FILMES NAPLÓ - 20.

Gyilkosság a világ végén – 1. évad (2023)

Tegnap estefelé előbb vezettünk, aztán egyenlítettek a bolgárok, majd átvették a vezetést. Tíz perccel a meccs vége előtt szépen felhagytam a szurkolással. Eddig nem volt baj a vérnyomásommal, minek forszírozzam? Helyette egy új, online szériát szúrtam ki, levezetésképpen. A mindent eldöntő mérkőzés mindent eldöntő – egyenlítő – (ön)gólja így filmnézés közben ért. Halleluja.  
Még csak az első két epizódot láttam.
Nem sűrűn esik meg, hogy egy komplett széria vége előtt már kiforrott véleményt írok.
Többnyire akkor van így, ha valami tetszik. Értelemszerűen most is ez történt: ímmel-ámmal, a fentebbi okok miatt, jobb híján fogtam neki a sorozatnak. Ám nem kellett fél óra az első részből, már láttam, éreztem – ez nem egy szokványos történet, itt szó sincs a már bevált filmes furfangok erőltetéséről. Elsősorban az igényes képi világ ragadott meg.
Nagyon jó az operatőri munka! Az epizódokban szinte tapintható a fényekkel való játék: a különféle helyszínek, a térben és időben is különálló részek más-más effektusokat kapnak. Így a több idősíkon futó történet már a legelső snitteknél sem válik zavarossá. Nem szájbarágósan, mégis azonnal érthető minden. A képi megjelenítés valamelyest él ugyan a modern technika eszközeivel, de viszonylag kevés a CG elem.
Életszagú a történet, és itt el is időznék egy kicsit: elsőre tényleg azt gondoltam, hogy egy szokványos tini-detektíves valamit kell majd végig bosszankodnom. Aztán csak ámultam, milyen szépen átvezetik a hagyományos krimi szálat a már csaknem sci-fibe hajló körülményekbe, ahol érdemben el is indul az izgalmasnak ígérkező sztori. Egy titokzatos multimilliárdos sokszínű társaságot hív meg egy világtól eldugott, külön a találkozó céljára megépített hiper-modern izlandi szállodába. Kopogó mínuszok, sarki fény, hóvihar, gleccserek és gejzírek: lélegzetelállítóan zord a környezet. Belül, a kedélyes meleg szalonban pedig egymást nézik a vendégek. Egytől-egyig valamilyen tudományágnak a legkiválóbbjai. Különös emberekkel különös helyszínen különös esemény történik: már az első éjszakán egyiküket holtan találják. A házigazda szerint túladagolás történt, de az áldozat ex barátnője gyilkosságra gyanakszik. Eddig, és nem tovább láttam.
Nem spoilerezni akarok, nem is tudok, lévén magam sem ismerem a fejleményeket, viszont van egy sanda gyanúm, hogy a Tíz kicsi néger 2023-as, kissé átfazonírozott verzióját fogom látni. Annál is inkább ezt súgja az ösztönöm, mert a milliárdost alakító Clive Owent mostanában inkább csak negatív karakterek alakítójaként láttam. Ahogy öregszik, egyre többször osztják rá a rosszcsont szerepét. Lehet, nincs igazam. Ettől függetlenül a többiek is jók. A főhős kis nő különösen szépen vedlik vissza húsz éveket, és ugrik előre megint húszat. Ha így marad a sorozat, garantált az izgalmakkal együtt a jó szórakozás. Eddig: 10/10.

The Baker (2023)

Harvey Keitel és Ron Perlman miatt néztem meg: körülbelül ennyit is ér az egész film. A nyugdíjas John Wick, és a Denzel Washington féle Védelmező újabb, öregen elhülyülő, gyilkológépes története. Ezúttal egy megkukult unoka kíséri a bosszúszomjas nagytatát. A pék meg már csak olyan, hogy előtte bérgyilkolt egy életen át, és a pénzért kivégzettek után nyitott egy menő albán pékséget, hol mind a tíz ujjával finom, sós süteményeket dagaszthatott hajnaltájt. A rosszarcú bitangok ezt nem értékelték. Azok folyton csak csinálják a fesztivált:  belerandítanak a jámbornak hitt pékmester szakmájába. Nem hagyják neki mondogatni, hogy mit sütsz, kis szűcs. Így estt meg, hogy szar kerül a kenyértésztába, azaz valami szuper új drog a kétkilós vekni belsejébe, és onnét kezdve a hetven fölötti elaggott Perlman bácsi nyakát szegi, vagy vérét ontja egy kisebb évfolyam-találkozóra elégséges maffiózónak. Ezerszer látott pofonok és bunyós trükkök révén kell rádöbbenjünk, jobb ha fizetünk a pékség kaszájánál. Máskülönben könnyen megeshet, hogy egy ceruzával a nyakszirtünkben végezzük mi is. 10/3

Hunt Her, kill Her (2023)

Én azt a címet adtam volna: Bruce Vilma drágám, adja az életét.
Csak most a Nakatomi torony-  és irodaház helyett egy fűrészáru-gyár mérsékelten elegáns raktárában, fölpolcolt faládák között folyik a macska-egér harc. Amolyan szegény embernek készített Az utolsó cserkész lebutított verzióját tetszenek majd látni – némi módosítással. A főhős ezúttal nem kopasz, enervált zsaru, hanem egy éjjeli műszakos – egyébként vélhetően latina – takarítónő, aki eléggé sajnálatos módon egyedül nevelgeti momentán a dajkára bízott, otthon alvó kislányát. 
A mérsékeltre fazonírozott izgalmak rögtön a film első huszonöt perce után bebocsátást kérnek. A tisztítás-technológiai szakmunkakörben, humán erőforrásként alkalmazott kreol hölgy a gyakornoki munkaidejének legelső éjjelén féltucatnyi csúnya maszkos, tehát nyilvánvalóan rossz ember tör be a gyárba. Először azt hittem, bizonyára a zsákmányként értékes fűrészporra fáj a foguk.
Mit kellett megérnem? Ahelyett, hogy két kézzel tömnék a zsebeikbe a százas szögeket, vinnék a használt cirkula lapokat, vagy a kincset érő sárgaréz cuccot, rögvest a betörés után, botor módon ennek a kezdő takarítónőnek a vegzálásába fognak: le akarják vadászni.
Persze, a talpraesett gyakornok nem hagyja annyiban a dolgot. Bujkál, körömcseppig ragaszkodik a takarítónői állásához, ami egyben az élete. Némi szerencse, pontosabban az amerikai filmes logika történetfűzése után senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy vajon a reggeli műszakba érkező melósok kit találnak majd talpon maradva az éjszakai fogócska után. Nem akarom tovább csigázni a nagyérdeműt, pontozok: 10/2

Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!

FILMES NAPLÓ - 19.

 Előérzet (1994)

Egy háromtagú japán család autókázik haza. Megállnak, mert az apának egy telefonfülkéből a szeretteitől is fontosabb munkaügyi intéznivalója akadt. Míg a családfő a fülkéből próbál elérhetőséget csiholni a laptopjába, a feleség és a kislányuk az út szélén parkoló kocsijukban várakozik. A gondokkal terhelt férfi váratlanul egy – a telefonfülkében heverő – újságpapírra figyel fel, amin legnagyobb döbbenetére a saját lánykája gyászjelentését pillantja meg. A megsárgult papíron a fotó mellett az aznapi dátum és a tragikus hír: kettő órakor egy kamion rohant bele az útpadkán álló személygépkocsiba, a balesetben a kislány szörnyethalt. Az apa falfehéren nézi az óráját: az ütközés időpontjáig egy perc maradt hátra. Nekilódul, hogy megmentse a családját, de végül semmi sem úgy sül el, ahogy azt elképzelnénk.

Sok évvel ezelőtt egyszer már láttam ezt a japán thrillert, ami itt-ott horrorba hajló elemeket is felmutat: nagyszerű film. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár halvány emlékeim maradtak róla, a végére viszont egyáltalán nem emlékeztem, mégis lekötött másodjára is. Izgalmas, elgondolkodtató alkotás. Nyoma sincs benne a hülye amerikai kliséknek. Ez bizony ízig-vérig keleti mozi. Kicsit A kör utóízét éreztem, noha időrendileg borul az állításom. A kör horror sztorija évekkel ez a film után született, csak sokkal sikeresebb, ismertebb lett. Ami specialitását kiszúrtam: az Előérzetnek nincs, vagy alig van zenéje. Európai, vagy amerikai alkotásoknál már megszokott, hogy a jó zene csak erősíti a képi világot. Itt viszont a csönd, a némaság, a gyorsan a semmibe elvarrott jelenetek adnak idegfeszítő ritmust az eseményeknek. Nincsenek hatalmas, drága díszletek, nagy effektusok sem. Jóformán színházi körülmények, puritán helyszínek uralják az összes jelenetet. Ennek dacára működésbe lép a nézőben a vészvillogó, munkába áll az ijedező faktor, mert a cselekmény borzolja az idegeket és nem mellesleg erős drámai elemek teszik próbára a beleérző képességünket. Ínyenceknek ajánlom. A mai húszévesek zömének valószínűleg túl lassú, látványvilágában ingerszegény, mondanivalójában pedig kissé érthetetlen lenne. Tisztelet a kivételnek. 10/9

The Killer (2023)

Nem tudom ki volt a filmtörténet legelső szimpatikus bérgyilkosa, talán Alain Delon a Szamurájban.
De az biztos, hogy immáron bő hatvan-hetven éve egymást érik a jószívű hóhérokról készült mozik: ez is besimult a sorba.
Bár Fassbender baltával faragott képétől és acélosan hideg kék szemétől különben is összerosálja magát az félénkebbje, a rideg, számítón is lelketlen, fizetett gyilkos szerepe éppen passzol a karakteréhez. Amúgy ez a thriller nem egy bonyolult képlet alapján lett leforgatva: sokadszor láttunk már becsapott bérgyilkost, aki egy idő után a kenyéradói ellen fordul, és meg is ritkítja a gazdái névsorát. Itt is ez a történet, pár látványosabb bunyóval, vélhetően, hogy a hosszú, andalító, összekötő szerepet játszó narratív szövegek közben el ne aludjon a nagyérdemű. Még jó, hogy elég változatos helyszíneken forgatták a filmet, nyárból a télbe utazik a főhős, mert a világ sok pontján gonoszkodnak a rosszakarói. Egyszeri megtekintésre jó film, másodszorra inkább Süsüt nézzük meg a gyerekekkel. Hiába, hogy David Fincher rendezte, ezúttal elmaradtak a lakatlan filmes szigeten tanyázó számkivetett nézőt birizgáló kalandor hullámok és szelek: ez a produkció meg sem közelíti a Hetedik, a Játsz/ma, a Harcosok klubja, vagy a Nyolcadik utas a halál színvonalát. 10/5

Outpost (2023)

Ebből a horrornak nem nevezhető pszicho-thrillerből akárki láthatja, mivé vezethet, ha egy idegileg labilis, erősen traumatizált csinos nőt bízunk meg egy nemzeti park tűzvédelmi felügyeletével.
A tűztoronyban több hónapos őrszolgálatot vállaló menyecske esete már a film kezdetén kísértetiesen emlékeztetett Kubrick nagyszerű mozijára, a Ragyogásra. Ugyanaz az alaphelyzet: a világtól távol, a civilizáció kellékeitől mentes helyen egy ember a saját fejébe záródó gondolatok rabjává válik. Klausztrofóbia a javából, még úgy is, hogy százmérföldes vadon a börtön. Spoilerezni nem akarok, de aki látta a Ragyogást, annak nemhogy a film nem lesz újdonság, de még a jelenetekben is visszaköszön a derék Jack Nicholson hajdani parádés őrjöngése. Ezzel együtt tűrhető kis mozifilm. Gyaníthatóan majd Oscarra nem jelölik, de legalább két óra alatt világossá válik a legmegátalkodottabb feministában is, miért alkalmatlan az emberek nagy része arra, hogy fegyveres-egyenruhás szolgálatban, felelősség-tudatos őrző-védő munkát végezzen, és mindemellett önállóan hozva döntéseit tisztességesen, hatékonyan dolgozzon. 10/6

NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 

Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.

Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.

Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja sem se nézi tétlenül a postagalambok röptét.

Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.

Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.

Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.

Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.

A VIRÁGOS HAJÚ LÁNY

 

A szomszéd lány. Igazából nem is lány, hanem nő, de kortalan. Egymaga él, szegény. Isten bogara. Mindig virág van a hajában, és néha, mikor a Bethlen utcán elhaladok mellette, hallom, hogy magában dúdol.
Emlékeztet valamire. Ez a virágos hajú nő az egész világot szereti. Ha a világ nem áll szóba vele, arrébb lökdösik, meg is vetik, ő vállat von, és tovább szeret, érez, rajong, akár a háziállatok. Az igazság jut róla eszembe. Hogy az igazság ilyen állhatatos, egyszerű és mégis sziklaszilárd hittel teli. Megy ez a névtelen nő a szürke térben és piros rózsa világít a kondor hajában. Bárcsak minden nap látnám!

SZÜLETÉSNAPI PORTRÉ

 

PORTRÉ