A MODERN INKVIZÍCIÓ - Gondolataim a közéletünkről

A modern inkvizítor

Schiffer András megint posztolt egy okosat. A lényege, hogy immáron a facebook a legnagyobb könyvégetők közé került. Annyi iratot, dokumentumot, adatot tilt vagy cenzúráz, amennyit a világegyetem állása óta senkinek nem volt módja megsemmisíteni. De biz' Úristen, egyre-másra lassan azon vagyok, szurkolok Schiffernek, mihamarabb térjen vissza az aktív politizáláshoz. S bár harminc éve a Fidesz mellett állok és maradok, azt nagyon kívánom már, hogy egy új ellenzéki erő végre megjelenjék a porondon. Olyan, ami nem internacionalista, kommunista, pártállami gyökerű, hanem magyar. Magyarországi és magyar. Nem baj, ha nem konzervatív. Felőlem lehet liberális is. De olyan legyen, mint a Schiffer András: nemzeti liberális. Tehát a mai galerikkel szemben legyen hiteles, hazafias, tiszta erkölcsű és konstruktív, ha ellenzékben van, és kompromisszumkész, ha netán hatalomra fog jutni egyszer. Csak ilyen jellegű párt/pártszövetség jöhet szóba, ha valaha kormányváltásról kéne beszélnünk. Egyelőre azonban a Fidesznek nincs alternatívája.

Az év (tré)fája

Az immár európai hagyományú Év Fája versenyről kitiltották az orosz jelöltet. Igen. Egy fát. Nem tudni, mit gondol most ez a fa. Biztos van véleménye Európáról, a demokráciáról, a kollektív bűnösségről és általában a politikai játszmákról. Sajnálom ezt a szegény fát. Miért van olyan érzésem, hogy az Év Fája verseny sem különb az Eurovíziótól, meg a szépségversenyektől, ahol mostanában rendre politikai kritériumok alapján ítélik oda a díjat a győztesnek. Nem baj, hogy az Év Fája húsz éve ültetett homoktövis bokrocska, a lényege, hogy nemtelen, ami kisebb növénytani csoda. Az sem baj, hogy az európai dalverseny első helyezettje fahangú, de legalább néger és svéd. (És ha igazán nyerő, akkor ő is nemtelen.) Hovatovább a megválasztott szépségkirálynőt sem merik már követni a vécére, mert hamar kiderülne, hogy terpeszkedve a piszoárnál vastagon vizel, miközben a Bicska Maxi nótáját füfyüli, míg visszahúzza a sliccét. (Ki-ki döntse el a nemét.) Én már régen eldöntöttem. Ezekre egy nagy NEM a válasz.

Kutyakomédia

A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen kőkemény egyéni és csoportérdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova, melynek a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, a megkötésektől, szabályoktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.

Kioktatnak bennünket

Én határon túli magyar vagyok. Ha nem is napi, de heti szinten eddig biztosan kaptam egy jókora ütést, odaszúrást, igaztalan vádat vagy rosszindulatú feltételezést a magyarországi ellenzék valamelyik megmondójától, mostanában egyre sűrűbben a vezető politikusaiktól is. Nem csak nekem esik rosszul az ilyesmi: minden határon túli magyar egyformán sértve érzi magát. Ha a kárpátaljai "utaztatott szavazókat" emlegetik, mi, délvidékiek is magunkra vesszük, ahogy a székelyeknek címzett belpesti kioktató hangnem is elhallatszik hozzánk, Szabadkáig. Mindazonáltal meg kell köszönjem az összes rosszat, azt az irigységgel és kicsinyességgel elegy penetráns gyűlöletet, ami a magyarországi ellenzék részéről felénk irányul. Így folyton emlékeztetnek arra, miért is nem szabadna megbízni bennük, és miért kell a Fideszre leadott voksaink révén – ahogy eddig, úgy most is – elzavarni a redves picsába ezt a balos-liberális vagy éppen fasiszta, de mindenképpen hazátlan kompániát.

NAPLÓ - 154.

Sokat tanulok mostanság. Az idő nagy tanító. Nem csak a vekker mérte idő, hanem a kinti, váltakozó időjárás is feladja a leckét. Ahogy berobbant márciusra a nyárias tavasz, úgy vált bennem a világ észlelése egy másfajta ízlésre. Ingerelnek a megmagyarázhatatlan látomások, és a véletlenek is egyre sűrűbben köszönnek rám. Igyekszem sokat rajzolni. Skicceket készítek, jobbára ceruzával. A nagy egészet már sokszor szemrevételeztem. Kétségkívül unom is. Inkább a részletekre figyelek, mert, ahogy múlnak az évek már csak az apróságok érdekelnek. Rengeteg van. Pazar a világ, kimeríthetetlen élménytár. A nagy, átfogó látványát meghagyom másoknak.
Visszatér a rövidlátásom, a szónak abban az értelmében, ahogy a földön hasaló a fűszálak tengerében fölfedezi a bogarak létét. Aléltan, ébren és az álmaimban a parányi univerzálék az emlékeimmel keverednek. Mintha már újfent nem akarnék hosszan megírt, sokszor olvasott, közismert regénybe kezdeni. Helyette pársornyi szöveg elég. Egy bekezdésnél többet nincs kedvem böngészni. Olykor elcsöndösít egy sor egy egész napra. Egy szépen megtalált tőmondattal egy hétig is eléldegélek. Egy szó is elég. Csak igaz legyen, olyan igaz, amilyen a csillagok fénye. Más – nem nagyon számít. Várom a kevés, a kicsiny, a halvány dolgok meséjét.
Egy ideje azokra a pillanatokra vagyok fogékony, amikre fiatalabban nem adatott meg a képesség. Vagy, mert a sűrű tempójú, zaklatott rohanásomban elfutottam mellettük, vagy, mert éretlen ésszel éltem, vagy azért, mert a bőségben dúskálás közben méltatlan voltam a kicsiny összefüggések fölismerésére. Mostanában meg a lim-lom jelenségek immáron megtorpantanak. Mint tegnap.
Pénteken délelőtt a nap heve émelyítőn fűtötte az utcákat. A ház előtti platánfák rügye füllel hallhatóan pattant ki, fáradt fejét fölemelte a narancssárga mellényes, ismerős utcaseprő, a hűvös oldal járdaperemének homályán átütött a napfény, és a választási plakátok csaholó színe szemet bántóan virított a kandelábereken. Körbe se kellett néznem: a csütörtöki kép vajmi keveset retirált. Annyi különbség volt a tegnaphoz képest, hogy messzebb, a téren hangokat írt a levegőbe egy melódia. Hawai gitáron játszott egy muzsikus. Két sarokkal idébb is fölismertem a zene foszlányait. Jegyezzem föl, március 25-én, pénteken Pink Floyd szólt: Bárcsak itt lennél…
Újat írt a dallam, a semmiből lett a valaminek a vonzása. Az akkordok gravitációja elkapott. És ahogy lépdeltem közelebb, egyre közelebb, úgy kezdtem eltörpülni a fölém tornyosuló házak között. Súlyt rakott a hátamra valami, sajgás támadt a mellkason, a rám szakadó bazári fényben, ebben a fullasztó, tavasziasan giccses légkörben, elkapott a bizonyosság és hitelesség nélküli félelem. És tovább szólt, jajgatott a négy-öt akkord a gitárból. Különvált a hangszertől, a lompos zenésztől, és fájdalommá nemesedett, amit a húsvét lila fátylával takartak. Az utcák forgalmában gyertyák gyulladtak, ráncos kezek nyúltak régi levelek után, a madarak elhallgattak és meghalt a délelőtt. Egy ablakpárkány peremére odatelepedett a megértés képessége.
Az utcai muzsikus már régen hazapakolt, de én péntek este a Ligetben még mindig hallottam a dalt. Egy félreeső, megcsonkított padra leltem, aminek ülődeszkája hiányzott. A pad vázán csak a támla árválkodott és az esti árnyak takarták mindentől. Egy öreg fa vigyázott rá. A maradék deszkára leültem. Nem volt abban semmi költői, mégis szerettem ott. Figyeltem és álmodtam. Wish You Were Here...          

NYESEDÉKEIM - Gondolatok a közéletünkről

Még 10 nap

Én azért mérhetetlenül el vagyok képedve (keseredve nem), hogy a jelenkori magyarországi ellenzéknek ettől a hódmezővásárhelyi fószertől különbet nem sikerült kiizzadnia magából: igaz, ez sem az ő kutyájuk kölyke lenne, hanem állítólag valami kiugrott, volt fideszes. Meg keresztény is, megint csak állítólag. Mindenesetre, egyedül pusztán azt remélhetjük, hogy a főnökével szemben neki nem sikerült többször bérmálkoznia. Akárhogy van, most – gondolom – a szemlőhegyi villában fogja a fejét a nagy konspirátor. Bakot lőttek Márki-Zay Péterrel. Azt hitték, outsiderként, fű alatt behúzza nekik a győzelmet. Aztán lett, ami lett. MZP még azt is szétcsapatta, amit kínnal-keservvel összetákoltak, a szarból várat is lerombolta, szocialistástól, jobbikostól, hogy a többiekről szó se essék, nem érdemlik meg. Ellenben Ferenc kéjúr DK-ja köszöni, virul. Nem jósolok azoknak se nagy jövőt: a Demokratikus Koalícióban sem az észlényeket kezdték gyűjtögetni. Helyettük ott tenyészik egy csomó komprádor politikus, szerény képességű megélhetési megmondó, miközben a Gyurcsány házaspár nagyon jól megél abból, hogy ők ma Magyarország legelutasítottabb férje és felesége. Mondom mindezt azért, mert végső soron a Fidesznek sem használ, hogy nincs méltó ellenfél. És a jobboldali jövőre nézve ez már négy év múlva is egy csomó kínos kérdést vet majd fel. Senkinek sem örök a hatalma. A tisztes megmérettetés végső eredménye az egész társadalom egészséges önképének a fokmérője, az igazolója. Csak csöndben bízom benne, hogy egy lassan körvonalazódó, igazán magyar jellegű ellenzék majdan ki fog fejlődni. Ami most van, az egy beteg, vesztes kompánia. És már ők is tudják.

Párhuzamok: Ukrajna – ex-Jugoszláva – március 24.

Srebrenicát és a bombázásokat is ugyanabban az országban éltem meg: akkoriban sűrűn változtatva más-más neve volt ugyan, de a lényegét tekintve Jugoszlávia egyik utódállamaként létezett, ma Szerbiának nevezik. A manapság is emlegetett srebrenicai mészárlás 1995 nyarán történt. A bombázások meg 1999 tavaszán, március 24-én, azaz pontosan 23 évvel ezelőtt kezdődtek, még mindig tisztán emlékszem arra az időszakra. Tehát nettó négy év kellett, míg az USA a szövetségeseivel felszították magukban a haragot? Kötve hiszem, hogy erről lett volna szó. Inkább azt mondanám, mert tanúja voltam, hogy az amerikaiak Bosznia után megtalálták Európa, a rivális gazdasági tömörülés egyik legnagyobb, legfájóbb és leggyengébb pontját – Koszovót – ami Boszniához hasonlóan soha nem lesz életképes, európai értelemben vett állam, hanem csak egy kis lator, lepukkant ország, egy csomó maffiózóval, viszont nagyszerű, geostratégiailag értékes helyen, amolyan nyílt sebként tátong a kontinens testén. Ott a legkisebb nyomásra már fröccsen is a vér: nem csak képletesen. Ezért lett amerikai protektorátus. Bosznia is hasonló politikai sci-fi révén jött létre, csak ott a muszlim középhatalmak is odapakoltak a német-angol-török-szaúdi meg perzsa és CIA-s titkosszolgálatok mellé, bonyolítva a helyzetet. Ellenben Koszovó egy pompás kitaláció. Amire létrehozták, arra egykoron meg is fog felelni. Ahogy most Ukrajnán van a sor.

The End

Én most ötvenen túl vagyok. Úgy tervezem nyolcvan évesen szeretnék majd harcban meghalni. Remélem megkapom a Jóistentől ezt a kegyelmet. Hálás lennék érte. Sokkal jobb, mint ágyban, párnák között, vegetálva várni a véget, ahogy azt Petőfi szomorúan megénekelte. Tekintettel arra, hogy mióta az Árpád-ház kihalt, a magyar nép nagy átlagban százévente csinál forradalmat – 1437, 1514, 1606, 1703, 1848, utoljára meg 1956 volt –, egy következő, 2056 körüli balhé nekem pont jó lesz.

                       Pk

Pósa Károly: TEJÚT

Éjfél is elmúlt, mikor eszméltem.
Kanizsán ütötték velem a vasat,
és visszaütött az akarat.
Tejútos a mankó.
Láttam magamat.
Nem voltam szép, csak a Tiszán átívelő
híd íve volt merész.

És néztem, ahogy nézhettem a dolgokat.
Álmodtam. A zsebemben végig
ott lapult a kárhozat.
Szerettem, ahogy szerethettem.
Kívülről nézve sem voltam más,
csak egy ember. Ember.

NAPLÓ - 153.

Szokásommal ellentétben a reggelit megismételve este megint elmegyek futni. Ezúttal muszáj. A szív kétszer kisütött tégla, az agy meg túlcsorduló szivacs. Egyedül a test valós anyagszerűsége konstans, noha a lenti ízületeknél tompa nyilallás jelzi – mulandó a dicsőség.  Ahogy leszáll az éj, mintha többet lélegeznék. Egyedül vagyok. A lépteimet nyújtom is, szaporázom is. A fölöttem összeboruló, óvatosan rügyező fák úgy sorjáznak a Ligetben, mintha valami ijesztően kezdődő mesében gonosz óriások gyülekeznének.

A csillagok az égbolt sötét ciháján állnak. Nem pislognak. Csönd van. Nagy a mozdulatlanság. Csak egy hirdetőoszlopról hámladoznak, omlanak a plakátok. Ismeretlen erő kapargatja le őket, aminek számos jelét észlelem. Miatta másként zsírosodik a föld, ahol a levelek rothadnak. Más a szegénység és az ostobaság összefüggése, ahogy másként hangzanak az elkiáltott szavak és másként folyik meg a vásznon a túlságosan fölvizezett festék is. Minden más. A tegnappal bezárólag a jelen idő végigheverte a napot, és most éjszaka van. Ez a mai nap is mindjárt bevégzi, itt az éjfél, s láss csodát: a holnap ettől a mostanitól is másabb lesz… Ez félelmetes. Érthetetlen.

A szám íze kicsit keserű. Sok mindent kilométerekkel és évekkel odébb hagytam. Bánt és mégsem. Hasztalan nyúlnék vissza értük. Azokon a húrokon ez a kéz már vajmi kevés akkordot tud fogni. Hát csak kullognak velem a régi dallamok. Közben, ha lehetne, egy nézésért odaadnám az eddig szagolt almáim összes illatát. Egy érintésért minden volt alkonyat színét. A bizonyosságért a hó puhasága járna. Így csak a húsom marad, meg ahogy fölénekelek magamban, a sétány mellett, a lámpa fényében. A régi dalunkat félhangosan kántálom. Azt, amelyikben hóka lovat vesz a szerelmének a szegény fiú.

Kissé távolabb az épülő múzeum tengernyi kirakata fényes. Az utolsó troli ragyogó nyíl gyanánt húz el mellettem. Odahaza – míg volt, közlekedett – a kanizsai sinóbusz járt ilyen ripacs kivilágításban, amikor átgurult a Körös fölötti hídon, aminek a talpfáiba még most is oda van billogozva a Ganz gyár szignója. Láttam, mikor a sínek között a kanálisból kifogott halakat bicskával pucoltuk. A cigányponty pikkelyei szétfröccsentek a meleg leheletű augusztusi alkonyatban. Szomjúhoztunk, ivóvizünk elfogyott. Viszketett a lesült, naptól cserzett bőröm. A folyóhoz érve letámasztottam a biciklimet, lehasaltam és a többiekkel együtt szürcsöltem a Tisza vizéből. Két pofára ittam, és a Slajc zsilipjénél a habos víz fehéren fröcsögött a nyári szürkületben. Aztán, ott és akkor is csak este lett. Színesen ragyogtak a csillagok, látszott a Tejút és a nádasból milliónyi béka vartyogott. Gyöngéd becézés volt az a régi éjszaka. Pedáloztunk haza. Boldogok voltunk. Alighanem én is.

Ez mind az igazság. Közöm pedig egyre kevesebb hozzá.
Elmúlt. Most más van.

Már nem csodálkozom és bosszankodni sem akarok.  Pedig valami szörnyű történik a világban, miközben én a Ligetben futok, a fák között. Fogyasztom a métereket, rakom egymás után a lépéseket, és próbálom fölfogni, amit nem nagyon lehet, mert mégiscsak egy ember vagyok, teljesen közönséges, ruhában járó, szakállat viselő, jó állampolgár, öröklött aggodalmak révén lüktető pulzussal, olykor meg sem tűrten, sok barangolással és kevés befolyással, akit rossz férfiként és hibákkal teletűzdelve kísértenek a bocsánatkérések. Futok, érzek. Veszett szenvedélyek.   

A HATALOM SZERETETE ÉS EGYÉB HIBÁK

Reggel szép, derült időre virradtunk. Jól indult a nap. Pedig hajnalban még egy hatalmas fával álmodtam, aminek a gyökere teljesen önálló életet élt: csápszerűen mozgott, és gennyes, sárgás fényt árasztott. Hüledezve néztem, ám valahogy mégsem féltem. Különös volt. Nyilvánvalóan lidércnyomásnak tűnt. Ezt még álmomban is pontosan tudtam. Nem is rázott meg a látványa.

A gyenge kávé után elmentem futni. Két kör sikerült – nem mertem a térdem erőltetni. Bár a reggeli hat órát sem harangozták, már egy csomó kutyás sétált a parkban. A früstök után a madár kijöhetett a kalitkájából. Vidáman fürdött a kis medencéjében, míg én megborotválkoztam. Aztán a szekrényt tettem rendbe: most jó benézni. A ruhák katonásan összehajtogatva, elvágó éllel, egymásra kockázva. Kitártam az ablakot, hadd szellőzzön. Nézegettem, miket jegyeztem le a belső naplómba négy-öt évvel ezelőtt.

Mert ma ünnep van, s nekem ünnepi gondolatokat illene írnom. Mostaniakat.
Ehelyett estefelé már a combomat csapkodom és nevetek. Idézet következik a Telex nevű orgánumtól, a magyarországi ellenzék alkalmi rendezvényéről:

„Nyugatos országban hiszünk, hogy ne a fiataloknak kelljen Európába menni, hanem Európa jöjjön ide. Ők a lábukkal szavaztak eddig, és Nyugatra mentek, nem Keletre. Ha a hatalom szeretete legyőzi a szeretet hatalmát, akkor a külföldre ment 800 ezer magyarból rengetegen hazatérnek majd, hogy itt neveljék magyarnak gyermekeiket”, mondta Márki-Zay, feltehetően véletlenül összekeverve a ki-kit győz le tagmondatokat.”

Magam előtt látom a Telex szerkesztőinek tanácstalan arcát.

Mégis, ekkora bődületes hibához vajon mit lehet írni?

Az ellenzék vezető alakja megint látványosan lábon lőtte magát? Nagyon úgy fest. Még mentegetni sem lehet. Nem először és vélhetően nem utoljára csinálja.

Ha kitart addig szuflával, valami három hétig még szórakoztat bennünket. Aztán – ha minden jól megy – elküldjük Márki-Zay Pétert a Prímszámos Kígyóval és a koalíciós társulatával együtt. A hataloméhségükre meg föladjuk az utolsó kenetet. Utána lehetnek ugyanolyan gerincesek, amilyenek eddig voltak: kommunistaként, fasisztaként – csodálkozni nem fogunk, hisz ezek már mondtak mindent, állítottak mindent, és annak a rükvercét is, szemrebbenés nélkül vállalták, majd letagadták.

Nem volt kérem semmiféle náci karlendítés, csak nemzeti ifjak voltak, történetesen kopaszon, hagyományőrző egyenruhában. A Jobbik gombszemű főnöke is talpig becsületes férj még most is, dacára, hogy az irodának használt sokadik magánlakásában külön szekrény van a titkárnője mamuszainak, vélhetően a rózsaszín nyuszis jelmez, és Jakab testvér latex szopóálarca mellett. És a budapesti Városháza is áll, tessék megnézni, ott van a helyén: senki nem adta el. Ugyanúgy áll, mint a Blaha Lujza tér felújítása, amiből – ide a rozsdás bökőt – ebben az iramban nyárig sem lesz Budapest új látványossága: már ha leszámítjuk az aluljáróban csövező galeriket, azt a levantei hangulatot, ami inkább illik Rabat vagy Kalkutta nyomornegyedébe, mintsem a sokat megénekel EMKE patinás kirakatai mellé. Ukrajnába sem akar senki magyar fegyvereseket küldeni, csak néha egy volt szocialista honvédelmi miniszter sürgeti a lőszer küldeményeket, néha pedig egy Potocskáné nevű operett náci menyecske ajánlgatja a magyar honvédeket ágyútölteléknek, aki természetesen a saját férjét és fiait ettől megkímélné. Fekete-Győr András miután a zuhany alatt lemosta napenergiával az atommeghajtású elektromos rollerét, harciasan villámokat szór Ukrajna irányába és szintén fegyvereket küldene. A derék ukrán harcosok a Momentum levitézlett vezetőjét látva inkább kedvesen elhárítják a baráti segítséget. Vadai Ágnes megsértődik. Őt senki nem akarja elrabolni. Kunhalmi Ágnes egy félig nyitott ablakkal kezd tegeződni. Közben a Nagy Spíler elengedte április 3-át, és legújabb facebook bejegyzésében arról delirál, hogy bár Orbán hamarosan győz, valójában azonban veszít. Erre varrjon gombot valaki. Míg ez meg nem történik, Gréczy Zsolt kiviszi az üres viszkis üvegeket. A Szemlőhegyen senki nem tud semmit.

Én viszont azt tudom, hogy jelenleg Magyarországon a politikai baloldal kínálata csak annak alternatíva, akinek amúgy is alacsony a vérnyomása, nulla az igényszintje, és bámulatos módon tengernyi szabad ideje van.

Ja! És ez a szerepzavaros hódmezővásárhelyi ügynök a minap még Hajdúrjáráson is megfordult. Láttam a fotókat, megszámoltam, voltak rá kíváncsiak vagy negyvenen. Ha azt vesszük, hogy az, akinek előszeretettel beállítja magát mindösszesen 12 követőre talált, én még sokallom is a ludasi fórum létszámát. 

Pk    

Ünnepi rajzom

 

NAPLÓ - 152.

Háború van kint. Szétlőtt utcák, lakóházak, szemét és törmelék a vágóképeken. Hallgatag csönd, romok emitt. Szemét és szétszórt kincsek az emlékképeken.

Felbillent a világ egyensúlya. Benne a városé, a kora tavaszé, csak úgy, ahogy az enyém is. A tél egy darabig vakarta fejét, aztán odébbállt. Sok mindent nem bírt fölfogni. Az éjszakai rohanást, az alig alvást, a virrasztás reményét és a várakozás örömét, miként a szavak ajándékait, a lopott öleléseket és csókokat éppen olyan értetlenséggel nézte a tél, mint a kora reggel már gőzölgő, híg kávékat, amiket a hajnalban nyitó talponállók, a restik, meg a kebabot áruló koszos kis bódék kínáltak, kínálnak ma reggel is a város álmos népének. Mégis tél volt. Béke. Most majdnem tavasz van. És háború.

Csak a kávé párája ugyanaz. Arra emlékeztet, min nem lehet osztozni. A mély, émelygő érzésen, ahogy a tél ünnepének véget parancsol. Meg mindenfélének.

Így végül a vizezett kávé langyos papírpohara is a kukában landol. Más is.

Vált a szemafor, pirosról zöldre. Befut a villamos. Madárraj szerű embertömeg vonul át a zebrán. A forint zuhant, aztán megállt, majd valamelyest visszaerősödik. A nappalok meghosszabbodnak, máról-holnapra megszűnnek az éjszakai fagyok. Üllőn elmúlik a zúzmara a játszótéri padról, és az ónos színű estéken a kis buszmegálló bádog köpönyegén megülő harmat olyan, akár ha könnycseppek peregnének róla. Az orosz nagykövetség körül megkettőzik a posztok számát. Ha arra bandukolok, távolabb van tőlem minden: a várakozás, az idegesség, a büszkeség és az öröm is. Csak a szégyen marad. A mélység kavargása. Ez lenne az? Ami kell nekem? Nem a szeretet, hanem csak egyféle ige? Visszaigazolás? Válasz arra, mi végre lennék? Abban az értelemben, úgy tekintve a létezést, hogy elmúlik az is amiért érdemes élni és meglehet, az sem örök, akiért érdemes lenne meghalni is? Felelet nincs. A konzulátus félköríves ikerablaka rám hunyorog. A strázsa a sarkon befordulva ellépdel.

A lámpa fényében látom az arcomat a gyalogátkelő melletti tócsában, ahol hetek óta áll a víz. Titkon beleköpök. Folyóparti vagyok, a vízbe köpni szerencsét hoz. Úszik a nyálam. Nem tudom, mit kívánjak. Magamnak, megéri-e? Megnyugvó közönyt, lelkesedést, végletes érzéketlenséget vagy esetleg a szerelemnek kovászát? A tócsa tükre hideg. Áthímeződik a felületén a volt február a mostani márciusba. Tűnődő, szomorú időbe. Ezért inkább nem szeretnék semmit. Jóllakatott a tél szegénysége. Úgysem érdemlem meg, ne áltassam magamat. Helyettem figyeljen a gondviselés egy ismeretlenre, aki talán föléled egy kórházi ágyon. Találja meg végre a szemüvegét, és lásson vele, szegényke.

Most nincs értelme sokat barangolni az észnek. Ellenben a testnek muszáj. Belefásulásig menni. Tűrni kell. Hallgatni. Nem bántani és nem fölriadni. Napokig nem szabad hazatérni. Enni sem, csak szükségből. A sorscsapások szétziláló akarata hadd érvényesüljön. Utcán csavargón, kint kell élni, de befelé hajlón. Nincs bocsánat, kérés sincs, gyöngédség se, meg becéző szavak se. Vigasztalás és búcsúzás sincs. Csak a járdasziget huzata van: hűti a homlokot. A szél sustorog valamit a fülbe, talán azt, hogy minden hiába, immár menekvés sincs. Március 4-én, pénteken havazott. Emberek bújtak össze. Haragosat gondolók és fáradtak. Tréfás kedvűek és szenvtelenek. Jajveszékelők és néma fájdalomba dermedtek. Voltak közöttük, akik szerettek.

BŰN ÉS BOLDOGSÁG

 

Vannak sokan, akik elnézőek. Bocsánatos bűn, mondják és legyintenek. Hogy van ilyen. Bűn, de bocsánatos. Megítélésem szerint ez téves álláspont. Ilyen nincs. Valamit, ami rossz – nem szabad, nem helyes eltűrni. Hibás minta a bűn relativizálása, mert tapasztalni lehet és kiviláglik, hogy a bűn sosem tehet boldoggá. A pénz, a vagyon sem. Gazdaggá tehet, ha valaki ügyes, rámenős, jól csinálja és megvan hozzá az esze. De a nagy többségnek – mint nekem is – nincs annyi eszünk. És akkor még a szerencsét nem is emlegettem, mert hát nem szeretem fölhozni. Szerencsés ember, mert pénze van? Ugyan… A pénzt nem lehet megenni, és a koporsóba is hiába raknák. Ami igazán értékes és fontos az életben, azt nem lehet pénzért megvenni.

Szerelmet nem lehet venni, csak prostituáltat, például. Barátot sem lehet kapni, csak cimborát, esetleg talpnyalót. A személyes biztonság érzése sem kifizethető: egy csomó pénzzel pusztán testőrök fogadhatók. Aki pedig tudást akarna venni a vagyonáért, csak egy diplomát fizethet ki, egy darab pecsétes papírt, valós szellemi teljesítmény nélküli igazolást a semmiről. A múló éveket sem lehet kiváltani, az ifjúság nem hozható vissza, maximum egy plasztikai sebészi beavatkozás fizethető ki, ami mégsem a fiatalság, inkább kétes értékű, szánalmas és meddő kísérlet az idő kerekének a visszaforgatására. Egészséget lehet venni? Nem. Csupán méregdrága magánklinikára befeküdvén enyhíteni lehet a szenvedést. Hát örömöt, boldogságot mennyiért, milyen valutáért porcióznak? Életvidámságot sem lehet venni, legföljebb drogokat.

Nem. A bűn nem tesz boldoggá.

A bűn zsoldpénze a halál. A bűnös ember, a bűnbe belemerülvén soha nem találja majd a boldogságot, haláláig keresgélheti, várhatja. Az életnek célt, értéket és örömöt csupán az adhat, ami maga az út az igazság felé. Az élet és az igazság egy tőről fakadnak. Kiegészítik egymást. Ha megborul ez a kettősség, akkor bekövetkezik a legrosszabb: a céltalanság. Amikor már Isten sem létezik. Mostanában sokan mondják. Hogy nincs Isten. Amennyire emberi ésszel föl tudom fogni, szerintem rengeteg olyan dolog utal arra, hogy egy fölsőbb transzcendencia igenis létezik.

A világ rendjét leginkább három szervezési szinten szokás emlegetni. Az első a kozmológiai szint, vagyis a világegyetem: a három-, illetve négydimenziós univerzum létrejötte, kialakulása, aminek a struktúráját és mozgását alapvető fizikai törvények és állandók uralják.

Ezen a mátrixon belül a második a csillagok energiatermelésének, a csillagrendszerek létrejöttének és fejlődésének, az élethordozó bolygók létezésének, a geológiának, a hidrológiának, az ökológiának, az anyagrendszertannak, a lemeztektonikának az alkalmazott fizika és kémia törvényszerűségeinek szintje.

A harmadik szint ezen belül pedig maga az élet tudománya, annak a sejtbiológiai, biokémiai működésének szintje.

És ha odafigyelünk, ha valóban tágra nyílt szemmel nézünk, van hallásunk, tapintásunk, és minden érzékszervünket összpontosítjuk, akkor nagyon hamar meghallani, nyilvánvalóvá válik, hogy mindhárom szint minden egyes dirib-darabjában, atomjában, porcikájában azt ordítja, hogy szervezett, tervezett, kiegyensúlyozott, önszabályzó, fejlődőképes, önfenntartó, megismételhetetlenül egyedi és célzott vagyok. Meg mindenki.

Aki netán nem hiszi Istent és az eleve elrendeltetettséget, annak egy kis gondolkodási időt hagynék. Képzeljünk el egy jókora hegyet. De akkorát, hogy azon lehessen minden: föld, szikla, ércek, ásványok, víz, jég, növények, erdők, napfény és hőforrások, barlangok, állatok meg emberek a hegyen lévő településen, teljes ökoszisztéma füvekkel, fákkal, de nincs rajta az, ami nem kell az emberi létezéshez, például kommunista, náci, meg okoskodó liberális, buggyant progresszív és egyéb kártékony elem. Mert ezek nélkül is forog a világ, ami sokkal jobb hely lenne, ha végre megszűnnének.

Szóval, ha az Istent tagadó vagy, ülj le ezzel a heggyel szemben. És kezd várni, hogy ennek a hegynek a rendszeréből egy villanással ki fog pattanni egy kalapács. Nem egy sugárhajtású repülőgép, vagy napraforgó kombájn, hanem egy közönséges kalapács, aminek fa nyele és fém feje van, kis feszítő ékkel a végében: három darabból álló kéziszerszám.

Vajon meddig ülnél ott, mire a semmiből előpottyanna az a kalapács? Ítéletnapig.

Aki kicsit mer gondolkodni, az hamar rádöbben arra, hogy miért nem lehetséges ennek a véletlenszerű előállása. Leginkább azért, mert energetikailag nem gazdaságos, mivel a lebontó folyamatok ennek létrejöttével ellenkező irányba dolgoznak. Bonyolult szervezettségi szintű eszköz csak nagy energiabefektetéssel hozható létre. Az entrópia csökkentése, a rendezettség létrejötte energiabefektetést igényel, aminek célirányos alkalmazása viszont erre alkalmas összetett struktúrát igényel, és ennek létrejötte szintén azt. Tehát az ősok nem lehet a rendszeren belüli összetett struktúra, mert az nem lehet ott. Ami ezt kiválthatja, az csakis a rendszeren kívüli összetett struktúra lehet. Nos, ez utóbbit hívhatni tündérvarázslatnak, boszorkányságnak, koboldok huncutságának is: én Teremtőatyámnak hívom, mert egyrészt teremt, másrészt meg atya.

A DNYEPER HÁBORÚJA

 

Mint a meztelen csiga, mindenre rámászik és benyákoz, betaknyol. Mint a comodói sárkány, nem harap csak összenyálaz, de aztán abba beledöglesz. Olyan ez a mostani háború. Az orosz-ukrán affér.

A Dnyeperen túl öli egymást a két testvérnép. A nagy folyó mellett, amiről Tarasz Sevcsenkó szépen megénekelte, hogy a partja „boglyas-gallyas”, és aminek az éji képét Arhip Kuindzsi festette meg holdvilágostul, de valami olyan szuroksötétre és mégis ezüstösen vakítóra, ahogyan csak a másfélszáz évvel ezelőtti orosz néplélek képes láttatni a legendás folyamot: realisztikusan, precíz szemlélettel, de ötvözve a szláv mesék fekete bársonyával.
A Dnyeper mellett most a földre csorog a velem egykorú emberek vére. És nincs különbség múlt meg jelen között.
Ma is olcsó a halál.
Éppen úgy, mint régen, mikor még a zaporozsjei kozákok szablyái vágtak rendet a krími tatár horda között, ha a hetman parancsoló ujja a faggyúszagúak irányába mutatott. És akkor a perejaszlavai lovasok legyező alakzatban az ellenségre rontottak, leszakadt az égbolt, a csillagok összevacogtak, mert még a véraláfutásos pofájú Nap is magából kikelve a pokoli kozákokkal ordított. Aztán este, visszatérvén a szics sáncai közé a sztársinák a levágott fejek után kifizették valamennyiüket, hogy utána a gúlába rakott koponyákon vörös táncot lejtsen a szikrákat hányó tábortűz lángja. A kozákok pedig bort ittak és daloltak.

Ott van most is, dalol a történelem. A háború. Nincs és mégis van. Mindenütt. A tévében, a rádióban, a világhálón, de főleg a közösségi médiában. Akik eddig a focihoz meg a szexhez értettek, majd napra pontosan két évvel ezelőtt virológussá vedlettek, azok most ukrán történelemből doktorálnak és nagyobb stratégák Themisztoklésztól is. Mintha bizony egy képzeletbeli futószalagon West Pointban klónozták volna Szun-ce modern szabású utódait. Zömük magyar, meg nem magyar kocsmák asztalait, vagy az otthoni billentyűzetet verve katonai lángészként világít. És a sok szakértő elmondja a tébolyult gondolatait. Hogy kellene és mi fán terem a stratégia. Hogy Putyin már a titkos dácsája párnázott szobájában pizsamásan, elborult elmével piszkálja a lábujját, és csak a dublőre integet az orosz atomrakéta-siló tetején, Ogyessza felé mutogatva. Hogy most menő lecserélni a facebook profilt ukrán zászlósra, hátha az ottani ultra nácik finomabban lövik tarkón a kárpátaljai magyarságot, tán még a kezüket se drótozzák össze. És immáron a demokráciát féltő vakmerőbb hölgyeknél nagy keletje van a kék-sárga bugyiknak is, ami, lássuk be, csak a megtámadott ukránoknak használ, mert így ők kerülnek legközelebb az igazsághoz.
Szóval roncsokkal van tele ennek az évszázadnak az utcája, ahol a 2022-es számú portán két kertszomszéd vasvillás vitája zajlik. A kíbicek hada meg hergeli őket.

Nekünk, magyaroknak pedig kezd leesni a tantusz. Későn, mert ennek a kései fölismerésnek a levét ittuk meg az elmúlt, számunkra politikailag elvesztett évszázadban is.

Tudniillik világos: mindenki csak magára, a saját erejére számíthat, építhet, vagy olyan közeli barátokra, szövetségesekre, akikkel véd-, és dacszövetségben áll. Papírrongyok, nemzetközi szerződések, ENSZ, emberi jogok egyetemes nyilatkozata, tisztesség, adott szó: mind-mind röhej kategóriás termékek. 
Akit megtámadnak, tudjon visszaütni, mert sírni, hiába sír.

Pk

HAMVAZÓSZERDA

Éjjel Márai epigrammái. Ég és Föld. Mindenkinek elolvasásra ajánlom. Miheztartás végett. Arról szól, hogy mennyi is az emberi élet. Mi az igazság, azaz egyáltalán létezik-e színtiszta igazság? (Van. Isteni. Hisz egy Vele.) Olvasom, és a homlokomat a könyv kérgének támasztom. Minden, tényleg minden csak a szeretetről szól. Adni valamit. Aztán ismételten, aztán továbbra is csak adni, és várni, békével várni, majd hálával fogadni, ha kapni – bármily csekély mértékűt. De még így sem biztos az irgalom. A majdnem mindenségtől két hajszálnyira is lehet függeni. Tudom.

Mindezekkel együtt a lámpafényben más kérdések is föltolulnak. Személyesebb jellegűek, amik hosszúra nyúló éjjeleken át megakasztják az imát, és csak áztatják a párnát. Hogy mekkora a becsület. Hogy vajon föloldható-e a hit és a bűnök meg az erények közötti dilemma. Hogy van-e érdem, kegyelem, vagy pusztán egy kísérleti alany vagyok, akit meddő teszteken próbálgat a sorsa? Nincs felelet. Csak türelem van. Megbocsátás a bántásra. Odaadás az elutasításra. Szeretet a szeretettelenségre. Ez a kínzó idő embert próbáló. Minden perc egy-egy fényvilág remélése a sötétben. Odakint az éjszaka leple. A szobában szilvalekvár homálya. Keskeny sárga fonál világlik csak, amit a garzon ablaka beszűr a szemközti tűzfalról – mint résnyi reménysugár. Tán jel. Nem megfejthető.

Ahogy azt sem tudom, hányadízben olvasom a kötetet. Valamelyik éjjel megint elölről kezdtem, mert minden egy körkörös újrakezdés. Egy könyv. Egy szándék. Egy érzés. Semmi sem új. Már meg se riadok, amikor kiderül, megint lett eleje a dolgoknak. Az első lépésnél tartani. Aztán végük lesz, hogy utána sokadszorra köszönjön vissza rám a már látott, a már tapasztalt. Előbb az öröm. Aztán a fájdalom. A boldogság karonfogva jár a szomorúsággal. Ha azt hinné valaki, ez a folytonos tortúra az élet értelme, sajnálatos a tévedése. Az élet értelme sokkal kisebb dolgokban rejlik. Észrevétlen semmiségekben, amiknek a fontosságára csak utólag eszmélünk. Hogy min múlott. Két hajszálon, például. Mi, emberek csupa helytelen, gyönyörökkel teli, alávaló dolgaink mellett azért nem tudunk fütyülve elmenni, mert függők vagyunk. Mindentől. Az élvezetektől, a káros szenvedélyektől, a bűnök halmozásától éppen úgy, mint az öröm hajkurászásától vagy épp a szerelemtől. Aki szerelmes – kár mellébeszélni – függő a viszonya. Ezért a szerelmesnek sem lehet megálljt parancsolni. A függő inkább tönkreteszi magát, mintsem hogy abbahagyja.

Mert néha két hajszálért is megéri.

                                      Pk