2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. március 31., kedd

NAPLÓ 10.



Az öreg Süge - The old "Süge"

 "Talán nem véletlenül a kissé kuszált egyéniségű, meglehetősen zavaros, beteges szellemiségű Csáth Géza unokatestvéréről elnevezett gimnáziumban tanultam először pszichológiát. Már a szabadkai éveim alatt is finnyásan kezeltem a lélektant. Ugyanakkor: a tanárunkat nagyon szerettük. Jó volt hozzánk. De a tantárgyát tudománytalannak gondoltam: és efelől ma sem igen tántorít el a mögülem elballagott három évtizedem. Tapasztalatom szerint a legbelsőbb dolgaink kutatása önhatalmúlag lett az, ami. Doktriner, megfellebbezhetetlen, kissé titokzatos, izgalmasságában összetett, de a megfelelő válaszok híján az örökös maszatolás, óvatos mellébeszélés diszciplínája. Kiismerhetetlen. Tehát emberi. Tisztára olyan, mint a huszadik századunk volt. Mégiscsak annak a terméke! Vagylagos: kiköpni, nyelni egyaránt vállalhatatlan. Agyonspékelve egy adag misztikummal, soha nem igazolt folyamatok viszonyrendszerével. Az elvont tudományok érájában pont ilyesmire volt szükség. Módi lett belőle.
Az utolsó nagy értője, művelője Jung lenne, de semmi képen nem a szexualitásban, mint mocsárban megfeneklő hajós: a tanítója - a specialista Freud doktor. Ez utóbbi ahelyett, hogy asztalra tett-, vagy a páciensein kívül bármit a díványra lefektetett volna, csupán földobta a labdát. Varázsgömb volt – kétség sem férhet hozzá. Olyannyira újdonságként hatott, hogy kezdeti időktől rögtön ezrek akartak vele játszani. Kapva kapott rajta az asztaltáncoltatóktól, vajákosoktól, tenyér- és béljósoktól kezdve a hibbant szektavezérekig és még kelekótyább követőikig szinte minden kétes elem. Ám egy igazi mágus le is csapta ezt a labdát. Magas szerva volt, szép ívű a nyitó ütés, és a jó tanítvány ráérezve a röppályára, a tehetsége révén, a stadionon túlra küldte az egészet, imigyen túlszárnyalva mesterét. Mert C. G. Jung továbblépett. A gondolatiság mezsgyéjét elhagyva olyan mély és magas szférákba vitte a teóriáit, ahonnét egészen új horizontok bukkantak elő. Zseni volt. Látta, vagy legalább is gyanította az összefüggéseket. Főhajtás illeti. Viszont ő is csak a felszín kapargálásáig jutott. Ennek dacára a kurzusán még ma is rágódunk. Akármennyit utána olvastam – idáig sosem éreztem, hogy bárki érdemben közelebb jutott volna tőle a lelkületünk teljesebb megismeréséhez. Sarlatánok, önjelölt bölcsek, divatmajom lélekbúvárok persze ettől még léteznek. Voltak, vannak: köszönik szépen. Minden magára valamit adó női magazinban osztják az okos tanácsaikat. Elalél tőlük a rajongó közönségük. A remekbe szedett bestsellereikért milliókat fizet az emberiség boldogtalanabbik – tehát népesebb – fele. Bülbül szavuk gyógyírként hat az összezavarodott világunkban. Pedig, okosságuk nem terjed tovább egy-egy jól átfogalmazott aforizmánál, a fotelek kényelme fialja elmésségüket, és a gázsi diktálja a hatékonyságot, a keleti jógik révülő tekintete meg a jól bevált, nézőbolondító pózt. Hogy csodálkoznának ezek, ha egy napon a fertályórára föltámadó Jung mester kiosztana nekik egy-egy megérdemelt nyaklevest!
Ettől persze még sikk a pszichológiával foglalkozni. Hovatovább minden gyerek mellé oda kell rakni egy pszichológust, iskolapedagógust, szakosított lélek- vagy agyturkászt, akik mankó gyanánt segítik a csetlő-botló nemzedéket.
Fél évszázada még egy tanító keze alatt, egy osztályteremben sokszor négy generáció tanulta meg, mi az, hogy embernek maradni. Mindez ma már elképzelhetetlen. Amennyire nonszensz, legalább annyira szomorú." 

Pk


2015. március 27., péntek

NAPLÓ 9.



Juhász


„Esőszagú péntek. A szél jó asszony módjára odaadón ringatja a fák ágait. Édesedik a füvek magja, a bátrabb kikirics már erős sárgán pöttyözi a járdák szegélyét, a binyaklott kéményekből egyre ritkábban száll föl a kandallók füstje, az ablakokba pedig visszakerülnek a téli hónapokban gondosan elplántált virágok. Tömött zsákú emberek mennek a piacra. Már a harang szavára sem torpannak meg. Sietős a léptük. Fürgeségük mégsem az elevenség derűjét sejteti, sokkal inkább szól a tanácstalan kapkodásáról. Messziről látni rajtuk, hogy e szegényes idők tavaszán ki-ki a napi megélhetése után iparkodik. Azt ugyan bottal üthetik! Cudar a március. Cudarabb lesz az április – károgják a népek.
Gazdátlan ez a péntek, szétszórt cukros morzsáit kínálja a hétvége. 
A színház udvarában ittfelejtett kóbor kutya száraz kenyér héját rágja. 
Nincs neve. 
Én csak Kutyának szólítom. Kávészínű német vizsla. Sovány szuka. 
A törzskönyves papírja is meglehet valahol, a hajdani gazdájánál, annál a rongy embernél, aki kicsapta az utcára. De előbb alaposan elverhette, mert a nyeszlett pára hosszú ideje nagy ívben kerül mindenkit. Vedlő bordával kullog tova, mihelyt bizalmas távolságba kerülnék hozzá. Amióta etetem, mintha enyhülne irántam. Mostanában nem rebben el oldalazva, ha füttyentek neki. Valami kevéske, alig észrevehető, bensőséges viszony már kezd kialakulni közöttünk, mert ahogy szomorú szemét rám függeszti, a tekintetében egy kis lángocskája gyúl a hálának. Megismer. Úgy tűnik, meleg kutyaszívében talált helyet számomra, értékeli a figyelmemet. 
Az elhatározásom, hogy törődök vele nem új keletű. Sintér volt öregapám. Szeretem a kutyákat, a jószágot. Nem a ma divatos rögeszmés akarattal, hisztérikus állatvédőként, hanem csak úgy, meghitt egyszerűséggel, ahogy egy érzékenyebbre hangolt lénnyel illik bánni.
Régebben tele volt a város kóbor kutyákkal. Télutón, kora tavasszal, amikor a fagyott földön már dolgot adott a tüzelőre kupacolt tavalyi csutka maradékát összegereblyézni, és a piszkos hófoltok makacsabbja is csak a legeldugottabb, árnyékos szögletekben incselkedett a melegedő fuvallattal, az utcákon falkába verődve loholtak a bolhazsákok. Csupa tarka, szedett-vedett korcs. Fürtökben szaladtak egy-egy tüzelő szuka nyomában. Némelyik nyakörvesen, hosszú, több méteres láncot húzott maga után: alighanem a fajfönntartás ösztöne erősebbnek bizonyult az őrzött családi ház iránt parancsolt felelősségtudatnál, meg a kerítésnél is… Aztán, ahogy elszaporodtak a köztereken kószáló blökik, az illetékesek begyűjtötték őket. Európai módon. Egyen-ketrecekbe csukták a sok kóbor kutyát. A szerencsésebbjeit új gazdák fogadták örökbe. Amelyikkel meg mostohán bánt a természet, küllemre nem volt tetszetős, vagy fogahullott, vénülő házőrző volt, azt egy injekció irgalmasan végső pihenésre dirigálta.
Mostanában alig látni gazdátlan kutyát. Chipet, nyakörvet kap a legvadabbul kinéző fajtalan négylábú is, így lassan megszűnőben a társadalmi rangkülönbség a pedigrés bajnokok, a házi kedvencek, a drága bundájú divatkutyák meg a letisztázhatatlan vérvonalú, hordókból ugató korcsok között. Ritkán, azért fölbukkan egy kósza jószág, jelezve, hogy egyáltalán nem az emberi lelketlenség van szűnőben, pusztán a gyepmesteri szolgálatnál veszik komolyabban a dolgukat.
De akármekkora legyen a rend, én azért szeretek utcán csatangoló kutyával találkozni.
Lehet neki csettinteni és ételmaradékot vetni. Nem kerül sokba jónak lenni. A színház udvarában lakó kutyának látni a szemén, hogy ő is tudja ezt. Ért bennünket. Ért, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy legbelül szánakozik is rajtunk.”

                                                                                Pk   

2015. március 26., csütörtök

NAPLÓ 8.

 "Néha tényleg érezni, hogy működik egyféle bőséges, de titokzatos kegyelem, aminek folytán bepillanthatunk a színpadi paraván mögé. Képletesen mondva. Ilyenkor elszáll a szívet szorongató aggodalom. Izgalom nélkül, kedélyesen lehet szemlélni saját sorsunkat. Bólintani, ha helyén valót tapasztalunk, ajkbiggyesztve, keserű tekintettel látni, hogyha valamit elrontottunk.
Ez – a különben nem létező - véletlen adta lehetőség a legváratlanabb pillanatokban szokott rám törni.
Mihelyst lever a lábamról a láz. Amikor a hőemelkedéssel járó könnyű tavaszi nátha mérges üszögként eszi a mellkasomat. Ilyen kölyökbetegséget lábon elvinnék, ha olykor nem kólint fejbe a türelmetlen bosszúság. Milyen érdekes! Amint beint a csoda: a torkomból fölbugyborékol a nevetés. 
Látom magamat a lepedőn, kiterítve. Ide-oda ugrál a szemem. Nyakam megfeszül, vonaglanak arcizmaim, és kicsiny, csillogó izzadtságcsöppek jelennek meg a halántékomon. Az ágy langyán fekve mezei bárányok csengettyű hangját hallom, amihez csak a régi lányok nevetése hasonlítható. Eszembe jut egy iskolában tanult komoly vers két sora. Evett-e valaki hozzám hasonlíthatóan igaz halászlevet, amit Kiss Józsi bácsi követett el? Kókusztej szagát érzem. Lehet, valaki egyszer ilyen sampont használt? A haj. A bőr. Beleharapni a kerekedő vágyaink karimájába: habzsolt élvezet. Míg a nap tovavonszolja magát az égi pályáján, folyton újabbnál újabb képek vetülnek elém.
Nézem plafonra vetítve saját mozimat.
Észre sem venni, hogy a múlt emlékei között rendre fölvillannak a még meg nem történt dolgok, összekuszálódtak az idősíkok. Valakik, nagy kapkodva kezelik a vetítőgépet, mert olykor ugrik a film, szemcsésedik a látvány, eltűnik, majd előjön a hang, aztán kép sincs hozzá egy darabig, csak a zene szól.
Ember legyen a talpán, aki érti ezt! Összességében inkább hangulatot, mint értelmet sugallnak.
Mindeközben milliónyi merev lábú bogár végzi életét a földbe vetve, alattam. Itt vannak a barázdált sáros árkok. 
Bácska. Keréknyomokba fullasztott időket élünk.
 - Hé fiúk! – kiáltanám -, gyertek, igyunk egy sört!
A legszemélyesebb ügyünket mégsem visszük ennyi teher alá."
    
Pk

2015. március 25., szerda

NAPLÓ 7.



 
"Megdicsőülés" - karikatúrám
Nincs új a márciusi, délelőtti verőfényben háztetők csúcsára kapaszkodó nap alatt. (Délutánra mondják az esőt, a fene egye meg...)
Megint bebizonyosodott. Minden könyv érték. Még a legjelentéktelenebb kiadványban is mindig akad valami: egy gondolat, egy jó szövegrész, szépen megkomponált, körkörösségében többszörösen összetett és mégis bravúrral írott mondat, amiből tanulni lehet, amit érdemes használni. Néha csak egy jó jelzős szerkezet. Néha csak emlékeztető dátum, rég feledett dolgokról. Itt-ott érdekes információ is fölbukkan, ami miatt muszáj megállnunk egy pillanatra, hogy belelapozzunk a kötetbe, mind szaporábban olvasva, elfúlón, izgatottan. Kincset vadászó ösztönünk ilyenkor föltarajosodik bennünk, s ujjongunk, valahányszor sosem hallott dolgokat olvashatunk ki a semmi kis könyvecskékből, méltatlanul feledésre ítélt kiadványokból, amiknek lapjai már sárgán is porosak, emberi kéz nem forgatta azokat évtizedek óta. Az egérrágta borítók között, a szálkás, ódon betűkkel szedett lapok mégis őriznek titkokat, míves szavakkal formált drága gyöngyszemeket. Mindig tüzet gyújt bennem az új megismerése.
A kis kötet, ami írásra késztetett a könyvespolcom utolsó előtti sorában, majdnem térdmagasságban várt a sorsára. Sok egyéb nyomdai társával együtt szorosan préselt állapotban pihent az időben, már-már feledésre kárhoztatva, hisz az örökös félhomály miatt az amúgy is kopott kérgén lévő címe sem látszott. Haszontalan, megtűrt holmi gyanánt húzta meg magát a többi, szegényes külsejű könyvem között.
Tán pont emiatt akadt meg rajta a padlón mászó tekintetem.
Ugyan, mi búvik itt meg, ebben a sötétlő sarkocskában?
Mint a feledékeny detektív, zseblámpa híján a telefonom fényével világítottam. Piszkos Fred óta tudni való, hogy az a gyanús, ami nem gyanús, ezért a címekkel ellátott könyvek közül rögvest azt emeltem ki, amelyiknek a kérgéről már rég lekopott a fölirat. A húszas-harmincas években adták ki, avatott szemem mindjárt látta rajta. Valaha olvasmányos kis könyv lehetett, csupa érdekességgel. Ami az akkori népeket foglalkoztatta. Színes útleírás csak úgy helyet kapott benne, mint középszerű költemény, és a nagyvilág híre mellett jól megfért a nem túl tudományos helytörténeti tanulmány is. A Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők, „a magyar úricsaládok képes irodalmi hetilapja” egyik kísérő kötetét tartottam a kezemben, állhatatos szeretettel. Meg is hálálta nyomban.
Ahogy fölütöm, megakad a szemem Pathó Pál úr nevén. És itt jön a lényeg! Ha egy műveltségi vetélkedőben a millió forintos kérdés gyanánt nekem szegezik a kérdést, ki a rosseb volt Pató Pál, hol született, mi végre tűzte Petőfi tollára? – szégyenemre üres zsebbel kullogtam volna haza. Mostanáig.
Az az éhenkórász könyvecske megokosított.
Pathó Pál valóságos személy volt. Olyannyira, hogy Petőfi Sándor rögtön kettőt is ismerhetett belőlük. Az egyik – a sokat emlegetett versnek ihletet adó figura – a felvidéki, pontosabban Esztergom megyei Szőgyénben született, bár a szomszédos Muzslaiak (hahó Sándor Zoli!) szerint 1793-ban náluk látta meg a napvilágot. A Pathó azon a környéken gyakori családnévnek számít. Nemesi rangot III. Károly adott nekik, 1713-ban – ugyan mi másért? – a Rákóczi szabadságharcban tanúsított labanc magatartásukért…
A másik Pathó Pál Szatmár megyében élt, Patóházán. Bár a két megye földrajzilag nincs közel egymáshoz, a két Pathó Pál habitusa nagyon is megegyezett. A környékükön hírhedett agglegényekként és módfelett lusta emberként emlegették mindkettőt, akiknek a nemtörődömségüktől csak a rátartiságuk volt nagyobb.
A korabeli tunya nemességet keserűen kifigurázó Petőfi gyakran megfordult Esztergom, Komárom környékén, mert Pozsonyban ülésezett az országgyűlés. A szatirikus költemény modelljének viselt dolgai valószínűleg inspirálólag hatottak a lobbanékony természetű poétára, aki 1847-ben imígyen szerette volna fölhívni a diéta képviselőinek figyelmét a magyar arisztokrácia halogató mentalitására.
Pathó Pál rászolgált hírnevére. Szőgyéni jegyzőként jó ötven éves korában szánta rá magát a nősülésre. (Mai ésszel nehezen érthető, de akkoriban inkább a túl fiatal korban köttetett házasságok voltak a jellemzőek.) Nemes Wargha Örzsébettel kelt frigyre, majd utána igencsak megugorhatott a bioritmusának szinusz-görbéje, mert alaposan megtempózta a dolgokat: zsinórban öt gyermekük született… Név szerint: Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina.
Arról is vannak megbízható adatok, hogy Petőfi – barátjával – Jókai Mórral egy ismerősének, bizonyos Várady Antalnak az esztergomi lakodalmán napokig darvadoztak, minekutána – a fejeket kiszellőztetni célszerűnek látszott - bejárták közösen a Duna túloldalán lévő településeket: Muzslát, Kéméndet, Szőgyént. Nincs kizárva, hogy személyesen is megismerhette Pathó Pál urat. Ami viszont egészen biztos: rá egy évre, 1847 novemberében megszületik a költemény, s ez által Pathó Pál neve élni kezd a köztudatban, a literatúrai magasságokban megdicsőülve ugyan, ám egybeforrva a bugris teszetoszasággal, örök emléket állítva a dicstelen tohonyaságnak, az emberi tétlenségnek.

Tíz forintos kérdésem a végére hagytam.
Kedves Olvasó! Tippeld meg: ha most élne, vagy hamarjában föltámadna a jó Sándorunk, ugyan hány – környezetünkben élő - ismert emberről faraghatna hasonló rímet?
Félek, a törökkanizsai papírgyár éves termelése sem lenne elég, annyi verset kéne megírnia szegénynek.  

Pósa Károly

Utóirat: Nem szeretnék igazságtalanul elbánni Pathó Pállal, ezért történelmi személyével kapcsolatban azt is illik megjegyezni, hogy 1848-ban ő szervezte meg a helyi magyar nemzetőrséget. A szavajárása ellenére tevékeny közszereplő volt, a szőgyéniek pedig olyannyira tisztelték az elhíresült jegyzőjüket, hogy szobrot emeltek neki. Kezében könyvvel, márványból faragva áll ma is a falu közterén. A sírját, emlékét ápolják. Még vendéglőt is neveztek el róla. Halála után ezt sem akárki mondhatja el magáról...          


  Itt nyugszik
                                                              Istenben boldogult
                                                                  T. Pathó Páll Úr
                                                                  Meghalt Ápril. 28-dik napján
                                                                  Életének 62-dik évében.  1855
 
(a kép és sírfelirat forrása: marmelytan.blogspot.com)

2015. március 18., szerda

Napló 6.


 
Ősi kézlenyomat. Ez egy jel.
"Pantha rhei.
Az idő függvényében folyton alakulnak a dolgok. Az elemek, a szférák, összetevő alkotói mindannak, ami teljes valójában körbevesz bennünket. Mi is változunk. Fehérjehalmazunk évről-évre kicserélődik, módosul. Más emberek leszünk. Akárki beláthatja. Ciklikusan megújul, átformálódik körülöttünk a világ, s bár a kíváncsiság, a mohóság merőben emberi tulajdonságunk, a megszerzett, út közben összeszedett, gondosan kielemezett és megőrzött tudásunk mégis hiányos: értelmezésünk, tapasztalásunk, indokolásunk és ítéletünk ritkán sikeredik remekbe szabott tanulmánynak. Jobbára részleges marad. Mondhatni – tökéletlen, tehát – nagyon is emberi. Az idő egy lépéssel mindig előttünk fog járni.
Éppen emiatt a meglelt feleleteink iszákjára soha nem köthetünk csomót. Újabb, majd még újabb kérdések tolulnak elénk, és az erre adott válaszaink immáron száz, vagy kétszáz esztendeje egyazon klisé szerint alakulnak. Úgy próbáljuk interpretálni a nagy egészet, hogy kínos pedantériával egyre kisebbre szedegetjük szét a mindenséget. Ha jól tudom, a ma embere már az atommagokat is elemeire bontotta, és a pirinyónál pirinyóbb, ésszel föl nem fogható nanovilágban kutakodunk.
Olyannyira igaz ennek az elaprózódásnak a gyakorlata, hogy mostanra szokássá lett laboratóriumi körülmények között egy csöppnyi sós vízből kiismerni a tengerek természetét. Hideg bölcsesség, semmi több.
Jó-e ez nekünk?
Nem hinném.
Azt viszont tiszta szívvel hiszem, hogy akik még egyszer sem álmodtak hajnaltájt a tengerparton, hálózsákba burkolózva, orrukban a környező kertek oleander-bokrainak súlyos illatával, a hullámverés szívritmusára, bódult lebegésben a valóság és más, döbbenetes ihletettségű világok mezsgyéjén, kavicsos, kövecses vízparton heverve, mintha épp az a bizonyos bibliai cethal köpte volna partra őket, a kihunyó csillagok parazsa alatt: nos, azoknak – kutassák bár ezer évekig, a legmodernebb technológiák latba vetésével – sosem lesz majd teljesen érthető, mi is a titka annak a nagy sós víztömegnek, amit egyébként tengernek neveznek.
Ízzé-porrá zúzzuk a világot. Kritikátlanul, szenvedélytelenül, otrombán és most már azt is észrevenni, hogy egyre reménytelenebbül. Ebbe a nagy többség bizony belefájdul. A szépség törékeny. Hát – nekünk naponta sikerül gőgös boldogsággal megsemmisítenünk.
Túlhabzik a művészet is. Szabadon gyakorolható a féktelenség. A nagy egész, az olvasmányos, csodás könyv kerek mondandója helyett az alkotók ingerülten marcangolják fecnikre az üzeneteket. Így lesz az éteri látásmódból zavaros, fölhígult, elrajzolt és agyunktól, lelkünktől, szellemünktől idegen közlendő. Kristálytiszta kép helyett maszatolt ábra; tanító beszédből közhelyparádé, locsogás; miként a mozdulatokból, az ősiségén alapuló pulzáló harmóniából: széttrancsírozott zajhalmaz kísérte groteszk ugrabugra. Táncnak hívott vonaglás. 
Igazi, iszonytató XXI. századi danse macabre." 


2015. március 13., péntek

NEKÜNK (NEGYVEN-) NYOLC?



Hősök lennénk?
Merthogy minden embernek a napja egy kis fölkeléssel kezdődik. Parányi revolúció. Akár így is nézhetjük.
A forradalom szavunkkal amúgy is töméntelen alkalommal visszaéltünk már. Forradalmi a mosószer, a gépkocsi műszerfala, a vasaló gőzöléses módszere, az új süteményrecept, de még az arcpakolás, a körömlakk meg a hajviselet is. Ugyanúgy elkopott frázissá lett, mint a jobb sorsra érdemes „helyzet” fogalmunk, ami mostanában lépten-nyomon csak szituáció, bármilyen borzalmas a szájon át kiejteni.
Amennyire csak lehet magyartalan: mégis használják. A tévében, a rádióban, kinyomtatva folyton szituációkba ütközünk. Emiatt ellenszenvem immáron odáig fokozódott, hogy amint arcomba tolul a szituáció kifejezés, meghallom valahol - nyúlok a távkapcsolóért, áramtalanítom a rádiót, vagy csukom össze az újságot. Így kopik ki a köztudatból, nyelvünk kincsei közül az állapot, tényállás, körülmény, alkalom és még sorolhatnám hány meg hány rokon értelmű szavunk valamilyen esemény, mozzanat megnevezésére. Mert nálunk eléggé el nem ítélhető módon minden koron csak szituáció volt. Vagy ha tetszik – uram bocsá’: szitu…

Kanizsai tornyok
Fotó: Sinus
Mint például 1848-ban, március derekán, a Pilvax kávéházban, ahol – a különféle korabeli vélemények szerint - tucatnyi izgága ifjonc, csupa lánglelkű fantaszta, másnapos csibész, vagy hétpróbás dologkerülő abbahagyván az ígéretes biliárdmeccset politikacsinálásra - mi több, zendülésre - adta a fejét.
Esős, igazi tavasziasan taknyos idő járta, a pesti vagányok, néhány aranyifjú lelkes szónoklatára – képletesen szólva - mégis szélesre tárták a lázadás ablakszárnyait, bár tudható volt, borítékolni lehetett, hogy nekünk, magyaroknak, a történelmünk folyamán sosem ígérkezett kecsegtetőnek nagy tételben fogadnunk, a saját magunk által kirobbantott, majd megvívott küzdelmeink sikerére. Az ötlettelen, hörcsögpofájú osztrákok évszázadokon át jókat nevetgéltek a folyton zsörtölődő magyarokon, miközben szépen sorjában kiházasították az amúgy is túltenyésztett Habsburg-lányokat, és gyarapodtak a bécsi kamrák, dübörgött a pirospozsgás kedélybe áztatott, lábszagú jólét. Úgy is hívtak bennünket, nem kis lesajnálással: „nagy pipájú, kevés dohányú népség.”
Mi meg?
A jó Mátyás óta folyvást kapcáskodtunk. Tengelyt akasztottunk hol a kontyos törökkel, hol a káposztafejű némettel, hol meg az orosz medvével. Rend szerint a legizmosabb ellenfelet választottuk – olykor kettőt egyszerre -, nehogy a magyaros virtus tekintélyén csorba essen. A szablyáink ellenben sűrűn-sűrűn csorbultak, hogy győzték eleink köszörülni mindet. Megannyi csatában forgatták azokat dicsőséggel.
Hiába. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy kiderüljön: megint az éppen aktuális rövidebbet húztuk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy olykor a szomszédba sem kellett menni a pofonért: a saját árulóink nagyobb örömmel vertek bennünket. Szegény Rákóczi így kényszerült leüttetni kedvenc brigadérosának Ocskaynak a fejét, és azt sem szabad elhallgatni, hogy a dicsőséges 1848-49-es esztendőkben akadtak szép számban, e kies hazában olyan magyar főurak, nemesek, katonák és hivatalnokok, egész családok, akik finoman szólva sem lelkesedtek a trónfosztás hírére. Hűségüknek-árulásuknak – nézőpont kérdése – meglett a jutalma. Kaptak a mástól elvettből.
Mégsem ők jártak jól. Hanem az ország, aminek áporodott levegőjét kiszellőztették, merték frissíteni azok a sokszor lenézett álmodozók, lobbanékony hazafiak. Kihívták maguk ellen a sorsot, és semmi nem volt túl drága nekik. Akár az életüket hajlandóak voltak odavetni a tetszetős eszméért. Hol vagyunk mi ehhez képest?
Ma? Forradalmat? Itt?! Lázadni az igazságtalanság ellen? Hisz a jelen idők embere arra sem képes, hogy öklével nagy ritkán az asztalra csapjon, és férfiasan elordítsa magát, ha tudván tudja is, hogy helytelen a világ, jobbítani kéne rajta.
Mert nincs ügy. Csak szituáció. Elég lapítva hallgatni. A tudálékos Ortega Y Gasset szerint a forradalmak sosem tartanak tovább tizenöt évnél. Ennyi idő kell, hogy egy nemzet újragondolja önmagát, meghúzza a mércét, és számba vegye, megérte-e az áldozat.
Az okosok szerint persze sosem éri meg. Hivatkoznak Deákra, a zöld asztalra, a kompromisszumokra, arra hogy a politika igenis úri huncutság, ne üsse bele az orrát akárki. Pláne ne olyanok, akikről lesül már a kezdetekkor, hogy túlontúl merészek, mi több, vakmerőek, nem röstellenek arra a bizonyos asztalra csapni, és habozás nélkül rámondják a feketére, hogy fekete. Egy Úristennek nem mondja egyik sem, hogy szürke, netán hupikék. Pedig nem árt tudni, hogy a kivárás, a halogató taktika roncsolja, megeszi a kardok élét. A rozsdát csak erővel, szívós munkával és vasakarattal lehet lecsiszolni, amihez nem is biztos, hogy pedigrés, önjelölt vezetőkre van szükség, saját maguktól szédült politikusokra, hanem eltökélt emberekre: önökre kedves olvasók, szeretteikre, az ismerőseikre, énrám és mindannyinkra.
Mert – a tüve mindenit! Én még most is azt mondom: igenis van, maradt ügyünk.

Ezért sem szabad, hogy nekünk nyolc legyen – fényesebb-e a láncnál a kard?

Méltóságteljes ünnepet kívánok!

Pósa Károly     
         

2015. március 11., szerda

Öt-tíz-hatvan perc dicsőség




"In the future everyone will be famous for 15 minutes."

Öt perc:
Tragikomédia.
A modern ember
Elkiáltja:
- Vivere! Vivere!
A siker, a siker alapszíne.
Égni vágyása.
Írott és íratlan
Törvények konfliktusán,
Félve égbe vágyása.
A nacionálék, passzusok
Szűrt, likacsos szitáján,
Ez a stúdióba rángató
Szándék elannyira
Velejéig ötlettelen,
És mégis ránk ható
Címlapos, lapos
Pőre ideológia
Csupán.

Tíz perc
Örvendetes-e
A jelen?
A kis vegyesbolt
Hírnevet, percentet
Buján virít, árulón.
A kirakat bár látszó,
A pult alulról kirabolt.
Reszketeg firma.
Beteges forma.
Elhagyta a rossz cipőt
A magába görbedett idő.
Miképpen volt - volt.
Vér nélküli amputáció.
Ami fontos, csak az a szent.
Igénytelen a konferanszié.
Valamikor még
Szédített a sok remény,
S egyirányún fújtak a nehéz,
Högyös köldökű
Böjti szelek.

Egy óra.
A hírek sem tűntek,
 - A drága kábítószerek -,
Hazugnak, megszidottnak,
Púderes himlősnek:
Csak nyitottnak.
Mert szürke volt az igazság,
Mint az ekrán,
A fekete-fehér
Bemondó dekoltázsán
Volt a lényeg...
Az a két hegyes
Az égtől származó,
Összepréselt,
Örökkön-örökkön
Tilalmas, de mérvadó
Asszonyi mellek.
A többi meg
Júdás arcára
Rálehelt csók.

2015. március 6., péntek

Napló 5.



 
Céleszköz a dicsőséghez...
Idő, idő, idő.
Eltaknyolódott, lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító démoni nő szeszélye terhelte haláláig.  
Vergődött, ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik, kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához. Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert. Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.      
Kész szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban, mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk, becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú, de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk, és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő, ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem. Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás? Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt. Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat, elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.” 

Pk

2015. március 5., csütörtök

Napló 4.




Pont tíz éves a portré. 2005-ben a városháza előtti Kisparkban rajzoltam Lukácsról, a kanizsai muzsikus cigányról, aki azóta már bizonyosan az angyaloknak pöngeti a nótájukat, félúton a mennyország és a pokol jóindulattal kikövezett égi főutcáján. És ha netán Szent Péter egyelőre nem engedte belülre az aranyrácsos kapun - ismerjük mi Lukácsot! -, megleli ő a módját, s csak idő kérdése, mikor kunyerálja át magát az égi portánál, hogy a Teremtő kissámlija mellé telepedhessen.
De ahol az örökkévalóság a mérce, ott éppen semmit nem számít ilyen csip-csup pár száz esztendős  várakozás. Főleg ha vidám és némiképp hamis gitárakkordok kíséretében muszáj haptákban lesni, mikor jön meg a föntiek kedve egy kis mulatozáshoz.
Azon az őszön mézízűek voltak már a hétvégék, a gesztenyék meghasadt tüskös sisakjukban mókásan pattogva gurultak szerteszét, és a a lombokon betűző sárga napfoltok a kisdiákok színes krétarajzait cirógatták a sétány aszfaltján. Előzékenyen, féltőn vigyázva kerülgették őket a megkomolyodott fölnőttek.
Valamelyik nevesincs fenyőfa tövében ültem. A régebbi képeimet szokás szerint kiakasztottam: hadd lássa a sok gyerek, mire számíthat, aki kibír majd’ félóra moccanatlan gubbasztást, míg papírra kerül az ábrázatuk. A bátrabbak hamarosan próbára tettek, és késő délutánra a maradéknak is úgy megjött a kedve a portrérajzoltatáshoz, hogy győzni sem bírtam a sok megrendelést. Amikor végre lebukott a nap, széttártam a kezemet, és sajnálkozó fintort erőltetve mondtam a körülöttem fürtökben lógó apróságoknak:
 - Minden szép dolognak vége szokott lenni.
Valójában sziklányi kolonc gördült le rólam. Arra a napra már nagyon elegem volt a rajzolásból. A portrékat szétvitték. Gyerekhét járta. Szülők, nagyszülők, csemeték mentek hazafelé fáradtan, de nagy boldogan.
Csak egy lap maradt a mappámban. Lukács kalapos, garbós képe. Persze, elfelejtett visszajönni érte. Valószínűleg elakadhatott egy éppen útba eső kiskocsmában, ahová először csak beóvatoskodott egy nyelet mitiszomra, s aztán ott ragadt, ahogy az már ilyenkor illik. Évekre rá oda akartam neki adni, de nem lett belőle semmi. Így tehát a rajz itt kallódott a szobaszekrény tetején, a kupacnyi félkész-, vagy félresikerült firkálmányaim között. Bekeretezni, kitenni nem láttam értelmét. Mondják meg, kinek kell egy koravén cigány ember utcai portréja? Ugyan kinek hiányzik?
Nem szégyellem: nekem.
Milyen jó, hogy itt maradt nálam! Most jó, hogy bármikor megnézhetem.”     

Napló 3.




Mégis: mit jelent mindez?
Elégedjünk meg azzal, hogy a magasabb rendű harmóniát csak kivételes esetekben élhetjük át, már-már kiváltságosnak tekintve magunkat, amiért olykor meglegyint bennünket hiú küzdelmünkben a megismerés madárszárnya? Vagy – Istenkém –, pont akképpen, ahogy nincs tűrhető élet, nincs többé rendes halál sem, csak furcsa végpont ebben a bácskai peremlétben, egyensúlyozva, pipiskedve a végiggurigatott kőlabdacs létezésünk összes okozatán, hogy a piros vonalat elérve elámulhassunk, ha majd a keresett találkozás utolér mindannyiunkat?
Hát hová repültek el azok a darvak, amik a ködöt szántva a színtelenségbe rikoltozták bele az elirigyelt szabadságukat? Hírük február végével sarkantyút kötött, s most puhán ereszkednek észak irányába, oda, ahol nincs már a dióhéjnak sem bele, és a jégkoloncok rianó reccsenéssel válnak el egymástól, akár a megkeményedett szívű hűtlen szeretők.  
Itt a táj mintha most még kerekdedebb, kifejezőbb lenne. Erőteljesebbek a kontúrok odaát a parton, a zúzmara pamlagán a fákról csöpögő nedvesség likacsai virítanak, mint égből durrantott sörétes puska aprócska pörsenései. Sírást fakasztó szagot áraszt az átázott töltésről a folyóba guruló dohos pára, s a fák lecsüngő ágai a megsimogatott kérgű törzsekhez szorítják markukat.
Hallgató subás ember ballag az úton. Fejszéje a hóna alatt. Jótékony bácsika ő, a tél napszámosa, aki rőzséért lopakodik az alkonyati út könyökénél. Elfáradt már a szegénységben. Varjúkiáltás nem ijeszti, ábrándjait egy pohár borban rég elveszejtette. Csak a kémények füstje kíséri titkos kerülőjén. Valahol kukoricával tüzelhetnek. Nem nagy a divatja mostanság a szánalomnak. Alkudozni muszáj a sorssal, kockát vetni, adu ászt eldobni és veszíteni, gazsulálni a nyargalva eltűnő gondviselésnek, mintha arra tettünk volna, hogy porszemnyi emlékezet se maradjon utánunk, mintha a szirmaikat hullató préselt virágokban éppen elégséges helyet találnánk a hajdani vágyaink megörökítésére.
Kapaszkodik a füst foszlányaiba a gondolat, renyhe, de hideg a levegő. A víz fakult óezüstje nem tükröz, hanem tompán láttat.
Ilyenkor nem nehéz integetni, ha elmennek messzire, hosszú útra indulnak tőlünk a halványodó, megkopott ideálok.”     
    
 Pk