházy Attila pártelnök-frakcióvezető és Szabó Vilmos, az MSZP egyik legsúlytalanabb politikusa, a Táncsics Alapítvány elnöke tartott sajtótájékoztatót, amin hangsúlyozták: nem véletlenül került a kihelyezett ülés éppen Kolozsvárra, mert a magyarság kulturális központjaként számon tartott város önmagában is szimbolizálja az esemény történelmi jelentőségét.
Egyébként Szabó Vilmos volt az, aki egy korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az első Orbán-kormány „túlszerette a magyarokat”. (2013. március 27., Demokrata)

No comment.

·         A politikus a választás szomorú eredményének nevezte azt, hogy parlamenti tényezővé vált egy "szélsőségesen nacionalista párt", az Alternatíva Németországnak (AfD).
 Az ő bejutásuknak rossz üzenete van, ugyanakkor látszik, hogy velük senki nem kíván együttműködni, és a Liberálisok bíznak benne, hogy az AfD-t el fogják szigetelni - jelentette ki. (2017.szeptember 25. Szent-Iványi István budapesti sajtótájékoztatója)

Kiszámoltam az ujjaimon. Október-november-december-január. Négy hónap. Napra pontosan ennyi kellett, hogy most az erkölcs bajnoka – Szent-Iványi –, amúgy virtigli demokrataként, szabadelvű világpolgárként egy tálból Magozott Cseresznyézzen a Jobbikkal, amit egy-két éve még a tüchtig gentelmanokból álló AfD-hez viszonyítva is a tahó sovinizmus, a náci eszmék újjáéledésének a hungarista pokolszüleményeként értelmezett. 

·         A határkerítésről szólva a liberálisok külügyi szakpolitikusa (Szent-Iványi István) arról beszélt: építésekor ellenezte azt, de ma már azt gondolja, hogy „van egy szerepe” a védműnek, amíg fennáll a balkáni útvonalon a tömeges beáramlás kockázata, de ha ez elmúlik, a kerítést le kell bontani. (Budapest, 2017. szeptember 19.,Kossuth rádió 180 perc)

„Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Köpni kell, phű, köpni kell, phű…” Hirtelen a régi sláger jutott eszembe, a csuda tudja miért… Talán mert újfent megmutatkozott Szent-Iványi polgártárs konzekvens nézetrendszere, tántoríthatatlan elvi-ideológiai alapállása. Körülbelül ennyire tántoríthatatlan szokott lenni a Cines Pista, amikor pénzzé teszi a péntekenként éjjel összeorvhalászott pontyokat.



KIS MAGYAR BUZGALMI ANZIX - 1. rész

avagy: Mindennapi gyönyörünket add meg nekünk ma


A kanizsai Piéta. (Fotó: Puskás Károly)
Palics. 2018. január 25-e. Jól jegyezzük meg ezt a dátumot!
Nekem beleégett a retinámba a kép, most is beleborzongok: egy kupacon volt a majdnem komplett magyar ellenzék, itt, a lesajnált, megtagadott déli végeken. Vagyis ha azt vesszük, hogy bőven nyolcvanon túl van immár az áprilisban megmérettetésre váró bejegyzett pártok száma, akkor mégsem. Mindegy. A Pöcök Taliga barátom szerint „ha egyet láttá’, mindet láttad faszikám”.

Tehát mondjuk úgy, hogy a java azért itt volt. Arcostul. Képviseltetve. A nagy csapat.

A Magyar Buzgalom prominens haladárai a még haladárabb budapesti pink-proletárokkal. Ráerősítettek erre az amúgy is szopóálarcos gruppenre a széljobbról partiba dobott Jobbikkal, amiről az überelhetetlen demokrata Magyar György ügyvéd úr is azt nyalatkozta épp tegnap, hogy „mindegy, hogy kicsit náci vagy nagyon náci, a Jobbikkal a hatalom megszerzése érdekében együtt kell működni”. Igen kérem. Még azt is hozzátette ez a drága ember: „a Fidesz–KDNP legyőzése érdekében minden elvet és ideológiát háttérbe kell szorítani.”
Amikor elhangzottak az ominózus mondatok, én éppen körözöttet készítettem. Olyannyira lenyűgözött a szemidegzsába-rángásos, s emiatt sűrűn tikkolgató sztárügyvéd okfejtése, hogy a hírek múltával, amikor már a Duna vízállása szólt a rádióból, nekem még feszt tovább járt a kezem, noha rég péppé habartam már a körözöttet, ám megrendülten továbbra is Magyar prókátor uram kőszáli sasokat megszégyenítő, nyílegyenes jellemén ámuldoztam.

Aztán vállat vontam. Tudni való, ismét beigazolódott, hogy a pesti flaszterértelmiségi, álcivil és hótt’demokrata oppozíciónál nem a Vorbán szultán és Ali Baba a probléma.
Hanem a mocskos kettős mércéjük. Meg az ebből fakadó liberrált lelkületük. 
Ebből a karavánnyi maradékországi resztliből kapott a jobb sorsra érdemes délvidéki közélet egy pár órás remek mókát.
Rójuk föl a mestergerendára szép szálkás betűvel, segítsünk neki a kerekasztal lovagok névsorával, legyünk szolidárisak az önkéntes dokumentálgatásba azóta vélhetően beleroggyant derék Pressburger Csabánkkal.
Dream Team by M&M. This is the beginning of a beautiful friendship. (Hiába: az akasztott embert még az ág is húzza.)

Szabó Vilmos (MSZP), Staudt Gábor (Jobbik), Ikotity István (LMP), Szent-Iványi István (Liberálisok), Szigetvári Viktor (Együtt). Hogy nem zokogok a gyönyörtől, azért megint Gyurcsány a hibás. A DK ezúttal kimaradt a buliból. Teringettét. Lik maradt a családi fotón. De a látvány így sem volt hétköznapi.
Ha a szűz fűzfapoéta akarna kibukni belőlem, a nagyszerű Pilinszkyt költögetném át kancsalabbra:

Csak azt feledném, azt a csapatot, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva Röszkén visszanéztek,
s hogy végre biztos rejteket találtak:
övék lehet a zsákmány egészen!
Akármi lesz is, nem nyomulnak odább.

Vagy a jó Adyt:

Palicsra minap beszökött az össz.
Szent Mihály útján suhantak esztelen,
Nyakig a kulába, halk lombik alatt
S találkoztak Buzgalmakkal hasztalan.

Ha meg odahagyva a parlagi poézist, a filozófia éteri szféráiba emelkedek, akkor menten a Szemölcs Sógort muszáj citálnom: „Az a helyzet kiskomám, hogy a szemetet bárhová pakójja az embör, az szemét marad. Pláne, hogy a szemét oda-vissza pakó’gatásáva’ rengő időt meg energéját el lehet b..ni.”
Hulladékgazdálkodási alapelv, bólogatnak most a mezgaz-szakos olvasók. Az.



2018. március 2., péntek

Óbuda

Rajzolgattam



Pk

NAPLÓ - 78.



Azért, mert részvét. Mert van bennünk érzés. Érzelem nélkül meghal nem csak az ember, hanem minden. Az élet misztériuma meg csak folyik, mint a Tisza. Kínoznak álmok? Persze. Nem bánt semmi? Dehogynem. Olvasd el a leveleimet, a sorok között. Nagy ám a szív. A szeretetet nem lehet elvinni tőle. Még ha magunkra maradunk, akkor sem.
Fölnéztem csütörtökön az esti égre. Meghatott. Figyeltem, amint este lesz. Ilyen olvatag dallamossággal kelt föl tegnap a hold. A képe kerek volt, puha. A csillagok igénytelen műhelyében pilácsként világított. Szerelmeim, ne féljetek. Hinni kell, bár nagyon nehéz. Élni, őrizni. Jóban-rosszban. Kérhetem a kezeket, amik segítenek? Nem, sajnos nem. Akkor is.
Ideges hallucinációk vannak. Túlfinomult a belsőm. Föl- fölmered bennem annak a lehetősége, hogy az emlékek közeléből olyan képek tolulnak elém, amiket csak súlyos taglejtésekkel, körbe-körbe forogva fogok magamból kirobbantani.
Vigyázom a házakat. Kanizsát. Öntudatlan ez a testvériség. A kor és közöttem zajtalan küzdelem zajlik, meghatottságnak helye nincs, mégis. A homlokomat hóval hűsítem. Tettem a kávéba, mutattam Patriknak, nem három az egyben, hanem immáron négy, mert a hógolyó hűsít és a bukéja is menten más.  Erre a minutumnyi mezsgyére születtünk. Nem tehetünk semmit. Nem buggyan igaz szó a szájakról, csak az ereszet csöpög, vízköpő csurog bádog nyálat. A téli árnyak kinyújtózkodnak.
Itt ülök, a majdnem bicegős konyhaszéken, mint egy lehullott esőcsöpp. Üres az udvar, tompák a hangok, fölfog mindent a hó. Csak a betegek veszik észre, ha valami mozdul. Vékony szálakból szőtték a pénteket, nincs mit tenni ellene. A patikám talpa alatt a sajgó idegszálak félik a betonjárdák hidegét. Adós a magyarázattal a Nefelejcs utca. Nem rá tartozik, ami engem illet, noha sosincs lehetetlen.
Józsi leült a lámpa alá. Mustrálom a hajléktalant, mínusz akárhány van. Józsi ül. Bálvány. Én olyan babonás vallásban nevelkedtem, hogy frottír zokni nélkül sehova, még majálisra sem. De ez a mostani ember vérzik, szivárog a vénája, haldoklik.
Az a jó, hogy van hó. Beborít mindent. Tényleg mindent. 
Gólyafészket. Járást. Kanizsát. Mindent.

                                       Pk