2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. december 17., hétfő

Pósa Károly: EZ A VILÁG



Ez a világ
idegenül elfajzott,
Már az Isten se
túl sűrűn szellemes.
Sorsunk véres
tolla alatt elrajzolt.
Mit mondjunk, ha már
a fény se kellemes?
Csillagos nagyhatalmi,
Mind - mind kopott talmi.
Használt, lyukas zokni.
Nem lehet megszokni.


Ez a világ
hamis tréfás mesemű.
Sikoltva tekeri
dúvad kintornás.
De a dallam
nem ehető, keserű.
Őrület tánca lesz a
tántorgás.
Mind, ki észre veszi:
Rögvest rajtaveszik.
Némán taccsra teszik
S el is árverezik.


Ez a világ
olyan, hogy már

szíve sincs.
Kerge marhaként
szeretkezik.
Álság, dadogás közt
csak egy 

szó a kincs.
De aki majd mondja:
veszik, 

megkövezik.
Jó régóta tudni
Meg fogunk így bukni.
Jó régóta látom
e jég marta világot.


2012. december 12., szerda

PORHÓ



II. Hosszúsor, 36-os ház

Reggeli ébredés.

Az éjjeli szép álmomra gondolok, és dúdolni van kedvem. A szék karfáján ott a kikészített ruhám. Élére vasalt ing, tiszta zokni. A megnyitott csapból, ahogy az lenni szokott, rögtön a meleg víz kezd folyni. Borotválkoznék, de teljesen fölösleges. Ennyi borostával éppen csak, de tán még divatos vagyok. A kávé már gőzölög, illata betölti a házat. Kellemes enyhely a konyhában, a kemence tegnap este óta még ontja a meleget. Majd kora délután elég lesz begyújtani. Szól a rádió. Politúrozott műremek, megvan vagy hetven éves. Úgy kaptam kedves ismerőseimtől, születésnapomra. Cseh Tamás énekel belőle. Mit ad az ég: a kedvenc számom. Aztán híreket olvasnak. Valamelyik magyarországi faluban egy hatgyermekes református lelkész ember megnyerte az ötöslottót. A pénz feléből most kezd jótékonykodni.

Kinézek az ablakon: a jégvirágokon túl - haloványan igaz -, de világít a téli nap. Egy hete ilyen derült az idő. A köd már hajnalban feloszlik. Roppan kicsit a vállam, a könyököm, míg nyújtózok. Nem baj! Néhány fekvőtámasz következik. Egy éve tartom a fogadalmamat, és rendszeresen tornázok napi öt percet. Elégedetten állapítom meg: hál’Istennek semmim se fáj!


Éjszaka az udvarunkat tisztára söpörte a szél. A hófúvás a napos oldalon talált magának helyet. Két szomszédom a havat hányja, széles mosollyal köszöntenek. Mutatják, hogy nagy szorgalmukban előlem már ellapátolták a havat. A szemben lakó ügybuzgalmában a járdánkra is szórt hamut. Megköszönöm nekik. Behívom egy-egy nyelet birsalma-pálinkára mindkettőjüket. A tavalyi termésből való, az idén isszuk a maradékot. Bőven jut belőle Karácsonyra is.


A gyerekeim jó kedvvel indulnak az iskolába. Könnyű a táskájuk, ma igazán kellemes az órarendjük. Két természet és társadalom óra, amit régi szokás szerint az erdészház mellett tartanak meg, kettő rajz, majd zenei nevelés, torna és egy laza beszélgetős osztályfőnöki óra. Nem csoda, ha nevetgélve húzzák a vadonatúj téli cipőiket.

Nagyon csinosak, fessek, hisz tegnap óta mindhármójuknak sikerült - viszonylag olcsón, egy nagy árleszállítás okán – téli kabátot, meleg holmit vásárolnunk.

Persze, nem a fizetésből költekeztünk, hanem abból a pénzből, amit a minap kaptam három grafikámért. Nagy keletje van mostanság a művészetnek.


Mielőtt fölvenném a kabátomat, szokás szerint áttapogatom a zsebeket, és legnagyobb meglepetésemre találok bennük egy elkallódott ezrest. Szó nélkül nyújtanám át a lánynak, de közli, hogy erre a hétre éppen elég az uzsonnapénze, inkább a húgának adjam.


A hátsó udvarban vigyorogva fogad a kutya. Hajítom neki a régi, szakadt, Adidas tornacipőmet, lohol utána, apportíroz. Hiába: az én idomításom, na! A lovak előtt nem fagyott be a víz. Vetek eléjük herét, hadd fogyjon! Dugig tele a padlás. Kell a hely az idei kukoricának. Az égen vadlibák húznak, gágogásuk fölveri az utca csöndjét. Mennek északnak, enyhül az idő, alig lesz telünk az idén. Megcsörren a telefonom. Ugyan ki üzenget nekem ilyen korán, hétfő reggel? Megnyugodva látom: a bankom szólt, hogy a számlám egyenlege pozitív, növekedést mutat, ezért megemelték a megengedett mínuszom összegét. Rendesek ezek a pénzügyesek, a múltkor kávét is főztek, míg a soromat vártam. Összetegeződtünk a pultos hölggyel. 


Ma nem biciklivel megyek munkába, mert egy ismerős jön értem, aki autóval visz. Így sokkal kényelmesebb, neki is és nekem is, lévén, hogy az utak mindenütt járhatóak. Napok óta tisztítják a mellékutcákat, a kanizsai földművesek nafta ellenében, közmunkából, traktorokkal túrják a havat. Néhány önkéntes is segíti őket.

A Fruzsa iskola előtt két biciklis rendőr vigyáz a zebrán áthaladó kisgyerekekre. Mellettük gőzöl a forró tea, amit a trafikos asszony főzött nekik. Köszöngetnek, integetnek a rájuk dudáló autósoknak.

Még a szemafor is zöldre vált.
A város központjába érve látom, hogy a villanydrótokon galambok ültek a verebek mellé.
A Nagytemplom digitális kijelzője pont hét órát mutat.
Felhőtlen, tiszta az ég. Szépen indul a napom.
December 36-a van. 2050-et írunk.


Pósa Károly

   


2012. december 11., kedd

Pósa Károly: December hava




Minden ember prizma.
Külvilágból érkező szűrés.
Színezés, törés.
Személyre szóló skizma.
Kinek hogy tetszik.
Eleven bástyán beomlott lőrés.
Ha alul nézed:
Bal igézet.
Épp a kedvemmel tanácskozok.
Mert a december
Hófúvást, meg
Jégre kulcsolt
Hétfőt hozott.

Tizenötmilliárd agysejt.
Képzelj el
Megannyi túlfűtött masinát!
Az idő lomha madár
(Huss-huss, huss el!)
Csapott verdeső szárnyában
Rozsda marja vas inát.
Egy dallam, egy szín.
Vagy valami összetett dolog.
Lehet lenge, múló kín,
Régi találkozás.
Véletlen netán
Akivel a sors összehozott?

Lányok arcán:
A tegnap már meglátszik.
A gyerekek:
Emberesedni kezdnek.
Nemcsak bűn, de hit az élet
Igaz:
Sosincs két véglet.
Csak a penge kés éle.
Hovatovább:
Az öregek a szilfák
Alá mennek.
Ezt hívják – vég.
Ezt hívják - ítélet.

De!
A késztetés ösztöne-jellege,
Amik - adottságok:
Velünk születtek.
Átélt érzelmek, kapott hatások,
Bennünk gyomot,
Vagy virágot ültettek.
Nem vagy más,
Csak egy sóhaj.
Madzag-gyöplűd
Rád hajítva.
(Gyí, gyí havas deresem!)
Ha szerencséd van,
Illékony vagy…
Illat maradsz:
Asszonyhajban.



Magyarkanizsa, 2012. december 11.

2012. december 4., kedd

Visszanézés (interjú)



Beszélgetés egy régi kanizsai munkással


Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 
 


- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.
Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.
Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.
De ugyan ez a helyzet a munkával is.
A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.
Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 


Párocska portréja

Párocska

2012. december 3., hétfő

„12 kőmíves”


Az újvidéki Kortárs Művészetek Múzeumában a jelenkori vajdasági építészet meghatározó alkotói mutatkoztak be. A 10 újvidéki mellett ott volt két kanizsai is.

Művészetek Háza és Nagy József RKK
Tóth Vilmos tervei alapján
DOMUS tervezőiroda - Magyarkanizsa
Ki ne ismerné azt az öntelt magabiztosságot, amivel olykor a nagyvárosok lakói szokták (le-)kezelni a tőlük messzebb, kisebb településen, vagy ne adj Isten falun élő partnereiket? A székesfővárosi hivatalokban, ügyes-bajos dolgaink intézésénél, de magánbeszélgetéseken is igen gyakran ér bennünket az a fölsőbbrendű, kioktató hangnem, ami annyira jellemzi mindazokat, akik megszokták, hogy ők vannak a központban, messzebbre már mindenki gumicsizmát visel. Eltűrjük a pökhendiséget, mert megszokni nem lehet. Amonnét minden perifériának, szürkébbnek, avíttabbnak látszik. Igaz ez a belgrádi, budapesti és az újvidéki közvélekedésre is. Aztán olyan jól esik a lelkünknek, ha időnként meg tudjuk nekik mutatni, hogy azért errefelé is van élet. Mit is érünk, kik is vagyunk, meg hogy mennyi mindent tanulhatnak még tőlünk!
Ritka alkalommal esik meg hát az, hogy a tartományi fővárosból - jelen esetben a szakmai körökből, üdítően új fejleményként - egyfajta szemléletváltásnak lehetünk tanúi, amikor képesek önmagukon túl kicsit messzebbre is látni. És ami szívet melengetőbb: nem csak látni, hanem nézni, figyelemmel kísérni és értve értékelni másokat. Az idén novemberben megrendezésre kerülő, a vajdasági építészet legjavát bemutató újvidéki tárlatra két magyarkanizsai építészhez, Tóth Vilmoshoz és Valkay Zoltánhoz is érkezett fölkérés.

A Duna-parton lévő Kortárs Művészetek Múzeumának rangos tárlatának célja, a szervező Vladimir Mitrović szerint az lenne, hogy a régió – egyébként hagyományokban rendkívül gazdag – építészete megmutatkozhasson az új alkotók tervei alapján. 
A kiállítás címe is a jövőbe mutató víziókat vetíti előre: Zaobilazne strategije - Arhitektura u Vojvodini na početku 21. veka. Szánt szándékkal nem magyarra fordítva írom, mert esetünkben a megkerülés szó félrevezető lenne. Inkább körbejárása ez a témának, vagy átjárása, mert a 12 kiállító tervei javarészt már elkészült házakról, meglévő és működő épületekről szólnak. 

A tárlat anyaga vizuálisan rendkívül sokrétű. 
A megannyi kézzel vagy számítógéppel megrajzolt szerkezeti- és látványterv mellett jócskán kínál látnivalót a fényképes anyag, amit méretarányos makettek valamint összefoglaló videovetítés is színesít. A szerzők közül többen részesültek már itthoni és külföldi építészeti díjakban, illetve állami kitüntetésben. Ha úgy tetszik: a vajdasági építészet legfigyelemreméltóbb alkotóinak a  munkásságát mutatják be Újvidéken. 

Éppen ezért fontos a két kanizsai architekta részvétele a tárlaton, mert azon túl, hogy egyedüli magyarként képviselték önmagukat és Észak-Bácska építészetét, jól láthatóan a kiállítás arculatának legegyedibb részét is a kanizsai szakemberek anyaga alkotja. A zömmel a bemerevedett formákat követő, gyakran önmagukat ismételgető, modernistásba fúló üveg- és fémszerkezetes objektumok között Tóth és Valkay házai meghökkentő természetességükkel tüntetőleg más irányt szabnak a 21. század kortárs vajdasági építészetének. 
  
Valkay-féle tervrajz a zentai Tisza-partra
A környezettel és az emberi léptékkel szinkronban lévő építményeik kirívóan más szellemiségben fogantak, amit a tárlatmegnyitó közönsége azonnal észrevett és – ami még inkább fontos - el is ismert. Mint kiderült, a Tisza-menti építészeti „zugiskola”, ahogy sokan nevezik a magyarkanizsai törekvéseket immáron a szerb szakmai körök érdeklődő jóindulatát is elnyerte. 
Csöppet sem mellékes tényként könyvelhetjük el a két kanizsai szakember sikerét, lévén a szerb társadalom megújulásának egyik alappillére éppen az épített környezet tudatosságának megőrzése lenne. Hogy a városok, építmények élhetőek legyenek, arculatot és üzenetet egyaránt közvetítsenek. Olyan értéket képviseljenek, amit a későbbi nemzedékek is büszkén vállalhatnak. 
Mert nagy baj lesz az, ha a 21. század üres kaptárokról, betonelem hangárokról, az üveg, acél, plasztika személytelen csillogásáról kell majd, hogy szóljon.

A jelenkori szerb építészet egyelőre csak próbálja önmagát meghatározni. Még nyomokban sincs annyi erő, akarat és előre mutató kezdeményezés, mint például Magyarországon, ahol a szerves építészeti törekvések, vándoriskolák, mesterkurzusok és organikus építészeti hitvalláson alapuló tervezőirodák révén már nem csak a nagyvárosokban, hanem a kisebb településeken is igyekeznek a múltból merítkezve egyfajta nemzeti jelleget ötvözni a 21. század formavilágával. Nálunk még főépítésze sincs a városnak. 
Jövőképet, évtizedekben mérhető hosszú távú elképzelést meg végképp ne keressünk ott, ahol a következő hónap is görbe kérdőjelként mered az állampolgárokra. A betévő falat biztosítása fölülír mindenféle tervezgetést. Nálunk a zsíroskenyér az egyedüli valóság. Vis maior.

Szerbiában egyelőre a rombolás dívik. A szabadkai lázálom csöppet sem egyedi. Sajnos a "a múltat végképp eltörölni" dallama a mai napig kísért itt minden olyan településen, ahol az újsütetű arculat-átrajzolók előszeretettel garázdálkodhatnak. Jobbára a történelmi városközpontokban, romba döntve évszázados polgári épületeket, amelyek helyén kiherélt, fantáziátlan vasbeton meg üveg kockaförmedvényeket, emberraktárakat építenének.
A szerbiai nagyvárosok, a centrumok gyakran sivár látványa nem csak a szemnek bántó, de a lelket is öli. Leginkább ezért fontos a fölismerés, hogy valami történjék, hogy végre kezdődjék meg a kiútkeresés. A fölvetett kérdésekre – a kiállítást megtekintő közönség közül akárki megmondhatja - a legadekvátabb választ éppen Tóth Vilmos és Valkay Zoltán fogalmazták meg. Köszönjék meg nekik.

A tárlat december 28-áig, a Kortárs Művészetek Múzeumában, Újvidéken tekinthető meg. 

Pósa Károly