2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. május 18., szombat

Pósa Károly: VÉGTELEN


 
Tanya
21 x 29 cm (kartonpapír, vegyes technika)

A ráfos szekéren kanna. Lötyög benne a Csodakút vize. Csonka kéz formájú fák szagos hajában fehér pihék. Mintha a Biblia adta volna: égből hulló manna. A kanális mézgával összekent
szeme tükre
mélyén

Tótágast templomtorony órája mutat tízet, a félméternyi kiöntésben. Idén tenger sok eső esett. Májusi, aranyat ér, parasztember tenyerében, a göbök közti csontlevesben úszik
egy rucapár,
szivárvány

Tolluk az eget karistolja. Alant ördögök jelentnek haptákban Tiszából kifogott görcsöket, és a napkárász úgy vergődik a téglagyár poros betonján, hogy a 
pikkelyei szétfeccsennek, 
ezüsttallérokként

Szétgurulnak. Vihar kél délkeletről. Hosszú még az út. Megvan kanyarkönyökök nélkül is két évtized, meg egy még meleg nyúlfekvés a búzatáblában, kegyelemkenyér béle, álomban fölsejlik az 
ötödik kerület, 
a lerakó,

A vasvillák körme befelé görbítve, bal kéz írja a törvényeket. Háborog a lelkiismeret. A lisztes-szikes földben fehér csontevő férgek. Fösvénység pazarlással. Integet Bácska. 
Sosem lesz vége
ennek.  


                                                                                                                   2019. május. 18.

2019. május 5., vasárnap

NAPLÓ - 88.

Sínbusz Magyarknizsánál - Domonkos Tibor fotója
A máig népszerű nótával ellentétben az én szülővárosomba egy ideje nem megy gőzös. Nem hogy gőzmozdony – a síneken immáron más egyéb sem jár. Néha eltolnak arrafelé egy-egy biciklit, aminek a rozsdás vázára nejlonmadzaggal kapa van rögzítve. De a talpfák között már csak a szügyig érő gaz terem. Némi kárpótlásul a néhai vasúti töltés kövecsein őzek bóklásznak, róka meg nádi pocok közlekedik a sinóbuszok vagy a tehervagonos szerelvények helyett.
Mivel Kanizsára mostanában már nem jár vonat, és a még meglévő sínek észak felé nyúló párhuzama is csak a teljes kilátástalanságot, a hiábavalóságot láttatja, ezért aligha kell bizonygatnom, mennyire szíven üt, valahányszor vonat közelében tudom magam, vagy még inkább, ha utazhatok rajta.
A múltkor a Nyugati pályaudvaron – amit nem a fekvése, hanem az azt építtető vasúttársaság neve miatt körösztöltek nyugatinak – láttam egy nagyon régi, de működő gőzmozdonyt. A néhai vasúttársaság nehézsúlyú bajnoka lehetett. Egy kormos, vas szörnyeteg. Sistergő füstfelhőben állt. Kéményéből páragomollyal szúrós szagú füst tört fölfelé, és a kőszén orrfacsaró odőrje szétterült a pályaudvar vonatfogadó csarnokának üveg tetőszerkezete alatt. A letűnt korok technikai csodája körül filmet forgattak. A múlt század technikai diadalából, a bajnokból díszletet csináltak.   
Ennek dacára azon a napon az a vágányon veszteglő nyugdíjas masina kétségtelenül a fejpályaudvar sztárja volt. Szenzációt keltett az indóház utasai között. A mai szemnek szokatlan látványt a 12-es számú peron végén emberek tucatjai fotózták telefonjaikkal. Egy szemhunyásnyi epizódra mindannyian időutazónak képzelhették magukat.  
A száztonnányi monstrum szuszogva tűrte a bámészkodókat. Állt a szélső vágányon, mint egy helyére, a jászol elé vezetett kivénhedt bika, sziszegett, fújtatott a maga módján. Tette a dolgát. Csak a vezetői fülkéből kikönyöklő masiniszta volt tőle egykedvűbb, aki tán még ásított is unalmában.
Megdobogtatott a nosztalgia. Belegondoltam. Ábrándoztam egy sort. Aztán – hogy stílusos legyek: menetrendszerűen – átjárt a „bezzeg lehetett volna” keserűsége.
Míg a nagytemetőn inneni placcon, a régi Abbázia cukrászda leszögecselt rolójú, színehagyott bodegája dacol az idővel, a hajdani peronok tövét fölveri a disznóparéj, az iszalag, s a felesbe bepucolt vasútállomás felújított része is kezd belepusztulni a nemtörődöm világba, addig máshol – ha nem is virágzik, de mindenesetre éldegél, jobban mondva – működik a vasút. Nem is akárhogy. És most eltekintenék a fővárosok forgalmas, nemzetközi járatokkal zsúfolt gyakorlatától. Ott mindez természetes.
Bezzeg a kistelepülések!
A vicinálisok lenyűgöznek. A falvakon átpöfögő szerelvény napi rutinnal jelzi az ottaniaknak, hogy egy köldökzsinórral mégiscsak a nagyvilághoz tartoznak. A jobbára csak két-három kocsiból álló járatokon lenni meg – számomra – igazi élmény. Fölkászálódni a lépcsőn, helyet keresni, miközben a valahová elindulás kellemes izgalma szorongatja a szívet: feledhetetlen. Persze, olyan ülőhelyet kell találni, ami igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak megfelel. Régebben loholtam, hogy mihamarabb vackolhassak, de nem vált be. Sok esetben bosszantó útitársakat kaptam. Olyanok ültek mellém, akik szószátyárkodtak, indokolatlanul hangosak és többnyire meglehetősen közönségesek voltak. A hasonló eseteket elkerülendő mostanában az utolsók között szállok fel a vonatra. Végigvizslatom a fülkéket, és csak a nekem tetsző emberek mellé telepedek le. Az utazó társadalom vegyes. Egy vagyok közülük. Amikor a kupé ablakán kibámulok, nézem az elsuhanó villanypóznákat, miközben ütemesen kattog alattam a mindenség, kiiktatódik a múlt, a jövő. Olyankor egy megnevezhetetlen nyugalom jár át. A jelen kicsiny, fülkébe csukott, lezártan is zakatolva száguldó világa.
Gondolom, azért van mindez, mert a vasút – bármilyen nevetségesen hangozzék is – még mindig emberléptékű. Hiába, hogy százhússzal megy. Már az is megfontolt, akkurátus sebességnek tűnik, ami mellett még így is gondolatok ébrednek és érzelmek fakadnak. Groteszk. Ugyanez egy virtuális kattintásos utazáson elképzelhetetlen. Az online hisztéria korában, amikor mindenki a hamari kegyért rimánkodik. Ahol csak a most és az azonnal számít. Ahol rejtelemmé iszonyul a jelenvalóság. A sokmillió szereplős szomorújátéknak, amit életnek hívunk, a vonatozás még mindig egy békével indíttatott, emberi kifejezésekkel teli szelete.
A májusi – végre valamelyest átázott! – szántóföldeken, a lezúduló csöppek függönyében valahol most is halad egy szerelvény. Lehet, csak döcög. Mindenesetre célja van, és utasokat visz, akiknek szintén van céljuk.
Amikor a kupéablakon át studírozom a tovatűnő képeket, bizonyossá válik bennem, utazásunknak kerek egész értelme van: alighanem beteljesülésért megyünk, jelentsen ez a szó akár a leghétköznapibb dolgot is. Így lesznek a lehetséges élményeinkből egyszer talán valóságosak.


Pk   

2019. május 1., szerda

A NAGY RABLÓ


"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 
(Mt 6:20–21)

Járás


Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.
Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.
Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.
A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.
A Kisbatyu a nagy fogást várta.
Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.
Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben  amikor magára maradt , fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.
Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  
A Kisbatyu persze később megtudta.
Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  
Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.
Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  
Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      
Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.
Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.
Most is pecázott.
Körülötte a puszta.
Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.
A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.
Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.
Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.
A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  


Járás - fotó: Bosznai István és Mónika
   

                                                                     Pk

2019. április 20., szombat

NAPLÓ - 87.


INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm



Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom, vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás. Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.
Kimerevített pillanatképek reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső, megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta, összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.
Tehát csudás álmom volt.
Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül, de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító. Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak, akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.
Embereket láttam, az alakjuk kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató. Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára, mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.
A szelet azonban nagyon. Ha a hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen. Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő, „tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott. Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát. Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.    
Április volt, álmomban is. Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott vagy éppen virradt.

2019. április 12., péntek

A GRAVITÁCIÓ PIROS-BARNA GOMBJA*

Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában


Nem mostanában történt. Vagy harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években – általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)
Attilától hallottam először az Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944 bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva, fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.
A lényege: soha, semmilyen szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már végképp nem fogok.
Megvetem a nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó  Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.
Az ellenzék logikája pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is. Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó. Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó. 
Irgumburgum. Minden világos, akár a Nap.
És ezek akarnak valaha majd egy országot irányítani. Jövőképet adni.
Azon a tiszai szigeten eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem. 
Ki nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni, személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett, mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért. Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a Viktor meg a Pista is.
Ez a plánum. Szép kilátások. Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.
Micsoda szerencse, hogy ők aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.
Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.
Tényleg ránk férne egy épeszű ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek, nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a porondon, ahol most bohóckodnak.
Szenvedjenek tovább, provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek. Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.  

Pk

(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)
      

2019. április 11., csütörtök

119 ÉVES LENNE A MESTER

Ma, április 11-én született, 1900-ban.

Soha, senki nem alakított annyit a gondolkodásomon, a tetteimen, a vágyaimon, mint ő. Talán csak Krúdy mérhető hozzá. De az, vagyis ő már egy későbbi találkozás volt.
Mára kiegészítik egymást. Kosztolányival, Mikszáth-tal, Karinthyval, Móriczcal, Wass-sal, Csurkával, Temesivel, meg a többivel, a felsorolásból joggal hiányzóval.

Márai Sándor
(1900. április 11. — 1989. február 21.)


Brüsszel felett az ég




"A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is."

Igaza volt. Ebben is.

                                       Pk




2019. április 3., szerda

Rezeda Kázmér utazásai - "VUKOJEBINA"

Vendégszerzőnk írása



-Megyünk ismét a Délvidékre! – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott.
Szerette a Délvidéket, s benne Magyarkanizsát, és szerette a társaságot, akikkel újfent nekivágtak. Ott lesz megint Konczolffy Jonatán, a főzelék-tanszék vezetője, aki állandóan morog, mint a bolhás kutya, és beleköt az élő fába is, teszi ezt azért, mert ő a világ egyik legnagylelkűbb, legjószívűbb embere, és ezt képtelen elviselni saját magában. Jön Miló, a doki, akit valamiért különösen kedvelt Rezeda Kázmér, talán azért is, mert Milóban megvolt mindaz a racionalitás és józanság, ami belőle hiányzott. Miló a kora tavaszon már motorral járt, úgy közeledett a szálloda folyosóján teljes felszerelésben, mint Armstrong a holdon, „kis lépés nekem, nagy lépés az ésszerűségnek!” – mondta Miló, és Tiszaszigetnél öt perc alatt átment a kishatáron, míg Rezeda Kázméréknak maradt a röszkei két és fél óra, mely idő alatt a Jóisten neve is többször szóba került. S jöttek a többiek, Boti ügyvéd úr asszonyával, Nyulipulival, s mind a víg cimborák.

No és ott voltak persze a helyiek!

Mindenekelőtt az Art „káfé” öreg zongoristája, akinek játéka világszínvonal, a századforduló Párizsát idézte, azét a Párizsét, ami nincsen többé, és már nem is lesz sohasem. Aztán a Direktor, szép metszésű arcával, nyírott, hófehér szakállával, meghatározhatatlan korú bölcsességével – mindig az volt Rezeda Kázmér érzése, hogy a Direktor háromszáz év múlva is ugyanígy fog itt ülni, pedig már nem is lesz világ, egyedül Magyarkanizsa lesz még meg, az öreg zongorista fog játszani, és a Direktor fog mesélni a városka múltjáról. Rezeda Kázmér ilyenkor mindig úgy képzelte, hogy a Direktor háromszáz év múlva őneki és gyönyörűséges asszonyának fog mesélni, és ezen is elmosolyodott. Ám a Direktor örökéletűségét erősen aládúcolta az a tény, hogy Rezeda Kázmér délután összefutott a Direktor édesapjával, aki bőven elmúlott kilencven éves, és fürgén közeledett biciklijén. Majd amikor meglátta RezedaKázmért, kamaszosan kontrázott, leugrott a drótszamárról, egyenes derékkal megállt előtte, láthatatlanul, de jól érzékelhetően még a bokáit is összecsapta, kezet nyújtott, erősen szorított, szembe nézett, egyszóval nyomokban sem tartalmazott genderelméleteket, viszont ő volt a vad rácok közötti megmaradás. Az örök megmaradás.

-És meg ne feledkezzünk Pósa Karcsiról… - dünnyögte maga elé Rezeda Kázmér, és tényleg ne feledkezzünk meg Pósa Karcsiról, mert ismét ő szervezte a borvacsorát, a Pósa Karcsi, és az ő tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis halálbiztos és lefegyverző kedvessége. Pósa Karcsi korunk Troppauer Hümérje, aki nem ver meg senkit, ennek ellenére százhetvenhét szakaszos balladáit feszült figyelemmel hallgatja végig a legénység, vagyis az Art „káfé” múltból itt felejtett kalózai, no és persze a túloldalról érkező garabonciások.
Csak ezt az ismételt borvacsorát nem értette Rezeda Kázmér. –Nemrég voltunk itt borvacsorán, végig ittuk a Maurer szortimentet, milyen borvacsorára lehet itt menni ezek után? – dohogott magában, aztán eljött az este.

A társaság pedig egy csöndes magyarkanizsai utcán találta magát Pósa Karcsi vezetésével, beléptek egy kapun, amely mögött kitárult egy darabka Toscana.

Rendelés - rajzom

A Dukay-Sagmeister pincészet Sagmeister felének portáján álltak. Sagmeister Ernő volt a vendéglátójuk.
Megérzi azt az ember, ha kivételesen jó emberrel van dolga – és Rezeda Kázmér belenézett Ernő szemébe, és megérezte.
Aztán helyet foglaltak az asztalnál, és Ernő belefogott a dologba. Beszélt kicsit a szerémségi borvidékről, Tarcal hegyéről, s azon a maga szőlejéről. Beszélt arról, hogy vad vidék az, köves a hegy, köves a dűlő – „vukoje bina” – mondja rá a szerb, „s hát hogy is fordíthatnám ezt le?” – morfondírozott Sagmeister Ernő, „hát úgy, ahogy van: az bizony farkasb…ta vidék”.
És akkor Rezeda Kázmér hátradőlt, és megnyugodott: tényleg otthon van. Mert az, hogy „farkasb…ta vidék”, az bizony költészet. Aztán még egyszer megijedt Rezeda Kázmér, amikor Ernő szólt néhány szót a „biodinamikus borászatról”. mert az bizony vízválasztó. De Istennek legyen hála, Sagmeister Ernő nem kezdett el arról mesélni, hogy teliholdas éjjelen, piros sapkában, az angyalok hajnali könnyével szokott permetezni, nem. Csak arról, hogy ez egy életforma, mindenre kiterjed, permetez bizony rézzel is, de hazudni azt nem szabad.

Akkor aztán végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. (...)
Amúgy Sagmeister Ernő büszke volt arra, hogy a régi annalesek szerint családja az elsők között érkezett ide a török kitakarodta után, Kecskemét környékéről, marhacsordával.
És megérkezett az első tétel, egy szerémi zöld.

Rezeda Kázmér gyengéje volt ez a fajta, már a Maurer-féle borvacsorán is elszerelmesedett vele, s bizony, Sagmeisterék szerémi zöldje semmiben sem maradt el attól. Mondta is Ernő, a szerb illetékesek nem engedik felvenni a fajtajegyzékbe, nem pusztán gonoszságból, hanem mert annyira jó, hogy el akarják lopni maguknak. A 2017-es, kénezetlen szerémi zöld, na az ölte a medvét. Hát még a Dévás-dűlő furmintjai 2016-ból! Szuperlativusz! S annál kicsivel jobb a Köves-dűlőjé. Csak így arra már nem maradt jelző…
S közben persze megkezdődött a vacsora is.

Nyitánynak méltóságteljesen bevonult a tányérokba egy sült nyúl narancsos rizottóval. Nehéz ám olyankor bármit is mondani, amikor Magyarkanizsán, egy csöndes utcában, a kapu mögötti darabka Toscanaban, gyönyörűséges, ropogós furmintok mellé bevonul egy nyúlpecsenye narancsos rizottóval. Olyankor megelevenedik Bornemissza Anna sok száz év előtti recepteskönyve, pedig abban van, ami úgy kezdődik, hogy „végy három ökröt”, azon pedig a históriás, régi haza másik szegletében, a Gyimesekben élő marcona csángó, Rezeda Kázmér jó barátja, Attila is csak azt szokta dörmögni egy kaján mosollyal, hogy „hát persze”.


Mindenestre az udvari kemence mögül mintha Tersánszky Józsi Jenő kukucskált volna be az ablakon – bár az is lehet,Rezeda Kázmér ezt csak úgy képzelte. Ki tudja…
S amikor Rezeda Kázmér úgy gondolta, nincsen ennél magasabb bor ezen az estén, Ernő megbontott egy kadarkát, szintúgy a Dévásból, 2016-ból. Abból, amelynél tőkénként mindössze fél kiló szőlőt hagyott meg a gazda. S összehasonlításképpen ihattak mellé a garabonciások ugyanabból, csak 2015-ből.

A ’16-os férfiasabb, ásványosabb volt a ’15-ösnél, Rezeda Kázmérnak mégis az utóbbi ízlett jobban. Összegzésképpen pedig azt kellett kimondania Rezeda Kázmérnak, hogy ilyen csodás kadarkákat még Szekszárdon sem ivott addig, vállalva ezzel azt is, hogy szekszárdi borász barátai soha többé nem engedik be őt a pincéikbe.

-A bornak is vannak rossz pillanatai… - mondta ekkor Ernő gazda, a hajdanvolt, kecskeméti, szászféle marhatartók kemény, egyenes magyarrá lett ivadéka, és Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette, mire érti, hiszen éppen most teszi kockára az óhaza legjobb szekszárdi borászainak barátságát ezért a kadarért…
Mindeközben tányérváltás lett, és az udvari kemence bendőjéből előkerült a sült marhalábszár, melléje krumplipiré,Rezeda Kázmér pedig titokban eresztett a nadrágszíjon, és elkezdett azon töprengeni, hogy soha többé nem mozdul innen, hanem elszegődik Ernő gazda mellé udvarosnak. Kosztért, kvártélyért, meg szerémi zöldért, furmintokért, kadarkákért, de azokat kénye szerint válogathatja.

S azután amolyan meglassult, zsolozsmás éjszaka lett, visszakóstolásokkal, anekdotákkal, Tersánszky mellé odaállt kukucskálni Krúdy is meg Mikszáth is, aztán Ernő gazda felesége megérkezett még egy maga sütötte (Gyimesekben: maga sütte) máktortával, a mellé pedig Ernő gazda megnyitott egy aszú kadarkát…

Odafönt, a mennyországban van egy korcsma. Azoknak van fenntartva, akik valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülték a purgatóriumot, és valahogy mindjárt bekerültek a mennyek országába. Ivós emberek, evős emberek, asszonyszomorító emberek, régi-féle, egyenes, jó emberek isznak ott. Egyebek mellett az Ernő gazda aszú kadarját. mert annak ott a helye.
Csak azt nem tudta kiszedni a gazdából Rezeda Kázmér, hogyan történik a szállítás. Nem is baj. Kell legyenek titkok, másképpen fene ette meg az egészet.


Az eredeti írást ide kattintva olvashatja a Magyar Nemzet napilapban.

2019. március 31., vasárnap

VEC VIDJENO*

 

A tavasz, tegnap reggel

a felhők között szétütött:
volt abban a napban értelem.
Szombat volt, virradni készült,
a gyűrött lepedőn
szemköztről szivárgó,
ablakon áttörő fény térdepelt,
a fakó vászonra meleget kent,
s a fali képkeret ferdén is megszépült.
Hajnalban madár nézett
ékkő szemmel a fáról,
benne volt tekintetében a rejtelem.
Aztán tarkón legyintett (duplán!)
–  a déja vu –, átcsusszant bennem
félig öntudatlanul, félig ébren,
rám köszönt hirtelen
a kérdés. 
Úszott kései ökörnyálként utána
a kíváncsiság gőgje, a reggel
meg az este Cigonyás rajzolata,
pókháló fonata,
összepiktorolta a vonalakat
a sarki lámpa fakó hunyora.
Jelzett a sajgó tegnapról, a jó máról,
a reggel föllocsolt Damjanich utcáról,
minden átvirrasztott éjszakáról,  
ahogy az árnyék az arcodról lehull,
benne maradt a gesztus
a szent iratokban,
a Tisza fodrozódása, hulláma ilyen.
Szelídség van benne,
vadság is, meg jó adag türelem.
Mélyen, alant, lent 
a sejtelmes erők bent…
Ha beléjük éltem magamat,
faggattam az Istent,
a levegőt csépeltem,
ököllel szorítottam, léptem előre lábbal,
ólomra cseréltem aranyat,
s míg kutattam, mit rejt a végtelen
mindvégig azt hittem,
pulóverem melege miatt szédülök.

* MÁR MEGTÖRTÉNT - szerb

                                                                    2019. március 30.

2019. március 5., kedd

NAPLÓ - 86.

Szerb utca, grafikám

                                                                                    a Barátomnak, aki nem sír

A hegyek embere sosem tudott sírni. Jól van.
Jól volt ez így.
Akadt viszont egy másik ember, szintúgy abból a fajtából való, de máshonnét származó ember, aki pedig sírt. Sokat. Sokszor.
Noha bátorság, tanulékonyság és a jóra való hajlam jellemezte, gyakran környékezte meg a sírás, miközben furcsán öntudatlanul, ám zokogó hévvel kereste az igazságát. S amikor rázta a vállát a bánat, meg sem fordult a fejében a lemondás hamis ábrándja, olcsó megoldása, csak az, hogy eleget tehessen, föltétel nélkül bátran menteni tudja a menthetőt, mindvégig abban bízva: hátha az irgalom őrült nyargalászással beéri csüggedt pillanatait.
A könnyek a síró ember arcán csupán a külső szemlélőt hozták zavarba.
Őt nem. Nem szégyellte. Ahogy más mindennek, neki is: végzete volt, ugyanakkor valaminek a kezdete is volt. Olykor építő, aztán meg romboló erő hatotta át.
A síró ember mindazonáltal nem sírt folyton. Dőreség lett volna tőle. Maga is érezte: mihamarabb le kell vetkeznie a szokását. Álcát muszáj hordania, ha azt akarja, hogy a lova patái alatt ropogjanak majd az ellenségei csontjai, és a szerencse örökké az üstökéhez legyen kötve. A lelkének gyakori remegése még így is jól megfért a dicsőséggel. Azzal a mennyei másállapottal, amit lent a Földön csak nyeregben érezni, vagy néha  könyvek lapjain lehet fölfedezni, vagy nagy ritkán egy olyan nő ölelésében lelhető, akinek a dereka vonala alá, az illatos bőrébe zsinórosan írott jelek vigasza van égetve. Áldottá lesz az, aki ujjbeggyel megérintheti azokat a kalligramokat. Pont, amiképp áldás lesz jussa annak, aki a mostani beomló világban még értő szívvel kiolvassa a könyvek szövegsorai között a reményt. A nem üdvözülés üzenetét, ami tovább sarkallja a síró embert, meg a nem síró embert is a fokozott állhatatosságra.
Természetesen a barbár kor a könnyeket ontókat nem kíméli. Azokat különösen nem, akik még hinni mernek kiüresedett fogalmakban. Az izgalomtól túlfűtött légkörben mindig eredetinek hatottak ezek a felkent vagy átokkal sújtott emberek, de sorsuk zömmel tragédiába torkollott. A miértre – odaföntről – jó, ha kaptak egy gúnyos mosolyt. Beletörődtek. Mást, jobbat nem tehettek.
Ahogy a síró ember sem számolt jobbal. Tönkölyt vágott inkább a Vezér elé. Vizet, sarjú füvet adott neki. Elengedte a gyeplőszárat és arra a nőre gondolt, akinek puha haja összefogottan borul asszonyosan gömbölyű vállára, a kezén vastag, ezüst gyűrűt visel, és a nevetése olyan vidám, hogy a hajnal is rákönyököl tőle az ablakpárkányra. Olyankor megszólalnak a korai rigók, csacsogva.
Ám az álom nem hagyja annyiban.
S míg lépdelnek, ketten, a síró ember meg a lova a legelőn, ami egészen olyanná kezd válni, mint a Járás, a körkörös ívű nap végig hág szépen az ég padlásán, kivilágosodástól estlobbanásig. Arra gondol az ismerős, ám már homályos környezetben, hogy az egymásnak háttal álló, majd összeölelkező nádbugák messziről olyanok, akárha pergamen tűpárnára lenne szúrva a horizont. Ott, ahol az Ég egybeér a Földdel, Bácskában. Ahol az ónos felhők cafrangjaiból esőcseppeket facsar a Tiszáról huzatoló szél, s az összes elfeledett magyarra apró szemű tavaszi zápor szokott ködölni.
Teljesen olyan az az eső, mint a sírás.
Pörögnek lefelé a búzaszemnyi csöppek. A ló szeme bogarában visszatükröződik a tegnap. 
Sziriát oszlopai között nőalak. Olyan jó végre haza érkezni. 
Hazaértünk, Barátom.

Pk

2019. február 25., hétfő

Pk: KÖRTÁNC

Fotó: bz


Álmodó szívvel, hasad a hajnal
kárhozat nélkül, körkörös ívvel.
Szökik a fény, a Járás felé,
hol a folyó annyira szőke,
sáros, szemfényvesztőn.
Ott lakóknak testvéries,
idegennek elképesztő.

Árad a Budzsákra
a napnak fénye,
sárga virágpihével hintett
az árok, a part,
a málló vakolatnál kötött kéve
dől bele a puha szélbe,
s a szujos kerítés lécen
párna szappanillatú cihája szárad.

A söprűgyáron nagy kalapként
gólyafészek a kürtőn.
A fellegeket bőszen bolyholja,
tűnődő oksággal fölülről  
nagy akarattal.
Így a város, a Tisza,
a puszta, az egész zord ország
és a világ egy nagy februári
tavaszváró körforgás.

Mert repül már valahol
délkelet felől
egy kékmellényes kismadár.
Cinege dalol.
Szeme bogara
élettel teli érzület.
Otthon, Kanizsán érzem,
megint tavasz lesz,
lesz még kikelet,
valószínűleg.
2018.02.25.

2019. február 18., hétfő

NAPLÓ - 85.

Photo: Boris Dragojevic

      
                                                                          Cz-nek, szeretettel.

„Ott álltam az úton, kigombolt kabátban. A kardigán lógott rajtam combig, és a cipőmön esett folt visszaintegetett. Utcaszöglet a hátamban. Budapest… Lestem, merre mehetnék. Délnek fordultam, mert dél felé jó indulni, ahol meleg van, és megértem az emberek szavát. Imponál az ottaniak kékvérűsége. Nem a mi értelmünk szerinti az élet arrafelé. A kék vér sem arisztokratikus minősítés. Ott azt szokás mondani, még ha nem is az anyanyelvük: „Tuto monde e fatto come nostra famiglia.” Az egész világ olyan, mint a mi családunk. Ettől a bohém hozzáállástól aztán nem csömörlik meg a lélek. Adio, testvér! Ljubó, Mikica, Tómó - a Moto Guzzi bringájával, meg Miroszláv, aki boszniai fenyők ágán hasal minden szezonban, éjszakákon át, hogy lenyilazhasson egy medvét…
Varázsütésre alakot váltanak az emberek, a fogalmak. Rend lesz a rendetlenségben. (Azért akad némi bűntudatom. Mégis. Csettintésre szépen előre csörtet a hétfő.) Szabadnap. Az sem baj, ha az arc fakóbb, mint előtte volt. Rekedt basszus hangon iparkodok a napsütésbe. A szív és a lélek kívánja. Tán a magasságosság dicséretére kúszik föl mindezek után az égbe. Nem tudhatom.
Mint Epaminondasznak, aki még tréfából sem hazudott soha, kár áltatom magamat. Inkább feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel nézem a szemközti tűzfalat, amint napfénytől övezetten világít rám. A fény kimondja az Igét, amit megismételek. Azt csinálom, amit a Teremtő. Történetet mesélek. Az eliramló emlékekből merítettet.
Június végén, érettségi után Rijekában tett ki a teherautó. Cirokseprők voltak hátul, több ezer darab, vitték eladásra. A kamion nem mehetett be a városba, kiszálltam a hegy tetején, a bekötő útnál, hadd menjen tovább az öreg Csikós. Martonosi volt a sofőr bácsi. Míg együtt utaztunk, többször a vállára buktam a fáradtságtól, de ő vezetett tovább, rendületlenül, és csak mosolygott néha. Rijeka fölött csodás panoráma nyílt. Ráláttam a tengerre, a városra. Francia páros vett fel, ahogy stoppoltam. Levittek a rakpartra és a nő olyan kedves volt, hogy búcsúzáskor puszit nyomott az arcomra.
A következő nap Marinán ért. (Marina egy falu.) Hazai nászutas párra futottam rá. Összeölelkeztünk. Mentek vissza, Kanizsára, két nappal korábban indulniuk kellett, mert a nő állapotos lévén rosszul érezte magát. Ideadták az előre befizetett éttermi jegyeiket, én meg nekiláttam enni, győzték hordani a pincérek, akik bár erősen néztek, nem szóltak semmit. Förtelmesen sokat ettem akkor. Pár nap múlva Sibeniknél ébredtem, a halpiac egyik kő asztalán. Azokat a kőpadokat még Diocletiánus császár alatt faragták. Napok múltán is megszáradt halpikkelyeket vakargattam ki a fürtjeim közül. Meg bűzlöttem, ahogy az természetes. Rogoznicán egy mólón leltem otthonra. Pontosabban annak egy deszkáján, mert foghíjas volt a plató. Jobbról-balról hiányoztak a deszkák. Akármerre fordulok éjjel a hálózsákban, menthetetlenül lezuhanok. Akkor is az irdatlan mélység fölé vackoltam. Ma már tudom, hogy tériszonyos létemre minek kerestem a bajt. Harmincvalahány év rádöbbentett.
Splitben megsimogattam a szobor lábujját. Fényesen csillogott. Rajtam kívül mások is tőle várták a szerencsét, a szerelmet. A sok Kastel közül valamelyikben elidőztem, fürdöttem, napoztam, rajzolgattam a tájat, és néha úgy éreztem: tényleg miattam forog a Föld. Hajigálkozni lehetett volna a boldogságommal. Mintha az egész világot gúnyolnám.
Sokat buktam a vízbe, kivörösödött tőle a szemem. Álomszép kagylókra leltem, tömtem velük a nejlonzacskót, amit hazafelé tartva, augusztusban ki kellett dobnom a vonatablakon, mert úgy szaglott, hogy a fülkében húzták a szájukat az utasok.
Aztán elmentem katonának. Az egy másik történet.”




2019. február 16., szombat

Pk: Magam, a czinege

Antoine de Saint-Exupery 1935-ben, egy sivatagi kényszerleszllás után



Ott Budán. Majdnem éjféltájt.
Tegnap lett egy kerek este.
Zárt abakok alatti volt
az összes kikirics fényszóró,
s a sárga lámpák alatt le-lehajolva
 – dúlt valami bennem.
Munkált, ásott,
legbelülre.
Teljesen úgy tűnt,
akárha a végtelen lenne.
Olyan pestiesen tavaszi hideg szél fújt,
piros plakátok lettek a falakra festve.
Nem voltam író-pilóta.
Nem jártam sivatagban.
Kivetítődött elém minden,
szinte észrevétlen
a meleg beton februárja,
talpam alatt dalolt.
A nóta már sokszor hallott volt,
és mégis idegen.
Az utcasarkon – kicsit lejjebb,
attól, ahol régen aludtam –
egy lény árnya 
feküdt az aszfalton
a városi pusztaságban,
szétcsapott szárnyakkal.
Ott várt a többi társa,
elszállóban.
Föntről néztek,
néztek rám.
Merően, a villamosmegállóban.
Ráeszméltem csendben.
Éjfél előtt.
Nem is hittem, Teremtőm, 
hogy a körúton 
abban a szent pillanatban
magamra maradtam.
Magamra leltem.


                                                        Budapest, 2019.02.16.

2019. február 12., kedd

Európai obeliszkek

Salvini - karikatúrám
Rögtön szólnék, lesz aktuálpolitikai mondandó. Majd a vége felé.
Addig viszont az írás elején szögezzük le: az obeliszk nem keverendő össze Obelixszel, a dagadt gall képregényhőssel. Pont miként a szegedi, szökőkutas Dugonics térnek sincs köze a nándorfehérvári Dugovics Tituszhoz, akiről mostanában elkezdték híresztelni haladó történészek, hogy nem is létezett. Mivel nagyjából két évszázada ismerjük a haladó “magyar” történészek eszmevilágát, ahogy előszeretettel átminősítenek, vagy egyszerűen kiradíroznak minden értékes, nemes, netán hősies epizódot a nemzeti történelemből, ezen nincs is mit csodálkoznunk.
Köztudott, hogy az úgynevezett magyar, haladó történészek, megannyi bölcsész java része ott volt Nándorfehérvárnál. (Forgatókönyvet is írtak róla.) Személyesen láthatták: nyoma sem volt ott az önfeláldozásnak. Ember nem esett le a falakról. Jószerével pofon sem csattant. Szépen eltakarodott a török sereg, mert valamelyik váron belüli, akkori haladó értelmiségi – akinek a mai utódai tíz fekvőtámaszt sem tudnak abszolválni – átpostázott hozzájuk egy kicsit személyesebb hangvételű, fanyalgó irodalmi kritikát. Erre megszégyellték magukat a kontyosok, és menten szedték a sátorfájukat. A szeldzsukok érzelmes nép. Ki nem állhatják, ha idegenek vindikálják maguknak a jogot arra, hogy például Dede Korkut évezrednyi hagyománnyal megírt mitikus alakjáról valami tésztaképű hitehagyott leírja: metaforákban szegény, silány eposz.
Bezzeg nálunk! Ahol a Kincskereső kisködmön arany sorait vérszegény irdancsok modernebbre, fröccsöntöttre, műanyag nyelvezetre igyekeznek pusztítani? Ott par exellence zokon sem vehető, ha a magyar ókortól napjainkig tartó történelmi emlékezetnek a kelleténél mindig legalább eggyel több olvasata van.
Vissza az obeliszkhez.
Ezek az emberi alkotóvágy határait feszegető hatalmas ókori kőoszlopok méltán ébresztenek tiszteletet manapság is. Majdhogynem az örökkévalósággal hadakozás szimbólumai. Régen, a csúcsukat először megvilágító nap még arany lemezeken csillant meg. (A piramisokén szintén. Mellékszál.) Obeliszket nem csak az egyiptomiak emeltek, hanem az abesszinek és az asszírok is. Ahogy fordult a történelem kereke, a kőoszlopokon az újabbnál újabb hódítók rendre elámultak. Ám ők ahelyett, hogy emeltek volna, inkább elemeltek annyit, amennyit a lelkiismeretük engedett. Nem vívódtak sokat. A nagyját gátlástalanul szétlopkodták. Ma már van az Újbirodalom idejéből származó oszlop a Temze partján, Londonban. II. Ramszeszé Párizsban díszeleg, éppen a Concorde-téren, ami mutatja, mekkora cinizmus munkál a franciákban. (Gondolom az ott lefejezett 12oo francia arisztokrata nem ilyen nagy nemzeti összefogásról álmodozott.) És hogy ki ne maradjanak a művelt népek sorából, persze, jutott belőle Amerikába is. Amikor mutatják, mindig röhögök rajta. Úgy illik III. Thotmesz obeliszkje a New York-i Central Parkba, mint litániaszóba az ácsi.
De a legtöbb obeliszk a mai olaszhon földjén mered az égnek. Csak Rómában tucatnyi található. Épp az egyik legnagyobbról lesz most szó. A Szent Péter-templom előtti kőoszlop hajdanában a bazilika mögött volt. 1586-ban, a folyton ötletelő V. Sixtus pápa kívánságára szállították át. Az irdatlan kőtömböt hengereken görgették az új helyére. Egy Domenico Fontana nevű comoi építészt bízták meg az obeliszk felállításának levezénylésével. Az emberfeletti munkához másfélszáz lovat és közel ezer embert kért a mester. Hogy a precíz, idegőrlő tevékenységet senki és semmi se zavarja, a pápa a munkálatokban részt vevőkön kívül halálbüntetés terhe mellett eltiltott minden bámészkodót, római lakost a térről. Olyannyira komolyan gondolta a rendeletét, hogy az obeliszk majdani helye mellé nyomban ácsoltatott egy vérpadot, ahol munkára hangolódott poroszlók meg hóhér várta az esetleges kíváncsiskodókat. A szigorú csöndrendelet minden résztvevőre vonatkozott. Teljes némaság lett megkövetelve.
Szeptember 10-én kezdték el kötelekkel lassan felhúzni a majdnem 330 tonnás monstrumot. Nyikkanás nem hallatszott, mígnem egy Bresca nevű san-remoi hajóskapitány el nem ordította magát: „Acqua alle corde!” Vizet a kötelekre! A melósok között a tapasztalt hajós meglátta, hogy a kötélzet sokkal jobban nyúlik, mint azt a munkavezető építész előre kikalkulálta, ezért nem törődve a pápai fenyegetéssel üvöltözni kezdett. Fontana mester legott megfogadta a tanácsát. A kenderkötelek a víztől zsugorodva megrövidültek, és az obeliszk szerencsésen felállíttatott. A bátor Bresca büntetés helyett pápai kitüntetésben részesült. Kinevezték az első pápai sorezred századosának.
Mi köze ennek napjainkhoz?
Csak annyi, hogy most nem a pápa, hanem a véleményterror vezetői szabják meg, mit, mikor és milyen hangosan szabad mondani. Egyáltalán: ki szabad-e mondani? És amikor jön egy olasz, aki nem hajós ugyan, de érti a dörgést, látja, mi zajlik a Földközi-tengeren és van elég bátor azt nyilatkozni, hogy köszönik szépen, Olaszország nem kér több szubszaharai agysebészt, meg ágyékkötős villamosmérnököt, akkor elpattan a szabadelvű csürhe kötélzete, s Brüsszeltől kezdve Stockholmig elkezdik habzó szájjal fasisztázni. Holott Salvini ugyanúgy nem fasiszta, ahogy Orbán, Kaczinsky, de még Donald Trump sem az. Hanem hazafiak. Államférfiak.
Mégis azt híresztelik róluk, hogy a kormányaik nem legitimek. Miért? A válasz: csak.
Itt van mindjárt a mi magyar ellenzékünk. Amióta valóságfüggetlen üzemmódban őrlődnek, folyton azt mantrázzák, hogy Magyarország a pokol legsötétebb bugyra. Itthonról is akadnak támogatóik: ha az összes szabadelvű, haladó, demokrata vajdasági magyart összeszámolom az ujjaimon, akkor az egyik kezemet akár zsebre is tehetem. (Hiába. Nekünk még Horthyból is csak efféle jutott. Hogy ez így joó-e nekünk – ki-ki döntse el maga…)
A honi mozgalmárok epedve várták a beharangozott budapesti tüntetéseket. Leshették. Némelyiken annyian vettek részt, hogy egy csuklós buszba elfértek volna. Giga-tüntetés? Az: volt. Mentek utána fröccsözni. Tessenek szívesek lenni, mondják már meg nekem ezek a jámbor széplelkek: ugyan mitől nem legitim egy többmilliós szavazóbázis által megválasztott, kétharmados kormány?
Mire föl az országos SZRTÁJK?  Mire a nagy elégedetlenkedés?
Ugyanis egy percre abba sem ártana belegondolni a most sivalkodóknak, határon inneni és határon túli demokratáknak, illetve a csöppet sem tisztelt követőiknek, hogy ha, és amennyiben valami csoda folytán sikerülne kormányra kerülniük, akkor nekik is lesz ám sokmilliós ellenzékük...
Mi van, ha utána a fideszesek tódulnak éjjel-nappal az utcára, és majd elkezdenek lépten-nyomon engedetlenkedni? A kibaszósdi társasjátékot politikának is szokás nevezni.
Hála az égnek, vannak akik odafigyeknek az ilyesmire. Miattuk nem dőlnek, hanem állnak az obeliszkek.

Pk