2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. június 24., péntek

Mr. és Mrs. Johns


"ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. 
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; 
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. 
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; 
ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek." 
(Préd. 3:2-8)
Csak a skótokat sajnálom kicsit. Ők is voksoltak már egyszer, nem is olyan régen, és azt elbukták a függetlenség-pártiak: a britekkel közös államban maradtak William Wallace leszármazottai. A változatlan állapotok mellett kampányoló erők hívei kiörülték magukat, a szuverenitást áhítók meg lenyelték a sokadik angol békát, és megnyugodtak. Úgy gondolhatták, legalább az Európai Unió, meg a hagyományosan pragmatikus London biztonsága szavatolt lesz. Most, hogy az elégedetlen vidéki, jobbára tősgyökeres angolok milliói akaratából Nagy Britannia faképnél hagyja Brüsszelt, az Európai Egyesült Álmoknak borítékolhatóan vége szakad. Az ébredés pedig hagymázasabbra nem is sikerülhetett volna: ma reggelre az Észak-Írek után a skót miniszterelnök-asszony is meglebbentette egy újabb népszavazás lehetőségét, ami a jelenleg létező Nagy Britanniára nézve nem éppen beláthatatlan, hanem nagyon is belátható következményekkel fog járni. Akkor fog a skót Felföld népe igazán nézni nagyot, ha se EU, se pedig Anglia nem fogja többé a kezüket. Ha beválik ez a ma még horrorszámba menő forgatókönyv, és a szigetország így vagy úgy, közjogi értelemben darabjaira szakadozik, olyan történelmi példát statuál, hogy ahhoz képest a hajdani Harmincéves Háborút laza vasárnapi pikniknek értékelik majd a jövő generációk. Ha lesznek.
M
ert most már látszik: az EU koporsója megácsoltatott. Friss a fekete festés rajta, a gyalult deszkák, a forgácsok szaga még a levegőben, de már keveredik egy másik szaggal, ami az odakozmált tervek, a beégett brüsszeli diplomácia odőrje. Akármilyen hihetetlen, az EU koporsóját ugyanis nem a londoni Cityben, hanem a kontinens jelentősebb fővárosaiban tákolták össze. Párizs, Brüsszel, Bécs, Athén de szerény véleményem szerint főleg Berlin politikája az oka annak, hogy ide jutottunk. A bizalmatlanság magva mindig csírázott, akárki megmondhatta volna. Nem kellett hát olyan nagyon sok, csak az utóbbi egy-két év történései, s immáron jóvátehetetlenül szárba szökkenhetett az indulat: by-by Unió!
Nincs kétségem afelől, hogy a vidéki angol toronymagasan tesz arra mit akarnak az európai vezetők mondjuk egy Bukarestben megrendezett tanácskozáson. Az albioni kisvárosban élő Mr. és Mrs Johns a maguk rögvalóságát élik. Látják amit látnak. Érzik, amit a bőrükön tapasztalnak. Utálnak a nagyvárosokba menni, mert ott már nem a nagyapa fotóalbumából ismert és szeretett Anglia fogadja őket, hanem valami féle egzotikus náció-katyvasz. Pakisztáni a postás, indiai a boltos, arab a taxis, koszovói meg másmilyen albánok futtatnak mindenféle fajú és színű prostituáltakat, ugyanott heroin alkalmi áron vehető a nap bármely szakában, és ha nem lenne kiváló a cucc, a frekventáltabb utcasarkokon non-stop jelleggel bérelhetők orosz-ukrán vagy csecsen pénzbehajtók, akik hozott eszközökkel családirtást is vállalnak. Mindehhez fekete Afrika összes törzsének képviselői ott lambadáznak a köztereken, imbolygó fölsőtesttel, vakargatva mogyorónyi köldöküket, a hasukat, amit – a nagyvonalú angliai szociális rendszer révén – a Mr. és Mrs Johns által befizetett adókból tömhetnek degeszre, egy szalmaszál odébbtételének igénye nélkül.
E
közben London új polgármesterét, egy importált, más kultúrából, hitvilágból átigazolt idegen légióst (a különírás szándékos) csupa olyan (ál)problémák aggasztják, amikről Mr. és Mrs Johns nemhogy vitázni nem szeretnének, de hallani sem akartak soha. Például a melegek megszentelt házassága, a főváros közlekedési vállalatában dolgozók bőrszín szerinti pozitív diszkriminációja, meg még számos olyan dolog, amiről épeszű ember esetleg eltöpreng a budin, vagy a hálószobájában szokott elintézni, csakúgy, mint a hagyományos értékrendjükhöz ragaszkodó Mr. és Mrs Johns. Meg a kerti Anglia fölbosszantott többsége.
Őket nem a lózungok érdeklik. Csak azt vélelmezik, amit minden normálisan gondolkodó ember azonnal belátna: zsarolással egyetlen közösség sem tartható egyben. Megette a fene, ha egy házasságot, egy családot, egy csapatot alkotó embert – vagy mint ma még: egy európai, 27 államból álló szövetséget – jobb híján pénzügyi, gazdasági függőséggel, brókerekkel riogatva lehet csak így-úgy egyben marasztalni. Ezt szem előtt tartva vastagon benne van Washington keze abban, hogy az EU mára a tönk szélére jutott. Úgy gazdasági, katonaipolitikai, mint morális értelemben megbukott.
Az ne tévesszen meg senkit, hogy Barack Hussein maradásra szólította fel a briteket. Obama a XXI. század Piszkos Fredje. A jóakarata olyan kontra produktív, mint a regénybeli hírhedetten szutykos kapitányé. Az is addig szerette, dicsérte szegény Fülig Jimmyt, míg emiatt mindenki meg nem utálta…
R
ossz hírem van. Tudott dolog, hogy minden társulás, lett légyen szó házasságról vagy államok közösségéről – érdekek mentén jön létre. Éppen ezért, ha valami valahol hasadni kényszerül, ha megromlik, ha szétszakad: az is csak a már adott érdekek mentén történhet. Tudjuk mi hozta létre az Európai Unió elődjét. A szén, az acél, a pénz. Vagyis egyszerűen: a pénz. Azóta ugyan sok víz folyt le a Szajnán, meg a Rajnán is. Ám amit nem a szellem ereje, a népek közös akarata, a valós egység áhítása, hanem egy szűk elit gazdasági érdekeit szolgáló szándék tákolt össze, s amit ráadásul mindenféle igazságosság, arányérzék, hosszú távú, a népek majdani sorsának alakulását mellőző, az ő akaratukat semmibe vevő elképzelések, bürokrata csűrcsavarok és végletekig pökhendi brüsszeli vezetők kiskirályok módjára ukázokkal igazgatnának – az nem életképes. Annak nem lehet történelmi a küldetése. Önmagát fogja fölszámolni.
T
ovább ragozni nincs értelme. Már csak az a kérdés, ki lesz a következő?     



Pk

2016. június 23., csütörtök

Napló 39.


2016. június 16. csütörtök
"Nem is olyan nagyon régen, egy ballagóünnepségen Ady Az öreg Kúnné versét szavalták. A költemény arról szól, mennyi vesződéssel jár egy asszonynak tíz gyermekét emberré nevelnie. Hogy az utódokra rámegy a szülői élet. Kezdő sorai: „Tíz gyermeket hozott a világra, / küzdésre, búra, de vitézül.” Erre a közönségben egy mögöttem álló, csinos kosztümös hölgy félhangosan megjegyezte: „Elég nagy marha volt.”  Ez jutott most eszembe, ahogy látom a televíziós képsorokat. Szakértő statisztikai okfejtése: csak a Közel-Kelet lakossága negyven év alatt megkilencszereződött(!). Hab a dögkukacos tortán, hogy a térség sosem volt a béke oázisa. Most sem az. Eredendően mégsem az akkut lövöldözés zavarja a vándorbotot ragadó ottani lakosságot. Sokkal inkább az egyre élhetetlenebb körülmények. Nincs víz, az elsivatagosodás gyorsuló ütemű, nincs termőföld, forrósodik a klíma, a túlnépesedett városok már régen fölszívták a munkalehetőségekre pályázókat. Képzetlen, írástudatlan tömegek, tíz- és százmilliók tengenek-lengenek. Az ő szemükben Európa az új Ígéret Földje. A Mindenvan Országok csodálatos, mesés képződménye. Ahová őket várják. Tárt karokkal, vagy széttett lábbal: nekik édes mindegy. Akár ha analfabéta, ha három feleségét viszi magával, ha életében egy napig nem dolgozott nyolcórányi gyári munkát, és nemhogy villamosbérletet, mágneses kártyalehúzót, de még havat sem látott. Föl is kerekedik. Hozza magával a hitét, a szokásait. Törvényekre sincs szüksége. Megvan neki a sajátja, igaz, legalább félezer évvel ezelőtti korhoz igazított. Olyan, mintha mi magyarok még holnap is az Anjou királyaink idejéből származó ítéleteket vennénk alapul, mondjuk egy becsületsértés esetén… (Halkan jegyzem meg: nem is olyan rossz az ötlet. Néha nem ártana ezt-azt pallossal lerendezni.) Eközben Nyugat-Európában mára olyannyira digitalizált a technológia, robotizáltak lettek a nagyvállalatok, hogy immáron a közönséges melós sem elegendő a napi munkafolyamatok elvégzéséhez: jobbára magasan kvalifikált, főiskolai, mérnöki diplomával nyomkodhatók a futószalagok melletti gombok. A cég kerítésén belül, és a vezetésben olyanok találhatóak, akiknek egy vagy két, netán ideális esetben három gyerekük van. Vagy egy sem. Emitt kívül meg mindinkább szaporodnak azok, akiknél a kilenc-tíz csemete sem ritkaság. Képesítésük ugyan nincs. De majd ha egy palack ásványvíz lesz a túlélésük záloga, be fogják dönteni a kapukat, és nem az egyetemi leckekönyvükkel hadonászva szerzik meg a maguknak kívánt dolgokat.
Ugyan hol lesz akkor az a finnyás, kosztümös dáma?"

2016. június 17. péntek
"Délután tárlatmegnyitó. Tóth Margit topolyai festőnő kitett magáért. Félszáz képét hozta el a galériába. Univerzális asszony – így jellemezte a barátnője, egy nyugdíjas pedagógus. Valóban. A régi kínai mondás szerint ahhoz, hogy az ember mindig ugyanolyan maradjon, folyamatosan változnia kell. Margit asszony amellett hogy fest – aktív sportoló. Ha kell cukrász, ha kell pék, profi sofőr, népdalénekes, a szabás-varrás szerelmese, esküvők dizájnere, fölsorolhatatlanul szerteágazó az érdeklődési köre és mindemellett immáron nagymama. Képei virágoktól tarkállanak. Nyoma sincs rajtuk a kapkodásnak, az élet bonyolultságának... Odakint párás, nagy a meleg. Harapjuk Margit süteményeit, beszélgetünk. Fél nyolc tájékán előszedem a galéria raktárból a munkás gúnyát.
Aztán majdnem éjfélig sikerül kazalba rakni a háromszáz bála szénát."

2016. június 18. szombat
"Juhászfesztivál. Ilonafalva. Rekkenő a meleg, már-már bántóan szúr a nap, szorul a levegő. Mégsincs vihar előtti csend. Sőt! A rendezvény hangszóróiból harsog a lakodalmas muzsika. Néha el-elhalkul a bömbölő zenebona. Magyar és szerb néptáncosok ropják a színpadon, meg a tribün előtti füvön, citerazenekar, népdal-kórusok mutatkoznak be a nagyközönségnek. Jó hallani őket. Ugyanis mostanára a zene perszonális tere végleg semmivé foszlott. Élvezhetetlen, fülsüketülésig turbózott erősítéssel ölik meg a dallamot, a ritmust. Már nem is beszélhetünk muzsikáról. Elektronikusan torz hangok, zörejek halmazát kapjuk. Valamiféle akusztikai közeget, de abban sok köszönet nincs. Szokott-e még valaki dúdolni? Kisgyerek koromban azért szerettem volna piktor lenni, mert akárhányszor meszeltek nálunk, a létra tetején pemzliző mester napestig fütyült, cifrázta a melódiákat, hogy csak úgy zengett, visszhangzott tőle a kipakolt bútoroktól üres, s így megváltozott akusztikájú szoba belseje. Sajnos ma más a divat. Sztereó torony lármázik, ha megy a reggeli adás. A helyi rádióban is két-három műsorvezetőnek mondott pojáca rikácsol mostantól. Beszélgetés helyett ők már csak dumálnak. Ez a módi, úgy látszik. Nevetik egymást, mert azt hiszik viccesek. Nem azok. Csak a kelleténél egy kicsit beképzeltebb ripacsok.
A birkapörkölt nagyszerű, az ilonafalvi focipályán olyan vastag illatok terjengenek, hogy kalapot lehetne rájuk akasztani. Odébb a befejezetlen pravoszláv templom. Egy céltalan épülettől csak egy céltalanabb ember megléte a kínosabb.
Nekikészülődök a meccsnek. Nyakamba kötöm a ritkán hordott Szent Madonnás  medálomat. 
A szegedi Fogadalmi Templomból való. Sose tudni. 
 – Ria! Ria! Szűz Mária!"

2016. június 22. szerda
"Este fociőrület lesz. Itt Bácskában is. A Taverna kerthelyiségében nézzük a meccset. Egy emberként ordítunk majd mint pár napja szombaton, amikor vak volt az orosz bíró. Az kérem bíró sporttárs nem volt tizenegyes! Aztán az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Nyolcvan torokból robbant ki a diadalordítás, a hajrá izgalmának fölszabadító energiája. Tiszta véletlenből egy szerb sráccal ölelkeztem össze. Túlzás lenne, ha azt hinném, most velünk rajong a magyar válogatottért.
Nem. Nem szurkol és nem is fog szurkolni a magyaroknak.
De mert érdeklődik a labdarúgás iránt, és mert a barátságot előbbre valónak tartja holmiféle előítéleteknél, nemzeti verdiktnél, az átpolitizált szerb közélet előírásainál, eljött és tisztelve az én hirtelen jött boldogságomat, látva a frenetikus hangulatot velem együtt ugrált, ordított, hejehujázott, nevetett s öröme, a kacagása szemmel láthatóan, szívvel érezhetően nem megjátszott volt: belülről fakadt.
Köszönöm a sorsomnak hogy megélhettem a pillanatot. Nem csak az egyenlítő gólt. Inkább azt az érzést, mekkora dolog az összetartozás. Amikor ugyanúgy emberien egyszerű és mégis nagyszerű dolog bácskai jó szerbnek és bácskai jó magyarnak tudni magunkat. Embernek. Itthon vagyunk. Együtt. Ilyenkor mi vagyunk Európa.
Egy kedves ismeretlen kolléga, egy internetes csevejben "gyönyörű zugként" jellemezte a mi szeretett vajdasági életterünket.
Megtetszett a kifejezés. Használni fogom. Azonnal.
A gyönyörű zug szorgos kis népe idelenn már trenírozza magát az esti (délutáni?) mérkőzésre: hűlnek a palackok, az asztalokat összetologatta a pincér, a hiteleket jegyző füzetébe plajbászt hegyezett, a technikát, hangosítást kipróbálta, új tekercs WC papír került a férfi és a női mosdóba. (Koedukált harmadik itt Szerbiában egyelőre még nincs. Mondom egyelőre...)
Az esti műszak téglagyári gépsorai Dzsudzsákkal, Gerával álmodtak, és a Döglött Tisza árterén minden körösztös pók Király Gábor hálóját akarta megszőni. Erre a napra egy villanydróton a karvaly odaült a verebek közé, a sintér az összes befogott kóbor kutyát elengedte, a napon maradt tehéntej elfelejtett megsavanyodni, a portölcsér inkább leült a dűlőút keréknyomába, a párnák cihája pillanat alatt megszáradt, és a trafikos néni most az egyszer nem csalt el a visszajáróból egyetlen dinárt sem.
Ünnep lesz ma, meglátjátok, mondta a templom kisharangja a többieknek. Ezt is megértük, bólintott a fiatorony szoborfülkéjében a megszentült ács, József.
Hajrá, hajrá, lelkesedtek a susogó hársfalevelek. Ritka békességes szép szerdát írunk itt a déli végeken."


2016. június 20., hétfő

SAVAZÁSRA JOGOSULTAN



A szokott júniusi zöldár. Dagad a folyó szintje. Most virágzott, régen láttunk ekkora rajzást. Örültem. Sok a víz a Tiszában. Folyik lefelé jó bőven a nagy szőke áradatunk, miként hömpölyögnek a szavak, a közbeszéd hullámzása közepette dagályos körmondatok születnek, a poétikus fecsegő felszín alatt kavarognak a gondolatok. Ezzel az is együtt jár, hogy időről időre a fenékiszapból előkotort vélemények buborékjai rossz szagún pukkannak el a folyóvíz tükrén. Vajmi keveset zavarnak. Legföljebb a békalencse tutaja billen meg tőlük. Az is csak egy szemhunyásnyira, majd a sodrásban csurog tovább a torkolat irányát tartva. A két part nincs is olyan messze egymástól.
Távolról nézve idilli a Tisza képe. Közelebbről viszont olykor mégiscsak megcsap bennünket a bomlásos lepedék szaga. Mert akadnak, akik orral túrják a folyófenék üledékét. Tán keresnek valamit odalent, a sötét homályban. Tán csak bújnának, minél mélyebbre. Jó ott nekik, úgy látszik, és ha már egyszer ott vannak, kavarják a meder valagának a hordalékát.Ugyan kit érdekel a vízmély nyákos lucskából fölposzogó orrfacsaró bűz? Ugyan kit hoz lázba, ha nagy néha egy-egy publicistának mondott hiszterizált figura világgá kürtöli dühödt kétségbeesését, bánatát, a beteges lelkének nyavalyáit, a hazátlanságát, az Orbán-fóbiáját, a magyar focisikerek miatti elkámpicsorodottságát, vagy szimplán csak a félelmét, hogy megint látni valami féle közösséget, hogy a nemzeti összetartozás érzését egyre többen fölvállalják, és ezt egyre gyakrabban és egyre hangosabban meri mondani a magyar nemzet nevű eleddig jobbára csöndös lakosság ? 
A fenéklakók álláspontjának buborékja rendre semmivé pukkan: a büdösét hamar elviszi a szél, s csak a sérült szellemiségű alja lény hiszi azt, hogy rondulmánya nagyot szólt, hogy a hegyek verték vissza beszélyének ekhóját. Kár erőlködni! A buborék rosszindulatú pukija csak halk pukkanat. Nem szokás belesüketülni. Annyira zavarkeltő, mint egy társaságban eleresztett alattomos,  zajtalan szellentés. Egy darabig érződik, kicsit forgolódunk tőle, ám – mert jól neveltek vagyunk – illedelmesen kivárjuk míg seperc után eloszlik. Emiatt még soha nem ért véget egy születésnapi buli sem, nem vészfékezett a villamos, és tudtommal ilyen esetben a sörözőben sem szokás zárórát hirdetni.  
Így, közéleti púzásként  tessenek kezelni – műfajilag a cikktől-esszétől, a publicisztikán körösztül a kommentárokat, a posztokként mostanában megjelenő zakkant írásig – mindent, ami a magyarországi, meg elvétve az itthoni sajtóban, de főleg a világhálón destruktivitásáról elhíresült.
Mást böngészve ugyan, de valahogy nekem is sikerült belelépnem beleszagolnom egy régi Népszavás irományba
A minapi jeremiádák mellé szépen beilleszkedik, máig aktuális a vállalhatatlan tartalma. 
Odőrje a többi, serblibe való fölött lebeg immáron két éve... Valami Sütő Imre a gazdája.  S mivel "határon túli" vagyok, meg a könyökömön jönnek ki az elvbarátai, megcselekedem most az egyszer, nem a kedvükre, hanem a vadul bántott lelkiismeretem végett, hogy reagálok rá.
Tudniillik itt élek Szerbia északi csücskében. Nem messze a magyar határtól, de mégis csak ideát, tíz-húsz kilométerre Szegedtől lejjebb. Sütőt eddig egyet ismertem, az írót, pontosabban az életművét. Köszönöm, hogy elolvashattam az Anyám könnyű álmot ígért, és láthattam színházban az Egy lócsiszár virágvasárnapját, és az Advent a Hargitánt. Hamarjában ez jutott eszembe, amikor rá gondoltam.
Köszönöm hát a néhai Sütő Andrásnak, a nagyszerű embernek, az írónak, a magyarnak, hogy volt és alkotott.
Bármennyire visszatetsző, de köszönöm Sütő Imrének is, hogy megírta, amit- és ahogyan gondolja. Kicsit pirulva írom le a teljes nevét, mert egy lapon kell emlegetnem a nagyszerű "határon túli", amúgy Kossuth-díjas íróéval.
Mindazonáltal emez az irdancs Imre fontos dologról írt, és a véleménye sem pusztán az övé, hanem azé a kortüneté, jelenségé, ami elvezetett odáig, hogy Magyarországon őt, és a hasonszőrűeket nekünk – határon túl élő magyaroknak – immáron komolyan sem kell vennünk. Nem illik, mi több undorító döglött lóba ellenfélbe rugdosni. Nem mi akartunk velük konfrontálódni – teszem hozzá az igazságosság kedvéért – hiszen még most, ma is tisztán látszik, hogy ők azok, akiknek szálka vagyunk a szemükben. Lelkük – ha van (ez vicc volt...) – rajta.
Imre: békélj meg a gondolattal, hogy az elutasításod sosem fog szeretetet szülni. Maximum közönyt, félrenézést minden átkozódó óbégatásotoknál, mert kicsit kínos hallgatnunk a lamentálásotokat, mert azon a nyelven szólsz-szóltok, amin az anyáink altattak bennünket. Értjük hát, és mégsem. Ezt a modortalan kicsinyességet, sértő hozzáállást még magyarul sem vagyunk hajlandóak.
Ha valaki, hát mi tudjuk, hogy a sasok körül is mindig ott repkedtek a döglegyek.
Hát elfordítjuk inkább a fejünket.
Mert tőletek mi itt, szerteszét a Kárpát-medencében, meg hál'Istennek Magyarországon jóval tö
bbek vagyunk. És egy ideje jóval többen is. Nem csak az általatok annyit fájlalt kétharmaddal. A ti szemszögetekből sokkal félelmetesebb a tömegünk. És a rossz hírem nektek, hogy napról-napra még többen lesznek, leszünk akiknek többé nem mérgezhetitek az életüket.  
Mivel egyike lennék azoknak, akiktől kvázi bocsánatot kért az elveit feladó – pontos terminus technicus híján – baloldal(?) kompánia, így jó szívvel tudom mondani, hogy mifelénk valóban nincs már nyerni valójuk. Ha rajtam-rajtunk – határon túliaknak mondottakon – múlik, bizony még nagyon sokáig nem is lesz. A nép emlékezete ugyanúgy nem véges, mint a türelme. Megbocsátani is csak annak lehet, aki őszintén vezekel miatta, és ugyanilyen őszintén kéri azt.
De ez a levitézlett galeri az első adandó alkalommal már megint "románozik", ami nekem ugyanúgy fáj, mintha engem és családomat “lerácozna”, esetleg lebozgorozna  egy pesti ficsúr. Pláne, hogy volt rá példa: a hivatásos magyar politikum egyik hangadója is könnyen elkövethetett ilyesmit. Ma is megteheti. Egyelőre – büntetlenül. Láttuk: buzizni és hazudni is szabad 2016 Magyarországán. Hamarosan jogerős lesz az ítélet. Mégis.
Az ellenszellentgetők érvrendszere – hogy miért nem járna nekem magyarországi szavazati jog – harmatgyenge. Rajtam kérnék számon a járulékok befizetését, amikor a jelenlegi magyar állam lakosságának mintegy tizede nemhogy a törvénybe foglalt közteherviselést nem vállalja, hanem inkább élősködik a szociális rendszerben, és a saját portáján sem hajlandó összeszedni a szemetét, netán megkapálni a kertjét?! Ugyanott, ugyanakkor szép számmal lelhetők olyanok, akik bár megtehetnék, inkább elcsalják az adójukat, és ügyvédi papírokkal kiügyeskedik a könnyebbik végletet.
Bizony furcsállom, hogy valaki a nemzeti hovatartozást, az egyetemes magyarság politikai véleménynyilvánításának alkotmányban szavatolt szabadságát az anyagi hozzájárulások mércéjével tudja csak értelmezni. Mintha csak a guruló adóforintok jelentenék a tisztes magyarságot, a jogokkal járó kötelezettséget. A nemzet iránti hűséget. Ilyetén az identitás fokmérője a pénz?
Ha így lenne, igen sok tisztességtelen ember élne körülöttem. De hát nincs így.
A tisztesség az egy, és nem pénzfüggő. Akkor sem, ha egy ideje a vagyon mértéke szabja meg az ember érdemeit.
A szegénység nem azonos a nyomorral. Mi, mostanában megtanultuk a leckét. 
Lehet méltósággal is viselni a nincstelenséget.
A lelki nyomort viszont nem. Még Magyarországon sem. Sajnálom.
Pk

2016. június 17., péntek

TIZENEGY PIROS EMBER



Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 


Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.
Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 
Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 
A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 
Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)

2016. június 11., szombat

MEĐUGORJE, A CSODA



Idejét sem tudom megmondani utoljára mikor gyóntam. 
Áldozni sem áldoztam. 
Nem szép dolog, kicsit röstellem is magamat, de ez az igazság. Belőlem még mindig hiányzik a hit buzgalma. Az ájtatosságra való hajlam. Mindazonáltal ha kérdik, kiféle-miféle vagyok, általában megvallottam katolikus mivoltomat. Ám volt már rá példa elégszer, hogy ezen túlmenően arról is számot kellett (volna) adnom: hiszek-e Istenben?
Az ilyenféle faggatózó kérdéseket szép körmondatokkal, a visszafogott indulatoktól nagyokat nyelve megkerültem, mert túlontúl tolakodónak találtam az ez irányú érdeklődést – kinek mi köze hozzá? –, és mert tántoríthatatlanul azon az állásponton vagyok, maradok, hogy a személyes Isten keresése, a hit, a bizonyosság megélése mindenkinek a legbizalmasabban kezelt magánügye kéne hogy legyen.
Intim szféra, mondaná aki művelt.
Nekem a kifelé mutogatott vallási hevület régtől fogva gyanús.
És azon túlmenően, hogy leleplezhetően hamis, mert az esetek túlnyomó többségében csak póz, tetszelgés mások előtt – már abban a minutumban kínossá is válik. Nem annak, aki lépten-nyomon körösztöt vet, fönnhangon imádkozik (ha akad hallgatósága a háta mögött), és képes áldást osztani a délutáni tököskalácsra is – mert lám-lám: milyen jó emberek, jámbor lelkek lakoznak itt miközöttünk! –, hanem annak, aki mindezen átlát és zavarában nem tudja hogy nevessen, vagy a fogát szívja, ha a ripőkök szenvelgését látja.
Éppen ennek a szkeptikus hozzáállásomnak tudható, hogy amikor a múlt hónap végén alkalmam nyílt Međugorjéba ellátogatni, jó előre föltarisznyáztam magamat a már megszokott körültekintő óvatossággal elegy iróniámból.
Némileg megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én érkeztem oda tamáskodva, hanem a hivatalos katolikus egyház véleménye sem egyértelmű Međugorjét illetően. Mivel nem szeretnék a Vatikán dolgaiba beleszólni, ettől a mondattól kezdve pusztán a saját benyomásaimat fogom leírni. Hátha ebből egy kis szelete megmutatkozik az ottani valóságnak, minekutána ki-ki leszűrheti saját maga ítéletét, meglátását.
Azt bármikor aláírom, hogy Međugorjéhoz legalább egy csoda biztosan köthető: az alig négyezer lakosú település három évtized alatt úgy kikupálódott a zarándokturizmusnak köszönhetően, mint egy menőbb tengerparti üdülőváros. Ahol februárban még parkoló volt, ott most frissen bepucolt, mésztől szagló többemeletes panzió terpeszkedik, hüledezik az évente többször is ide kiránduló fotós kolléga. Bár a vidék jobbára egy dimbes-dombos kősivatag, nap mint nap zarándokok tízezrei duzzasztják fel a városka lakosságának létszámát. A központban üzletek, kirakatok tán kilométernyi hosszan: soha ilyen bazársort! Sehol egy pipa, muszlim fakard, csecsebecse, ami Boszniában máshol szakmányban kapható. Međugorjéban minden Szűz Máriáról szól. Rózsafüzérek, matricák, szobrok százezrével, kegytárgyak, illóolajok, áldásokkal teleírt kendők, imakönyvek a világ összes nyelvén, bizonyságául annak, hogy a nagyon is deszakralizált biznisz mennyire oda tud simulni a szakrális miliőhöz.
De van egy másik Mugorje is, ami a város szélén, a Jelenések Hegyénél kezdődik. Ahol mezítlábas fiatal nő megy elöl, mögötte nyomorék fiatalembert húznak fölfelé a barátai, ahol egy koreai házaspár latinul imádkozik a stációknál, ahol a nagydarab tetovált fiatalember is magába roskad, s ahol a vörös, emberfejnyi kőkoloncok között befelé figyelő emberek százai haladnak fölfelé, kortól, nemtől, nációtól függetlenül, gyakorlatilag megállás nélkül, a nap 24 órájában. Azon az úton elindulva aztán egész furcsa érzés keríti hatalmába az embert, hogy a hosszú kapaszkodás után nem a fáradtságtól borul térdre, imára, hanem valami mástól. Međugorjéban megtalálni önmagunkat. Ritka kegyelmi állapot. A Jelenések Hegyéről mindig más ember jön le, mint aki fölment. Milliónyian indulnak kaptatva fölfelé, s ahogy nincs két azonos élet, nincs két egyforma ember, úgy Međugorjéban sincs két teljesen egybevágó útvonal. Ki-ki a sajátját járja. A borotvaéles vörös kőrengeteg között a saját ösvényemet keresgélve erre ébresztett rá Međugorje.
Meg arra, hogy a csodát nem okvetlen máshol kell keresni. A csoda bennünk van.

Pk
  

2016. június 10., péntek

MIT ÉR A KISDIÁK, HA MAGYAR?



Csak három év!
Három esztendő elmúlt, és Zomborban idén már egy magyar elsős kisdiák nem sok, annyi sem lesz, aki hírmondónak maradt volna az ottaniakból…

Három éve még abban a szerencsében volt részem, hogy többedmagammal délvidéki szórványban élőnek minősített magyarokat látogathattam végig. Jártuk a Nyugat-Bácska számomra kissé ismeretlen településeit. Megfordultunk Zomborban, Kupuszinán, vagy ahogy illik mondani: Bácskertesen. De tiszteletünket tettük a nemesmiliticsi meg a bezdáni általános iskolában is.
Volt mit látni. Vagyis: volt mit nem látni.
A nagy szegénységet.
Nem rózsás a helyzet. Elvándorló családok, elöregedő falvak, heti két-három temetésre évi négy-öt esküvő a válasz. Ennek egyenes következményeként féltucatnyi létszámú kis elsős magyar osztályok nyíltak csupán. Zomborban 3 (három!) magyar ajkú elsőbe induló kisdiák kezdett szeptemberben. 2013-ban…. (Abban a városban, amely sokáig megyeszékhelyként diktálta a tempót, a gazdaságot, divatot Újvidéknek és az akkor még sehol sem lévő, porba fulladó Szabadkának. Abban a városban, ahol a magyarok Úri Kaszinóba jártak hajdan, kőszínházban játszották a magyar dráma jeleseit, míg a mai Magyarország területén jó, ha csűrökben tudtak egy-egy alkalommal színházi körülményeket biztosítani. Nem sorolom tovább, fájdalmas minden szó. Idáig jutottunk…)
A Duna-mente szórvány magyar közössége iszonyatosan megszenvedte az utóbbi húsz-egynéhány évet. A boszniai és a horvát országhatár közelsége, valamint a második világháború utáni szerb telepes falvakba özönlő, a háborúk elől menekülő rokonok mára teljesen fölborították az etnikai arányokat. Négyezres, felerészben magyarok által lakott helységbe még négyezer menekült érkezett. Szerbek, kiábrándultak, földönfutók. Olyan népcsoport, akiknek a minden mindegy alapon való megtelepedés fontosabb volt az együttélés szabályainak az elsajátítása helyett. Éppen ezért a türelmetlenség, a kölcsönös bizalmatlanság légköre a mai napig mételyezi azt a térséget, ahol a boldog időkben három vagy olykor négy nemzet is együtt tudott élni, ahol a másik kultúrájának, nyelvének tisztelete – és ismerete – az alapvető közösségi élet kiiktathatatlan része volt. Svábok, magyarok, szerbek és szlovákok a másik nyelvének elsajátítása nélkül nem hogy másutt: a saját közösségükben sem tudhattak volna érvényesülni.
A magyarhoz sváb fiút küldtek szolgálni, míg cserébe hozzájuk magyar kislány ment cselédnek. A tót kereskedő négy nyelvet követelt meg a segéd-jelölttől. Ha bírta mind a négyet, még aztán vizsgázott szakmai alkalmasságból. A másik szokásainak tisztelete nélkül mit sem ért a tudás.
Ez az oldal kevés ahhoz, hogy fölsoroljuk, mi minden volt a régi világ erénye. Zömmel ismerősek a történelmi tények. Az elkeserítő folyamat – majdnem bizonyos hogy -, immáron visszafordíthatatlan. Az empátia, a másik népcsoport értékeinek megbecsülése talán soha nem lesz azon a szinten, mint 100 évvel korábban volt.
Biztató mégis, hogy a nyugat-bácskai magyarság megmaradt szigetei mennyire ragaszkodnak identitásukhoz. A kevesek között is mindig akad szép példa. Erőn felül vállaló, lelkiismeretes pedagógusok a nemzeti érzelmű oktatás révén megannyi szívet melengető értéket hívnak életre a kis magyar gyerekekből. Igazi emberré nevelés folyik a kis létszámú osztályokban. Nem csak a magyarságukra tanítják meg a diákokat, hanem a majdan reájuk váró nehéz körülményekre is igyekeznek fölkészíteni őket. Mert egyszer ők is szülők lesznek, és vállalniuk kell majd a döntés felelősségét: magyar iskolába íratom-e a kisgyerekemet, vagy hagyom veszni az anyanyelvünket, az identitásunkat és a magyar iskolarendszerünket.
A túlélésünk, megmaradásunk zálogát.
És most kanyarodjunk a Duna vonalától ide vissza, a Tisza mellé. Magyarkanizsán az utóbbi években, a gyerekek létszámát illetően - csak úgy, mint másutt -, szintén tapasztalható egyfajta visszaesés. Igaz ez a magyar és a szerb ajkú kisiskolásokra is. De ha a tendencia helytálló még a többségi nemzetnél is: ez nekünk akkor sem szolgálhat vigaszul. Nem volt olyan régen, emlékezzünk vissza, hogy a hagyományos szerb nyelvű „a” osztály mellett huszonnégy-öt fős b-c-d-e-f-g osztály is nyílt Kanizsán a magyarul tanulók számára. Meg a speciális, kisegítő „gy” tagozat.
Mára ez a számarány kevesebb, vagy alig húszas létszámú osztályokra apadt és nem vagyok biztos abban, hogy lenne f vagy g osztály. (Ha van: annál jobb…)
Pedig Magyarkanizsa elég kivételezett szöglete a délvidéki magyar létnek. Anyanyelvű intézmények, civil szervezetek, sportklubok és egyéb az életkörülményeinket meghatározó lehetőségek (pl. a magyar nyelv hivatalossá tétele községünk területén) mind-mind amellett szólnak, hogy ne adjuk föl egykönnyen önazonosságunkat.
Mégis akad ilyesmire példa.
Ezért lenne fontos a lokálpatrióta tudatunk erősítése.
Magyarkanizsa mint cseppben a tenger, a hazánk is. A szülőföldünk, ahol emberként is, magyarként is jól szeretnénk érezni magunkat. Bár szeretünk Szegedre járni, azért a kanizsai Tisza-part látványától hevesebben ver a szívünk. Jól érezzük magunkat a szabadkai korzón, de a Slajcnál, az előcsillámló folyó szalagjától kezdve tartjuk úgy, hogy végre hazaértünk. 
Látva mások tőlünk szerencsétlenebb körülményeit, és azt az elszántságot, ahogyan ők próbálnak szívósan megkapaszkodni gyökerükben, azt kell mondjam: csak gondoljunk bele. Tartsunk önvizsgálatot.
És ha ezzel megvagyunk, akkor tegyük össze kezünket és adjunk hálát, amiért ide születtünk.

Pk

2016. június 9., csütörtök

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA? - III.

(Fotó: Puskás Károly)
3. rész

Itt, az internetes naplómban a bevezetőnek szánt első két epizód írásai elolvashatóak.
Ahogy most, úgy az azonos című előzményekben is szülővárosunkat elemeztem különféle mostanáig hiányzó szempontok szerint. Nem a konvencionálisnak mondható, hétköznapi perspektívából vizsgálódok, hanem a saját gondolataim, érzésvilágom mentén próbálom megérteni a Kanizsát, mint települést. Ezen túlmenően föl szeretném tárni rejtettebb erényeit, meg akarnám ismerni az arculatával együtt a lelkületét is.
Ha igaznak vesszük a manapság újból fölszínre kerülő panta rhei elméletét, miszerint a világban minden folyik, változik, minden örökös mozgásban leledzik, akkor már csak egy keskeny mezsgyét kell átugranunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minden él, minden élő dolog doktrínáját, ami a világegyetemet organikus egészként értelmezi. Nem kell ingatni a fejünket: komoly tudósok vetették fel napjainkban ezt az ókorból ránk maradt, közismert teóriát, amit a nem is olyan távoli múltban még olyan történeti népek is őszintén vallottak, akik egy máig átívelő, alapjaiban fennmaradt hatalmas szellemi tudás birtokosai voltak. Ezek a népek, törzsek nem tudományos tételként, hanem az életük részeként kezelték a világmindenséget. Beszéltek a kövekhez, a fákhoz, a szélhez, a csillagokhoz. Testvérnek szólították a folyókat, a sziklákat, a hegyeket, és áldást kértek a tó vizétől a bő halász-zsákmány reményében. Nekünk, magyaroknak a nyelvünk is őrzi ezen archaikus létélményünk bizonyítékait: például manapság is anyaföldet emlegetünk, ha szeretettel kívánunk szólni a bennünket hordozó mindenségről. A sok között talán a leghíresebb magyarországi csillagász – Dr. Grandpierre Attila – pár évvel ezelőtti, páratlanul izgalmas tanulmánykötetével szenzációt robbantott nem csak az anyaországban, hanem a nemzetközi tudományos körökben is. Pedig – saját bevallása szerint – nem csinált egyebet, csak a Napot, mint égitestet élőlényként kezdte vizsgálni. Ez – első hallásra – tudom, hóbortos ötletnek tűnik.  A világ csillagászati berkeiben mégis zajos tetszést arattak az újdonság erejével ható megállapításai. Egy sor eleddig megfejthetetlen kérdésre sikerült adekvát választ adnia. Talán nem véletlenül. Hihetünk neki: Dr. Grandpierre nem vásári céllövöldében szerezte a diplomáját, és harminc éve ő az, akit nemzetközileg is az élvonalban jegyeznek, ha valahol a Nap kutatásáról, a világ keletkezésének tanulmányozásáról esik szó.
Azért írtam bevezetőnek ilyen hosszan, hogy a most következőket, írásom lényegi részét legyenek szívesek kisebb hökkenettel fogadni, akik netán olvasnak.
Ugyanis ha a teremtésben minden él, ha az eddig élettelennek hittről merészebb, megengedőbb gondolatisággal föltételezhetjük, hogy nagyon is élő, velünk egész, hozzánk hasonló- meg tartozó: nos akkor talán azt sem badarság kijelenteni – a város is él. Mert szerves, mert egész, mert organizmus. Él, érez, változik, kivirul, mint ahogy meg is betegedhet. Aztán elöregszik. Közben története van, amit emberi léptékkel ugyan mi soknak tartunk, na de pár száz, vagy pár ezer év milyen semmiségnek tűnik mondjuk a Balaton, vagy egy gleccser kialakulásához képest?
A városnak is tart az életútja.  Végigviszi a reá testált sorsát, és azután egyszer elhal ugyanúgy, mint mi: emberek.
Szabott mértékig megfejthetőek még az üzenetei is. Ahol elüresedés, romlás mutatkozik, fölüti a fejét a baj, élhetetlenek leszek a körülmények: ott valami betegség támadta meg a város testét. A szövetei bomlani kezdenek, fölfekvéses sebek gyanánt potyog a házakról a vakolat, a gaz veri föl az udvarokat, az utcák képe elhanyagoltságot mutat. Az ilyen helyeken még a levegő sem egészséges. Kórtermek áporodott szaga úszik a falak tövében, s ha a langyos szél meg is mozdítja az ottani levegőt – mintha egy szuvas fogú, ápolatlan öregember lehelne az arcunkba.
Minden városnak van jellegzetes hangja. Kanizsának is. Egy kevéske időt rá szánva a vájt fülű, értőn figyelőnek igazi muzikális élményben lehet része. Évszakokhoz mért szonettek, etűdök megismételhetetlenül, zenei kavalkád: mind-mind a Nagy Kanizsai Koncert részét képezik. Attól függően, hogy melyik napszakban és a település melyik fertályán állunk meg fülelni, más és más hangözön, zenebona, neszezés köszön nekünk vissza.
A Homokon éjjelente a téglagyári gépsorok mormogása vegyül a Körös kanálisában tanyázó békák ummogásával. A budzsáki éjszakák mélyek, arrafelé a csöndnek súlya van, amit csak az itt-ott fölugató kutyák törnek meg. A Kistemető körül kuvikpár szokott kiabálni. Rá-rápirítanak a tóparti közöknél imbolygó rég elhalt lelkekre, akiket emberi szem nem láthat ugyan, de a tollas kis halálmadarak pontosan észlelik őket. Hajnalban ásítón, az ablak alatt harákolva zörög el néhány traktor, mintha a torkát köszörülné Kanizsa. Erre már a kakasok is nekibátorodva káromolni kezdik az ég alját. Napközben a bokrok takarásában verebek bandáznak, csiripelnek, az ötödik kerület végéből kamionok dübörögnek a főút irányába, de ahol nincs nagy forgalom meghallani a fák üstökét borzoló széltől összesugdalózó levelek susogását, és az óvoda kéményén fészkelő gólya kelepelését, ahogy hívja a párját. A Rét felől dörmögni szokott az ég, ilyenkor Medárd tájékán, s ha a néha szárazon sütős, néha meg feketén ragacsos réti földbe vájkál a háromszög alakú kapa, ütemes döcögéséből csukott szemmel is leképezhető, hogy egy görnyedő napszámos gazolja a palántákat. A ráfos parasztkocsin, a kasornyában összekoccannak az italos üvegek. A bakon ülő bácsi aggódva tekinget Bánát irányába, mert ha netán odaátról azok az ónszínű, borzalmasan összetoluló fellegek átnyomakodnak a Tiszán, ritkán tapasztalt nagy erős égiháború kezdődik idehaza. Elvégre Bánátból a kelő napon kívül Kanizsa sosem kapott semmi jót. Ránk nézve csak a veszedelem jöhet onnét…
Mint egy összesűrített történelem, lekottázható Kanizsa dallama. A város mindig nyitott szájjal lélegzik, pulzálnak rajta az erek, és olyan változó a kedélyállapota, mint nekünk.
Közölni akarja velünk, amit érez. Rajtunk áll, meghallgatjuk-e? Megértjük-e?




Interjú egy modern vajdasági magyar „nejlonparaszttal”




Serbia Insajd: P. Károly, egy észak-bácskai kisvárosban, főállásban szellemi munkát végez. Mellette „nejlonparaszt”, ahogy a vajdasági magyarságra jellemző, a mindenkori korszerű helyi közbeszéd nyelvi paneljeiből építkező, ízes öniróniával határozza meg önmagát.  Mit értsünk a „nejlonparasztkodás” alatt? A Magyarországon háztájizásként ismert gazdálkodást, ami elsősorban élelem-, és másodsorban kereset kiegészítés, avagy inkább egyfajta hobbit? Mint mondjuk a „neodivat” szabadidő-mangalicatartást, vagy a fogathajtás apropóján lótartást, galambászkodást, értékesítés nélküli, kisüsti pálinkafőzést, stb.?

P. Károly: Kicsit hosszabb lesz a válaszom, hadd kezdjem Ádámnál és Évánál.
Errefelé, a Dél-Alföldön öröktől fogva a föld mértéke adta az ember értékét. Hajdanában akkor lehetett véleményed, szavad, ha jószágaid, földjeid voltak, a saját valagodon szartál – így mondták a régiek. Bácskában mindig ezért túrta a földet boldog-boldogtalan. Vagyis a boldogabbja a kevéske vant becsülte meg szorgalmával, a boldogtalanabbja viszont zsellérsorba a másén kínlódott, esetleg kubikosként budákkal – jobb helyeken csákánynak hívják – meg lapáttal, fa talicskában hordta, szaggatta a földet, földmunkásként robotolt. Ma sincs ez másképpen. A jelenkori napszámosok élete csak annyiban különbözik a szomorú emlékű zsellérek sorsától, hogy az utóbbiakat ekkor-akkor még meglepte az uruk bizonyos kedvezményekkel, juttatásokkal. Mostanában ilyesmi nem járja… Vagy ha járna is: nem jut.
Az én fölmenőim sosem tartoztak a jómódú parasztok közé. Anyai öregapám sintérkedett, öreg korára szódáskocsis lett, gyakorlatilag a bakról lefordulva halt meg. Egyetlen gyűrűjén kívül a jószág szeretetét örököltem tőle. Még mielőtt valamelyik hisztérikus állatvédő most kínjában sikoltozni kezdene: az öreg sintér lovainak, disznajainak, kutyáinak meg az aprójószágok légióinak ezerszer különb becsületük volt, mint manapság egy kitartott házi kedvencnek. A kutyák nem ismerték a nyakörvet, a birkák még legelőn legeltek, amik után a kecskék mellé a libákat eresztették ki. Ha azok tövig lepusztították a füvet, a disznók túrták, lazították föl a rétet. Nem kellett egy kocának se színes Európai Uniós gumilabdacs, hogy a depresszióját kezeljék.
Mint említettem, itt a föld, a jószág adja ma is a rangod. Azt csak a városi csőcselék hiszi, hogy a paragrafusokat fiallóknak, vagy a jó nevű egyetemet végzetteknek – pláne a politikumnak - kijár valamiféle tisztelet. A hivatalokban muszájból lehet, hogy ez így tűnik. De az ősbizalmatlanság nagyon is ott munkál a lelkek mélyén. Ezért ha bemégy bármelyik alvégi becsületvesztő lokálba, végigmustrálnak a helyiek, és meglatolják mit ér a bőröd. Ha meg tudod különböztetni a cirokpalántát a sarjadó kukoricától, vagy a zabszalmát az árpától, a ló, birka korát a fogaik alapján, vagy eligazodsz a Döme-dűleje mellett sorjázó sütős földeken, akkor van rá esélyed, hogy emberszámba vegyenek. Nagyon sok barátom ebből a zárt körből való. Az ő emberségük nekem többet ér, mint a filozofikus röpködés, a szobák foteljében kiagyalt absztrakciók, olyan hiteltelen emberek szájából, akik meleg burek nélkül tulajdon lakónegyedük határán túl is éhen halnának. Persze, a szellemi síkon egyensúlyozók között ugyan úgy akadnak ismerőseim. De hogy holnap is parolázzonak velem azok, akik gerince nélkül mára írmagja sem lenne a délvidéki magyarságnak, érteni kell az ő valóságukat, meg köll fogni a villa nyelét, még ha utána ganajos újjal ütöm a számítógép tasztatúráját – akkor is.
Teszem ezt, mint másodállású paraszt, gatyamadzagként, két világ közé ékelődve. Emitt fura különc, amott nejlonparaszt. Már nem igazi, csak megtűrt tanárféle. Ennek köszönhetően hökkenek meg néha, amikor félanalfabéta ismerősök iromba nagy tenyerükkel lapogatják a hátamat, mert elböngészték egyik-másik munkámat. Ilyenkor kis büszkeséget érzek. Esterházyt mondjuk, nem ismerik…
Ugyan akkor a hátsó udvar napi teendői jótékonyan izzasztanak. Egykettőre kifújja a szél a fejből a szellemi munkával járó összes lepedéket. Aki nem hiszi, egyszer adogassa föl a szénapadlásra egy nyolctonnás pótkocsi erős préssel kötözött báláit. Rubint Réka vigyorával fog lóizét mutogatni az összes fitnesszreklámnak.       
      

Serbia Insajd: Mekkora földterületen gazdálkodsz? Milyen jószágokat tartasz és mennyit?


P. Károly:. A nejem ágán a dédtata, amikor neszét vette, hogy 192o-ban „jönnek a nagy erős csetnikek”, és elveszik a magyarok földjeit, aprópénzért eladta a nyolcvan holdját, az ünneplős patkolt csizmáját kisubickoltatta a mamával, majd bement Szegedre, és a Kárász utca flaszterján - hat hét alatt - szó szerint elkurvázta a vagyonát. Van rá találóbb kifejezés is, de azt illemből mellőzöm. Utána hatvan évig ennek a szépséges másfél hónapnak az emlékeiből élt. Az én ágamon – mondottam volt – földet senki sem testálhatott rám, a semmi kihegyezett vége volt a jussom. Árendába van kaszálóm, töltés oldala, erdő széle. Akad másfél hold kis kukorica a sógorral közösen, meg egy férfizsebkendőnyi here, de más takarmányt pénzért veszek. Ősszel a gazdának levágjuk a lábon maradt kukoricáját, ne kölljön beszántania. A mezőgazdasági birtokon fölfogom a senkinek sem akaródzó szójaszalma bebálázását. A kecske szereti, kemencében fűteni vele kiváló. A söprűgyárban cirokfésüléskor több mázsa magot kapni bagóért. Abraknak sem utolsó, jó magas a fehérjetartalma.
A hátsó udvarban van három ló, a két kanca viselős. Vannak kecskék, fejni és vágni való jerkék. Hetente többször kecsketarhót készítek vödörszámra. Hosszú évekig voltak csüngős szakos mangalicáim is, de az idén télen körösztöt vetettem az utolsó kettőre. Kedvem sincs disznózni, az árak miatt annyira éri meg őket tartani, hogy inkább a magyar kártya disznóival törődök, osztom őket, és azon még néha nyerek is valamit. Tyúkok, kakasok, a rosseb tudja pont mennyi van, nagyjából kéttucat. Nyulakra, a három kutyára, a föl-fölbukkanó állítólagos macskáinkra, a vadászgörényre meg a tengerimalacokra a három magzatom visel gondot.    
Persze, ha a dédi Lajos nem ilyen vérbő természetű iszákos lett volna, akkor ma a visszaszármaztatás révén kis magyar nábobok lehetnénk.
Egyébként az a mondás járja, hogy minálunk a halandónak a vasúton túli parcellája a biztos. Két lépés hosszú, egy lépés széles, minőségtelen temetői föld.


Serbia Insajd: A te és más, mezőgazdaságban jártas kommentezők bejegyzéseit olvasva ébredtem rá, hogy nem csak mi „irodisták”, hanem bizony a parasztok is kihasználják az olcsó, technikai kütyük nyújtotta előnyöket. Manapság szerencsére már fillérekért vásárolhatunk számítógépet, nyomtatót, stb. így könnyebb egy szellemi kisvállalkozásba fogni, mint mondjuk ezelőtt 15-20 éve. Te is írtad, hogy a parasztok határvitákat rendeznek GPS-szel. Te, vagy az ismeretségi körödben mások használnak a GPS-en kívül jellegzetes XXI. századi IT-technikát a gazdálkodás során? Gondolok itt akár komputer vezérelte itatóra, tápadagolóra, vagy akár internetes fórumozásra, ahol a gazdálkodók rendszeresen tapasztalatot cserélnek, stb.?

P. Károly: A számítógépes segédlet csak a nagyon nagy gazdaságokra jellemző. Van egy pár a környéken, de az már nagyüzemi szint, ipari méretű vállalkozás. Ilyen virtuális mankót a közönséges paraszt a Bácskában nem használ. Egyrészt nem ért hozzá. Másrészt viszont ideje sincs ilyesmivel vesződni, mert ezek az emberek hasadó hajnalkor már a földjükön hétszentségelnek, szezonban egészen kormos éjszakáig. Nem árt észben tartani, hogy egész éven át mindig valaminek a szezonja van… A tudásukat, szakértelmüket pedig nem a wikipédiáról mentik másképpen, hanem az anyatejjel szívták magukba. Példaként: egy hitlerbajszú juhászembernek, vagy a Fehér Egérnek (a másik nevét nem tudom) kisujjában van a paraszti tudomány összes ága-boga. Katedrai szinten. Engem seperc alatt leiskoláznak. Tetejébe olyan szűkszavú bölcsességeket tudnak mondani, hogy Hamvas Béla bácsi tisztelői elalélnának a gyönyörtől.
GPS-ük a mezőőröknek van. Nem régtől fogva mikrochippel ellátott mezsgyekarókkal mérik a rendet. Vége a földbe szurkált gumicsizmás, söröspalackos, piros babarongyos vircsaftnak. De hát ilyen világ köszöntött ránk. A kutyám oltást igazoló törzskönyve pont akkora, mint az én betegkönyvecském. 


Serbia Insajd: Szerinted a vajdaságban egy főállású parasztnak minimum hány hektár jó minőségű termőföldön érdemes gazdálkodni ahhoz, hogy tisztességesen el tudja tartani a családját? (Persze ha legális növényeket termeszt és nem mondjuk vadkendert.) Illetve ha az állattenyésztés a főprofilja, akkor fajtánként mekkora állatállománnyal kell rendelkeznie?

P. Károly: Az átkosban 18 hold volt a maximum, amit egy konyhára engedélyeztek. Ezt a furfangos parasztság úgy játszotta ki, hogy egy-két alsókonyhát építtettek a házhoz, és a velük lakó fiatalokra, öregekre – más háztartás ürügyén – szintén a maximumot íratták. De az is igaz, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mások voltak az igények. Nem volt ez a konzumidiotizmus. Egy pár cipővel, csizmával beérték az akkoriak. Csöndösebben mulattak.
Minden koron általánosan elfogadott tény volt az, hogy egy holdnyi termőföld egy tehenet tart el. Amennyiben dohányültetvény, akkor is. Az értékét vissza köll forgatni a jószágba. Ha csak háztáji léptékben gondolkodunk, akkor is elcsoszog a ház körül egynéhány birka, kecske, egy-két ló, meg pár emse. Nem árt, ha minél több földünk van, esetleg középszar havi fizetésünk, de legalább a mezőgazdasági nagybirtokon kiterjedt ismeretségi körünk legyen. Kedvező üzleteket lehet velük kötni.
Ahhoz viszont, hogy jelenleg Szerbiában – főállásban - állattenyésztésből éljen valaki, nem árt, ha napi szinten végigzsolozmázza a rózsafüzért, mert ugyan annyit fog napközben káromkodni. 3o-4o tehén már kiválthatja egy család havi megélhetésének költségeit, és ugyanez igaz lehet, mondjuk 1oo disznóra és 1o anyakocára. Birkából minimum 2oo, de inkább több – 3oo-5oo – az elégséges. Ha nem uralkodik el rajtunk a hörcsögtermészet, nem szórjuk plazmatévére, mogyorókrémre, meg gipszoroszlános víkendházra a pénzt, akkor talán szerény jómódban elevickél valahogy, a földnek mívelője. De az adók, árak, előírások miatt úgy fog aludni egy életen át, mint a szántásban lapuló nyúl. Szabadnapja sose lesz, és ötven éves korára reggelente saját dédapja néz majd rá a tükörből.


 Serbia Insajd: Mit gondolsz, Szerbia esetleges mielőbbi európai uniós tagsága javítana-e a vajdasági  parasztság életkörülményein?

P. Károly: A válasz egyértelműen nem! Látjuk mi folyik körülöttünk – például Magyarországon – ahol az Unió úgy packázik a föld népével, mintha üveggyönggyel kilóra megvehető lenne a paraszt meg a gazdasága. Pedig ez itt a Kárpát-medence és nem az egykori Belga-Kongó. Szólamok szintjén persze Szerbia is az Európai Unió felé veti a farát, már ingyen is odakínálná. De ha igazuk lesz a tőlem pallérozottabb elméknek, akkor mire belépnénk a Nagy Közös Házba, szépen össze fog rogyni az egész. Különben meg teljesen mindegy, hogy Brüsszelben készült szabványosított cérnakesztyűs kezek, vagy heges, piszkos körmű balkáni ujjak szorongatják a töködet: egyformán fáj az annak, akinek a mogyoróit régtől fogva markolásszák.    


Serbia Insajd: Mennyire tartod valós veszélynek, hogy egyre inkább zsellérsorba kerül a vajmagyarság a saját földjén? Gondolok itt arra, hogy főképp belgrádi újgazdagok egyre nagyobb földbirtokokat vásárolnak fel Vajdaság-szerte és így az őslakosok óhatatlanul versenyhátrányba kerülnek a hatalmas „latifundiumokon” gazdálkodókkal szemben?

P. Károly:  Az újgazdag hódítás már bekövetkezett. Először bankot nyitnak. Saját bankjuk ad nekik hitelt, aminek garanciájával megvásárolnak fejenként két-három ezer, vagy több hektár földet. A hektáronkénti 18ooo dináros (kb.18o euró) állami támogatásból gépeket vesznek. Traktorokat, kombájnokat, mi szem-szájnak ingere. Aztán fölfogják az olcsó helybéli munkaerőt, a kisemmizett magyar parasztot, aki ért is a földhöz, tud is rajta dolgozni. Éhbérért fog bokázni a lenyalt hajú, aranyláncos maffiózóknak, akik a semmiből, blöffből fertály megyényi értékes birtokokat kaparintanak meg. A maradék kisparaszt meg a nyálát csorgatja, mert odahaza tőkéje egy van, amin a tüzelőfát összevágja. Banki garanciát nem kap. Vagy ha igen, uzsorakamatra, hogy az első szárazság után keresheti a bolyhosabb kötőfékét, és akaszthatja föl magát a kocsiszín gerendájára. Lecsüngve sem lesz balanszban a fölvett hitelének részleteivel. Másképpen fogalmazva (Dr. Búrány folklórgyűjtése óta az Akadémia is érti): ott lesz a hopp faszán.
Az is megérne egy misét, hogy a magyarországi bankok, vállalkozások idáig mit tettek az itteni magyar kisemberekkel való együttműködésért. Még a MOL is csak pár éve jelent meg a piacon. (Zárójelben: eleinte a benzinkútjain kizárólag (!) szerbek dolgoztak, magyarul még látni sem tudtak. Azóta némileg javult a helyzet. Elgondolkodtató viszont, hogy ehhez egy erős sajtókampány kellett…) Pedig a vajdasági termőföldek, legelők annak idején a Monarchia éléskamrái voltak. Gondoljunk a Bánságból Bécsbe hajtott marhákra, meg a legendás bácskai búzából készült kenyérre. Lehet, hogy még most se lenne késő egyfajta magyar érdekű földfölvásárlásba fogni. De félek tőle, hogy az anyaországból is csak a spekulánsok hada jönne a nyakunkra. Az ördög mindig legyekkel táplálkozik.  



Serbia Insajd: Miket tartasz a vajmagyar parasztok legnemesebb tulajdonságainak, és mi az amit mielőbb el kellene felejteni és meghaladni?

  
P. Károly: A vajdasági – és szeretném hinni, hogy a mindenkori - magyar paraszt legnemesebb tulajdonsága a becsület, a kitartás, az őszinteség. A földet nem lehet becsapni. Ha nem műveled, parlagon marad. A föld nem alkudozik. E szerint alakul ez az életforma, nagyon régtől fogva. Pont a nehezen érthető konokság, a hagyományos értékek tisztelete, a földhöz való ragaszkodás teszi kinccsé egyenként ezeket az embereket. Ebben a ficamodott világban is értéket őriznek és közvetítenek. Amikor beszántották a tanyák nagy részét, akkor az igazi autonóm életformát likvidálták. A tanyasi magyar paraszt öngondoskodása hosszú évszázadok alatt túlélésből jelesre vizsgázott. Amikor az írástudóink, az értelmiségünk elmenekült – vagy ami még szomorúbb: elárult bennünket -, a vajdasági magyar paraszt a kilátástalanságban is szülőföldjén maradt, mint a ledöfött cövek. Vetett, kuszturázott, tette a dolgát, miközben Belgrádban elrekvirálták a búzapénzét, és idegen katonai gépek bombázták. Mészöly azt írta valahol, hogy a bölénycsorda sosem tér le a megszokott csapásról. Ha belepi a hó lerogy, beledöglik, de megy a maga útján, míg a lába bírja. A bácskai magyar paraszt is kilövésre ítélt bölénycsorda. Még erőlködik, szügyig a hóban foga csikorog, de már csak a nyoma látszik.
Nagyon billegünk Isten kérges tenyerén.


Serbia Insajd: Olvasóink nevében is nagyon szépen köszönöm az interjút.

2012. október 10.

2016. június 6., hétfő

TISZA - JÁRÁS – irodalmi kalandtúra



A Tiszán



Szombaton a Tisza-parti strandon félnapos hajókázással vette kezdetét a Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely közös szervezésében a kétnapos rendezvénysorozat. A jelenlévők – mintegy húsz meghívott vendég – a Tiszavirág bárkán Martonosra indultak. Út közben megtekintették a szigetet, Sarnyai Csaba hajótulajdonos mesélt nekik a folyó ökoszisztémájáról, a kanizsai értékeinkről. A martonosi központba besétálva az újságírók csoportja belépve a helyi emlékházba lerótta kegyeletét az ártatlanul kivégzett áldozatok emléke előtt. A kortörténeti visszatekintés jó alapot nyújtott a jelen és a múlt párhuzamainak fölemlítésére, a rendeződni látszó szerb-magyar kapcsolatok tükrében, ami a kétnapos tanácskozás egyik sarokkérdéseként mindvégig napirenden volt.
Bár a meghívott neves magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, horvátországi és hazai publicisták, közírók a vízen járás képességével nem rendelkeztek, ám a közéleti kérdésekben figyelemre méltó tájékozottságról tettek tanulságot. Az eszmecsere a visszaúton is folytatódott, majd délután négy órától közönségtalálkozó következett. A közönség által fölvetett kérdések jobbára a mai politika aktuális kérdései körül forogtak, de szó esett az írott, nyomtatott sajtó helyzetéről a világháló kínálta rendszerek térhódítása után, valamint a választás lehetőségéről, a média szerepéről. Kendőzetlen egyszerű válaszok születtek, gyakran mellbevágó tényekkel igazoltan. 

Talpasok unokái...
Kiderült, hogy a helyzet korántsem olyan faék egyszerű, mint ahogyan azt sokan láttatni szeretnék. Az igazság sokkal összetettebb és rengeteg háttér-információ, elemzés, szakértelem szükséges ahhoz, hogy az újságírók ne az éppen aktuális politikai szélviharok mentén írjanak a vélt vagy igaz valóságról, hanem önálló gondolataik révén tiszta képet közvetítsenek az olvasóközönségnek. 
Négy anyaországi országos napilap szerkesztői és egy országos hetilap főmunkatársa állították egybehangzón, hogy az írott és elektronikus média felértékelődött szerepe ma olyannyira igaz, hogy a politikusok helyett hovatovább már az újságírók feladata vitázni a hatalommal csak úgy, mint az ellenzékkel. Ez a hatalmasra duzzadt feladat természetesen kötelezettségeket ró a mindenkori szerkesztőkre. A felelősség óriási. Hisz az információ-dömpingben kényes határt kell húzni a féligazságok, a hazugságok a csúsztatások miatt. Mindezt úgy művelve, hogy a szakmai igényesség legyen szem előtt tartva. Hogy a tartalom ne sikkadjon el a forma rovására: és fordítva. Nem könnyű a feladat.

Csontos János, György Attila, Andócsi János, Gazda Albert, Bayer Zsolt
 A hallgatóság kérdései mindenesetre bizonyságát adták annak, hogy igény van az újságírói kulisszák mögé való betekintésre. Az embereket érdeklik a híren túli dolgok világa. Az esti órákban a meghívottak beültek a Művészetek Háza táncszínházi előadására, majd az éppen zajló borfesztivál közönsége között elvegyülve, borozgatva zárták a szombati napot.
Vasárnap a társaság kikocsikázott Kispiacra, ahol a soron következő hónapos vásár hamisítatlan bácskai hangulata fogadta őket. Kattogtak a fényképezőgépek, születtek a jobbnál jobb képek. Nemhiába: a messze földön híres kispiaci forgatag, a sok látnivaló, a már feledésbe merült népi- és kézműves árucikkek, a jószágvásári látnivalók egytől-egyig lenyűgözték a zömmel nagyvárosokban élő zsurnalisztákat. Az, hogy mennyire inspiráló lehet a színes kavalkád, mi sem bizonyítja jobban: már ott, fejben megszülettek az első kanizsai, kispiaci ihletettségű esszék, publicisztikák, amik úti élmény szerűen arról fognak szólni, milyen szerethető, szép szeglete is a világnak ez a mi kis bácskai régiónk, mennyire kedvesek, jó vendéglátók az itteni emberek.
 
Délvidék és Székelyföld találkozása (György Attila és én)
Ez utóbbi tételt teljes mértékben igazolta a Tandari-szálláson elköltött búcsúebéd, aminek gazdagsága, íze, az egész miliő feltette a koronát a kétnapos – kalandosnak hirdetett de inkább élménytúrának számító rendezvényre. Ígéret minden vendég részéről: jövőre úgyanilyen létszámban, ugyanitt, ugyanígy. Úgy legyen!
 
 Pk
Új Kanizsai Újság
XXIII. évfolyam (805) 21. szám – Magyarkanizsa, 2016. június 2.
A Pannon TV tudósítását az eseményről ide kattintva megnézheti!