2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. április 30., szerda

BÓDI BÁCSI - Kocsmák népe

Az öregúr csak annyira volt öreg, amennyire a szesz miatt annak tűnt. Ha ivott - mindig panaszkodott, ezért elmondható, hogy szinte csak panaszból állt életének utolsó néhány éve. Gyakorta megjegyezte: nem volt szerencséje egyik feleségével sem. Az első elhagyta, a második meg nem.
- A falnak magyarázok. Az emberek többsége akkora suháng*, Karcsikám, hogy a nedves földbe legyugva két nap alatt kirügyeznének. Vályoggödri okádékok. – tette hozzá, és a sodrott cigaretta bűzlő füstfelhője bekeretezte a gyéren megvilágított kocsmai arcát.
Bár a pálinkáját alázatosan itta, csöndösen meghúzódva a sarokban, gesztusaiban volt valami fölényes, mondhatni rátarti, a szó jó értelmében vett szomorúan színpadias, egészen kifejező szenvedély, ami révén időnként szellemességének, a régmúltjából hozott műveltségének is megcsillant egy-egy szikrája. De ez már csak az a fajta érték volt, mint amikor a betonhoz csapott pálinkásüveg szilánkjairól röpke pillanatra elhiszi valaki, hogy gyémántot talált. Persze, akad arra is példa, hogy tarlótüzet lobbant föl az üvegdarabka, még ha száraz fűcsomó közt hever is. A napsugár prizmáját összegyűjti, és akkor vad elemként tombol, megemlegetik hosszú ideig...  
Mert a mi vidékünkön a bácskai létforma által folyton űzött a szellem. 
A földbe visszadöngölt tehetségek vidékén élünk, ahol még most is előfordul, hogy a balkezes kisgyerek kezéből pofonnal nevelik ki a sutaságot, és a finomabbra hangolt készségűeket mint kanálisba fojtandó macskakölyköket veti ki magából a közösség, hogy aztán korai, tragikus vesztük után siratni lehessen őket, meg átkozni magunkat, amiért megint, sokadszor is veszni hagytuk az értékeinket; pedig ott voltak közöttünk, csiszolatlan drágakövek – vagy földön heverő üvegcserepek, nem mindegy? -, akikért a szó legnemesebb értelmében le sem kellett volna hajolnunk. Csak beléjük, szellemükbe kapaszkodnunk, és röpülni velük; hagyni, hogy szárnyaljanak minél magasabbra. Számát sem tudni a lángeszűeknek, akik önmaguk tüzében elevenen égtek olykor félszáz éveket. A munkájukra, az életművükre megkésve eszmélnénk rá: ha meglennének.
De az az igazság, hogy jobbára fiókok mélyén maradtak, vagy a szemétbe hajította őket valaki lelkes örökös, és a hagyatékok, művek úgy kallódtak el szép sorban, ahogy errefelé az alkotók nagy része szokott.
Bódi bácsi megtanulta, hogy az öregség nem a korral következik be, hanem a mellőzöttséggel.
- Én már nem ültetek fát. Minek? Úgyse eszek belőle. Hónapos retket – no, azt még esetleg…
Ahogy levegővé kezdett válni, egyre kevesebb volt az olyan ismerőse, aki köszönne neki. Egyre több lett az idegen. Mást nem tehetett: vállat vont. Kihátrált a családi események fotóiról. Lépésről-lépésre visszakozott. Amikor már nem volt tovább, meddig tolatnia, és a megmászhatatlan fal hidege végül a hátához ért, akkor arccal feléje fordult és elgyötört testének minden elemi részecskéje, unott derűjének lénye fölszívódott, eltűnt a habarcs és a téglák között. 
És megmagyarázta a falnak.

*Nem elírás. Következetesen suháng volt neki a husáng.
  Pósa Károly

2014. április 29., kedd

MINDENNAPI NACIONALIZMUSUNKAT...



Túl szép ez a bolygónk egy világító nappal is, nem akarnék a második lenni.
Tehát, nem szeretnék a bölcs szerepében tetszelegni, de már egy-két évtizede vallom, hogy százszor jobban szót értünk egy szerb nacionalistával, mint egy szerb demokratával. Miért?
Egyfelől a szerb demokratákról, demokráciafölfogásukról már a kezdetek kezdetén kiderült, hogy ugyan olyan nacionalisták, mint nemzeti nagyságukat nyíltan hangoztató nacionalista társaik, olykor politikai ellenfeleik.
Nem kell ezen meglepődni. 

A vásárlók hangszigetelt fülkékben a legújabb hanglemezeket hallgatják egy londoni zeneboltban, 1955

Ott a román, a szlovák, a cseh vagy a lengyel példa. Náluk még az egypártrendszer elvtársai is nemzetiek voltak, a legfölső szintig. Csak mifelénk igaz a mondás, a magyarokra áll, hogy ’56-ot követően „nekünk sajnos még a kommunistákból is csak a legszarabbak jutottak”.
Másfelől: az egyszerű, és igazi szerb nacionalistába – pont azért, mert érti a nemzethez tartozás eszményét – szorult empátia, ha kisebbségi sorsunk kerül szóba valahol.
Talán nem véletlen, hogy a montenegrói nyaralónk mellett lévő nagyszerb kocsmában bármikor végigszurkolhattam a magyar-szerb vízipólósok meccsét. Minden inzultus nélkül. Nem mondom, hogy szerettek - kaptam rosszalló pillantást a belőtt góljaink után eleget -, de mivel az esetek zömében szépen vesztettük ellenük a mérkőzést, utána győzni se volt erőm inni a rám tukmált italokat, áldomásokat és kótyagos nótázással lezártuk a sportot, meg a nemzetpolitikai disputát. 
Szóval, nekem most sincs bajom a szerb nacionalizmussal, ahogy a románnal vagy a litvánnal sem. Jól megférünk egymás mellett, hisz azonosak az örömeink meg a gondjaink. Megértem Koszovó elvesztését.
Ő meg nem örül neki, de tán elviseli, hogy nekem meg a Vajdasággal, Bácskával megesett igazságtalanságok fájnak.
Félreértés ne essék! Nem kell ezért szeretnünk egymást! Pusztán élni tudni a másikkal és azt - élni hagyni.
Szeresse ki-ki a sajátját: az a természetes. Ezek a mai gazemberek azt szajkózzák nekem, hogy a tőlem idegent kell szeretnem, mert most az a szép. Trendi…
Ez nem igaz. Tőről metszett hazugság.
Nekem, neked ugyanis a sajátom mindig fontosabb, kedvesebb, vállalhatóbb lesz.
Neki meg az övéi. Így a természetes.
A kutya is a saját kölykét menti előbb a vízből.
De ha már itt tartunk, a kisördög csak kimondatja velem: hogy ha mindketten azt valljuk, hogy a demokrácia-deficit emberileg egyaránt vállalhatatlan - ha szerb, ha magyar művelné – akkor, miként lehetséges áldozat meg áldozat között fontossági sorrendet tenni?
Értem ez alatt azt a közkeletű nézetet, ami a kétség kívül tragikus vészkorszak egyediségét - ellentmondást sem tűrően hangoztatja.
Nem mindegy, hogy a pesti Duna-parton lőtték őket a vízbe, vagy az adorjáni Tisza-parton?! Mezítláb volt mind. Ugyanazokban a téli hónapokban történt ez is, az is. Nem mindegy kivel-hol ásatják meg a sírgödrét? Bácskában ’44 novemberében tán finomabban lőtték fejbe azokat?! Esetleg masnira kötötték a szemükön a kendőt?
Tudjuk-e, hogy 1948 tavaszáig - amikor Titót végre megijesztette a Nyugat - Bácskában még koncentrációs táborokban pusztultak el tízezrek? Zömmel gyerekek, nők meg aggastyánok? Három esztendővel a második világháborús békekötés után?
Amikor már harmadízben ünnepeltették meg a délvidéki svábokkal, magyarokkal a felszabadulásukat?!
Miért vörösebb az egyik ártatlan ember-áldozat vére a másiknál?
Majd erre varrjon gombot egy tudálékos jogvédő.
Attól, hogy valaki nemzetileg elkötelezett kormányt vezet, még nem a demokrácia pusztítója.
A franciáktól nem kell nagyobb nacionalistát találni, és a közelmúlt német példája, Merkel ominózus kijelentése is pontosan jelzi a berlini politika paradigma-váltását. Persze, azóta erről, meg a nyugati közállapotokról csak szűrt információkat enged hozzánk a szép új világ.
Álljon oda valaki, merje azt mondani a párizsi kormányerőknek, vagy a dánoknak, svédeknek (meg a többieknek, akik bőrszínre, származásra, pofára válogatva zsuppolják visszafelé a jóléti társadalmaikból a csőcseléket), hogy ők netán a demokrácia ellenségei!
Furcsa reakcióik lennének!
Ha már itt tartok, akkor egy bekezdést szentelek a denácifikációnak (sic!) is.
Remélem, nem veszik rossz néven, de az igazat megvallva akad egy önmagát szélsőjobboldalinak tartó – egyébként módfelett kedves és intelligens – ismerősöm, akivel ugyan ritkán futok össze, de ötpercnyi beszélgetésünk után már vehemensen tud zsidózni, cigányozni meg négerezni, hogy zsong bele a fejem.
Magamban mosolygok, mert amit az előbb az agyonhangoztatott frázisokról mondtam, az őreá is igaz: semmi új a nap alatt, mantrázza szépen a nézeteit, mintha a nagykönyvből olvasná.
Tőle, tudom, hogy a megmondóink által náci-mentesnek vélt Németországban reneszánszát élik az ilyen-olyan bajtársi közösségek. Háborús veteránok régi Hitlerjugend-dalokat sramlizva sörözgetnek egy-egy kosztümös II. világháborús csatájuk után. Többnyire osztrák, skandináv és – igen! – ukrán, lengyel, cseh SS leszármazottakkal együtt. És hogy a németeknél éppen nem a buta bőrfejűek karlendítéses masírozásáról szól a híradó, az annak köszönhető, hogy Berlinben vagy Rostockban a még tőlük is ostobább és kártékonyabb szélsőbaloldali huligánok gyakrabban verik szét, gyújtják föl a városnegyedeket.
Ne üljön föl senki, ha féltucatnyi magyar írástudó jól érzi magát valahol Berlin környékén! A germán lelkiismeretnek úgy kellenek ők, mint egy falat kenyér. Meg is fizetik őket ténykedésükért: ebben se kételkedjen senki. Egy részük – amikor a zászló arra állt – jugoszláv volt, vak hű párttag, netán besúgó. Aztán éppen most váltak világpolgárrá, amikor arra lett kereslet.
Végül, ami a legzavaróbb:
Sokan, épp az előbb említett megmondók, kollektív bűnösnek vélik mind a mai napig városomat, az itt élőket. Tulajdon képen engemet is. Olyan dolgokat állítanak, amik egyrészt nem igazak, másrészt sértőek lennének, ha vállalnám őket.
Nem teszem.
Tisztelve az elhurcolt áldozatok emlékét csak annyit mondhatok, hogy ’44 április 26-án senki kanizsai nem ujjongott, az állomásra induló menet láttán.
Túlélő, szemtanú mondta nekem mindezt. A főutcán az emberek tüntetőleg lehúzták a rolókat, és most kapásból csak Zsámoki Tibi bácsi neve ugrik be, aki akkor vette magához a két zsidó kisgyereket, akiket még egy évig bújtatott úgy, hogy a városban mindenki tudta: nem az övé és feleségéé egyik csemete sem. Föl is nevelték őket.
Akit érdekel - a Jad Vasem Intézetben róla, meg még néhány kanizsairól tényszerűen tájékozódhat. Többen megkapták a Világ Igazai kitüntetést.
A szabadkai rabbitól pedig tudom, hogy a helyi csendőrőrs megtagadta az engedelmességet (!), amikor a kanizsai zsidóságot kellett volna begyűjteniük. A laktanya parancsnoka azzal hárította el az utasítást hogy “kérem tisztelettel, de hisz ők a mieink…” Sosem tudjuk meg, mi lett az ellenszegülésük következménye. A kanizsaiakat más városokból hozott alakulat vagonírozta be. 
Nekem is elég nagy teher, hogy az ősök között akadt olyan, aki a megtorlás áldozatává vált, pedig a légynek sem ártott. Az sem mindegy, ahogy megéltük ismerős földijeink húsz évvel ezelőtti viselkedését. Többnyire velünk szemben, miközben rajtunk csattant az ostor. Ennek ellenére itt élek-élünk. Velük, közöttük.
A szemükbe tudok nézni, és remélem, hogy nincs rossz lelkiismeretük. Én a múlt terheit, hogy ne vigyem folyvást magammal, le tudom rakni. Meg is bocsátok annak, aki őszintén kéri. Akinek a szemén látszik, hogy megbánt sok mindent.
Ám azt méltatlannak tartom, hogy folyvást olyasmiért kelljen sűrűn önvizsgálatot tartanom, amihez se nekem, se szüleimnek, se azok szüleinek, se a környezetemben bárkinek - közünk sosem volt.
Pósa Károly

A 19 éves Shigeki Tanaka a hirosimai bombázás túlélője nyeri meg az 1951-es Boston Maratont.
A tömeg hallgatott, amikor átlépte a célvonalat.

2014. április 28., hétfő

ESZMÉLET



Napok óta nyugtalan voltam.
Rosszkedvű, tanácstalan; valami kérlelhetetlenségig rám ragadt tunya kedélyállapotban leledzettem. Elijedtem mindentől, ami szembejött velem, és elfordultam az emberek tekintetétől, akikkel együtt kellett maradnom. Másokkal ellentétben egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni.
Elapadt hangulatom szerencsére nem tűnt fel senkinek. 
A tengeren nyaraltunk. 

 
Voltak hullámok, meg sirályok a levegőben, só marta a gyerekeim napégette bőrét, és a helyi rádió szerb nyelvű híreit azzal kezdte, amivel zárta: szikrázóan verőfényes, meleg, július végi nyárban lesz része a Montenegróba üdülő százezernyi turistának. Kifulladásig habzsolható a Kotori-öböl összes színes, szagos, émelyítő, fűszeres, bódulásig ható szolgáltatása.
Léptünk bele tüskébe, kavics horzsolta föl a legkisebb lábát. Az úton, amin naponta jártunk le s föl – a szállásig – izgalmasabbnál izgalmasabb kinézetű virágok nyíltak. Buján terült el a hegyoldalon, ami zöld. Narancsfák, leanderbokrok szoknyája, mint tarka szláv népviseletbe öltözött menyasszonyok; megannyi füge, naspolya, ilyen-olyan égbe nyúló pálmafa, amelyeknek lágy ívű törzsét szakállas pikkelyek fedték. A lányok kagylókért merültek, a kövek alatt megbúvó rákokat abajgatták, és a világos vékony szálú hajukat tejfölszőkére szívta az erős parti napsugár. A kedves egyszerű ebédeket főzött, a néhány nap alatt fölgyülemlett szennyest beáztatta, kézzel kimosta, römit kártyáztunk és a délutáni heverészés, szieszta alatt a magával hozott szakkönyveket olvasgatta.
Adott volt hát minden. És mégsem.
Pedig kirándulni jártunk. Elhajókáztunk egy imbolygó bárkán az öböl kijáratán túlra, a régi Osztrák-Magyar Monarchia börtönszigete mellett; a dülöngélő fedélzeten sikongva nevettek a lányok, mikor láttuk a hegybe vájt alagutakat, amikről meséltem nekik, hogy a néhai jugoszláv tengerészet azokban a lyukakban a csatahajóit próbálta eldugdosni, és most már csak ormótlan, üres, okafogyott vájatok csupán; az egyiket – szerencsére – diszkónak használja a közeli nagyváros aranyifjúsága.
A szórakozóhelyre – tulajdonképpen a hegy gyomrában lévő mesterségesen kialakított barlangba – az alagút fala mellett kifaragott betonperemen lehet bemenni. Egy alig méternyi keskeny járdán imbolyogva tódul a bulira vágyó tömeg a nyári éjszakákon, kockáztatva a vízbefulladást, nyakszegést, mert korlát sincs, csak a duhaj jókedv kényszere, a mámor bátorsága, amivel ezek az aranyláncos, zselézett hajú, nagyon előkelő fiatalok éjféltől hajnalokig átmulatják az éjszakát. A leszálló sötétben amonnét hallani a távoli olasz partokról érkező méregdrága, hatalmas motorcsónakok búgását, amik egy-két óra alatt versenytempóban szelik keresztbe az Adriai-tengert, hogy a hajdani ágyúnaszádok, rombolók és torpedóraktárak helyén, villogó lámpák és fülrepesztő decibelek hatékony segédletével őrjönghessenek ezek a szabadságra éhes, önmagukból kivetkőzni szándékozó drága lányok és fiúk, míg az eszméletvesztésük jótékonyan be nem következik.
 - Látjátok, milyen hiábavaló, léha egy életet folytatnak - mondtam nekik, és elnéztem messzire, a tenger horizontjára, ahol a kék tónus révén utánozhatatlan finom eleganciával egybefolyt az Adria az éggel.
A gyerekeim egy darabig figyeltek, majd szépen fokozatosan kezdtek rosszul lenni. A nyílt vízen oldalba kaptuk a hullámokat. Valaki a tengerbe hányt. Aztán többen is.
Voltak alkalmak, hogy a közeli városba elsétáltunk. Hat-hét kilométernyi gyalogtúra után az ottani strandon ütöttük agyon az időt. A cinóbervörösre sült embertestek között valami ideges feszültség vibrált. Hangzavar, rikoltozás, a napolajak pacsuli szaga és mérhetetlen rendetlenség uralta a város strandját, ahol ha nem vigyáztunk, könnyen elbotlott bennünk egy-egy szánalomra méltó, másfelé bambuló, ődöngve fürdőző, strandpapucsos, törülközős turista. Hazafelé, elerőtlenedve – a túlzsúfolt városközi buszt vettük igénybe.
Ettünk étteremben. Igaz, csak kétszer-háromszor, a nyaralás tizenöt napja alatt. Mert jóllehet spórolva éltünk – napi egy-két fagylaltot, egy-két boltból vett sört engedtünk meg magunknak -, de kihagyhatatlan volt a pizzériák harsány kínálata, és a gyerekek nyafogását sem lehetett más módon, legalább időszakosan megszüntetni. A tengeri herkentyűk túl nehéz, szokatlan ennivalónak bizonyultak: este hasfájásra panaszkodtak. Máskor bécsi szeletet fogunk rendelni, nyugtattam meg őket, és magamat.
Esténként a túlsó falu központjáig andalogtunk, az öböl partján. Az úton kézen fogva ezernyi hozzánk hasonló vendég sétált, mintegy penzumként letudva az elalvás előtti másfél- két órás bóklászást, ami után a nappali élvezetektől elgyötört testnek oly könnyű volt a frissen húzott lepedő hűsére ledőlni, hallgatni az éjjeli kabócák zsizsegő lármáját, és arra gondolni, hogy másnap megint egy boldog, unalomban eltelt nap vár ránk, költhetjük az otthon megtakarított, nyaralásra szánt kevéske pénzt, talán elég lesz a hazautazásig.
Mondom, eseményben dús, szép nyár volt.
Én meg levontam a konzekvenciákat.
     Pósa Károly

2014. április 27., vasárnap

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 6-7.



A hatodik
2004.

Három emlék. Egy boldogsággal tölt el. Egyre mérhetetlenül büszke vagyok. Egy, pedig a keserűségé.
Nagycsaládos ember lettem! Megszületett a harmadik, legkisebb - Ilka nevű - lányunk. Egyenes derékkal jártam az utcát. Lapogatták a vállamat az ismerősök: derék dolog a három kisleány! Csak a sósabb epéjűek jegyezték meg, hogy nem meggondolatlanság ebben a világban több gyermeket vállalni? Oda se figyeltem rájuk. Tanítottam, előadásokat tartottam. Megírtam és megrajzoltam első könyvemet.
A tanáriban, a kollégák csak Petrocellinek neveztek, mert folyamatosan építkeztem. Mindig az éppen legolcsóbb téglát, szigetelőanyagot, nyílászárókat kerestem. Egy notesz volt nálam, amibe a szaküzletek, fatelepek árajánlatait tartottam számon. Nálam tudakozódott, akit hasonló ág húzott. Mai szemmel nézve, talán az a lázas időszak volt a boldogsággal elhált frigyem.
Ebben az évben hoztuk létre a magyarkanizsai Rákóczi Szövetséget. Az induló szervezet elnökévé választottak. Bár szerb barátaim egy része görbe szemmel kezdett méricskélni, lelkesen szervezkedtünk tovább. Büszke vagyok az évtizedes sikereinkre.
Viszont ami ebben az évben bekövetkezett, arra kalap alá szorított ábrázattal, és nem kevés szomorúsággal emlékezek. Bezengtük a december 5-én este tízkor megtartandó hálaadó szentmisét, és a hóban toporogva a Szent Pál plébániatemplom előtt gyülekeztek a kanizsai magyarok. Annyi szárnyaszegett lelket azóta csak temetésen láttam. Elmondtunk hangosan egy Miatyánkot, miközben a hátul állók között egy asszony jól hallhatóan sírt. Aztán ki-ki ment haza, elmélázva sorsról, nemzetről, politikáról. A sarki feszületnél megálltam. Néztem rá, zsebre dugott kézzel. Ököllel vertem volna fájdalmam a megfeszített mellkasán.
A hó megint esni kezdett.
 
A hetedik
2010-2014.

Sikernek lehet-e nevezni azt, ha valaki csak teszi a dolgát? Tőle telhetően tisztességgel, jó szándékkal. Alázattal de nem meghunyászkodással. Magakelletés helyett inkább erős hittel, vasakarattal. Nem tudom.
Mindenesetre: egészségünk hál’Istennek - megvan. Örömünket leljük az életben.
Luca lányom hegedül, állatorvosnak készül. Idehaza van két lovam, a lányok is szeretnek nyergelni. Emma hatodikos, sudár nagylány. Az öreganyja szelídségét örökölte. A legkisebb – Ilka – kajakozni jár a Tiszára, és olyan jóízűen tud nevetni, hogy annak hallatán tán még a haldokló is fölkönyökölne. Feleségem az idén lett az Év Pedagógusa-díj kitüntetettje. Köszönjük, megvagyunk itt, Magyarkanizsán. A szikes Járás, meg a Tisza közé szorítva. Félúton Budapest és Belgrád között. Tavasz közeledik.
A régi vasúti talpfák Erdély hegyeiből származnak. Keresztülrobogott rajtuk másfél száz esztendő. Láttak búzával, kukoricával, Bácska kincseivel megrakott szerelvényeket. Olykor menekülő, olykor rabigába terelt nációkkal voltak teli a vagonok. Elorzott holmi csakúgy zakatolt felettük, mint mások szenvedése, tragédiája. Hisz a fájdalom soha nem lehet egy nemzet kiváltásága.
Mégis. Azok a sokat megélt talpfák mára egy otthon melegét jelentik. Erejük maradandó, de megszelídült. Mementói a délvidéki múltnak.
Mi azt tesszük, amit megkíván tőlünk a sorsunk. Meg-megújuló reménnyel naponta küzdünk azért, hogy a helyen, ahová születtünk, és ahová a gondviselés rendeltetett, még sokáig magyarul szóljon az ima. Mert valljuk a régiek igazságát: ameddig a templomunk tornyából ellátunk, ameddig a harangjának szavát halljuk - addig van az igazi hazánk.
Hogy magyarként élhetek itt, a világ leggyönyörűbb helyén, Bácskában, a Tisza-partján: minden nap köszönöm Neki.

Magyarkanizsa, 2014. február 20.

·        Az írás előző két részét a számokra kattintva lehet elolvasni!
1-2.

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 3-4-5.



A harmadik
1999.

Kádban fürdöttünk. Még ketten voltunk, de a legnagyobb lánykánkkal félidős állapotos volt a feleségem. Gömbölyödött a hasa, és ha rásimítottam a tenyeremet mindig némi mozgást vártam. Áprilisban jártunk, tavasz volt, mi pedig Szerbiában éltünk. Meg sem lepődtem, amikor azt a semmivel össze nem téveszthető morajlást meghallottam. Törölközőt csavartam a derekamra, kiléptem az udvarunkba, és mint ahogy liba kémleli a viharfelhőket, féloldalvást döntött fejjel néztem fölfelé. Csillagtalanul borult ránk az ég firmamentuma, sötétkékek voltak az árnyak. Egy darabig hallgattam az egyre távolodó mély hangú nehézbombázók búgását, majd bementem a fürdőszobába, visszaléptem a kádba és mondtam a feleségemnek, hogy elkezdődött. Nézett rám, nagy fénylő szemekkel. Elfordítottam a fejemet, ne kelljen állnom a tekintetét. Így született meg ebben az évben Luca lányunk.

Harangláb a Kistemető pipacsai között

A negyedik
2000. 

Már tanítottam, amikor azon az őszön valami új történt. Esténként kivonultunk az utcára, sípokkal, kereprőkkel, és a szocialista-nacionalista rezsim azonnali távozását követeltük. A Tisza-mente magyarlakta kisvárosaiban heteken körösztül több ezer ember tüntetett. Pedig előfordult, hogy rezsimhű pártkatona gépkocsijával a tömegbe hajtott. Naponta voltunk lefasisztázva az állami televízió jóvoltából. Belgrádból vezérelt gyárigazgatók munkahelyi felmondásokkal terrorizálták a dolgozókat, hogy a hatalom szolgalelkű rendőrségének fenyegető viselkedéséről ne is szóljak. Géppisztolyos verőlegények grasszáltak az utcákon, és a diktátor utolsó tévébeszédében, a márványkandalló előtt - szélütötten dülöngélve -, burkoltan ellenünk, a vajdasági magyarság ellen uszította a többségi nemzetet. Aki látta a többször ismételt elnöki szózatot, és érti a szerb nyelvet, az a demagógia, a kétségbeesettség, és a sarokba szorított patkány vak dühének furcsa, hátborzongató egyvelegét tapasztalhatta. Az egyébként jámbor délvidéki magyarság nem hagyta megfélemlíteni magát. Minden nap sötétedéskor családok, párok indultak a városközpontokba, sípjaikkal, rozsdás fazékfödőkkel. És senki nem rettegett, az arcokon boldogság, büszkeség honolt. Ma már tudom, hogy ezt a különös állapotot a közösség ereje gerjesztette. Ilyen érzés lehetett megélni ’56-ot, a prágai ’68-at, vagy a ’80-as években részt venni egy vasárnapi misén, valamelyik lengyelországi templomban. Ebben a könnyáztatta térségben ritkán érint meg bennünket a történelem szele. Akkor angyalszárnyak suhogtak fölöttünk. Milosevity 2000. október 5-én megbukott.

Az ötödik
2001.
Sötétben ücsörögtünk, naponta pár órára volt csak áram. Amikor megjött a vezetékes víz, alig volt nyomás. Az emberek vödrökben, fürdőteknőkben gyűjtötték a vizet, legyen mivel mosogatni, főzni. A boltokban nem volt áru. A fizetéseink hónapokat késtek, sztrájkok bénították meg Szerbiát. Mindeközben megszületett a második kislányunk. Emmának kereszteltük el. Tévé, rádió nem lévén, sokat énekeltünk neki. Azt hiszem, pont emiatt rajong a néptáncért és a magyar népzenéért. Hisz a vérében van, ezt adhattuk neki ajándékként.
A gimnáziumi osztálytalálkozónkon alig páran jelentünk meg. A hiányzók zöme Magyarországon kereste a boldogulást, vagy a nagyvilág más szegleteiben szétszórtan élt. Ültünk az asztal körül, mint akik halottakat virrasztanak.
Amikor elmeséltem, hogy mi már egyszer elszakadtunk innét, de visszajöttünk, hitetlenkedve néztek rám. Nem tudom magukban mit gondoltak. Vannak élethelyzetek, döntések, amelyekre egyszerűen nincs magyarázat.

2014. április 26., szombat

Pósa Károly: HÉT GERENDÁNK - 1-2.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.



Amikor elkezdődtek a bombázások, a kaszálónk végébe, a kanális innenső partjára bunkerokat épített az akkori jugoszláv katonaság. A lőállások Szeged irányába mutattak.
A lánctalpas munkagépek borzalmas pusztítást végeztek. Tönkretették a zsenge vaksziki füvet, odalett a jószág takarmánya. Aztán rosszarcú, idegen egyenruhások jöttek, az ormótlan üreget vasúti talpfákkal fedték le, amikre fóliát terítettek, és mindezt a kiásott réti földdel vastagon beborították. Nevetséges, kezdetleges tákolmánynak tűnt. A huszadik század végén, a lézerrel irányított bombák idején, a napóleoni háborúkat idézte. Hónapokig tátongott tőszomszédságunkban a friss lyuk, mint valami dohos szagot árasztó fekete sebhely, a kamillarét közepén. Ám egy kis idő után benőtte a gaz, és mire kisült a legelő, és a mezei pacsirták nyári énekétől zengett a bácskai táj, már rókák vackoltak benne, mert időközben okafogyottá vált a bunker szerepe: Szerbia szép csöndben kapitulált.
Egy darabig kerülgettük az omladozó építményt, mígnem egy alkonyatkor lovas kocsival kidöcögtünk a Járásra, és az esti csillagok fényénél elbontottuk a bunkert. Kocsira pakoltuk a vasúti talpfákat, meg a nejlonfóliát, aztán az álcaként lekaszált fűvel bogárhátúra rakottan hazaóvatoskodtunk. Nem volt veszélytelen a vállalkozás, hiszen tiltott portékát vittünk. Kevesebbért is börtönbe csukták akkoriban az embert.
Pláne ha magyar volt.
Még mielőtt bárki megrökönyödve lopással vádolna meg bennünket, gyorsan közlöm, hogy nálunk, a Délvidéken van egy mondás, ami talán valamelyest igazol bennünket, ha a jelenlegi magakellető világ erkölcsileg fanyalogna. Szegény öregapám szájából gyakran elhangzott: „Kisfiam, ami többet ér egy döglött tetű bűrinél, azt vidd haza!”
Ezen a tájékon, ahol a szerencse ritkán akad bele a földjét túró ember gúnyájába, szemfülesnek muszáj lenni, mert a málészájút még a Jóisten is hamarabb fordítja le a tenyeréről. Hazavittük hát, amit jussunknak véltünk, és mint böjtben a mészárszék, csöndben voltunk, nem beszéltünk róla. Elmúlt vagy két év, mikor egy ismerős bognár takaros gerendákra szelte föl a talpfákat. Építkeztünk, szegények voltunk, kellett a faanyag. Családi házunk százesztendős verett falú parasztház, amihez hozzáépítettünk egy sátortetős újabb részt. Odafönt galériát alakítottunk ki, ahol most ezeket a sorokat írom. Hálószobának is használjuk, és a leterített matracon végignyúlva gyakran az esőcseppek tetőn kopogó muzsikájára alszunk el. S míg elnyomna az álom, sűrűn gondolok arra a hét gerendára, amelyek a vasúti talpfákból származnak, és most a galéria támaszai. Mindnek a tövébe egy-egy évszámot írtam föl. Mert lehet, hogy az erős bükkfák a galériát tartják, de a rajtuk lévő dátumok viszont engem, a feleségemet és három lánykánkat. Szeretteimet, a családomat. Hét gerenda. Hét évszám. Nekem a világ pillérei.

Az első
1993.

Tankó Imrének hívták. Gyergyóból származott, ács volt a szakmája. Mondanám, hogy szobatársak voltunk, de ez így nem lenne igaz, ugyanis egy liftaknán osztoztunk. Akkoriban már két hónapja Budapesten csöveztem. Mindenszentek előestéjén szólt egy jólelkű ismerős a katonai ügyosztályról, hogy két napon belül megkapom a behívómat, a nevem rajta van a tartalékos besorozásomat előlátó listán. 1989-ben, Macedóniában voltam katona, egy hegyi vadász századnál földerítőként letudtam állampolgári kötelességemet. Mégis. Ha nem akarok Szlavóniában, Eszék környékén lődözni az ottani magyarokra, akkor íziben pucoljak valahová. Lehetőleg határon túlra: ha egyáltalán még átengednek, tette hozzá. Megköszöntem, hogy szólt, s mikor kezet fogtunk, éreztem a remegését. Bizalmi állásán túl, ő a fejével játszott.
Ma is hálával gondolok rá.
Még abban az órában gyalog mentem át Röszkénél.
Hosszú kocsisorok álltak a két ország határán. Szüleim kikísértek. Apám falfehéren búcsúzott, anyám zokogott, míg átölelt. Rajta kívül nem egy könnyeivel küszködő asszony volt már az államhatárt jelző táblánál. Jó néhány velem egyívású föltarisznyázott legényember szemében láttam az űzött vad kétségbeesését, a riadt tanácstalanságot, amit csak az olyan ember ismer, akinek már egyszer földönfutóvá kellett lennie, akit szülőföldjét otthagyva idegenbe taszított a sorsa.
Félbehagyott egyetemem, Magyarkanizsa, apám-anyám, testvéreim, az összes ismerősöm elmaradt mögöttem. Már nem emlékszem hogy kerültem Budapestre. Stoppal mehettem, spóroltam a kevéske pénzemet. A hajléktalanszállóról elküldtek, mert nem volt ott-tartózkodási engedélyem. A novembert a Margit-szigeten húztam ki, mígnem egy éjjel iszonytató lárma riasztott fel: valakik csatárláncban a bokrokat verték, és üvöltözve közeledtek. Kerítettek, hajtottak, a balhét akarhatták: megverni valakit, akinek annyi joga sincs, hogy háza, vagy netán hazája legyen. Háló- és hátizsákkal a kezemben futottam előlük, míg végül a körúti lámpák biztonságot adó fényében megálltam, és elhánytam magamat.
Attól az éjszakától kezdve a Széna tér egyik padján aludtam. Volt ott egy kutyáját sétáltató néni, aki miután látta, hogy reggel a frissen hullott hó alól mocorgok elő, adott egy kiflit, és aztán heteken keresztül minden alkalommal meglepett valami kevéske elemózsiával. Sosem tudom meg ki volt, nem árulta el a nevét. Néha azt képzelem, nem is evilági tünemény lehetett.
Január első fertályában került fedél a fejem fölé, amikor Imre mellé, a liftaknába költözhettem. Imre csöndös volt, mint általában a székelyek. Őt a nyomor hajtotta el otthonról. Nagyokat hallgattunk vele, míg feketén nehezedett ránk a városi este. Kereseti lehetőségként a Ferenciek terén, meg a Blaha Lujza-téri aluljáróban portrékat, karikatúrákat készítettem. Mindig jól rajzoltam, és ez a kegyelmi talentum segített túlélni az ínséges időt.
Feleségem - akinek szülővárosomban már három éve udvaroltam – szintén Budapesten volt. Gyógypedagógusnak, logopédusnak készült. Amikor rendeződtek a papírjaim, raktárkezelő segédmunkásként felvettek a Református Egyház könyvkiadójába. Az első fizetésemből egy kis szobát béreltem, aminek idegen volt még a szaga is. Akkoriban gyakran megesett, hogy az ébredés első pillanataiban azt sem tudtam, hol vagyok. Furcsán, mélyen aludtam. Még álmaim se voltak.


A második
1998.
A Milosevity-rezsim javában tombolt. Már túl voltunk háborúkon, békekötéseken, embargókon, hazugságokon, hiperinfláción. A nyomor legmélyebb bugyrait is átéltük. Mint ahogy a riadozó kismadár ront neki az ablaküvegnek, úgy kerestük a szabadságot, az igazságot. Hasztalan. Ahogy morzsoltuk az időt, egyre apadt bennünk annak a reménye, hogy valaha élhető életet fogunk megérni. A feleségem summa cum-laude minősítéssel fejezte be a pesti főiskoláját, és mindketten hazajöttünk. Ő az oktatásban helyezkedett el, én meg elmentem a helyi téglagyárba máglyarakónak. Tudják mi a máglya? A kemence és a szárító közötti platót hívják így a melósok, ahol futószalagon jön a cserép, a tégla - mikor mi -, és ezeket kell kapkodni, majd egy vas kalodába rendezni. Naponta több tíz tonnát mozgat így meg az ember. Nyáron negyven-ötven fokos száraz melegben, télen pedig a befúvó mínuszos huzatban, félmeztelen, klottgatyára vetkőzve, fapapucsban, mert a samott téglán a gumitalpú lábbeli megolvadna.
Nevettek is rajtam a kollégák! Csupa inas, szikár kétkezi munkás, akiknek az összes ősük már a Ferenc-csatornánál is a kubikostalicskán görnyedt. Hozzájuk képest puha voltam. Sokat ugrattak, mert a reggeli szünet alatt könyvet olvastam, de tudtam, hogy a baltával faragott lelkük valójában tisztességgel, emberséggel van áthatva. Jó szívvel gondolok rájuk.

(folyt. köv.)

2014. április 25., péntek

Kistemető, Vigadó: meg a föltépett zsebek



 
Úgy tűnik, mostanában mintha jobban figyelnénk veszendő értékeinkre.
Kezdődött az egész a Vigadó utáni évtizedes sóhajtozással.
Aztán két kanizsai építész – Tóth Vilmos és Valkay Zoltán - révén ötlettervek készültek az épület renoválásának lehetséges módozatairól, a hasznosítás mikéntjéről.
Mindenki megmozdult.
Hozzászóltak a népek.
Pro- és kontra vélemények hangzottak el.
Volt lakossági fórum is. Maroknyi érdeklődő ment el a rendezvényre. Ennyire, ennyi embernek számított ez a fontos a téma.
A terv megmaradt szép rajzként. Ma is megtekinthető.
Hamvába holt a nagy nekikészülődés.
Másik:
Legyen-e fürdő, és ha igen ott-e, vagy se?
A közelmúltban kisebb hisztéria keletkezett a park sorsát illetően. Ebben csak az a visszatetsző, hogy pont azok aggódtak leghangosabban a Népkert jövője kapcsán, akik tegnapelőtt pozíciójukba delegálva – míg érdemben tehettek volna valamit  – a kisujjukat sem mozdították érte.
Akkor valahogy nem volt fontos a park, meg a fák sem.
Ide kívánkozik, bár lerágott csont - a Nagyutca lezárásának ügye is.
Akik egykoron ellene voltak, a gazdasági szempontokkal érveltek.
Nem érdekelte őket a sétáló utcává minősítés, a zajártalom megszüntetése. A csöndnél, nyugalomnál előbbre való volt a biznisz.
Jó.
Megadóan legyintettünk rá. Meglett az akaratuk.

De most, amikor a park egy szögletében pont a város gazdaságát, turizmusát lehetne előre lendíteni, miért lesz egyszeriben égetően elsődleges a környezet védelme, a már emlegetett zajártalom és csönd?
Ami tegnap érvényes volt ott, nem állja emitt? Hogy is van ez?
Néha nem ártana a politikailag beködlött szemüvegeket megtörölgetni. Hátha, a "föltépett zsebeken túl" megláthatnók a távoli jövő homályos céljai.
Ám akad optimizmusra okot adó példa is.
A közelmúlthoz képest igazolja ezt a Kistemető állapota, ami még korántsem tökéletes, de legalább nem roncstelep, "rosszvasas" van mellette, autógumi hegyekkel.
A harangláb után, amit lehetett - az illetékesek helyrehozták.
Emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt mennyit bújócskáztunk a folyondárral, iszalaggal, gazzal és orgonabokrokkal buján benőtt sírok, keresztek között. Gyerekként igazi mesevilág volt. Eszünkbe sem jutott, hogy netán kegyeletsértés, amit éppen művelünk. Nem tudtuk, mert nekünk természetes állapotnak tűnt, és a használaton kívül helyezett temetőnek akkor már hosszú ideje nem volt gazdája.
Benőtte a gaz, igénybe vette, aki akarta. A sírok, a félreálló vagy ledöntött fejfák nem valami elrettentő erővel bírtak, sokkal inkább izgalmat, az elmúlás, a halál titokzatosságát jelentették.
Gyermekésszel így voltunk bátrak.
Persze, esténként már a merészebbek se szívesen játszottak. A Kistemető hantjai, bokrai között eljött a szellemek ideje. Megfogyott a mersz, ha leszállt az éj. Senki sem maradhatott közöttünk nagy legény. A Kistemető közömbösen vette tudomásul ha ott csibészkedtünk, meg azt is, ha rettegni volt kedvünk. Egykedvűen adta át magát az enyészetnek. Úgy nézett ki, hogy vele együtt a halottairól is megfeledkezik a város.
Nem így történt.
Ma már arról beszélünk, hogy igazi megoldás az lenne, ha egy sírkertet hoznának létre az egyik felében, ahová a még megmaradt fejfák kerülnének, a többit pedig egy csöndes parkká alakítanák.
Még mielőtt bárki óbégatni kezdene, hogy kegyeletsértés, amit mondok: lehetőséget kell adni minden hozzátartozónak, hogy ha úgy dönt, exhumáltassa a sírt és más, működő temetőbe helyezzék el a hamvakat. De mivel tudom, mekkora procedúra és mennyi pénzbe kerül egy ilyen szándék, kötve hiszem, hogy bárki ilyesmire szánja magát.
A kérdés érzékeny, és mégis beszélni kell róla.  
A sírok zömét már senki nem gondozza. 
Tíz-egynéhány sírhelyet Mindenszentek előtt helyrehoznak a leszármazottak, de ha a kommunális közvállalat emberei a város pénzén nem gyomirtóznák le a földet, egy évnyi időre megint a gaz veri majd föl a térséget.
Ez a megoldás is tarthatatlan. 
Ha permetezve,  gyomirtó-szerekkel szétlocsolva kell gondozni egy temetőt, az sérti az önbecsülésünket, de még inkább sérti a halottak emlékét, a nekik kijáró méltóságot. A végtisztességet nem lenne szabad százliternyi halálos méreg szétspriccelésével letudni.
Legyenek fák, zöld övezet, árnyékot adó lombok és a sétány mellett néhány pad. Egy kijelölt helyen a még megmaradt keresztekkel, a kegyelet virágaival.Tudomásul kell venni, hogy a Kistemető működési ideje régen lejárt.
Más helyeken - tessék csak megnézni az "európai" Szeged példáját! -, már zúgnának a buldózerek és az alapozáskor kaparnák kifelé a csontokat... Ott a város központi temetőjét dúlták szét bükkfalelkű üzletemberek.
És a milliós forintkötegek sose tudják majd feledtetni annak a látványát, hogy koporsódeszkák és emberi maradványok között épült föl egy csillogó, de semmitmondó épület.
Hál'Istennek ilyen embertelen, elborzasztó helyzet nem fordulhat elő városunkban.
A holtak nyugalma nem eladó semmiféle plázának, ipartelepnek, de még játszótérnek se.
Ez így van rendjén.


Pósa Károly

2014. április 24., csütörtök

SZEGÉNYEK ISKOLÁJA



Az ókanizsai Szegények Háza.
Aztán az első világháború alatt hadikórház, lábadozó.
Egy jó ideig volt általános iskola, Ady Endre nevét viselte.
Még oda jártam.
Emlékszem a hűvös folyosójára, ahogy két oldalt nyíltak az osztálytermek az L-alakú épületben. Nagy, kétszárnyas ablakokon tódult be a napfény. A falak vastagok voltak. Az egész épület maga volt a masszívitás és az egyszerű égetett téglafalak a tömörségnek is angolos kellemet tudtak adni.
Az említett égetett vörös téglákból minták rajzolódtak ki a homlokzaton, és az előre húzott peremek szépen tagolták és helyettesítették a pucolást, meg a festést. A ki-kiugró helyiségek ritmusra osztották a tömböt, és emberibb léptékűvé tették az egyébként vidékünkön ritkaság számba menő nagy épületet.
Én legszívesebben a vasútra néző osztályba szerettem járni, mert a kilátás az akkor már elvadult kisparkra nézett. Ha kibámultam, elmerengve az óra unalmában, mindig őserdőnek, titokzatos dzsungelnak láttam az ölig érő fűben a bodzabokrokat, és a borostyánnal dúsan benőtt buja ligetet. Úgy tudom, hajdanában arborétum volt, csak aztán valami miatt elhanyagolták.
Mi a tavaszi tornaórákat is a bokrokban bújócskázva töltöttük, és volt egy kedvenc fánk, aminek oldalsó ágán fertályórákat lehetett nyújtózva lógni.
Olyan jó szagú volt ott minden!
A Fruzsa felől egy kicsiny, tetőfödeles kapun lehetett bemenni. Balra volt a portásfülke, ahol a pedellus szívta a tózniból sodrott büdös cigarettáját. A hamuja folyton a kék köpenyére hullott.
Az iskola főterén a betonozás fölpörsögött, az apró kavicsos fölső réteget győzték a takarítók söpörni. Sose volt az sima.
Ott gyülekeztünk csöngőszóra, osztályonként sorban állva, rendezetten, hogy az ügyeletes tanár engedélyező szava után menjünk föl hat-hét széles, fölfelé szűkülő kő lépcsőfokon az iskola épületébe.
Míg befelé mentem, mindig intettem a platánfáknak. A törzsüket heten sem voltunk képesek átérni.
A napra is emlékszem, amikor kivágták őket.
Akkor nem sírtam, csak a szemem égett, míg a jó asztallapnyi csonkokat néztem. Mutatóba maradt belőlük kettő-három, amik szerencsésebb helyen nőttek az égig.
A többi útban volt.
Kellett a hely, az új épületnek.
És bontani kezdték az iskolát.
A mi osztályunk még akkor is oda járt, amikor a túlsó szárnynak már csak a falai meredeztek. Két tagozat maradt a kisebbik, még ép részben. A boldog emlékű Kaszás tanító nénié, meg a miénk.
Lerombolták a biológia szertárat is, ami az udvarra nézett. Egy sötét, ijesztő lyukként él bennem. Ott láttam először emberi csontvázat, és még hidegebbnek tűnt a raktárocska, szinte kriptának. Már nem tudom bizonyosan, de mintha Samunak, vagy Pistának hívták volna a csontvázat. Drótozott volt, ijesztő.
 Múltak az iskolás hetek, ment a tanítás és a múlt elradírozása is.

Láttuk, ahogy szedik le az irdatlan sok cserepet. Hatalmas, fenyőgerendák húsz méternél hosszabb oszlopok alkották a tetőszerkezet alapját. A padláson - állítólag - puskákat, kardokat is találtak a munkások, emlékszem mekkora szenzáció volt ez nekünk!
A fegyvereket nem tudom, de rohamsisakok bizonyos, hogy voltak. A saját szememmel láttam, amint szíjon lógva, fürtökben hozták le valamennyit.
Aztán máról-holnapra átkommandíroztak bennünket a zárdába, ott fejeztük be a nyolcadik osztályt.
Lebontották az osztálytermünket. Csak a Fruzsára néző fal egy maradványa dacolt valameddig, ami mögött már ásták az alapokat.
Utoljára a portásfülke utcai oldalát meg a kicsiny, gyalogosbejárót hagyták meg.
De az a kopott, kétszárnyú ajtó már csak nekem nyílt valahova.
Mögötte maradt a gyerekkorom. 

2014. április 23., szerda

LEVÉLVÁLTÁS* - Drága Karesz barátom!

Indokoltnak véltem a minap íródott levelek tartalmának szélesebb körben történő megjelenítését. Talán nem magakelletésből. És talán nem hiába.



Drága Karesz, barátom!

Természetesen az egyik, ha nem a legfontosabb a nemzeti hovatartozásunk, de úgy vélem ezzel legalább egyenértékű emberi mivoltunk.
Ha ez így van, akkor más nemzetiségekre is legalább annyi figyelmet kell szentelnünk, mint a magyarokra (vagy majdnem annyit). Mondom ezt úgy, hogy jó érzés magyarként levegőt venni és mindezt magyarul megfogalmazni, s közben úgy gondolom, hogy nyelvben többet kaptunk, mint más népek.
Ez számomra szerencse.
Mégis kötelességemnek érzem, hogy kiálljak azon népcsoportok mellett, kik nem élnek számottevő mennyiségben Vajdaságban. Legyenek szlovákok, svábok, ruszinok vagy vlahok:
ha akár egy kis csoportjuk is őrzi hagyományaikat, akkor legalább annyi figyelmet kell nekik szentelni, mint másoknak. Egyébként mi is olyanok lennénk, mint akik a mi kultúránkat és igényeinket veszik semmibe, számbeli fölényükre hivatkozva.
Ne érts félre, nem célom veled vitatkozni! Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy miként mi morzsolódunk, úgy ők is. Csak mellettük nincs ott az anyaország, ahova átlibbenhetnek, vagy csak átgondolhatnak levegőért vagy egy szabadság utáni sóhajra. Igaz, eltűnőben az összes nemzetiség Vajdaságban, egy-kettőt kivéve. (S ebbe - nem tartozunk bele). 
Mégis, mi magyarok vagyunk azok, kik tehetnének még valamicskét ez ügyben, hisz elegen vagyunk, hogy szárnyaink alá vegyük azt a néhány bizonyos népfoszlányt. Talán ebben az esetben segítségül hívhatnánk a kulturális autonómiánkat (ha valóban létezik) és megmenthetnénk belőlük valamit, nekik, nekünk - mindnyájunknak. Hisz mi aztán át tudjuk érezni a helyzetüket! Mondom ezt úgy, hogy most költöztem el majd kétezer kilométerre. Sajnálom.
Őszinte, baráti ölelés!
B.

Kedves Barátom!

Majdnem minden szavaddal maradéktalanul egyet tudok érteni és köszönöm, hogy szántál annyi erőt, időt ránk, hogy pontos megállapításaidat meg is osszad velem!
Nyilvánvaló, hogy mindannyian az emberi faj származékai vagyunk, és ilyetén szent dolgunk (lenne) a humánum szempontjából maradéktalanul teljesíteni kötelességünket.
De ha nem maradtunk gyermekien naivak, azt is látnunk kell, hogy erre bizony csak ritkán és kevesek képesek. Hisz a legegyszerűbb bibliai tíz törvényt sem szoktuk betartani. 
Álszentségtől ódzkodván: ez alól természetesen én sem vagyok kivétel.
Mindazonáltal az azért dicséretes, hogy bár kétség kívül van bűnünk, de legalább megpróbálunk törekedni a jóra.
Aki számon tartja ezt, annak tán ennyi is elég lesz a végelszámolásnál.
Abban is teljesen igazad van, hogy ha valakinek, hát nekünk, délvidéki magyaroknak hiper-érzékenynek kéne lennünk minden töredék náció segélykiáltására, jajszavára.
Van ugyanis egy régi mondás: "Ma veled, holnap velem."
Az ő sorsuk előrevetíti a miénket is, és ha el szeretnénk kerülni a tragédiát, ha elfogadjuk, hogy nincs véletlen, illetve a már velük megtörténni látszó dolgokat, nekünk szánt intő égi jelként fogjuk fel, akkor a tanulságok leszűrésén túl cselekednünk muszáj - segítő jobbot illik nyújtanunk nekik.
Sajnos a tanulságok leszűrése, és a cselekvési lehetőség nem a kisemberek kezében van, hanem a politikuméban. Az meg - nehézkes, túl komplikált.
Hadd ne minősítsem.
Ezért nekünk, egyszerű embereknek marad az a kevéske esély, hogy kellő empátiával, és az emberségesség mércéivel viseltetünk irántuk. Mint ember, az emberrel.
Lett légyen szó bármely nemzeti közösség tagjairól.
Egy valamiben viszont tévedsz, vagyis inkább nem látsz pontosan..
Senki - ismétlem - senki nem képes egy másik náció érdekeit képviselni, érvényesíteni! Ez abszurdum.
Ezt már néhányszor megtapasztalhatta a vajdasági magyarság, amikor bizalmát helyezte belgrádi, vagy újvidéki szerb, demokratikusnak vélt pártokba. Helyettünk senki nem fog a gesztenyéért a tűzbe nyúlkálni!
Gesztusok, szavak szintén persze segítenek, de ez a pátyolgatás kábé annyi, mint amikor Te vagy én fejcsóválva nézzük a tévét, és sajnálkozunk a kelet-timori keresztények üldöztetésén.
Pont ezért húzza a száját Belgrád az autonómia szó hallatán is.
Nem érdeke. Sem a magyar, sem a rutén, sem más náció önrendelkezése. Szélsőségesebb esetben már a puszta megléte sem – gondoljunk csak vissza, azokra a gálánsan fölkínált szendvicsekre...
Ettől persze mi még lehetünk mások, jobbak, segítőbbek: ezt diktálná a föntebb ránk rótt parancs. Csakhogy az élet sajnos nem igazolná vissza erőfeszítéseinket. Hisz még önmagunk ügyeit is alig-alig tudjuk kordában tartani.
Utoljára: valaki egyszer azt mondta, hogy Vajdaságban csak azok a nációk remélhetnek hosszabb távon, akiket az anyaországuk segíti.
És egyáltalán - van ilyen bölcső, ország, ahová kötődhetnek.
Többnyire minden töredéknek megvan a maga mentora, még ha nem is Szerbia tőszomszédságában. Ott vannak például a tótok Bácska közepén: Pozsony sokszor hatékonyabban segíti őket, mint bennünket odaátról. Vagy emlékezz vissza, Bukarest hogy verte az asztal a timoki vlah kisebbség ügyében, Európa Uniós vétóval fenyegette Szerbiát, mire az rögtön viszakozott és nyüszítve szabadkozott.
Szóval - talán nincs minden veszve.
Ha a hitünk megmarad, és legalább személyre szabottan emberek tudunk maradni az embertelenségben - semmi képen nem veszthetünk.
De ezt a végszót, ami remélem nem az, már az előző írásomban is bátorkodtam használni.
Barátággal: Pósa Károly

* Az írás a levelek keveset szerkesztett, lektorált változata.

2014. április 22., kedd

GEMA SZERINT A FÁK - krititka



Néhány gondolat Ifj. Losoncz Rezső fafaragó munkáiról

Ifj. Losoncz Rezső: Vadlovak

A néhai Szabados György zeneszerző, író egyik interjújában arról az élményéről beszélt, amikor először Kanizsára látogatott. 
A Nagytemplom előtt, alkonyati fényben haladt vele az autó, és a város szívébe érkezvén a félsötét utcai járdán néhány sebesen nyargalászó suhancot vett észre. Minden cél nélkül rajzottak a leszálló homályban, mint az éji lepkék. Az egyik közülük lepedővel volt letakarva, kitárt karral, szellemként zavarászta a többieket. Az idősödő zeneszerzőn átnyilallt a fölismerés, hogy a bohókás látvány villanásnyi értelme neki szánt üzenet, hogy íme: Bácska leples szelleme köszöntötte. A sokat csodált csáthi tragikumnak, a móriczi kedélynek és Kosztolányias zsenialitásnak a földjére érkezett. A városba, ahol mindez egy helyen olyan szépen megfér egymás mellett. Ahol művészetnek maga a létezés ad súlyt és értelmet.
Mert ahol ennyi síkon zajlik az élet, ott az emberek is mások.
Valahogy minden átlényegül. A síkság nyújt tág teret a fantáziának. Az időtlenség ledönti a korlátainkat. Senki sem éppen az, akinek látszik.
Jól példázza ezt az a tény, ahogy azon a szép pénteki este zsúfolásig megtelt a Dobó Tihamér Képtár.
A kanizsaiak körében sportszeretetéről híres Losoncz Rezső – Gema ezúttal újabb oldaláról mutatkozott be. A helyiek összegyűlt sokaságának, a szépet, a művészetet respektáló szerény laikusoknak csak úgy, mint a műértőbbeknek - igazi meglepetéssel szolgált. Fafaragványai, organikus szobrai rendre bizonyítják tehetségét, sőt a talentumát meghaladó érzékenységet, azt a többletet, ami igazán értékké tudja varázsolni az emberi környezetet.
Rezső tiszai uszadékfákból, erdőben föllelt, földből kifordított gyökerekkel, korhadó eperfa-törzsekkel alakította ki sajátos fafaragó-művészi világát, amelynek krédója az emberi szerves egységünk a természettel. 
Losoncz Rezső nem pusztán tükröt tart elébünk, amikor a környezetszennyezésre, a fák pusztulására hívja föl a figyelmünket, hanem kézen fog bennünket és a tükrön túli fejjel lefelé fordított torz világot is megmutatja nekünk. Mi vagyunk Alice, de a horror, a tragédia nem Csodaországban játszódik le, hanem itt a Földön, vagy ha tetszik – Magyarkanizsán, szűkebb pátriánkban.
Egy-egy alkotásánál átzsibbad rajtunk a félelem: vajon tényleg mi vagyunk a teremtés koronái? Vagy az állatok, növények ugyanolyan értékkel bíró teremtmények, hisz egy szuszra hozott létre bennünket a Nagy Titkos?
Meg-megállva némely kompozíció előtt bizony eltöprengünk önmagunkon.
A tárlat két, egymástól jól elkülönülő részre oszlik. 
Az imént említett ökologikus indíttatású szobrok mellett Losoncz tavalyelőtti, az olimpia, a sportágak témájára kidolgozott munkái is szerepelnek. 
Ha valaha ábrázolni kéne az emberi akarat, küzdelem, győzni akarás görcsbe megmeredő erejét, a megfeszülő izmok rostjainak keresve sem lehetne szebb, láttatóbb anyagot találni, mint a leháncsolt fák ágainak göbös erezetét, vagy a gyökerek már-már meseszerű összefonódásit.
Losoncz Rezső nem faragja agyon őket. Inkább csak meglát, észlel valamit. Ösztöne van hozzá, hogy észrevegye a kapálódzó vadlovak játékát, a tengeri csikót kicsinyével, az elpusztult anyját sirató kiselefántot, vagy éppen a találatát ünneplő kardvívót.
A kiállítás rendkívül gazdag, széles spektrumát tárja elénk mindannak, amit a 21. század elején az ember művel a természettel. 
Tanulságos mindannyiunknak.
Egyrészről azért, mert szeretettel mutatja be mindazt, amit mi környezetünkként ismerünk, vagyis csak ismerni vélünk. A művész szemén keresztül nézve viszont rájövünk arra, hogy a dolgok általunk való megítélése még korántsem az igazságról szól. Sokkal inkább az oda nem figyelésünkről, a rossz megszokásainkról.
Másrészről megint csak a megtalálás öröme járja át szívünket, lévén egy általunk ismerni vélt kanizsai emberről derül ki tehetsége, páratlan képzelő erejének megvalósulásával. 
Losoncz túl az ötvenen is mer - és tud! - kreatívnak lenni. 
Most esett túl élete első tárlatán. Papírtól, diplomától, önmaga ájulatától mentesen. Szerényen, ahogy és amiért szeretjük. És ma már az is biztos, hogy gazdagabbak lettünk egy értékkel.
Vigyázzunk rá, tiszteljük ezért! Meg persze az állatokat, a fákat, a természetet is. 
Ennyi lenne a művész mondanivalója. Kellenek nagy szavak. Tettek - annál inkább.
Hogy Losoncz Rezső - Gema ebben a szellemben él és alkot: kétség sem férhet hozzá!

Pósa Károly

2014. április 21., hétfő

MAJDNEM ELMARADT FÖLTÁMADÁS



Mi a közös a kanizsai meg a vatikáni Pietá szoborban?
Régi történet - régiekről.
Bizony, mondom néktek, van az, hogy a fegyver visszafelé sül el.*
Annak idején a kanizsai kommunisták az új rendszert próbálták meghonosítani.
Kommunistákhoz illően: nem sokat lacafacáztak, nem próbáltak finoman válogatni az eszközökben.
Papokat, parasztokat zaklattak, hazudoztak az egyszerű népnek, megfélemlítették a város lakosságát. Pimaszok voltak, hetykék, önteltek és végtelenül ostobák.
Könnyű volt a dolguk. Kanizsán és a Tisza menti falvakban akárki láthatta, hogy nem babra megy a játék. Az 1944 őszén kivégzettek sírhantjai még meg sem süppedtek. A jajkiáltások, a golyózápor még élénken visszhangzott a fülekben. A szekrényekben még meg sem molyosodtak az ártatlan mártírok esküvői öltönyei, és a falba vert a szögeken még ott lógtak az elárvult csizmák.
1946 május elsején a Topa Gábor vezetésével - akinek egyik lába kerek volt, akár az ördög patája, és úgy húzta, mint kutya a belét -, kanizsaiak százai lettek kikommandírozva a Zenta felé vivő útra, ahonnét böhöm cséplőgépek, traktorok és megannyi transzparens meg zászló kíséretében vonulnia kellett minden "győztes proletárnak".
A majálisi menet a Városháza irányába lépdelt. Út közben verőlegények lökdösték be az úton haladók közé a bámészkodó népet, hogy a rendezvény tömegességét senki meg ne kérdőjelezhesse. Akit beráncigáltak vonulni meghúzta magát, mint a vett malac és kussolt. Örült, hogy ennyivel megúszta. Ilyen idő járta akkoriban.
A Fruzsa iskolánál aztán némi zavar támadt, mert a Tóth Kálmán, ez a polihisztor, de különc gyártulajdonos, - akinek előtte való évben államosították összes ingóságát, firmástul, mindenestül - erővel befurakodott a menetelők közé. Kezében meszelőnyél volt, amire három fehér rongyot kötött. Vadul rázta, és azt ordította, hogy "Kitört a béke! Emberek! Kitört a béke!"
A szervezőkben megrezdültek a nyárfalevelek, érezték, hogy nem minden a forgatókönyv szerint kezd alakulni, de nem mertek közbeavatkozni, hátha magától is megnyugszik a szemmel láthatóan elmeháborodott Tóth.
Nem így történt.
A tömeg a Városháza elé ért, ami előtt akkor még gömbakácok illatoztak és finom tavaszi pázsit terült szét.
Az emelvényen rezesbanda stimmelt, a szónokok a frázispufogtatásra készültek, az ünneplő sokadalom meg egy emberként röhögött. No, nem a pulpitust nézték, hanem a fűben négykézláb legelésző Tóth Kálmánt. A cipőtalpak gyárosa, aki egykoron 40 munkásnak adott kenyeret, az emelvény előtti füvet legelte, akár egy járási cigája birka. A városvezetés őrjöngött, rohantak le hozzá, hogy azonnal, de tüstént hagyja abba, mit csinál?
Tóth Kálmán egy pofára való fűvel a szájában, angyali nyugalommal elmagyarázta a toporzékoló elvtársaknak, hogy mivel elkonfiskálták az összes vagyonát, kenyérjegyre sem jogosult. A hivatalban valami funkcionárius azt mondta neki, hogy őt nem érdekli Tóth nyomora, ha akarja: menjen és legeljen! Hát most eszik.  Elvégre szabad országban él, és éppen ünnep van.
Rendőrt hívtak, elvezették, de az ünnepségnek akkor már mindegy volt.
A kivezényeltek ezen nevetgéltek, vidult a megnyomorított kanizsai nép, ellibbent a forradalmi pátosz.
 Tóth Kálmán fia, László hasonlóan furcsa figura lehetett. A hatvanas években vésővel esett neki Michelangelo Pietá nevű szobrának, le is ütött belőle egy darabot. Amikor kérdőre vonta az olasz rendőrség, miért tette, az volt a válasza, hogy a kiállított szobor hamisítvány. Ez dühítette.
A taljánok egy ideig lecsukták, aztán szélnek eresztették.
Rosszul tették.
Lászlóban is fortyoghatott valami az öreg Kálmán virtusából, mert másodszor is a Pietá közelébe férkőzött - pedig akkor már erősen vigyázták, pont a tettéhez hasonló őrült merényletek miatt - és ismét megsértette a szobor márványzatát. Egy jó darabot leütött Krisztus lábfejéből. (Azóta plexiüveg mögött a szobor. A Vatikán tanult a bácskai temperamentumból...)
Az idegenvezetők mind a mai napig magyarázzák a Pietát látogató turistáknak, hogy egy magyar származású ember rontott anno neki Michelangelo egyik legremekebb alkotásának.
Csak azt nem teszik hozzá, hogy az előzményekben ennek az embernek és a családjának ugyanígy nekirontott egy elmebeteg rendszer és tönkretette őket.
Az ilyesmi már nem érdekli a finnyás nyugati turistát.
Nekünk meg a templomkertben ott a Pietá.
Húsvét van. Nézzük, simogassuk meg a tekintetünkkel.
Igaz, nem Michelangelo mesteré, csak egy szerény utánzat.
De minekünk így is szép, mert a miénk.
És reménykedjünk, hogy nem jön még egyszer egy olyan gonosz időszak, amikor ezt a másolatot is rongálnia kell majd valamelyikünknek.

Pósa Károly

*A fentebb leírt történetek Sarnyai Béla szíves közlése nyomán íródtak, aki A zöld szemű szörny című kötetében szintúgy feldolgozta és megörökítette azt a bizonyos majálist, valamint a Tóth család hányattatott sorsát.

2014. április 20., vasárnap

HOL NYARAL A KANIZSAI ÍNSÉG?



Még csak áprilist írunk - hol van még a nyár? -, de már hallani hangokat egyesek nyaralási terveiről.
Mondják erről is meg arról is: kit hová vet el jó dolga.
Az év közben hallatszódó panaszok ellenére meghökkentő, hogy mennyien rajzanak szét a nagyvilágba. 
Úgy látszik igaz a mondás: nem biztos, hogy a leghangosabban jajgatónak fáj a legjobban…
Az Adria partján föl-föltűnhetnek majd ismerős arcok, meg a kanizsai rendszámtáblás gépkocsik. Meglepően sokan Görögországba indulnak pihenni, vagy a mifelénk tényleg luxusnak számító Egyiptomot, Tunéziát, az egzotikus üdülőhelyeket veszik célba.
 „Ha költenél, és van rá költség” – ahogy a szappanfőző József Áron fia, az örök poétánk mondaná - miért ne?
De ha a nyaralás ezen módozataira – akármi nehezen - futja, illene több optimizmussal beszélni a hétköznapokat, és a jövőt illetően.
Kicsit unom a lamentálókat, ez az igazság.


Mindeközben a kanizsai Tisza-part talán rendezettebb, mint valaha. 
Pedig néha olyan érzése van az embernek, mintha az illetékesek Déva várát építgetnék: amit nappal létrehoznak, azt gondatlan kezek éjjel lerombolják. Tönkreteszik a szemeteseket, a kandelábereken lévő lámpaburákat kővel hajigálják ki, ahogy a tájékoztató táblákat rögtön a felújításuk után ismét szétverték.
Nem számít nekik - a sok bunkónak, gyaníthatóan, de be nem bizonyítottan a suttyó korú félembereknek – hogy a közös értékeinket rongálják: pusztán szórakozásból. Ha lenne büntetésük, egy jó ideig csakis közmunkára fognám őket! Hogy belegebedjenek a dologba, és soha többé eszükbe ne jusson még egy papír zsebkendőt se elejteni! És fütyülnék rá, hogy kiskorúak. Majd dolgozna helyettük az apjuk, aki elmulasztotta nevelni őket.
Ám a strand ezúttal sem vádol, ítélkezik, csak várja a kanizsaiakat.
Nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban ennyi gyöpös felületet, ennyi újonnan ültetett fát gondoztak volna. Hallottam valakit epéskedni, aki az irgalmatlan nagy, homokkal borított rész hiányát kifogásolta. Valószínűleg még soha nem strandolt júliusi kánikulában. Olyankor a homokon megsül a tükörtojás, és az okvetetlenkedő polgártárs is a fűzfák hűsében, a füves részen fog majd kritizálni, ha már éppen okoskodnia lesz muszáj.  
Biztos nem csak kanizsai szokás az is, ahogy szeretünk visszamutogatni. 
(Évtizedek óta a tavalyihoz viszonyított szilveszteri tévéadás romló mutatókat produkál. Van-e a nézhetetlennek legalsó bugyra?)
Amikor úgy dicsérjük a letűnt esztendőket, hogy közben pocskondiázzuk a jelenvalót. Számos alakalommal heves vita tárgya volt az az időszak, amikor tömve volt a helyi kemping, zsúfolásig megtelt a strand és boldog-boldogtalan a Tisza-parton süttette magát. A hangosan ágálók viszont hajlamosak megfeledkezni arról, hogy azokban az elanyátlanodott években gyakorlatilag lakat alatt éltünk, az országhatárokon átjutni egyszerű embernek nem is lehetett. Emlékeznek még a 10 márkás illetékre?
Hát a magyar vízumkötelezettségre?
Arra, hogy Horvátországba szerbiai-vajdasági gépjárművel esély sem volt elindulni?
És a havi hat-hét márkás fizetésekre?
A hadköteles fiúk, férfiak külföldre utazásának tilalmára?
Mert ha igen, akkor érthető lesz, hogy a magyarkanizsai lakosság döntő többsége a szépnek nevezett időszakban sem a jókedvétől vezérelve, vagy a strandunk iránti oszthatatlan rajongásból, megelégedettségből választotta a töltés melletti fűzfák látványát és a tiszai mólók víztől nyákos, csúszós deszkáit, hanem kényszerből, rászorultságból.
Más lapra tartozik, hogy a múló idő megszépíti ezeknek a szegényes nyaralásoknak az emlékét. 
Akkor fiatalabb volt mindenki, vidámabbnak tűnt a nyomor.
Kicsivel is beértük. Annak örültünk, ha nem szakad ránk az ég.
Mára a lehetőségeinkkel együtt az igényeink is változtak.
Ezzel sincs baj.
Csak időnként – a miheztartás végett – vegyük elő a húsz éve készült fotók albumát és idézzük föl magunknak az akkori körülményeinket. Beszélgessünk barátainkkal, ismerőseinkkel azokról a hónapokról. Arról a furcsaságokkal kitömött időszakról. Figyelmesen hallgassuk meg mások idevágó történeteit. Amikor majd őszintén beszél valaki, mit jelentett neki és családjának a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és az igazi, a leghalványabb fénysugár nélküli reménytelenség. Biztos szóba fog kerülni, hogy a sorsunk választását sem engedték saját kezünkbe, hanem mások, hatalmasok döntöttek rólunk, de nélkülünk.
És hogy nap napot követve a szeretteink jövőjével játszottak.
Higgyék el nekem: elámulnak majd rajta, hogy annak tükrében mennyi mában megfogalmazott kérdésünkre találjuk meg a választ.
Akkor majd összenézünk, elgondolkodunk.
Meglehet: egy múló pillanatig elégedettséget is érzünk.
És lehet, hogy egy ideig csöndben maradunk.
Pósa Károly

2014. április 19., szombat

HÚSVÉTI ÍRÁS



Nagykedd, a kisbolt előtt
 A délután már jócskán megfáradt, míg az áprilisi gyalogúton járt, és lassan nekifeküdni készült. A nap sávja szétfolyni látszott, mintha az ég alján kedélyes kínai festő lavírozná a színeket, vörös tintába szürke foltként csordogált bele az alkonyat, és a napközben nyers, éles vonalakkal körberajzolt térség a félhomállyal együtt tágulni kezdett.
A Budzsák gólyái is visszatértek a Rétből. A közeli villanykaróra rakott fészkükön várják a rájuk boruló öblös éjszakát. Az útkereszteződés melletti szomorúfűz. Lándzsa alakú levelei egybemosódnak. A lombsátor alatt kiszuperált traktorgumi hever, körülötte féltucatnyi ücsörgő, vagy álldogáló emberalak árnya sötétlik. Nap mint nap összegyűlnek. Mindig akad, aki biciklijét letámasztja, és megáll a bolt előtt egy-két sörre. Kocsmába betelepedni: úri passziónak számít. Mire vége a napnak meg a maszek munkának, benépesül az ülőkeként használt traktorkülső; melósok, napszámosok tömörödnek a sarki kisbolt előtti fűzfa lelógó szoknyája alatt.
Aki igazán szegény, az szemérmes. Inni is csak sötétben iszik. Nem kérkedik a szegénységével. Az ivás egy idő után már nem ok, hanem okozat.
Közben halk diskurzus folyik. A sarki kis boltocskát régen Aranyhordónak hívták, de a Budzsákban már hosszú idő óta nincs hordó, csak literes műanyag palackok. Esetleg demizson.
Arany meg? Az sose volt.
 Hét árnyék bontakozik ki a sötétből. Kettő a falat támasztja, ketten guggolnak, a többi meg a gumin kucorog. Lábuk előtt sörösüvegek. A rozsdás bicikli felniken, a kopott króm alkatrészeken a sarki lámpa fénye szomorkásan dereng vissza. Cigaretták parázslanak, és míg tüdőre szívják a slukkot, egy pillanatra fölsejlenek a borostás, beirdalt arcok. Egyikük viszi a szót. Ráspolyos hangon beszél, emlékezőn:
 - Van vagy tizenöt éve, hogy azt a meggyfát a ház elé ültettem. Sosem nőtt úgy, mint szerettem volna. Gyerekkoromban a tanyán volt nekünk egy nagyon nagy meggyfánk. De akkora, hogy a fél udvart beborította. Győztük mászni. Mennyi meggy volt rajta! Karéj kenyérrel a fa tetején, oszt jóllaktunk. Mindig olyant szerettem volna! De az én meggyem hitvány maradt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy komisz időkben persze nem nőhet az égig, de ez még termést se nagyon adott. Hagytam egy pár évig vergődni. Míg néhány dunsztnyi meggyet vet, addig nem bolygatom – mondtam magamban. Aztán pár éve abbamaradt az a kevéske érése is. Alighanem valami nyavalya támadta meg, mert permetet - tőlem aztán - nem látott. Mihelyt kivirágzott, rögtön elhullottak a szirmok, már tavasszal hóka volt a levele. Mintha hamis tanúságot tettek volna alatta, igazi átokfa lett belőle. Azóta mind a három év őszén méricskéltem, tervezgettem, hogy kivágom. Minek fogja a helyet? Volt úgy, hogy már indultam a fűrészért, fejszéért, de valahogy sosem jutottam odáig. Az utóbbi három évben sokszor gondoltam rá - mert a dereka szép egyenes -, hogy éppen megfelelne támasztó oszlopnak az ól ereszeténél. És mégis meghagytam. Tudja fene miért? – Szava megreked. Harákol. Kis szünetet tart, iszik.
A gunnyasztók közül valaki noszogatja:
 - Oszt most mi van a fájával? Megvan még?
 - Meg. Mi az hogy! Az idén márciusban annyi virága lett neki, hogy az ágak se látszottak tőle. Mindenütt harsogó zöld a lombja! Kerekded egész fa lett belőle. Szépen ígéri az idei meggyet. Hát – győzünk csodálkozni az asszonnyal.
 Hallgatnak. Ki-ki a maga képzeletére hagyatkozik. Kortyolnak, méláznak. Az útkereszteződésben ócska háromnegyedes bicikli dinamója surrog, szalajt a pedál, minden méternél kenetlenül nyikkan a lánc. A lógó lombú fűz alja megélénkül, vidámkodó hang kiállt a mellettük tekerő ismerős kis alakra:
  - Hejh! Péter! Álljá’ már meg! Hát csak úgy elsuhannál?
  Péter némi habozás után félkörívben visszafordul. Görbedő válla a bicikli kormányára bukik. Papucsos, mezítelen lábát leteszi ugyan, de nem száll le az ülésről. Mikor hellyel kínálják, csak a fejét rázza. Egész délután istállótrágyát villázott. Siet haza, szabadkozik. Beteg a kisgyerek, teszi hozzá fakón, mint akinek a torkát szorítják.
  - Mi a baja? – kérdi a rekedtes hangú.
  - Nem tudni. Tegnapelőtt óta lázas. Az orvos se tudja.
  Csönd ereszkedik a hallgatóságra. A reszelős hangú mozdul először, aztán még egy valaki föláll. Üvegek koccanása hallatszik. Begyűjtik az üres flaskákat. Ketten viszik vissza a boltba, csörömpöl a viharvert üvegajtó. Új túrát kérnek. Kis idő múlva a fűzfa alatt nagy cuppanással repülnek a kupakok, ahogy a fához láncolt sörnyitó dolgozik.
Péter elköszön, indulna: - Mennem köll. Várnak otthon.
A rekedt egy tömött nejlonszatyort vesz elő a hóna alól, és Péter biciklijére akasztja.
  - Ezt a zacskó narancsot, meg a csokoládét a fiúkkal fizetjük. Vidd haza a kisgyerekednek. Menjél, no! Az jó, ha várnak. Csak azt szokás várni, akit szeretnek.
  Távolodik, majd elhal a rozoga kerékpár kattogása. A beállt este mélykék palástja elrejti az arcokra kiülő érzelmeket. Indul a sínbusz, idáig hallik, ahogy tülkölőn búg. Már ott dülöngélhet valahol a Slajc környékén, amikor színváltott, bátortalan hang töri meg a szomorúfűz alatt nehezedő csendet:
  - Azért, ugye, meggyógyul majd az a gyerek?
  - Hát persze. Meggyógyul. – felei a ráspolyos hangú olyan ünnepélyesen, telve meggyőződéssel, mint aki kinyilatkoztatást közöl.
  - Lám, a kend fája is harmadszorra újjá lett… - mondja még valamelyikük, a bolt fala mellől. Aztán több szó nem esik. Nézik a sötétet, a hunyorgó csillagokat.
Vége a napnak, és a tél is elmúlt, mint a rossz emlékek.
Belülről fordul a kulcs, zörögve zárják a kisbolt ajtaját.
Csak a szívek vannak kitárva.  
        
Pósa Károly