Ibolya

2012. július 6.

"A mennyezet itt négy boltívre válik,
Úgy hajlik mélyen, virrasztóan reám.
Észak, kelet, dél és nyugat felől
Négy kő-angyalszárny őrzi a szobám."

Ibolyától sokan tartanak.

Főleg azok, akik még nem tudják, vagy már nem akarják megérteni a világot.

Ibolya többnyire feketében jár. Deres, ősz hajának fonata inas hátára símul. Kortalan ráncaiból egy székely asszony életének történetét rajzolta meg a Teremtő. Cirkalmasan, szeszéllyel írt az égi Úr, akárki olvashatja. Dióbarnára cserzett arcán Ibolyának világít a tekintete. Szeme, mint két, tiszta vizű hegyi tó.

Az ősei mind-mind javasemberek voltak, és Ibolya megörökölte tőlük a látó képességet, a titkok titkait, a recepteket és a gyógynövények csodatévő tulajdonságainak ismeretét csak úgy, mint a leszögecselt, lakattal őrzött székely sorsot.

Errefelé Csittszentivánon, a nyárára kiszáradó Tégyár meg a Pisti patak mentén vannak igazán jó helyek, ahol - ha az emberfia lehajol a burjánzó vadvirágok közé - , bizonyos hogy gyógyírt talál testének bajaira. Itt a füvek illata szagossá teszi a hajnalokat. Kora reggel kicsi, borzas lovak trappolnak a gumikerekű vendégoldalas kocsikba fogva, négy vasalt lábuk szaporán csattog a köves, hegyi úton, és a bogárhátra pakolt hosszú szálú füvön többnyire a gazda  kisfia szokott ülni, aki a kaszától átsütött tenyerét lapogatja. Ezen a vidéken a hereföldeken már a harmadik kaszálást is bevégezték.
Amikor a Vásárhelyt karéjba ölelő csúcsok mögött lassú ébredéssel előbukkan a nap első sugarának bíbor pírja, a portákon fejni kezdenek a parasztok, mert a gulyának mennie kell. Ez a törvény, mióta az idő létezik. Mélán, bóklászón indulnak a marhák a legelő lankáira, hogy alonyattájt maguktól visszaballagjonak az istállóba.       

A falu nem nagy. Alig másfélezer lelket számlál.
A lakosainak zöme székely-magyar, akik között tucatnyi román és cigány család húzza meg magát.
Közel a város, értik a román szót is. Jobbára azok is beszélnek magyarul. Akarat kérdése csupán. Minden esetre a boltban, az utcán, a hivatalban és a köznapi érintkezésben egyaránt hallani ezt is, azt is. Így van ez rendjén. A kocsmában magyar és román teljesen egyformán sózza a sörösüveg száját, az asztalról le sem cserélt, csak időnként hozzátöltött sós tálkából csippentve.

Furcsa ám itt lenni!
Már nem számolom, mennyiszer nyilall belém a fölismerés, hogy vannak a világnak szögletei, ahol ugyan az a melegség járja át a szívünket, mint odahaza. A görcs botjára támaszkodó kendős nénit a Tóparti Közök bármelyikében láttam már. Azokon a fák hűsében tespedő, üléstől fényesre kopottra csiszolt kispadokon meg bandázó kanizsai földijeimet vélem fölfedezni. Míg magyaráz egy bácsi, mutatja az utat, meghatódok a széles mozdulatain, bütykös, erezett keze röpködésén, mert öregapám levegőbe írott gesztusai köszönnek vissza rám több mint félezer kilométer és két évtized távolából.
Az út menti fák levelein úgy ül meg a por, mint a Járásra tartó dűlő jegenyéin, és a hasig érő búzában meglelt őzbak pont olyan kecsesen szökell tova, akárha a Rétben látnám, párálló reggelen, a Cigánylejárót elhagyva, kifelé karikázva, Törökkanizsa irányába.

  
Kimért köszönés jár korán, délben és este. Az ismeretlennek kijáró tisztelet kötelez mindenkit. Gyorsan észrevenni, ha mindez csupán álca volna, az ájult előzékenység hamissága. Ám itt, ezen a környéken az ilyesmi nem járja. Helyette törvény van és élhető rend.
A csittszentiváni iskola százéves falait között nem csak a nyári kánikulától ment kellemesen hűvös lengi be, hanem a székely falusi gyerekek tisztasága, nyíltsága és az itteniek embersége is.
Körös-körül méretes dombok, fekvő nő csípőjének vonalát idéző hullámos lankák, lágyan lekerekített hegyek között éldegélnek hozzánk, Magyarkanizsaiakhoz teljesen hasonló emberek, akiknek örömük és bánatuk is nagyon ismerős számunkra. Helyzetük, tetteik, gondolkodásuk akár a miénk is lehetne, ahogy a jövőjüket firtató kérdésekre adott válaszaikat mi magunk is megfogalmazhatnánk.

De vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet jó választ adni. Olyan kérdés is létezik, amit talán soha nem szabad föltennünk, mert nem illő és hasznos hangosan kimondanunk, amire csak belül, önmagunkban találjuk meg a választ.

Akinek az ilyesmi nehezen megy, az nézzen hosszan Ibolya néni kristály csillámú szemébe. Látni fogja a múltunkat, lepörgetett napjainkat.
Látja majd önnönmagát, pőrén, mintha akkor született volna.
Lelke szivárvány színei fognak lobogni, égni.
Ezután minden bizonnyal meglátja majd az elkövetkező időket is, a jövendőjét, mert Ibolya szeme tükrében nem a mesék igazsága, lidércek, manók és szellemek járják táncukat,  hanem mi magunk leszünk benne, ránk testált sorsunk, boldogságunk, nyomorunk néz majd vissza ránk.

Akkor, abban a megállított, időtlen pillnatban szerencsés embernek hiheti majd magát az, akinek nem sajdul meg a szíve, vagy könnyei között elnézhet valahová, a messzi távolba.

Pósa Károly, Csittszentiván-Mezőpanit