2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. szeptember 14., szombat

NAPLÓ - 97.


Úgy tekints az emberekre, 
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.


Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.
Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  
Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.
Mégis.
Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.
Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.
Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 
Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.
Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.
Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 
Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.
Ettől több kell. 
A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.
Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  
Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 
Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk


2019. szeptember 5., csütörtök

NAPLÓ - 96.

Fotóm illusztráció

Megéhültem a szépre, a jóra.
Nem sokba tartott.
Már szeptembert jelez a naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is. Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét belőlük.
Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal, lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.
Így kéne.
De az augusztus oroszlántekintete még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem káprázata. Nemhogy értelmezni.
Nincs még hűs. Szabad levegő sincs, amibe mosakodni jó.
Helyette szemtelen legyek dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél. Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul - hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról. Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat énekeltük…
Ez a tökfőzelék szagú csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.
Elakad a tekintetem.
Kék-sárga ruhás gyerekek cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből. Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát. Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba, és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.
A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék, pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.
Közben tudom: a Tiszán, a bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest, mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal, s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.
Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé. Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.  

                                                            Pk  



2019. szeptember 3., kedd

NO POTHO REPOSARE

Szardínia zászlaja

Vörös Hadnagy Uram utolsó kívánságát kötelességem volt teljesíteni. Már évekkel ezelőtt rám testálta: bevégeztetvén, az elsiratás, a gyász helyett tessek szíves lenni valaki vadidegent, teljesen ismeretlent föllelni, akivel koccinthatok a tiszttárs emlékére, akinek mesélhetek róla, és nevethetünk együtt hunyt barátom viselt dolgain.
Megfogadtam neki.
Augusztus közepén, egy péntek délelőtt ért a híre: elment, végleg.
Nyugosztalja a Jóisten.
Másnap elővettem a frizsiderből a váratlan alkalmakra félretett liter kajszibarack-pálinkát. Nekilódultam a délutánnak, ígéretemet beváltani.
A belvárosi pincekocsmában rögtön kiszúrtam Christiant. Ült a párjával, csöndösen beszélgettek. Kortyolták a kézműves sörüket, élvezték a budapesti vakációjukat. Jó embereknek tűntek. Nem is csalt meg az ösztönöm. Széles mosollyal nyugtázták, hogy méregerős bácskai magyar pálinkával egy olyan valakinek az emlékére kell velem áldomást inniuk, akit sosem ismertek. Tört angolsággal beszéltem nekik a Vörösről, mutattam pár képet, s Christian meg a kedvese csöppet sem vette rossz néven a szokatlan, a bevett formaságoknak fittyet hányó közeledésemet. Ittuk a pálinkát és vihargyors tempóban meg is barátkoztunk. 

Mint kiderült, Christianék Szardínia szigetén élnek. És ahogy újdonsült szárd barátom átvette a szót, azt vettem észre: immáron én kapok tőlük többet, holott nekem volt szándékom kedveskedni őnekik.
Bevallom, azt sem tudtam mi fán terem Szardínia. Míg beszélgettünk néha Szicíliát mondtam helyette, ami legalább akkora bunkóság mint Szlovákiát Szlovéniával összekeverni. Égtem is miatta, mint a román zászló. Christian elnéző mosollyal rendre kiigazítgatott. Megtudtam, igazi hazafival van dolgom. Olyan valakivel, akinek első hallásra teljesen egyértelmű volt az identitásom: bácskai magyar vagyok. Ő is hasonlóan érzett: nem olasz, noha Olaszországhoz tartozó sziget lakója. De szárdul beszél, érez, álmodik: mindene a szülőföldje. Így, lokálpatriótaként hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Christian egy zenei kívánsága is teljesült. A világhálón rákeresett, és menten fölcsendült Budapest belvárosában egy álomszép nóta. Akkor hallottam először Andrea Parodiról, az előadóművészről, erről a szardíniai hazafiról. A szárd önazonosság híve volt. Dalaiban, egész életművével a szárd kisebbség kultúráját, örökségét népszerűsítette. Az énekes 2006 végén, 51 évesen, súlyos betegség után hunyt el. Utolsó koncertjén, alig negyven kilósan, a sugárterápiától kopaszon, hatalmas szívvel énekelte az ismert melódiát a csont-bőr Parodi. Ez volt a hattyúdala.
Az iránta való tiszteletből hetek óta Szardíniáról olvasok. És a csudaszép dalt átültettem magyarra.  

A No potho reposare (szabad fordításban nincs nyugodalmam, vagy nem tudok pihenni) az első hallomásra népdalnak tűnő, szárd nyelven szóló szerelmes nóta. Valójában azonban műdal. 1915-ben Salvatore Sini nuorói ügyvéd írta. A műkedvelő költő verse, aminek „A Diosa” (Az istennőnek) címet adta vált a dal alapjává. Később, 1921-ben, egy helyi karmester, Giuseppe Rachel zenésítette meg: pianofortet és tenort komponált hozzá, hogy kísérje a verset, amelynek dalformája a már említett költemény első sorát kölcsönözve No potho reposare néven vált ismertté.
A dalt először 1936-ban adta elő a tenor Maurizio Carta, de csak Szardíniaban és Olaszországban vált ismertté. Egészen 1966-ig, amikor két népdalokat éneklő kórus is énekelni kezdte.
Azóta különféle művészek mutatták be. Közülük is a leghíresebb a szardíniai gyökereire büszke Andrea Parodi énekes által készült változat, amely 2004-benn Al Di Meola olasz származású amerikai gitáros kíséretében vált méltán népszerűvé.

Andrea Parodi (1955-2006)

A szardíniai kedves dalocska szövege magyar átköltésemben.  

Nincs nyugodalmam (No potho reposare)

Nincs nyugodalmam, folyton rád gondolok,
Ne légy bánatos, arany medalionom.
Ahogy búsulsz, ahogy fájlalsz
Még inkább el kell mondanom,
Csak teérted lángolok,
Imádlak, imádlak, szeretlek nagyon.

A holdat, napot viszem hozzád le az égből,
Az összes örömét az angyaloknak.
Loptam már fényes csillagokat is,
Hogy mesévé varázsoljam az életedet,
Boldogsággá a világodat.
A kerek mindenséget is odaadnám neked.

Szemünk szomorú, mert az emlékeink
Szétfoszlanak, mint a hajnali árnyak
A rideg valóság látványa, ami marad.
A szívem túlcsorduló bánata vagy,
Mert ki volt szerelemben valaha
Már érezte a vágyat, a sajgó fájdalmat.


No potho reposare (szárd nyelven)

No potho riposare amore 'e coro
Pensende a tie so donzi momentu
No istes in tristura prenda 'e oro
Ne in dispiaghere o pensamentu
T’assicuro ch'a tie solu bramo
Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo

Si m’esset possibile d’anghelu
S’ispiritu invisibile picabo
Sas formas e furabo dae chelu 
su sole e sos isteddos
E formabo unu mundu bellissimu pro tene
Pro poder dispensare cada bene

Unu mundu bellissimu pro tene
Pro poder dispensare cada bene
No potho reposare amore 'e coro
Pensende a tie so donzi momentu
T’assicuro che a tie solu bramo
Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo 


                                                                       Pk

2019. augusztus 30., péntek

NAPLÓ - 95.


"Ez a meggondolt lépés öreg úré, 
Az ott könnyelmű úrfi lépte volt. 
Itten, úgy látszik, megállt valaki,
S egy virágszálért mélyen meghajolt."


Hogy annyi idő, hosszú távollét után másnap, kedden virradatkor – immáron kettesben – ismét a barátommal lehettem a kis bácskai falu szélén, a drótkerítés csücskében: a jelenlétem szempontjából már nem is volt annyira fontos. Éjjel érkeztem, be sem kellett másznom a temetőbe. Nyitva volt a kapu. Ugyan ki elől és minek kellett volna zárni az elvénült nyári éjszakában álmodó kispiaci temetőt?...
Egy út vitt oda, a Körös kopott betonhídján át. A barátomnak, de a barátaimnak is
a végére csak egy útjuk maradt, ami elvezette őket máshová – és ez olyan természetes.   
Tudom, mindegyiküknek jó élete volt. Teljes. Hevült az életkedvük. Lobogtak. Melegítettek és világítottak. Ettől többet, jobbat kívánni – nem lehet. Ültem, elhevertem a friss hant mellett.
Aztán reggel lett. A nap belenézett az árokba, megfésülködött a kanális sástól kásás, zölden kavargó vizében, s én elmentem az ismerős házhoz, ahol tán még a burjánzó szomorúfűzfák is tudják a nevemet. A régi lélegzetem még ott bújt, rejtve volt a vadszőlő levelek fonákja alatt, s a lépteim neszére a szomszéd hombár alól előjött egy cirmos kismacska.
A sokszor látogatott teraszon megtelepedtem. A hálózsákomat ráterítettem az általa összeeszkábált koporsóra, amiben a lemezeit őrizte, meg a féltettebb titkai dugdosta. Ledőltem kicsit. Jólesett. Elnézegettem a falat: bazári tarkaságban fotók, képek, mindenhonnét összelopkodott föliratos, festett és zománcos táblák. Versrészletek, idézetek és megszámlálhatatlan kacat hirdette – bázis a hely. Egy bohém tanya jó vendége vagyok. (Mindig az volt volt. Mindig az voltam.) Ahogy nézelődtem, emlékeztem, a tekintetem lassan leolvadt a terasz kövére. Kréta ráírások. Amolyan üzenetrögzítőként is szolgált a beton. Rajta különböző kézjegyek. Silabizáltam őket. Megdöbbentem. Előbb fölkönyököltem, aztán fölálltam. Odaléptem a bejárat mellé. Áthúzva láttam a kezem írását. Megismertem. Régen, nagyon régen írtam oda, iskolai, fehér krétával, nyomtatott betűkkel. Most feketén világított az áterősített szöveg:

HALÁLOM ELŐTT ITT JÁRTAM.
HÁT – NEM VOLTÁL.

Némi gondolkodás után a küszöb sarkában lévő krétához nyúltam, és aláírtam:

HALÁLOD UTÁN ITT JÁRTAM.
ÉS MÁR ITT VAGY.   




                                                                                            Pk

2019. augusztus 19., hétfő

NAPLÓ - 94.



Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!
Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.
Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.
Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…
Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.
Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...
Hát, elmentek mind.
Itt maradtam.
Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.
Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 
Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

2019. augusztus 16., péntek

Az utolsó lovasroham


Ma, augusztus 16-án volt 78 éve az utolsó huszárroham a II. világháborúban. A Magyar Királyi Honvédségnek négy huszárezrede volt. Amit említettem, az utolsó lovasrohamot a 4. huszárezred hajtotta végre. Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:


„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal? 
Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket.”

Ma egy magányos huszár hadnagy vette be egymaga rohammal az Ég kapuját. Indián neve Lovai Félő Vörös Felhő volt. 
Csillaggá nemesült a barátom. 
69 évet élt. 
Gyászolják a szerettei. 
Meg én. 
Meg akik vagyunk, itt maradtunk: a „tsőtselék”.




2019. augusztus 13., kedd

MIÉRT VAGYOK KIRÁLYPÁRTI?



Szoktam volt mondani: egy társadalomtudomány van. A történelemtudomány. A többi pusztán jégaszalás vagy zabhegyezés Kukutyinban, legyen szó kulturális antropológiáról, szociológiáról, pszichológiáról, genealógiáról vagy épp a roppant izgalmas delfinológiáról, aminek a kihagyásával teljesen érthetetlen mégis miként válhattunk kerek egész emberré.
A történelmet viszont nem ártana fokozottabb fordulatszámon tanítani. Ha a gyerekek megismernék a múltjukat – nem csak a kánoni maszlaggal tömnék a fejüket – sok kérdésben tisztább képet kapnának a jelenlegi világunkról. A szavak, a fogalmak mögöttese ugyanis a letűnt időkben keresendő. Egy csomószor rosszul használjuk őket.
Itt van mindjárt az „értelmiségi” elnevezés.
A pajkos ördögtől való kispolgári elitellenességem okán csak „éttermiségieknek” hívom őket. Az „értelmiségi” a baloldal és a liberálisok kedvenc címkéje. Ők az elit. A többi a hülye. Röviden így definiálnám.
Kicsit bővebben, árnyalva a képletet: eltekintve a felvilágosodás korától az Internacionáléig, ne menjünk olyan messzire, az értelmiségi a XX. században általában azon baloldali nézetű entellektüelek gyűjtő megnevezése volt, akiket a nép egyszerűen rohadt kommunistaként emlegetett. Az ő dédelgetett álmuk volt a szocializmus, a majdani kommunizmus előszobája, amit igyekeztek a már emlegetett gombamód szaporodó társadalomtudományi hókuszpókuszokkal alátámasztani.
Mondanom sem kell, kurva nagyot buktak.
Az a társadalmi, gazdasági, technikai tulipiros lufi, amit ők fújtak, a fasorban sem volt a gyakorlatban a kapitalizmus mellett.
Pont úgy, mint manapság a liberális mainstream által föltüdőzött rózsaszínű léggömb, ami nap mint nap igazolja életképtelenségét a valóság nevű nyílzápor közepette.
Hogy mégis valahogy megtarthassák a betegesen áhított hatalmat – leseggeltek valahol, és körülbelül a rendszerváltást megelőző években elkezdtek ideológiát gyártani. Ha gazdaságilag a kutyának sincs igénye a baloldali – kvázi szabadelvű irányelvekre, ha a közép-európai munkásosztálynak nem kell a kommunizmus, a világbéke, később a multikulti szép ígérete, etessük meg őket azzal, hogy a konzervatív családmodell elavult, a keresztényi életszemlélet nevetséges.
A dolgozni és alkotni képes európai, fehér férfiak csupa-csupa soviniszta disznók, képesek ebédet főzetni a nőkkel. Mi magyarok verjük a négereket, mindannyian tahók vagyunk, mert dutyiba csuknánk a narkósokat, ellenezzük a devianciát, homokosnak hívjuk a homokosokat, szánni valónak tartjuk az ateistákat, tehát nagyon gyorsan föl kell szabadítani az elnyomott kisebbségeket. Mindet: elsősorban a homoszexuális kisebbségeket, mert valamiért ők a legveszélyeztetettebbek. Még véletlenül sem a csángók, a kárpátaljai magyarok, netán mi, fogyatkozó délvidékiek. Nem. Már a Coca Cola is fölmelegedett, itt kérem szituáció van. A melegek helyzetétől még sanyarúbb a mára kismillió fajtájúra duzzadt gender polgártársak sorsa. Őket követi az összes deviáns, kezdve az állatokkal fajtalankodóktól a nekrofilekig. Voltak hírek, hogy az utóbbiak passzióját (t.i. a hullákkal való meghitt együttlétet…) mostanában akarják legalizálni – hol másutt? – a svédeknél. Jobban tesszük tehát, ha a közeljövőben lehetőleg nem Malmőben, vagy a környékén halunk meg.
Mindez a gyomorforgató, ugyanakkor tragikus, önsorsrontó attitűd a szép új világunk haladó demokratáinak köszönhető. Szerintük csak az a demokrata, aki liberális. Furcsa ellentmondása az ilyeneknek, hogy miközben az egyén feltétlen szabadságáról papolnak, egyre-másra gyártják a paragrafusokat a mindennapi élethez.
Lásd: Brüsszel hajmeresztő törvényi szabályozásai, vagy a mára mindent elárasztó politikailag korrekt közbeszéd, ami immáron jottányit sem különbözik a virtigli náci, kommunista cenzúrától. Hovatovább azt is előírják miként szólítandó az egyik szülő, arról nem is beszélve, hogy évezredes szokásjogokkal szemben, az elemi logikát sutba dobva 2019-ben a világ legtöbb részén nagyobb biztonságban van a bűnelkövető, több jogot biztosít neki az igazságszolgáltatás, mint az áldozatnak. Mert a mindent (a kártékonyságot) megengedő, ugyanakkor paragrafusokat mantrázó liberálisok szerint, ha valaki a lábunkra hág a tömött buszon, annak kell örülnünk, hogy a másik hetven viszont nem lépett rá. A liberálisnak a sokszínűség az istene, vágyik a másságra, mert azt is egzotikusnak tartja, ha valaki koszos, szutyokban hempereg, délelőtt fél kilencre már csatak részeg, és oda végzi a nagydolgát a közpark bozótosába, amitől tíz lépés egy játszótér. Ilyenkor megy a mutogatás a társadalomra. Hogy segíteni kéne, mert szerencsétlen, meg emberi méltóság, és esélyegyenlőség, blabla.
Pedig minden ember kezében ott a szabad választás joga: megváltja-e önmagát, vagy semmirekellő, szemét lesz belőle.
Javaslom Máté evangéliumának 25. fejezetét elolvasni. A talentumokról. Annak adjanak, aki iparkodik, megérdemli. Az arra méltatlantól, akinek se önbecsülése, se munkakultúrája, se akarata, igyekvése, attól pedig vonják meg a segítséget.
Mi most épp a bibliai intelmekkel szemben robogunk. A lejtőn.
Mert ez a kívánalma annak a sápítozó elitnek, akinek az ártalmatlanabbja a tigrisek kipusztulásán kesereg, fákat ölelget, vagy éppen botcsinálta klímakutató, míg a fajsúlyosabb gazembereik a közéletet mérgezve a minél rosszabb annál jobb elvét igyekeznek a gyakorlatba átültetni. Pedig a normálisabbja azért akarná, hogy a világ élhetőbben működjék, mert morálisan tarthatatlannak tart mindent, ami a rendet aláássa. Csak két példa.
Katonaságnál megtanultuk: akinek nincs rend a szekrénykéjében, annak a bakancsa is szutykos. Ha a bakancsával sem törődik, borítékolhatóan a fegyvere is piszkos, lőni sem tud vele, hasznavehetetlen, ha bevetésre kerülne sor, miatta halnának meg mások. Ugyanígy a suliban. Iskolás korunkban ki volt eredményesebb tanuló? Az, aki fekete gyászkeretes körömmel, fogmosás nélkül, kócosan járt minden nap fél nyolcra, vagy az, aki igyekezett betartani a tisztálkodás elemi szabályait. Persze, a szabadelvű stratégáknak a mélyigénytelenségre is van mentségük.
Törvényt hoznak a dologkerülők érdekében, és hüpp-hüpp barbatrükk. Ettől kezdve inkább megéri segélyért kuncsorogni, máról-holnapra éldegélni, értékteremtés helyett várni a sült galambot, kiröhögni a reggel munkába indulókat, és a tűzrevalót már júniusban beteremtőket, merthogy a törvény által védve van a lumpen, megteheti. Pedig a törvény önmagában nem sok. Mára nem büntet, nem szolgáltat igazságot, betűk a papíron mindössze. Akkor lenne értelme a paragrafusok szaporításának, ha lenne valaki, aki be is tudná azokat tartatni, vaskézzel.
Sokadszor bebizonyosodott: nem kér a nép a szabadelvű vircsaftból.
Talán nem mondtam még. Személy szerint én királypárti vagyok. Meggyőződésem, hogy a világ akkor lesz majd jobb, ha bölcs uralkodók uralkodnak. A krumplibogarakat meg lepermetezik.

                                                                    Pk
Forrás: Jó reggelt Vajdaság, 2019.08.11.

2019. augusztus 11., vasárnap

FÜST A SZEMÉBEN


2006. nyara

Így hívták. Füst a szemében volt az indián neve. Lakota törzs béli volt, mint mifelénk mindannyian. Piros-fekete-kék-fehér arcfestéssel. Még meg sem születtem, ő már a síksági indiánok életét élte.
Rengeteg mindent köszönhetek neki. Valójában tőle tanultam meg, miként kell élnem. Azt már csak remélem – az általa mutatottak alapján –, hogy majd hozzá hasonlóan sikerül nekem is befejeznem, mert ebben is segített: láttatta a többieknek és velem is, miként kell meghalni. Ember volt. Karakter. Nagy harcos. Hű maradt önmagához.
Tudtam, hogy nagybeteg, a vakáció előtt elmentünk páran Budapestre, hozzá. Már akkor haldoklott, de jöttünkre fölkelt az ágyból, és dacára a testét kínzó fájdalmaknak, sorra köszöntött valamennyiünket. Beszélgettünk, nevetett, mókázott. Szűk óra után jött el a búcsúzás. Komolyan, már-már szigorúan nézett rám. „Nem búcsúzunk Károly. A barátok sosem búcsúznak” – mondta, s csak a kemény, hosszabb ölelésünk jelezte mindkettőnknek: utoljára láttuk egymást.
Az utcára leérve, a Bartók Béla út túloldalán mertem elsírni magamat. Bementünk a legelső budai presszóba, majd aznap rengeteget ittunk.
Tíz éve, 2009. augusztus 7-én halt meg Cseh Tamás.
Tengerparti nyaralásból utaztunk hazafelé. Vonaton ülve ért a hír. Kifordultam a kupéból, a gyerekeim ne lássák a könnyeimet. Néztem kifelé a szerelvény ablakán. Már Szerbia közepén jártunk, robogott velem a mindenség, suhantak el a sziklák, a fenyőfák, a villanypóznák, de nem láttam belőlük semmit. Az Ezredes Uramra gondoltam. A Fehér babák takarodójára, Somlai Margitra, Poremba Évára, Fáskertinére, Ács Margitra, Vetró Irénre, a régi lányokra, akik még Az ócska cipő dallamára dúdoltak. Hogy „belőlem valami útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, az én jobbik részem…”
Aztán küldtem egy rövid, szomorú sms-t a közös barátunknak, Magyarkanizsára. Azonnal visszaüzent, fel volt dúlva, olyasmit írt, hogy „nincs igazság a világban”. (Nincs, drága Zoli bátyám. Egyformán szerettelek mindkettőtöket. Nyolc hétre rá Téged is elveszítettelek, áldjon meg az Ég…)
Tamással harminc éves koromban kezdtem levelezni.
Ráírtam. Visszaírt.
Nem feszélyezte, hogy csak egy délvidéki rajongója vagyok, egy, a sok tisztelője közül. Szerény volt, kedves, a nagynevű kollégáitól eltérően semmilyen sztárallűrt nem engedett meg magának.
Apámmal egyidős lévén, úgy is tekintettem rá: atyai jó barátra, mondhatni példaképre. Mikor először járt nálam, rendesen szétnézett.
Dicsérte a lovakat, vakarta a vizsla füle tövét, műértő szemmel vizsgálta a Robi által eszkábált csigás íjat, megpöngette a gitárt, és mindenkihez volt egy jó szava, még a csődörös cimborámmal is kedélyesen eltársalgott, pedig az Ottó életébe se hallgatott popzenét, pláne megzenésített verseket. Kocsikáztunk a városban, aztán összekapaszkodva elfurikáztunk Kispiacra. A következő nyáron Pulán a sörsátornál borultunk egymás nyakába.
A Művészetek Völgyében beszöktünk a koncertjére. Hátulról, a színpad mögötti csalitos domboldalon leereszkedve rontottunk be a küzdőtérre, a biztonságiak hiába kiabáltak, loholtak utánunk, hamar elvegyültünk a tömegben. Kővágóörsre motorral mentünk, a legelső járókelő megmutatta a házát.
Hatalmas diófa volt az udvarán. A hamisítatlan Balaton-felvidéki nádfedeles parasztház álom gyönyörű régi bútorokkal berendezve nem mindennapi ízlésről árulkodott, nyugalmat árasztott. Elszállásolt bennünket, hozta a pincéjéből a rozét két literenként, kemencés cipót haraptunk mellé sonkával meg hagymával, és az éjjel egy falusi csárdában talált bennünket, kockás terítővel, cigány zenészekkel, együtt énekelve a magyar nótákat, néha sírva, néha nevetve, vagy mindkettőt egyszerre. Aznap éjjel huszárkapitánnyá lettem avatva, és a Cseh Tamás-féle huszárbandériumban betöltött tiszti rangomra úgy gondolok azóta is, mint a legféltettebb kincsemre, ami már nem fokozható. A legnagyobb elismerésre, ami egy férfinak, egy embernek adható. Olyan rang ez, ami kötelez: általa így kaptam lámpást a kezembe, egy életre.
Fociztunk, kispályáztunk. Négyen rúgtuk a labdát, a negyedik tag az épp nála vendégeskedő rocklegenda volt: Baksa Soós János. A valaha volt legszerencsésebb tizenegyes rúgásomat úgy honorálta meg a legendás Kex együttes frontembere, hogy a fülcimpájából kiakasztotta a piros tollas indián függőjét, és ideadta.
Tamással lehetett politizálni. Ki nem állta a kommunistákat, a liberálisokat, keresztény-konzervatívnak tartotta magát. Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „én nem is Fideszes vagyok, hanem Orbán Viktorista”. Emiatt ízekre szedték az épp akkor teljhatalma csúcsán regnáló balliberális médiában, mégsem magyarázkodott, eszébe sem jutott finomkodni, megfelelni, pedig egzisztenciálisan is érintette, hogy látványosan mellőzik. Tartotta magát az elveihez.
Szerette az életet és szerette a magyarokat.
Bennünk, délvidékiekben valami isteni kegyelmet vélt látni.
Sokat dicsérte a „déli végek népét” a kitartásért, azért amiért, és ahogyan elbánt velünk a történelem. Közben negyven éven át egy gitárral tartotta a lelket a nemzetben.
Dalain nőttek föl a lányaim is, akik egy ízben Budapesttől Horgosig csupa Cseh Tamás dallal végig énekelték az utat, és ezalatt egy nótát sem ismételtek…
Amikor tehetem, kimegyek a Farkasréti temetőbe. Vasárnaponként mécsest gyújtok egy bakonyi kövekkel kirakott, folyondárral futtatott, egyszerű sírhanton. A fejfán az ismerős név. Szokásom a kalapomat a köröszt tetejébe illeszteni. Aztán csak elücsörgök mellette.
Tíz éve pihen az Ezredesem.
Legyen neki gyönyörű az álma!


                                                   Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.09.07.

Az elvesző paradicsom - gondolatok Erdélyből



 „Az embernek is vannak gyökerei, csak nem látszanak!”

Istené a szállás – szokás mondani Gyergyón. A székely ember pont emiatt sosem zárja be a háza ajtaját. Nem csak az Urat várják ennyire állhatatosan, szerény alázattal. Minden vendég iránt ilyen szívélyesek. 
A mai napig. Ezt (is) szeretjük Erdélyben, az ottani véreinkben. Aki járt arrafelé, kaptányba lépett, egy életre megfogta szívét a környezet: igazolhatja a szavaimat. Ki kéne deríteniük társadalomtudósainknak, mikortól éledt bennünk nosztalgia Erdély iránt. Már az Árpádok korában nagy volt a respektjük. Egy darabig ők képviselték Magyarországot. Lehetett rájuk építeni, számítani. Biztos a 19. században is furtonosan szerették a Kárpátok keleti karéjában élőket, de én arra vetek, az igazi szerelem akkor lángolt fel, amikor a közös hazánkat megfélegesítették Párizsban. A trianoni csonkolás után más minőséget kapott nem csak az erdélyi magyarság, hanem minden elcsatolt nemzetrész. 
Ugyanakkor, ha 2019-ben belegüggenünk az erdélyi mindennapokba, ha nyitott szemmel járunk, hamar észrevesszük: ez már nem (csak) Ábel mesebeli világa. 
Igaz: rengeteg fenyvesek, múlt századi favágók, népviseletes asszonyok és álomszép faházak most is akadnak. Ki-ki lepkeködnyedséggel megleli a neki tetszőt Székelyföldön. Az építésznek a szemét sem kell méncserítenie: olyan tornácos kúriákat láthat, amelyek mögött a fából készített pajta is műremek, és az ahhoz toldott bugonyás disznóól padlója fosznideszkákból van megépítve. Ott az olyan természetes, mint az, hogy a késő középkori templom mögötti cinteremben dülöngélő sírkőlapokon négy-ötszáz évvel ezelőtt elhunytak nevei olvashatók. Mind magyarok. Azóta ugyanabba a parcellába temetkeznek. 
Emlékeztetőül: négy-ötszáz évvel ezelőtt Bácskában négy-ötszáz ember – ha – lakott… Ők is a nádasokba punnyadva élték túl. Másfélszáz esztendőre okosabb volt csöndben maradni a török miatt. A kincses Erdély a hódoltság korában bezzeg élt és virult. Lepacsizták a török portával a viszonylagos békét, évente pustohányos pungát küldtek Isztambulba a kialkudott összeggel, s míg a Duna-Tisza széle-köze öt-hat emberöltőnyi időre harctérré változott, addig az Erdélybe visszahúzódni kényszerült magyar kultúra egy teljesen új minőséget hívott életre. Máig unikális karaktert kölcsönözve mindannak a csodának, amit Tamási, Wass, Kós munkáiból akárki átérezhet. 
Mindazonáltal óva inteném például a Nyírő novellák rajongóit: manapság hiába keresnék Uz Bence alakját a Küküllő mentén. A romániai magyarság (sic!) a Ceaucescu-éra nyomorát is villámgyorsan levetkezte, s immáron két lábbal állnak a 21. században. 
Olyannyira, hogy a Magyarországról érkező turisták hadát – „Jé, itt is milyen szépen beszélnek magyarul!...” – csak méla undorral szemlélik, majd ha az egyik kiválasztja a kézműves szuvenírt, konzummosollyal, de faarcún nyújtják oda a Vietnámban készült székely szalmakalapot a táposnak (ez a tájékozatlan, a székelyeket gyakran elmaradottnak, szegénynek gondoló, netán lerománozó anyaországi polgártárs elmarasztaló megnevezése). 
Sztereotípiák vezérelnek bennünket. Vágy és a valóság keveredik a lelkünkben, ha Erdélyre gondolunk. Bennünk is megvan még a jugoszláv időszak kártékony szelleme. Akkoriban apáink is dölyffel csörgették zsebükben a dinárt, megugráltatták a szegedi főpincéreket, s ha véletlenül Romániára terelődött a szó, egy kalap alá lett véve Albániával. 
Jobb, ha mihamarabb levetjük ezt a nagy mellényt magunkról. 
Évente többször megfordulván az ottani magyarok lakta részeken azt kell, mondjam: bizonyos tekintetben már le is köröztek bennünket. Hargita megye hegyi útjain többnyire bühnagy terepjárók száguldoznak, méregdrága autókat látni, régi Daciát meg konkrétan: sehol. Havonta újabbnál újabb panziók, éttermek, boltok nyílnak. Magyar mágnások, újgazadagok telephelyein lobog a félholdas, csillagos kék-arany zászló, a székely nemzeti öntudat legékesebb példájaként. 
A csíkcsicsói Szakállas Ábel modern leszármazottai ugyanúgy okostelefonokkal rohangászó, dübörgő néger zenét hallgató, fukszos, pirszinges suhancok, ahogy Emer Juliska mai megfelelői sem a fonóban ábrándozó fruskák, hanem virágos, vagy viking mintával tetovált miniruhás tinilányok, akik az esti koncert előtt, időben kiürített likőrösüveggel, matt részegen hadonásznak. Őbennük is átalakult valami. Nem mondom, hogy előnyükre, hogy ennek örülni kéne, hogy ez jó. Mindenesetre érteni – érthető, sajnos. A tusnádfürdői szállásom szomszédságában hajnalig tivornyázó fiatal lányok és fiúk jottányit sem különböztek egy hasonló állapotban „szórakozó” szabadkai, zentai, vagy pécsi, miskolci társaságtól. Szüleik: az aranyórás Gáspárok és Lehelek már ma is szemrebbenés nélkül ejtenek ki a szájukon olyan összegeket, amelyeket szerény személyem esetleg csak filmekben hallott. 
Erdély megváltozott. Ez a tanulság. Nagyot lépett, kétségkívül. 
Most már csak azt remélem, hogy még időben észhez térnek, a székely furfang csak előtüremkedik, és mielőtt jóvátehetetlenül bedarálná őket a konzumidiotizmus civilizációja, céci gyorsan retirálnak. Nehogy gyepre fejje őket is ez a szép új, kibírhatatlan, elembertelenedő világ.  

                   Pk  

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.08.06.

FESZTIVÁLOK HAVA



 „Egy fesztivál nem attól fesztivál, 
hogy különböző programokat egymás után pakolunk, 
hanem attól, ha sajátos hangulatot 
 és egyedi programokat is hoz létre.”

Kezdetben vala a Sziget.
Helyesbítek: a fiat lux előttre datálható a Szegedi Ifjúsági Napok. Vastagon rávert a hajógyár-szigeti fesztiválra, s noha emettől mérik a magyar jellegű nyári bulik időszámítását, azért a ráncosodó tokájúak még emlékezhetnek rá, hogy s mint voltunk Dinnyés Jóskán, majd utána a Dóm tér aktuális rockoperáján. 
(Most egy kicsit elkalandozok, mert szemhunyásnyira meglegyint a nosztalgia, miként ’86 augusztusában először legyintett meg a Magyar Népköztársaság éber szocialista rendőre. Aztán az évek során több inzultusom is volt a testületisekkel, de a magyarországi fakabátok és köztem fennálló ambivalens kapcsolat akkor veszítette el szűzi mivoltát, ha szabad ilyen költőien fogalmaznom. Fesztiválozó tinédzserként nem gondoltam ennyi poézissal a ránk rontó közegekre: ma viszont már hálás vagyok, amiért az engem illető rendőr elvtárs tapintatosan csak a tenyere élével ütött, és ahogy rugdalt arrébb, külső rüszttel tette, ami nem volt olyan fájdalmas, mintha beletalpalt volna az oldalamba. Vagy tele volt jóindulattal, mert odahaza egy hasonló kölyke várta, vagy unta a Szegedet elárasztó huligánok vegzálását. Esetleg már akkor is a rendszert bomlasztotta, és immáron nagyszülőként is a Fideszre szavaz. Nem tudhatom. Mindenesetre a külsérelmi nyomokon túl, másmilyen nyomokat, megannyi szép emléket is hagyott bennem az adott időszak.)
Azt már csak a rongyosra olvasott Rock Évkönyvből, meg Hofi Gézától tudom, hogy mindezek előtt, az őskáosz ’70-es éveiben volt egy pusztavacsi kísérlet is, ami úgy járt, mint a sokat emlegetett budai kutyavásár. Annyi különbséggel, hogy Budán a középkori eb-expót nem Mátyás fekete serege verte szanaszét, szemben Pusztavaccsal, amire a szocialista karhatalom tett gumibottal pontot.  
Most: vissza a jövőbe. 
2019-et írunk. 
Hetente egytől ötig terjedő fesztivál írható a tinik naplójába. (Bocsánat. Naplót ma már épeszű ember nem ír. A telefonok jegyzet-applikációja kiváltja azt a testet-agyat megerőltető tevékenységet, amit hajdanában írásnak neveztek.) 
Szóval, a fesztiválok dömpingjét éljük. Idehaza csak úgy, mint odaát, Magyarországon. És most szánt szándékkal kihagynám a felsorolásból azt a számolatlan nyári rendezvényt, ami idestova minden falunak, tanyacsoportnak, lakókerületnek igyekszik arculatot adni: lett légyen szó krumpli-, bab-, lecsó-, kukorica-, fokhagyma, tök- vagy ilyen-olyan gyümölcsfesztiválról. Hovatovább a hónapos reteknek is külön fesztivált rendeznek, ami ellen csak az ágálhat, aki még nem evett zamatos, frissen ropogós hónapos retket, sok szalonnával… 
Ugyanígy kihagyom a kisezernyi sütő-főző mítinget.
Az Úristen nem tudná összeszámolni, mennyi van belőlük. 
Szerény értekezésem pusztán gyenge kísérlet marad a környékünkön föllelhető legalább érintőlegesen magyar vénájúnak is betudható összművészeti fesztiválok listázására. 
Ilyetén a giga projekt, az Exit kipipálva, szó se essék róla. Neusatz kaputt. Újvidék de facto elesett. Noviszádi lett, mára az is maradt, sajnos.  
Északabbra karéjozva Horváth Laci (a mi Gerendai Karcsink) Dombos Festje ugyanakkor ékes példája annak, miként kell és lehet a multikulti vegyesfölvágottja magyarosan szervírozott, a mi szánk íze szerint fűszerezett, a saját erényeinket diszkréten kiemelve az amúgy pazar, sok különlegességtől hemzsegő rendezvényből. Ehhez az ízlésen túl jó adag empátia igényeltetik. 
A Dombos Fest hivalkodásmentesen tejesíti feladatát. Ez jó. Én még kivárom, Horváth Laci hová rittyent tengerszemet Kishegyesnél, hogy utána strandot is üzemeltessen. 
Még északabbra tekintve a Tisza mellett is dívik a fesztiválozhatnék, lobog az ifjonti hév. Zentán hol elhal, hol föltámad a vágy az ünnepi játékokra, a rosseb tudja követni, most épp melyik fázisában leledzik. Kotlik-é, avagy szárnyát bontja a zentai főnixmadár? 
Ellenben bizonyos: a tőszomszéd községben gyökeret eresztett a Kanizsa Feszt. Kicsit hazabeszélve: a szervezők nem leplezett szándéka egy össznemzeti dzsembori életre csiholása. Minimál lakberendezett politikai kerekasztalokkal, laza térdnadrágos, klottgatyás közéleti emberekkel, akik ilyenkor emberi orcájukat fordítják felénk. Ez is dicséretes kezdeményezés, noha piszok nehéz föladat lehet félszáz másnapos ifjú előtt nemzetstratégiai célokról közérthetően fogalmazni. Ennek ellenére örülni kell neki. Kicsit kicsi még, kicsit savanyú, nem is érett: mégis a mi zsengén szárba szökkenő Tusványosunk lehet majdan. 
Jöjjön a szívem csücske. A végére tartogattam, ahogy a bébipörköltnél is a lábas aljában hagyom a mócsingot. 
A kedvencem: az oromi Malomfesztivál. „Tudja isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem.” Azért föl nem foghatom – csak sejtem –, honnét a vonzalom, mert igazából az oromi hétvége programjai nem nekem szólnak. Sem életkorilag, sem zeneileg, és pláne nem ideológiailag. Mégis: egy rossz szavam se lehet rá. Beteljesíti azt a küldetést, amiért világra született. 
Egy rakás rongyból, csuhéjból, színes kacatból összegányolt emelvény között lampionos neohippi kolónia tenyészik három-négy napig. Közben hempergő zenészek rögtönöznek szimfóniákat. Minden megengedett, amit ember törvényileg elképzelhet: kivéve a szemetelést. Jártam párszor Oromon, a jelzett időszakokban. Csak jó emlékekkel riadoztam vissza a saját életterembe. Talán ez a lényeg. 
A múlt hetet Tusnádfürdőn abszolváltam. A napokban arról megy a közéleti paláver, vajon megfér-e egymás mellett a világnézeti tarkaság, vagy mindenki kotródjék a saját táborába. A fönti látlelettel igyekeztem a magam módján megfelelni a kérdést. Jó érzés bácskainak lenni ilyenkor.

                                                                   Pk
Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.08.03.

SZÉGYEN



Hosszú lesz a bevezető. Muszáj így. Másként értelmezhetetlen lenne maga a mondandó. 
Bevezető: 
Göncz Árpádot apám szerette. Én nem. A Göncz iránti kezdeti lelkesedésem, amit csak az akkori alig húsz éves, naiv mivoltommal tudok magyarázni, hamar lejjebb horgadt. A taxisblokád idején kinyílt a szemem – sokakkal egyetemben. Azokban a vészterhes napokban az ország „Göncz papája” ahelyett, hogy a konszenzust szorgalmazta volna, nyíltan a törvényes renddel szembefordulók oldalára állt. Ezzel a tettével rögvest az alig talpra álló magyarországi demokrácia kezdetekor, majdhogynem polgárháborús közállapotokat teremtett. Mármint Göncz Árpád, és az SZDSZ-es elvbarátai, akiknek nagyon fájt, csípte a szemét az MDF-kormány, de főleg az, hogy egy pillanatra úgy tűnt, nem az ő forgatókönyvük érvényesül Magyarország politikai-hatalmi és gazdasági sorsának alakulását illetően. (De csak egy pillanatra. Mert ’94-től két cikluson át a szocialistákkal karöltve aztán vígan rabolták szanaszét az országot. Azidőtájt nekünk is főtt a fejünk. Háborúban álltunk, Milosevics pedig gondoskodott róla, hogy az anyaországi nemzetpusztító hatalmi harácsolás helyett a saját politikai tragédiánk miatt aggódhassunk: nap mint nap.)
Göncz Árpádot, a köztársasági elnököt tehát apám bírta, én meg nem. Mentségül legyen mondva: apám nem egy vérbőn politizáló alkat. Sőt. Neki elég volt egy mosolygós, joviális, öregúri ábrázat. Egy kaccsintós, szimpatikus gesztus. Ilyen alapon Bill Clintont azért kedvelte, mert szerinte az hasonlított Kennedyre. Apám egyébként Titót is szerette. (Azt hiszem, ez nem szorul különösebb magyarázatra: az ő nemzedéke úgy lett dresszírozva, hogy a lakatosból lett marsall csak jót tett a néppel. Úgy tanulták, rendben volt az ország, míg élt a szivarozó partizánvezér. Személyét máig visszasírják egynémely apámtól fiatalabbak is. Mert elfelejtik, hogy az akkori „jólét” mérlegének túloldali serpenyőjében ott volt Goli Otok, az egypártrendszer, a cenzúra, a kommunista kiskirályok gőgje, a vagyonelkobzások, a fölvett külföldi hitelek – amiket aztán évtizedeken át nyögtünk, tán nyögünk most is –, és nem utolsósorban ott voltak a bácskai-bánáti ártatlanul kivégzett magyarok tízezrei. Azok az adorjáni, járeki, kikindai vagy bezdáni magyarok, akiknek a halálos ítéletére Tito elvtárs májfoltos, pecsétgyűrűs keze tette rá a véres hóhér-pecsétet.)
Mindig nagyon csodálkozom azon, hogy apám nemzedékének lassú eltűnése után is akadnak olyanok, akik tovább viszik Tito hazug legendáját.
Pont úgy, mint Göncz Árpád hamis mítoszát. Róla legyen elég annyi, kitűnik a jelleme a nagyszerű, néhai Borbély Imre, romániai magyar politikus emlékirataiból idézve. Borbély Imre egy delegáció tagjaként hamar kiismerte Gönczöt, aki azelőtt két héttel találkozott az akkori cseh köztársasági elnökkel, Václav Havellel. Göncz szájából hallhatta a romániai magyar küldöttség:

„Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége". Azután sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt feleltem: mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez. Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” Ezután röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva: „Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam. Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol nem jelent meg…”
Drámai, kemény sorok. Egy kisebbségbe szorult magyar értelmiségi minden keserűségét illusztrálják. Gönczöt az akkori, ordító túlsúlyban lévő balliberális média szent tehénként kezelte. Mind a mai napig hüppögve mutogatnak vissza rá. Aztán jött egy kevésbé attraktív, tanáros Mádl Ferenc, majd Sólyom László, aki számomra akkor vált egyből súlytalanná, amikor a felvidéki szoboravatásra indulva a szlovák durcáskodás miatt visszafordult a Mária-Valéria hídon.
Nagyon csalódtam benne. Politikailag úgy, ahogy az őt követő Schmitt Pálban emberileg.
Mégis. Ha a szimpátia-indexem felemás eredményt is mutat az eddigi köztársasági elnököket illetően, soha nem jutottam el addig, nem vetemednék odáig, hogy Magyarország legelső közjogi méltóságát, ha úgy tetszik: a nemzet első emberét minősíthetetlen jelzővel, alpári módon gyalázzam.
Ahogy teszi azt egy földim. Vállalhatatlan módon. Sunyi áthallással, de akkor is.
Szomorú, noha érthető ez a vacak pökhendiség. Mindenki magából indul ki, elvégre.
Áder János életútja egyenes, végzettsége, szakmai múltja, tudományos munkássága nemkülönben. Ám ha ez sem lenne elég: négy felnőtt gyermek apja. Már csak emiatt is több tiszteletet érdemelne, olyan valakitől, aki negyven éves korára tán a kutyáját sem tudta rendesen fölnevelni, és a munkássága pár elektronikus kütyü megreparálásán túl ócska, gyalázkodó posztokban manifesztálódik csupán.
Az ő kisstílű karakterét tisztán láttatva, de mindannyiunk szégyenére.
Szégyelld magad Bózsó. 

                                                         Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.07.20.