A DNYEPER HÁBORÚJA

 

Mint a meztelen csiga, mindenre rámászik és benyákoz, betaknyol. Mint a comodói sárkány, nem harap csak összenyálaz, de aztán abba beledöglesz. Olyan ez a mostani háború. Az orosz-ukrán affér.

A Dnyeperen túl öli egymást a két testvérnép. A nagy folyó mellett, amiről Tarasz Sevcsenkó szépen megénekelte, hogy a partja „boglyas-gallyas”, és aminek az éji képét Arhip Kuindzsi festette meg holdvilágostul, de valami olyan szuroksötétre és mégis ezüstösen vakítóra, ahogyan csak a másfélszáz évvel ezelőtti orosz néplélek képes láttatni a legendás folyamot: realisztikusan, precíz szemlélettel, de ötvözve a szláv mesék fekete bársonyával.
A Dnyeper mellett most a földre csorog a velem egykorú emberek vére. És nincs különbség múlt meg jelen között.
Ma is olcsó a halál.
Éppen úgy, mint régen, mikor még a zaporozsjei kozákok szablyái vágtak rendet a krími tatár horda között, ha a hetman parancsoló ujja a faggyúszagúak irányába mutatott. És akkor a perejaszlavai lovasok legyező alakzatban az ellenségre rontottak, leszakadt az égbolt, a csillagok összevacogtak, mert még a véraláfutásos pofájú Nap is magából kikelve a pokoli kozákokkal ordított. Aztán este, visszatérvén a szics sáncai közé a sztársinák a levágott fejek után kifizették valamennyiüket, hogy utána a gúlába rakott koponyákon vörös táncot lejtsen a szikrákat hányó tábortűz lángja. A kozákok pedig bort ittak és daloltak.

Ott van most is, dalol a történelem. A háború. Nincs és mégis van. Mindenütt. A tévében, a rádióban, a világhálón, de főleg a közösségi médiában. Akik eddig a focihoz meg a szexhez értettek, majd napra pontosan két évvel ezelőtt virológussá vedlettek, azok most ukrán történelemből doktorálnak és nagyobb stratégák Themisztoklésztól is. Mintha bizony egy képzeletbeli futószalagon West Pointban klónozták volna Szun-ce modern szabású utódait. Zömük magyar, meg nem magyar kocsmák asztalait, vagy az otthoni billentyűzetet verve katonai lángészként világít. És a sok szakértő elmondja a tébolyult gondolatait. Hogy kellene és mi fán terem a stratégia. Hogy Putyin már a titkos dácsája párnázott szobájában pizsamásan, elborult elmével piszkálja a lábujját, és csak a dublőre integet az orosz atomrakéta-siló tetején, Ogyessza felé mutogatva. Hogy most menő lecserélni a facebook profilt ukrán zászlósra, hátha az ottani ultra nácik finomabban lövik tarkón a kárpátaljai magyarságot, tán még a kezüket se drótozzák össze. És immáron a demokráciát féltő vakmerőbb hölgyeknél nagy keletje van a kék-sárga bugyiknak is, ami, lássuk be, csak a megtámadott ukránoknak használ, mert így ők kerülnek legközelebb az igazsághoz.
Szóval roncsokkal van tele ennek az évszázadnak az utcája, ahol a 2022-es számú portán két kertszomszéd vasvillás vitája zajlik. A kíbicek hada meg hergeli őket.

Nekünk, magyaroknak pedig kezd leesni a tantusz. Későn, mert ennek a kései fölismerésnek a levét ittuk meg az elmúlt, számunkra politikailag elvesztett évszázadban is.

Tudniillik világos: mindenki csak magára, a saját erejére számíthat, építhet, vagy olyan közeli barátokra, szövetségesekre, akikkel véd-, és dacszövetségben áll. Papírrongyok, nemzetközi szerződések, ENSZ, emberi jogok egyetemes nyilatkozata, tisztesség, adott szó: mind-mind röhej kategóriás termékek. 
Akit megtámadnak, tudjon visszaütni, mert sírni, hiába sír.

Pk