Kis Kanizsai Enciklopédia 2.

 Napi egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.

Ada – Az elmúlt időszakban sűrűn-sűrűn emlegetik ennek a tőlünk nem is olyan messzire eső Tisza-menti kisközségnek a nevét. A szülővárosunk és Zenta után tudniillik Ada számít a régióban, ha a tömbmagyarság megmaradó védőbástyái kerülnek szóba. Ez a település iskolapéldája annak, hogy az elnevezés mennyire meghatározza valaminek a létét, a sorsát. Nomen est omen – nagyképűsködne a félművelt latin, ám az eleve elrendeltetettségben hívő hajlamos igazat adni a néhai törököknek, akik az ada – sziget névvel illették az akkor frissen elfoglalt falucskát. Az egyre duzzadó délszláv tengerben Ada mára valóban egy kis magyar szigetté vált, aminek partján a fűzfásokban csatangol a szél, és az Al-Dunáról fúvó Kosava gyakran visszafelé bodorítja a Tiszának vizét.

A folyó menti kisváros jellege máig megmaradt, hisz a közigazgatásilag hozzá tartozó falvak is ékes bizonyítékai a Tisza közelségének, a környék sokat megélt tarka történelmének. Völgypart, Valkaisor, Törökfalu, vagy a szintén kedves Mohol kötődik Adához, meg mindahhoz, ami a délvidéki tegnapelőttjeinket jelenti, hisz egy tőről fakadtak élhető településekké. Hasonló szellemiség hatja át utcáikat, tereiket, közintézményeiket. Olykor még a templomuk harangszava is hasonló.

A címerünk meg gyakorlatilag ugyanaz. Egy hajdú, ekevassal, szablyával. Mielőtt a jó kanizsaiak megorrolnának a tőlünk délebbre fekvő tiszai atyafiakra, nem árt, ha emlékeztetőül ide írom, hogy a mezővárosi rang elnyerésekor Mária-Terézia szakmányban írta alá a hasonló dokumentumok százait, és az udvari heraldika nagyműhelyében akkor éppen ötlettelen hétfő lehetett, ezért nem bíbelődtek sokat új címer kifundálásával. Ráadásul miként Magyarkanizsa, úgy Ada is révként szolgált a Délvidéken közlekedő, kelet felé tartó utazóknak, kereskedőknek.

Ada címere - ismerős?

Ada hangulatát siheder koromban tapasztaltam meg először. A nyolcvanas évek kezdetén, a környéken óriási szenzáció volt, hogy első fecskeként kínai vendéglő nyílt a városka központjában. Nem tudom ki lehetett az a vállalkozó – távol-keleti – szellem, aki fantáziát látott ezen a zsíros, nehéz, fűszeres bácskai parasztkonyhákhoz szokott vidéken, egy tőlünk kultúrában, mentalitásban meg táplálkozási szokásokban is eleve idegen étterem felfuttatásában, de az ötlet - állítólag: bejött. Legalább is az a hír járta, hogy tódulnak a vendégek az egzotikus vacsorákra, jobbára telt ház mellett üzemel az étterem. Egyszer magam is kipróbáltam, és kaján vigyorral állapítottam meg, hogy azért a bácskai tempót még egy ősi civilizáció sem tudja egykönnyen megregulázni. Amikor az egyik pirospozsgás, lapáttenyerű vendég nem is leplezett fanyalgással tolta el magától a főtt rizses tálkát, a személyzet szó nélkül hozta ki neki a kenyereskosarat, fosznideszka vastagságú szeletekkel púpozva. Az evőpálcikákkal nem is kísérleteztek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kedves látogatók zöme legszívesebben a zsebben hordott bugylibicskáját venné igénybe.

Adát keresztül-kasul bóklásztuk, amikor még felderítő versenyeket tartottak. Rend szerint a Tisza-parton voltunk elszállásolva, és a kora őszi időszakban a már leeresztett vizű városi nagymedencében pocskoltunk. Az esővíz jótékonyan összegyűlt a bazén alján, vízifocit játszottunk, és az sem zavart bennünket, hogy néhány döglött patkány teteme himbálózott a nyákos víz felszínén.

Utoljára, mert kihagyhatatlan. Bármilyen középszerű mezővároska is Ada, azért születtek ott nagy emberek. Minden bizonnyal méretre közülük a legnagyobb Sterbik Árpád kézilabdakapus, aki a spanyol válogatott hálóőreként tehetsége mellet bizonyítja nap mint nap, hogy van az a pénz, amiért idegen nemzet himnuszára is megéri tátogni. Nem említhető egy lapon a szintén adai születésű Szarvas Gáborral, ezzel a XIX. századi csendes tudósemberrel, aki valódi hazafiként önként jelentkezett a szabadságharc nemzetőrei közé, fáradhatatlanul küzdött a magyar nyelv tisztaságáért, és a legelső nyelvművelőként hajt fejet előtte az utókor.

És valahol már írtam, hogy a legnagyszerűbb emberek mellett okvetlenül megjelenik a másik pólus is, akiket szemlesütve, röstelkedve szokás emlegetni: a hajdani Adán, 1892-ben, a terménykereskedő Rosenfeld családjában hatodikként látta meg a napvilágot egy Matyi nevű jövevény. Később Rákosi Mátyás néven vált hírhedté. 1971-ben, a Szovjetunió-béli – amúgy jó nevű – Gorkij városában vette vissza lelkét az ördög.  

A "kis Borzas" leghíresebb fotója