2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. május 30., szombat

A CASSANDRA-EFFEKTUS *



 

„... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé jövőnek nem lehet mestere!”

(részlet Kossuth elhíresült Cassandra-leveléből)

A világon legtöbb példányban eladott, és a legtöbb nyelvre lefordított könyvben az áll, hogy a Teremtő elégedetten megpihent, miután Ádámot létrehozta. A folytatásban történt egy s más. Lett a halandó embereknek viselt dolguk éppen elég. Ettől az Isten előbb csak hümmögött, majd erősen ráncolta a homlokát. Már nem pihent olyan jóízűen. Aztán elkeseredett, és legvégül gyilkos dühbe is gurult párszor, hogy kis híján odaveszett miatta az emberiség. Valahogy mégis: megmaradtunk. Az utolsó pillanatban mindig megkímélt bennünket. Ha szerencsénk van, még most sem bánja. Csak néz bennünket, pislogás nélkül, szomorú tekintettel. Saját képmásai lennénk, s mint olyanok - meglehetősen tökéletlen, immáron visszavonhatatlanul elfuserált állapotban vagyunk. Élek a gyanúval, hogy egy-egy születéskor nem a sokmilliárdodik csecsemő sír föl legelőször, hanem az öreg Istennek gyűlik össze könny a szemében.
A sokat áhított minőség forradalma helyett ugyanis manapság a mennyiség forradalmát éljük. Általában nincs baj, ha erősebbek vagyunk, mint hisszük. A probléma ott kezdődik, abból származik a katasztrófa, ha erősebbnek hisszük magunkat, mint vagyunk. Így a haza bölcse. És már tegnapelőtt elértünk oda, hogy a nagy számok törvényébe vetett hittel legyőzhetetlennek véljük az embert. Hétmilliárd személy, hétmilliárd lélek gondolja úgy, hogy ő a teremtés legsikeresebb példája. Ateisták szerint: az evolúció csúcsa... (Ám ha valaki tart odahaza kutyát, másmilyen kedvencet, vagy volt dolga állatokkal, ezen az állításon biztos el-elbizonytalanodott néhányszor.)
Tudták, hogy ha az emberiséget egy adott helyre összeterelnék, és jó szorosan egymás mellé állítanának bennünket, egy Balaton nagyságú placcon elférne a bolygónk népessége? Igaz, régi a statisztika. Ha jól emlékszem, a második ezredforduló után számoltak így a ráérős tudósok. Azóta kicsivel többen vagyunk. Lehet, hogy egy Palicsi-tónyi területet mára hozzá kéne adni. Így sem hiszik? Nevetséges? A kételkedők könnyen kiszámolhatják. Négyzetméterenként hat-hét ember egy ismertebb rockbanda koncertjén is szokott préselődni a küzdőtéren. Vagy az újvidéki csuklós buszon. 
Kész szerencse, hogy azért a Föld nevű planétán ettől jóval nagyobb élettér adatott nekünk. Fickándozhatunk kedvünkre. 
Miénk a legszebb Pál utcai grund, a legkékebb üveggolyó. 
Nincs kilátásban einstand. Ezt még a Pásztorok sem tudják elvenni tőlünk.
A bökkenő csak az: tudunk-e vele okosan sáfárkodni?
Költői a kérdés, ugye Önök is belátják? 
Nem kell ahhoz agysebészi diploma, akárki beismerheti a régtől nyilvánvaló, elkeserítő tényállást. 
A fajtánk konokul robog a végzete felé. Fütyülve vágjuk magunk alatt a fát. (Ha a városi parkosításunk gyakorlatát veszem alapul, akkor ez a mondatom akár szó szerint érthető.) Még néhány év, vagy legjobb esetben évtized, és megérkezünk a szép új világba. Most játsszák a mozikban a Mad Max negyedik részét. Aki szeretne bepillantást nyerni a ránk köszöntő jövőbe, annak ajánlom a film megtekintését. Az ivóvízért harcoló tömegek, az elsivatagosodott bolygón lassú pusztulásra ítélt emberek élet-halál harcának tragédiája nem holmi rendezői fikció. Ez a nyers valóság végső soron napjainkban is. Például Afrika egyes részein. Ahol nemhogy filmet nem néznek már az emberek, de forgatókönyv sincs. Csak producerek vannak, a bevételt kasszírozó hatalmasok, akik a saját maguk által létrehozott katasztrófa-helyzetből észak felé – egyelőre Magyarkanizsán, Horgoson csak átvonulva - Európára zúdítják Afrika és a Közel-Kelet törzsi nagygyűlését. Egyelőre. 
Minden illúzió nélkül rövidesen számolnunk kell azzal, hogy a modern kori népvándorlóknak nem lesz hová tovább menni tőlünk. És akkor itt kopogtatnak majd. A mi ajtónkon. A mi kertünkben termett gyümölcsért, a mi kenyerünkért, a mi vizünkért. Ellentétben a filmgyártásban megszokottal, ott már viszont nem lesz újraforgatott jelenet. Visszacsinálni nem enged majd az önsorsrontásunk. A jeleneteket számozó csapótáblán nem lesz krétával írt kettesszámú újrajátszás. Éppen ezért kéne időben észhez térnünk. Megvizsgálni a lehetőségeinket, és azonnal cselekedni! Ha kell vasszigorral. Ha kell önmagunkra nézve is kellemetlen, de szükségszerű dolgokat fölvállalva. Máskülönben eljátsszuk a legutolsó esélyét is annak, hogy akikért felelősek vagyunk, az utánunk jövőket, a gyerekeinket ne a végzet felé taszítsuk.
Hisz mára így is annyira elvesztettük a lelkünket, eltorzult az emberi arcunk, hogy tán már a majom sem fogadná el tőlünk a banánt. Fontoljuk hát meg, míg lehet!
Tudni való, hogy a Cassandrák szerepe megátkozott. Hálátlan szerep.
De nem árt, ha észben tartjuk, hogy Cassandrának igaza volt. 

* A Cassandra-jóslat az olyan rossz dolgokra figyelmeztető jövendölést jelenti, amit senki nem vesz komolyan, mégis bekövetkezik.
                                                                                                          Pósa Károly





2015. május 29., péntek

Pósa Károly: REGGELI KÁVÉ



Időlyuk  (fotó-internet)

Szeresd minden időben
Az általad elbájolt
Három fontos asszonyt:
Anyádat, nővéredet,
Nődet- a szeretődet.
És az összest, még soká,
Vízben merítkezőket,
A sok tucatot,
Aki valaha számított
Veled élt és veled lett halott,
Liliomszoknyában, pőrén,
Ágon hintázva, barnán, feketén,
Vagy színehagyott szeplős-szőkén.
Mind-mind régen elhagyott.
Csak a kávégőz a villanykörtén
Olyan, mintha szagos füstből
Lenne, egy fölfelé gomolygó
Izzó hídhoz csavart
Tiszai örvény.

A múltad megszökött.
A pitvaron lézengett
Egy darabig,
Reggelente kávét főzött,
És amikor utólag kilincsre rakta
A kezét, érezted, hogy
Most! Most jött el a pillanat!
Végleg elköszönt.
Rozsda könnyeid nem hullanak.
Azóta: múlt egy-két tél.
Feledett leánypajtásaid
Légiója reád nevet,
S a gyöngyházszín-fehér babák
Kacagásától hangos a gazos
Kis bodzabokros belső telked,
Mert magamagad is idea lettél
Hímidea, az ideák között.

Reggelente kávét főzöl.

Hajnali akcentus:
Csészéden kockacukor
Kiskanál, esetleg tej.
Fölsejlik megannyi
Soha észre nem vett gesztus.
Egy kedves arc halovány pírja,
A finoman megremegő
Kézfogás melege,
Egy késő délutáni tétova tekintet,
A delejtől izzó szempár
Átható pillantása bírja,
A benne vonagló kérdést
Buja mezítelenségével.
Megérted a régen elhalt
Titkos érintések sok miértjét,
Lopott simogatások gyönyörét,
S a szempillák sötét árnyékában,
A sóvárgás lázas kútjának mélyén,
A régi képmásodat látod majd
Fekete zaccban
Visszatükröződni.

Szétszóródott életed szilánkjai
Ekkor, és csakis ekkor
Összeilleszkednek.
A volt a van mellé magasztosul.
Kolosszális rózsaablak gyanánt:
A megbonthatatlan összeáll.
A pillanat kegyelme ritka.
Alanti a fölül lévővel,
A mögöttes az elülsővel,
Hogy végül az idő
Hozzáidomuljon
Az időtlenséghez.
Kóstolgasd kávéd
Kifőzött boldogságod.
Mert futva telik el életed.
A jó gyomor jó álom.
A jó álom pedig
A jó szívnek titka.

Magyarkanizsa, 2015. május 29.

2015. május 27., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia 6.



Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

 
Százéves fotó a Városháza előtti régi piactérről

adoma - Hajdanában a környék lakossága híres volt a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik még ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták egymást és önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente népének anekdotáit. Az adomázás hovatovább sajnos kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter észjárása. Rövidek, velősek, csattanósak. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel, mert csak a trágárság kölcsönözhet ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek. Ha valakiről szólnak, jobbára kitalált történetek. Jellemzően koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A politika, a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai. Milyen más az adoma! Hiszen mindig, vagy legtöbbször valós alapokon nyugszik. Tréfás történet, ami ha a legvégén nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Érezzük belőle a múlt visszaköszönését. Megeleveníti a csínyekkel teli gyerekkort, a katonaságot, az ismerőseinkkel történt „stószokat”. Élteti az élceket, a frappáns bemondásokat. Alkalomadtán bolondos élethelyzeteink tucatját szoktuk előszeretettel fölidézni. Semmi nem ad átfogóbb képet egy közösség lelki erejéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű történeteit! Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb, nehezebb időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat, akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban, a földeken, az iskolákban, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon egymást vidították az itteniek.
Számomra az egyik legkedvesebb történetet ide jegyzem a végére.
Kanizsa hírhedetten csibész tréfamestere az Ádám család sarja volt. Az öregek még emlékeznek tetteire. Nekik nem hat majd újdonságként, amit írok. Ádám Zoltánt, aki szódás üzemet tartott fönn, és nem mellesleg Auschwitzet is megjárta még éltes korba lépve sem hagyta el a humora. Igazi „hochstapler” volt, akit a jelmondata egy életen körösztül végigkísérte: Mundus vult decipi - A világ azt akarja, hogy becsapják. Csoda-e ha mindig a hülyeségen járt az esze, vagy átvert valakit? A mókázó hajlama mellett módfölött szerette a bort. Ez ihlette az alábbi esetet is.
A téglagyárba igyekvő munkások közkedvelt megállója volt a régi „Beograd”-kocsma. Hajnaltájt nyitott, ahová fertályórával a reggeli műszak beindulása előtt, a biciklin érkező melósok rendre be-betértek egy- vagy két nyelet korai pálinkára. A pulton tucatnyi kispohárban elő volt készítve az ital. Rendelni sem kellett: aki balos markába kapta a kispoharat és lehörpintette, a másik kezével már koppantotta is az árát a falapra. Százával keltek el a féldecik, rövid negyed óra alatt, hogy a pincérnő alig győzött újratöltögetni. Az ominózus hajnalom Ádám Zoli a cimborájával, a kőfaragó Oláh Pistával elsőként érkezett a „Beograd”-kocsma elé. Sötét éjszaka volt, pirkadni sem akart. A szunnyadó italmérést még lakat alatt vigyázta a nehéz, szárnyas ajtó. A két tréfamester szomjas volt. Rávaló pénzük viszont nem akadt. Adám Zoli nem jött zavarba. Megkérte a Pista barátját, hogy ugorjon haza a kolbásztöltőért. Amikor a puszipajtása meghozta, valahonnét a nagykabátból előszedett egy jókora sülttök-darabot. Belegyömöszölte, aztán a kolbásztöltőt kurblizva kinyomta a tartalmat a kocsma küszöbére. Az összecsócsált sült tök egy hurkányi rakáson szerfölött gusztustalanul hasonlított valamire. Hogy a látvány még megtévesztőbb legyen, egy gyűrött újságpapírt is odatett mellé…
A hatás nem maradt el. A kisvártatva befutó biciklis melósok elszörnyedve, utálkozva szidták azt, aki pont a kocsma küszöbére tudott üríteni. Mikorra megfelelően izzott a hangulat, és elég számú zajos káromkodó sereglett össze, Ádám Zoli flegmán megjegyezte, hogy csak ne ordítson senki: annak idején a lágerban ők még ezt is megették – olyan éhesek voltak. Persze nem hittek neki, de ő váltig hajtogatta az igazát. Szó szót követett. Ahogy lenni szokott, rögtön fogadásra került sor. Ádám Zoli ellen hektószám liter bort ajánlottak, ha ott helyben bebizonyítsa, és megeszi a küszöbön éktelenkedő kupacot. Ő meg pont erre várt. A kabátzsebből előhalászott egy kanalat, és lekuporodva a küszöbhöz angyali nyugalommal kezdte kanalazni a … sült tököt. Mondják, többen rosszul lettek és a nagy erős lehordó munkások sugárban hánytak, akik látták. A kocsma pedig kinyitott és aznap Ádám Zoli és az Oláh Pista késő délutánig itták a nyereményüket. Az utolsó litereknél, akadozó nyelvvel már beismerték a turpisságot. Még a kárvallottak is együtt röhögtek velük. A móka híre szétfutott. Sokáig csalt nevetést az arcokra. Olyannyira sokáig, hogy én még manapság is a lábam alá nézve, nagyobb lendülettel, inkább átlépem a „Beograd”-kocsma küszöbét.        




2015. május 24., vasárnap

NAPLÓ 18. - Dénes




"Talán nem véletlen, hogy eleddig bármikor Dénesekkel volt dolgom, rendre kellemes emlékek fűződtek hozzájuk.
Összesen hármat ismerek. A volt osztályfőnökömet említeném elsőnek – mindenki vegyészkedő Dénikéjét -, akitől kémiából kegyelemketteseket kapogattam. Azóta sem tudtam megjegyezni a kénsav képletét, a szulfátokat, meg a mól-atomtömegeket, pedig hányszor szükségem lett volna a pontos vegyjelekre, számokra! Ugyanis a WC-kagylón elücsörögve nincs dühítőbb, mint mikor megakad az ember a körösztrejtvény fejtésében… Dénike nyugdíjazásáig hadakozott a nebulókkal meg az epruvettákkal. Amióta nincs a suliban, hírlik, hogy a vegytan száraz, érthetetlen tananyaga mintha még elvontabb lenne. Rajta kívül sok érdekes tanárral volt dolgom. Kiöregedtek, az évek során eltünedeztek a padok közül. Felét még sétálni látom, élik csöndös mindennapjaikat. A másik felére már csak virágot viszünk, vagy az osztálytalálkozókon idézgetjük nagyszerű szellemüket. Aztán iszunk egyet az emlékükre.
A kettesszámú Dénesnek bizony a családnevét sem ismerem. Csak azt tudom, hogy diákkorunkban szeplős volt, mint a pulykatojás. Szőke, inas budzsáki parasztgyerekként kezdett birkózni. Mit ad Isten! – éppen az én súlycsoportomban. (Lehettünk vagy harminc-egynéhány kilósak. Akkoriban Kanizsán a kötöttfogású birkózás számított a legmenőbb fiús sportnak. Valójában mindannyian karatézni szerettünk volna, de olyasmire nem adódott lehetőség. Csak a vasárnapi matinén levetített Bruce Lee-s mozifilmek után csépeltük a levegőt, meg rúgtuk egymást gyomorszájon.) Újhelyi Laci bácsi viszont járta az iskolákat és konokul verbuválta a jövő birkózó fenoménjait. Aki számított, ment hozzá. Persze az úribb negyedben, a Homokon lakó gyerekek inkább focira iratkoztak. Laci bácsi – hajdani jugoszláv válogatottként - tudta, hogy az alvégi emberpalánták éretlen, parlagi anyagából van esélye jó birkózót, élsportolót faragni. Szemezgetett, szortírozott bennünket. Dénessel egyívásúak voltunk. Alkatilag furma-furmák. Menten össze is illesztett bennünket. Attól kezdve edzéseken, heti három alkalommal, a jó órányi bemelegítés után a büdös, izzadtságszagú gumiszőnyegbe gyűrtük egymást. Többnyire alulmaradtam, mert a Dénesnek jobban ment a párharc. Fürge volt, mint a csíkhal, és bosszantóan nehezen bírtam rendes fogást találni rajta. Folyton kicsúszott a kezem közül. Elég meghökkentő módon kisiskolás kora ellenére már erősen verítékezett. Hiába törölközött. Mintha cigánypontyot akarna valaki megmarkolni. Vagy meztelen csigát. Mégis szerettem vele mérkőzni. Ha nagy ritkán sikerült betusolnom, lett egy kevéske sikerélményem. Rigóként fütyülve szaladtam hazáig. Nem úgy, mint amikor a Kisember edzőpartnereként szenvedtem végig a tréninget. Edzőpartnert írtam, de valójában fölmosórongynak használt. Jóllehet egy-két kilóval könnyebbnek mérték tőlem, de kategóriájában rendre ő nyerte meg az országos bajnoki címét. Úgy dobált, csapkodott a szőnyeghez, amilyen kedve találtatott. Néha többet voltam kalimpáló kézzel-lábbal a levegőben, mint a földön. Nyavalyás pontot sem tudtam szerezni ellene. Talán így érthető, miért gondoltam testvéri szeretettel a régi, jól beváltan kiismert, fénylőn izzadt bőrű és hónaljszagú Dénesemre!
Utoljára, harmadikként jegyzem. A színészt. A Dénest. Rajta kívül meglehetősen sok művészt ismerek. De az a szakmai- és emberi szerénység, ami ezt a félszeg mosolyú színpadi aktort kiemeli mindannyiuk közül, csak igen kevesek tudhatják maguknak. Ővele lehet szót érteni. Beszélgetni. Megmaradt magunkfajtának. Hiányzik belőle a világot járt és elismert művészek szokásos affektáló gőgje. Nincsenek sztárallűrjei, ami nélkül hovatovább egy kisvárosi színész sem érzi magát biztonságban. Dénes horgosi születésű, és immáron bizonyos, hogy örökre meg is marad annak. Találkozáskor parolázunk. Olyankor érezni: éppen ott és akkor egy emberrel fogunk kezet. Hogy irigyelheti némely szakmabeli! Levetkezni a pózt, természetesnek, sallangoktól mentesnek megmaradni: a színészek legkomolyabb kihívása. Erény, ami csak az igazakat, a legnagyobbakat illeti. Szerencsés az, akit a Dénes megtisztel barátságával.       
Igazából miatta lett ez a vasárnapi ujjgyakorlat is.
A minap, egy pénteki kiállítás megnyitóján találkoztunk. Mondta, tele van ötletekkel, plánumokkal.
És ma van a születésnapja.
Erősen kívánom, hogy segítse az ég minden terve megvalósulásában!
Teljesüljönek álmai!      
Isten éltessen Dénes!"

2015. május 23., szombat

NAPLÓ 17.


A régi Jugoszlávia katonája voltam. Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet. 
Most legyen elég annyi, hogy akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg, kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem, akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones, kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy, hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg szerelmesek voltunk bele mindahányan?
Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.
Minden tisztnek járt csicska. Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt csicskára.
A kötelező fél hetes reggeli szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük, kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása. Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta, ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót akart valaki érteni.
Csak a lényegét tudom visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát, rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként néznek majd rá.
Ez jutott eszembe ma, mikor láttam ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.    

2015. május 22., péntek

NAPLÓ 16. (részlet)



A Lokomotíva kocsma ablakából - skiccem (háttérben a temető kerítése)

Hát hogyne írtam volna verset az ötödik kerületről! Kanizsa örök pária fertályáról, aminek csak a képzelet, no meg a juhszél szab határokat. Ott a vasútállomás karikatúrája, a tegnap még zötykölődő ezüst pléhdobozzal – megfilmesítésért kiált. A síneken túl a Nagytemető. Mindannyiunk végső menhelye, a szűkre méretezett privát parcellákkal, két köbméternyi bácskai jussunkkal. Az ötödik kerületbe gyakori a megérkezés. Ne firtassuk, hogy a peronra lépve, vagy a fejfa alá kikísérve érezzük majd magunkat otthonosabban. Ahogy az út élesen dől a Járás felé, a régi betonbunker mellett - szelíd barátságban vele, akár egy redős pilláját lezárt öregasszony - integet a rég lelakatolt rolójú Opatija-Abbázia cukrászda bodegája. Most is a számban érzem a negyven évvel ezelőtti törökméz ízét. A vizesárok mentén hóka színű hatalmas taknyos nyárfák. Vetik pihés termésüket: mintha május végén hózivatarba keverednénk. De a kis bolyhok nem olvadnak el, hanem rátapadnak a gyászlobogókra, a sötét kendőkre, öltönyökre, miután estefelé odahaza dünnyögve muszáj lekefélni az ünneplő gúnyát, s közben tűnődőn arra gondol az ember, hogy már nem kell sietni azzal a kölcsönkért talicska visszaadásával, szegény koma úgyse fogja tologatni.
Az ötödik kerület kapuja mégis a Lokomotíva kocsma. Pár éve sincs, a kupecok, vásározók, kifelé igyekvők oázisaként működött. Mára a tövében terpeszkedik egy benzinkút. Leaszfaltozták, kibetonozták a környékét. Elzárták a kocsma mögé kanyarodó lovas kocsik szántotta ösvényt. Pedig miket lehetett megélni néhány pult mögül kikért sör mellett, amit a bakon ülve, vagy a lovak nyakához bújva ittunk! Köttettek üzletek a térdig érő fűben, hírek cseréltek gazdát. Közben a jószág legelt. A lovasok, parasztemberek, melósok meg bele-belekortyoltak az üvegbe. Beszélgettünk.” 

(folytatása következik)

2015. május 21., csütörtök

NAPLÓ 15.




Megtalál a hülyeség. Vagyis, inkább úgy illik mondani, hogy a folklór pajkos bölcselete. A néplélekből eredendő kiszólások, rigmusok sokszor pontosabban láttatják az adott nemzet vérmérsékletét, igazi arcát, mint bármely történelmi tettük. 
Sallangok nélkül okítanak, és közben mulattatnak. Ezt csinálja utánuk akárki pedagógus! 
Hallani úton útfélen a régi igazságokat. Ha fülünk van az ilyesmire, jól elszórakozunk. Kocsmában, boltban, piacon, kártyaasztalnál a hallgatózás öröm. Öregemberek kádenciáit bögyre szedni - kész gyönyörűség.
Mint a minap. Kutyafuttában megálltam egy polgári szóra. Eldiskuráltam az akácfák alatt hűsölő ismerős szerb emberrel. Nyugdíjas. Ráér. Már éppen azon voltam, hogy az életemből kötelező kétpercnyi udvarias csevegést kimerítettnek tekintem, amikor a kaput támasztó szerb bácsi azt találta mondani a közéleti eszmefuttatását befejezendően: „…inače – seva mi levo jaje.” (...különben meg - nyilall a bal tököm.)
Nem értettem. De abban a szent minutumban ráéreztem, hogy csiszolt gyémánt hullott elébem.
A biciklin is rágódtam egy sort e fontos kérdésen. Munkába érésem után igyekeztem adekvát választ találni. Amint alkalmam adódott, leültem Veliborral – egy másik ismerőssel - átbeszélni a szerb népi mondásokat.
Seva mi levo jaje.” Nyilall a bal tököm. Talán a „minden mindegy” megfelelője?
Rosszul gondoltam. Vagyis nem tudtam, de még a sejtésem sem bizonyult igaznak. A „seva mi levo jaje” egész pontosra magyarítva „nyilall a bal tököm”, és a Velibor szerint inkább „az attól függ”-nek felel meg.
Kako mi seva levo jaje… - Hogy nyilall a bal tököm… – vö. – van-e kedvem valamihez? Milyen a hangulatom?
Tehát nem a „nem érdekel”, „boli me kurac „ (Lefordítva kis szépítéssel: fáj a hímtagom) kategória.
A Velibor rögtön két másik népi huncutságot is említett, amit magyarban nemigen hallottam még, vagy nagyon ritkán használatos volta miatt, vagy azért, mert mifelénk nem emlegetik. (Nem írom szerbül, nézzen utána akit komolyabban érdekel.)

„Melyik fülemmel hallom.”
„Melyik szemem kacsint.”

Ugyanazt jelenti, mint a here állapotát taglaló kis bölcsesség. (Attól függ, hogy melyik lábbal keltem föl: így a magyarban.)

Na, itt abba is hagyom a tudálékoskodást. Mert jól mondja a szerb:  Bolje je imati pametnog neprijatelja, nego ludog prijatelja.” (Jobb egy okos ellenség, a hülye barátnál.)

Viszont az is igaz: „D
a nema vetra, pauci bi nebo pomrežili.” (Ha szél nem lenne, a pókok már beszőtték volna az eget is.)
 Lako je iza šest volova plug držati”.
(Hat ökör mögött könnyű az ekét tartani.)

Ludi boj biju, a mudri vino piju.”
(A hülyék viaskodnak, a bölcsek bort isznak.)

És a legszebbet, nekem a legkedvesebbet a végére tartogatom:
„Ne može se dlanom sunce zakloniti.'
(Tenyérrel nem lehet a napot eltakarni.)


Ilyen semmi kis boldogság adódik naponta, ha odafigyelünk a másikra.

2015. május 18., hétfő

Telefon

Telefon - rajz
toll, tus

Volt idő, amikor még a telefont sem ismertem. Emlékeim szerint óvodás koromban láttam, hallottam először, hogy a környezetemben telefonál valaki. Jobb módú szomszédunk használta. Az utcában egyedül nála volt bevezetve, ha nagyon, de nagyon fontos ügyet kellett intézni - neki szóltak a népek. Általában már csak akkor, ha élet-halálkérdésről kellett dönteni. Kicsit szégyenkezett az, aki más házában volt kénytelen félhangosan intézni privát dolgait. (Vicces, hogy ma meg az utcán, boltban, a péknél, meg mások füle hallatára ordibáljuk ki a legintimebb történéseket.)
 Másodikos koromban volt először a kezemben egy nyilvános, utcai készülék kagylója. Tárcsázni persze nem tudtam. A tanító néni hívta az iskolát, ahol a szüleim vártak. 1978 meleg augusztusa járta. A tengeren nyaralt az egész osztály és egy adott időpontban az aggódó apák, anyák pár szót beszélhettek a csemetéikkel. Aztán jöttek a nyolcvanas évek. Akihez bekötötték a kábelt úriembernek számított. Vastagon meg kellett fizetni. Nem a telefonszolgáltatás volt drága, hanem a megvesztegetett postai főnökök gázsija verte a csillagos eget. Két-háromezer német márkát is elkért némelyik öltönyös gazember. Legalábbis ilyesmit suttogtak Kanizsán. Ehhez képest röhej, hogy mára sorra jelentik ki a vezetékes telefonokat. Nincs rájuk igény. Már a mosóporos dobozba is tesznek ajándék gyanánt egy tetszetősebb mobiltelefont. Akkor meg minek? Úgyse használják már másra, mint néha, a házban elkeveredett, valahová le- és elrakott, vagy zsebbe felejtett egyéni mobiltelefont csörgetik vele.
Ezen morfondíroztam, míg szombaton az Astoria előtt sétáltam. Kerestem az ismerős telefonfülkét, aminek a tetején vadul ráztam Magyarkanizsa zászlaját. Jó kis forradalmi hangulat uralkodott éppen, taknyunk-nyálunk egybelógott a könnygázfüstben, miközben a Gergényi pribékjei vaktában gumilabdacsokat lődöztek a tömegbe… Folyt a vér, a veríték, meg a könny: hogy vigyoroghatott a nagy megmondó Churchill.
A piros fülkét azóta eltávolították – gondolom, a pesti városvezetés is ésszerűségi okokra hivatkozva számolta föl a múlt e jeles, sokat megért köztéri kellékét. Ha egyszer unokám lesz, biztos föl fogja húzni a szemöldökét, amikor megpróbálom neki elmagyarázni, hogy régebben mekkora szükség volt a nyilvános telefonfülkékre. Véli majd szegény, hogy viccelek vele…

Pk

Budoár

50 x 70 cm
olaj, akril, pasztell

2015. május 15., péntek

VITORLABONTÁS



A múlt század negyvenes éveiben készült kanizsai fénykép

Egy hete új elnök vezeti a kanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezetét. Vagyis, a helyzet annyit változott, hogy Pósa Károly személyében ismét a régi vezetés irányítja a civil szervezet munkáját. Az újonnan megválasztott elnöknek tettük fel kérdéseinket.

-         A legtöbben úgy ismerik, hogy Ön a karikaturista, grafikus, közíró, aki újságunkban is gyakorta publikál. Emellett rendszeresen írja internetes naplóját. A google keresőprogramba beütve a nevét hamar kiderül, hogy számos dologgal foglalkozik. Nem sok ez egy embernek?

 - Világ életemben a nyughatatlanabb fajtához tartoztam. Mindig kerestem valamit. Olykor a nagyvilágban, olykor legbelül. Más-más módon próbáltam megmutatni, ami foglalkoztat. Kifejezni, átadni valamit nagyon nagy felelősség. Ugyanakkor lebilincselő, izgalmas feladat, ami értelemmel tölti meg az életet. Ünnepet ad a hétköznapoknak. Aki alkotott már valaha, vagy valamilyen művészettel foglalkozik, az tudja, miről beszélek. Rajzolni mindig szerettem. Írni is. Adva volt tehát, hogy egy olyan tevékenységet folytassak, amiben meglelem, és ki is tudom használni az összes lehetőségemet. Ehhez kapcsolódott az évek múlásával a festés, a versek. S amióta végzem a rám rótt teendőket, írom, rajzolom a blogbejegyzéseket, úgy tűnik mások is érdeklődnek az iránt, amit csinálok. A Bácskai diárium internetes oldalamat immáron több mint 54 ezren látogatták meg. Naponta százszámra követik. Olvassák, nézik, kommentálják, vitatkozunk jóízűeket. Ez egy nagyszerű érzés. A Rákóczi Szövetség más keletű dolog, de ugyanígy része a mindennapjaimnak. A kezdetektől részt vettem a munkájában. A megalakulását követően két cikluson keresztül elnöke is voltam. Az a nyolc év kitörölhetetlen szép emlékeket hozott. Merem remélni, nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részese volt a szervezet dolgainak. Egyfajta hőskorként tartom számon. Minden indulásban megvan a felívelés lehetősége. Azt hiszem, mi a vitorlabontáskor rendesen szélirányt fogtunk, hisz a Kárpát-medence talán legjobban működő alapszervezetét sikerült megvalósítanunk. Szerénytelenség lenne, ha mindezt én állítanám, de csak idéztem a budapesti Rákóczi Szövetség központi vezetésének akkori véleményét. A községünk polgárai előtt ismeretes az aktivitásunk. Tán nem kell bizonygatnom igazamat, hisz a tények, dokumentumok, a már megtörtént események önmagukért beszélnek. A második négy év elteltével, 2012. decemberében, éppen ezért nyugodt szívvel adtam át a helyi szervezet vezetését.            

-         Ha jól számolom az újabb mandátum 2016-ig tartott volna. Ehhez képest 2015. tavaszán, félúton, elnökválasztásra került sor. Miért volt rá szükség? És miért jelölte megint magát a helyi szervezet elnöki posztjára?

-         Nem jelentkeztem elnöknek. Fölkértek. De a két kérdést szétválasztva felelném meg, mert amúgy - az okok folytán - nagyon is egybefüggnek. Mivel az ügy szálai között magántermészetű dolgok, személyes konfliktusok éppen úgy voltak, mint politikai jellegű indítékok, kissé bonyolult lenne egy-két mondatban világossá tenni a helyzetet. Legyen elég annyi, hogy az elmúlt időszakban – finoman szólva - a kanizsai Szövetség nem azt az utat járta, amire a tagsággal együtt jómagam is fölesküdtünk. Egy sikeres civil szervezet köré odaférkőztek olyanok, akiknek nem föltétlenül a közösség érdekei voltak a mérvadóak. Méltatlan lenne, ha most részletezném, kik- és mennyit ártottak annak megbecsülésnek, hírnévnek, szellemiségnek, ami az elmúlt évtizedben Magyarkanizsán a Rákóczi Szövetségét övezte. Ezt a visszaesést, kisiklást, leépülést tapasztalta a tagság, a kanizsai jóakaróink, a szimpatizánsaink, de még a budapesti vezetés is. Történtek próbálkozások a rendteremtésre. Felemás sikerrel. Végül úgy tűnt, akkor lehet úrrá lenni a hanyatláson, ha őszinte dialógust folytatva megpróbálunk visszatérni az egykori mozgalmi attitűdhöz. Fölajánlották, hogy vállaljam el az elnöki posztot a következő négy évre. Beleegyeztem. Annál is inkább, mert egyrészt a Szövetség létezését szívügyemnek tekintem. Fontos a szerepe. Ahogy múlnak az évek, egyre bizonytalanabbnak tűnik az itteni magyarság helyzete. Szükség van egy ilyen lelkületű szervezetre. Másrészt, amint rászántam magamat a megtisztelő feladatra, úgy lépéskényszerbe kerültek a már említett körök. Az egyetlen dolgot tették, ami ilyenkor ajánlott. Vették a kalapjukat és távoztak. Majd meglátjuk, mennyi időbe telik a süllyedő hajó befoltozása, és a szétrágott vitorlázat rendbetétele – hogy képileg érzékeltessem a jelenlegi állapotokat. Pont ezért kell most kettőzött erővel munkálkodni. Szeretem a kihívásokat. Sosem voltam tervek híján. Ha mindazok, akik idáig biztattak most mellém állnak, nagyon hiszem, hogy siker koronázza majd az erőfeszítéseinket.

- Mire helyezné a fő hangsúlyt? Mik a kitűzött céljai?

- Első sorban a tagság fölrázása a cél. Nagyon sokan lemorzsolódtak. Elköltöztek, kiléptek, vagy csak egyszerűen passzívvá váltak. Akik maradtak - vagyunk egy maréknyian -, még így is erőt képviselünk. De szükséges a megújuláshoz a vérfrissítés. Ennek egyik lehetősége az Ifjúsági Tagozatunk működésétől függ. A másik, a már meglévő községbeli helyi szervezetekkel való szorosabb kapcsolatépítés. Ma már egyre többen tudják, hogy például Tóthfaluban, Kispiacon is létezik Rákóczi Szövetség, és mint önálló, helyi szervezetek örvendetes, hogy igen aktív szerepet vállalnak a közösségi életünkben. Csírájában Horgoson, és Martonoson is is kibontakozó-félben van egy-egy alapszervezet. Jó lenne bevonni Oromot, Oromhegyest, hogy a községünk nagyobb településein a jelenlétünk még szilárdabbnak és hatékonyabbnak mondhassuk. Ehhez kell egyfajta bátorság, szív, civil kurázsi, nevezzük, aminek akarjuk. Talán nem tabu téma ma már, ha a politikumon kívül más is veszi magának a fáradtságot és jogot, hogy lehetőségeihez mérten jobbító szándékkal segítse a környéken élő embereket. Programokkal, támogatásokkal, a lehetőségek felcsillantásával értelmet adhatunk a nemzeti önazonosságunk megtartásának. Annak, hogy a legszorongatóbb időkben sem szabad felednünk, kik vagyunk, mi a feladatunk.

- Nem tart attól, hogy akadnak majd olyanok, akiknek a Rákóczi Szövetség működése, vagy az ön személye vörös posztó lesz?

 - Nem tartok tőle, mert ezt már a múltban megtapasztaltam. Ez van. Most is nyilvánvaló jelek utalnak erre. És még csak nem is a többségi nemzet részéről időnként megnyilvánuló aggályokra gondolok. A szerbség egy részének bizalmatlansága érthető, ugyanakkor szépen kezelhető őszinteséggel, párbeszéddel. Szomorúbb az, ha magyar részről gáncsoskodnak. E téren sajnos már nincsenek illúzióim. Mindig lesznek olyanok, akik a jobbító szándék mögött valami fondorlatot sejtenek. Jobbára azok gondolják így, akik önös érdekeiktől mentesen sosem tudtak fölnőni a közösségépítés feladatához. Mégsem muszáj a kutyaugatást hallgatni, hanem a karavánt vezetve tovább kell haladni. És ha nyílt szívvel, becsületesen végezzük a dolgunkat, igyekezve senkinek sem ártani, úgy elhalkulhatnak a gyűlölködő hangok is. Elnémulni viszont sosem fognak. Az óvatosság nem árt. A jóhiszeműség ma már nem jelent föltétlen erényt. Inkább gyengeségnek vélik. Aki hitvány, kihasználná. De az a parancs, hogy még így is meg kell maradni jóhiszeműnek. Csak így lehet a másik ember szemébe nézni. Közösen összefogni vele.

                                                                                                                                     Dobó D.
(Új Kanizsai Újság 2015. május 14.)

2015. május 9., szombat

NAPLÓ 14.



Pósa Ilka rajzolta régen


„Négykor ébredni.
Föltűnően mozgékony olyankor a szellemünk. Hálásan mosolygunk a sötét szoba sarkába. A legfölső ablak csücskében még ott a fogyó hold hűlő tekintete. Egér neszez a tető alatt. Úgy fülelem, mintha sose hallottam  volna.

Lovat etetni.
Ilyenkorra már levedli a téli szőrét a legborzasabb hucul pára is. Nyitom a hátsó udvar ajtaját, röhögve üdvözöl. Várja a cső kukoricát, s ahogy ropogva eszi, harsog tőle az istálló - nekem is étvágyam támad. Mindeközben a kis fecskénk szerényen kotlik a fészkében. Vakargatom a lovacska oldalát, megigazítom az alját, lágy lóganéj szag járja át a levegőt, és a kormos kürtőre odatelepszik egy vadgerle. Burukkolva hívja a párját. Olyan a gyöpre vetülő birsalmafánk árnyéka, mintha lakodalmas menyasszonyt táncoltatnának. Szép nap lesz. A Gazdával találkozhatunk.

Olvasni.
Nekidőlve, láblógázva, hogy a hasunkat csiklandja a takaró bolyha. Régi szokásom a ceruzával üres papírra  jegyzetelés. Üssönek meg érte! Alá szoktam húzni ami tetszik. Mindig vannak magvas gondolatok, hogyne. Meg akadnak fontos dokumentumok, amivel a lexikális ismereteinket pallérozhatjuk. De olyan jó néha egy-egy ízes mondatfordulaton elcsámcsogni. Mélázni. Kijelölve, hogy lám: ehol-e, így is lehet! Azt hiszem, ez az ínyenc olvasó kegyelme. Most már bizonyos, jön majd utánunk egy másik nemzedék. Jó esetben megbecsülik, kezükbe veszik majd az összegyűjtött könyveink némelyikét. Látható lesz, mi volt nekünk fontos. Furcsa, ugyanakkor jó érzés. Kicsit belepillanthatnak majd abba, mik is voltunk? Szavak nélkül így örökítjük át hajdanvolt értékeinket. Vagy értéktelenségünket...Ó, mennyi mindenről árulkodik egy aláhúzott bekezdés!
Templomi padláson járva régi énekeskönyvet találtam. Az még hagyján, hogy fél tucat korabeli szentkép volt benne. Ám a szebb zsoltárok közé mezei virágokat is préselt az az áldott lélek. A szélekre ceruzával kijegyzetelte titkait. Bejelölte a zsoltárok neki tetsző strófáit. Vannak dolgok, amire egyáltalán nincs szó. Ez: olyan. Nézem a lenyomtatott, aszalt búzavirágot, és nyolcvan, kilencven év öröme, bánata tekint vissza rám. Még a néni kezének melege a pergamen-sárga lapokon. Belesimul a tenyerembe a kis könyvecske. Csak megköszönni tudom, amiért éppen hozzám jutott. Hogy ezt is megélhettem.”    

2015. május 8., péntek

TŰZTÁNCOT JÁRÓK



 Gondolatok az önkéntességről május 4-én, Szent Flórián napján, a Tűzoltóság ünnepén

Mit jelent önkéntesnek lenni? 
Egyáltalán, értik-e még ennek a fogalomnak az igazi ízét? Aligha tévedek, ha azt gyanítom: mára kiveszni látszik a köztudatból. Hisz ugyan ki az, aki minden önös haszon helyett másokért lenne hajlandó áldozni a szabadidejét, a munkaerejét, a tehetségét, sőt – igen! – olykor a testi épségét, netán az életét is? 
Lássuk be, nem divat ma az önzetlenség. Éppen ezért aki kiállna valakiért, vagy valami eszméért, jobbára szokta is tartani a markát. Ott meg abban a pillanatban szépen köddé válik minden, ami igazán szerethetővé, tiszteletreméltóvá tenné személyét. Az ügyét. Ilyen a világ, mondanánk sóhajtva. Bele sem gondolunk, hogy azért régebben mintha másképp döcögött volna ama bizonyos szekér.
A jó Appel Ede bátyánk, a hajdani sárba fulladt Ókanizsa történetírója 1886-ban mesélős kedvét könyvbe szerkesztve kiadatta. A remekbe szabott kis kötet cirkalmas betűkkel és még ettől is ízesebb nyelvezettel megannyi múltbéli adatról, a szülőföldünket illető kordokumentumról tájékoztatta a nyájas olvasót. Egyik ebbéli passzusában írva vagyon, hogy a magyar szabadságharc előestéjén a templommal együtt 1311 lakóházat tartottak számon városunkban. Ehhez képest 1849. január 27-én – szörnyű még leírni is! – 1206 kanizsai ház a melléképületekkel együtt a lángok martalékává válik. Persze, a katolikus templommal együtt… Aztán, hogy a történet kerek egész legyen, alig másfél hónap kellett, és 1849. március 14-én a maradék száz lakhely is leég. Persze, a pravoszláv templommal együtt… 
Kell-e emlegetnem, milyen vérzivataros hangulat járta akkoriban a Tisza mellékét? 
De ahogy lenni szokott, a gyűlölködés parazsa elhamvadt. (Vagy inkább szőnyeg alá söpörték a hamuval, mint annyi más problémát, ahol csöndben tovább izzott a zsarátnok…) Jött az újjáépítés, a megújulás. Az 1867-es esztendőt mégsem a Deák-féle kiegyezés fordulópontjaként, öröm-ujjongva élték meg eleink. Azon a nyáron, meg utána 1873-ban és 1878-ban is rettenetes tűzvész pusztított Ókanizsán. Appel szerint akkoriban három-négy bakter képviselte a tűzrendészetet. Többnyire olyan megbízhatóan, és hatékonyan, amennyire a legendásan részeges közszolgák szakmaisága elképzelhető. Nem hiába kellett fertályóránként óbégatva bizonyítani éberségüket. Legalábbis ez a dokumentálható áldatlan helyzet volt 1887-ben.
Egy rövid bekezdés erejéig hadd szóljak arról, mit is jelentett a vörös kakastól való félelem? Ezen a vidéken a ház, az ingóság, a föld adta meg a társadalmi rangot. A jussát keserves tíz körömmel kaparta össze a jónép. Ha a lakóház elveszett, vagy leégett a búzatermés - az otthon, a létezés biztonsága veszett oda. Mint a szemük fényét vigyázták a lángot, amennyire tudták. Mivel a házak jobbára szegényes zsúpfedéllel bírtak, a nyarak meg szikkasztó, száraz szeleket hoztak, tényleg a tűzzel játszott, aki a tűzzel játszott: én kérek elnézést a sületlen poénért. Szomorú gyakorisággal előfordult, hogy házsorok, egész utcák, városnegyedek kaptak lángra. Hiába zúgott a félrevert harang. Amikor a vörös kakas kukorékolni kezdett, többnyire már késő volt.
Így esett meg, hogy szűkebb pátriánk legelső önszerveződő testületét pont a tűztől való félelem hívta életre. Appel Ede 1889-es keltezéssel tudósít a helyi önkéntes tűzoltó egylet megalakulásáról. S hogy nagy öregjeink mennyire komolyan vették a mundér becsületét, ékesen igazolja, hogy az alapító levélben kihangsúlyoztatott, miszerint csak „feddhetetlen jellemű”, „huszonnegyedik életévét betöltött”, „ép testű”, és „legalább 150 cm magas férfiak” lehettek önkéntes tűzoltók. 
A többi meg már történelem. A gyarapodó Ókanizsával, a boldog békeidőkkel, az 1911-ben megnyert torinói tűzoltó világbajnoksággal, ahová szekereken ment a kanizsai kompánia az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve, és a bácskai lelemény, kitartás révén Japán csapatát verve állhattak a dobogó legfölső fokára, örök dicsőséget hozva ennek a kicsiny, Tisza-menti városkának. 
Az önkéntes tűzoltó hitvallás úgy égett bele az itteni köztudatba, mint az állhatatosság, a szolidaritás, a férfiasság legszebb példája. A két háború között úrnak számított, aki a kétsoros rézgombos uniformist vasárnaponként fölölthette. Tömörkény, Csáth, Móra novelláinak alakjai vitézkedték végig az akkori időket, fúvós zenekartól kísérve, tutuló kürtszóval, vágtató lovak húzta lajtkocsikon, kuglipályán krigli sörökkel, haptákban várva az inspekciót. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben sem lankadt a hév. Országos versenyeket nyertek a tűzoltóink, s ha vijjogva megszólalt a sziréna, a férfiak odahagyva dolgukat, ágyból kiugorva, ebédasztal alól a széket kirúgva siettek a laktanyába, majd a szertárból kiforduló tűzoltóautókon oda, ahol szükség volt rájuk.
Az önkéntes tűzoltók sosem kaptak érte semmit. Megelégedtek azzal a jó érzéssel, hogy baráti, bajtársi közösségben lehettek. Időnként egy kondérban főtt tábori ebéd. Egy krómozott serleg. És azoknak a hálája, akiken segítettek. Ennyi az önkéntes tűzoltó fizetsége. Meg az a tény, hogy nem hiába élt. Valami jót tett másokért. Sírba ereszkedvén majd ott lesznek egyenruhában a régi bajtársak, az újakkal, akik körülállják, eltemetik. Büszkék lesznek rá.
És amint eresztik majd le a koporsóját, a fülének ismerős hang fogja siratni. A kivezényelt tűzoltókocsi szirénája. Amiért érdemes volt élnie.

Pósa Károly          

2015. május 1., péntek

NAPLÓ 13.



  „Majális lévén, két rövid történet. Ilyenkor úgyis minden épeszű kivonul a zöldbe. Hogy onnét mennyire ép ésszel tér vissza a civilizált közegbe, azt talán most ne firtassuk. Ez a nap erről szól. Az értelmesebbje már pakolja a piknikező kosarát, a húsokkal telt hűtőtáskát, és előkotorja a kamrába bekészített rekesznyi sört. A magzatok sem bírnak a bőrükben. Hat előtt ébredtek. (Olyan korán, hogy a pap se szart még – mondják errefelé a népek…) A lovas kocsi várja őket. Meg a Járás. Viszik magukkal a kutyákat, a Miklós kecskét. Kész cirkusz.  
Facér korom egyik legszebb május elsejéjét a Kanizsa melletti Döglött-Tiszánál töltöttem. Annak is a kiszáradt medrében. Aki idevalósi, az tudja, hogy amióta megépült az új, magasabb gátrendszer, a régi töltéssel csaknem párhuzamosan futó holtágat kettévágták. Az innenső fertályból szépen el is tűnt a víz, noha a talaja még ma is süppedékes. Nem ajánlott az ott levert sátrunkban megvárni az esőt. A másik felében maradt némi víz. Amikor áradt a folyó, egy agyagos szurdokon beözönlött a víz. Megemelkedett a holtág vízszintje. Kiváló ívóhelyet biztosított a halaknak. Valakik horgászparadicsomot álmodtak róla, de ahogy mifelénk lenni szokott: vajúdtak a hegyek, aztán egeret szültek.
Szóval a Döglött-Tisza - vagy finomabban a Kis-Tisza - kiszikkasztott alján ért bennünket a majális. A helyi cserkész-csapattal táboroztunk. Egy „Romania” típusú sátor jutott ötünkre, aminek kényelméről a neve alapján fölösleges lenne további magyarázattal szolgálnom. Mivel a cipzárja az első használat után elromlott, és az ablakocskákra varrt szúnyoghálónak már csak a fecnijét lengette a huzat, az ötfős lakóegységgel békésen megfért az a néhány tucat szúnyog, légy, pók, bodobácsbogár és egyéb nevesincs nünüke, amik mozgalmasabbá tették az éjszakáinkat.
Amikor végre sikerült volna elaludnunk – úgy három körül járhatott, fáradt már a csillagok fénye -, a sátrunk mögötti fán megszólalt egy kismadár. Nem vagyok szakértője az ornitológiának. Fogalmam sincs milyen fajhoz tartozott a dalos madárka*. Csak azt tudom, hogy csiripelése betöltötte az erdőt, megült a derékig érő párán, és átvisszhangzott a Tiszán. Semmitől sem zavartatva magát fújta, ahogy a torkán kifért. Mindezt a fülünktől pár méterre. Kell-e mondanom, mennyit aludtunk azokban a napokban? Mégsem riasztottuk el. Megengedőbbek voltunk.
Föl voltunk vértezve az ifjú emberek lazaságával, ezért gálánsan tűrtük a pirkadat előtti szerenádot. Dehogy zavartuk volna meg a tollas kis dalnok produkcióját! Inkább napközben karikás szemmel vitézkedtünk, és amikor végképp elnehezültünk, egy lópokrócot terítettünk a fűbe, úgy, hogy lehetőleg vakondtúrás legyen a vánkosunk.
Egyik nap, ebéd előtt aggodalmas képpel közölte a táborvezető, hogy mától nem lesz saláta a csapat étrendjében. Néztünk rá. Nem értettük. Fogalmunk sem volt róla, hol a csudában van az a Csernobil.”  

* Az írás pillanatában még nem tudtam, de azóta utána jártam, fülemüle (Luscinia megarhynchos) volt a kis mester. Szó szerint lefüleltem a nyavalyást. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=4EUQJU2yyYE