MÁIG ÉLŐ TRIANON – igazi "gyásznap" a Röszke 2. határátkelőn…

Számát sem tudom a tegnapi napon hányfajta írást, interjút, cikket, posztot, televíziós műsort láttam, amiknek egy közös nevezőjük volt: mind az a 1920-as békediktátumra való megemlékezés jegyében született. Voltak közöttük igazán figyelemre méltók, magvas gondolatiságúak, meg persze akadtak általánosságokat ismételgetők, laposabbak, pátosztól csöpögők, amiket normális ember jobbára ásítva mellőzne, ha tehetné: de olykor azért két lírai költemény közé beférnek, akár el is viselhetők – egy ilyen alkalomra szervezett rendezvény, netán antológia vagy alkalmi lemez keretein belül. Ezzel együtt az emberibb, a személyesebb megközelítést – nem mellőzve a történelmi tényeket – mindig sokkal fontosabbnak tartottam, tartom a mai napig.

Néha – mint az alant megírt sorokból kitűnik majd – sajnálom, amikor ez az álláspontom beigazolódni látszik Ezt a sajátosságot, az egyén tapasztalatából létrejövő történelmi prizmát ugyanis históriás dokumentumokból, tankönyvekből megtanulni nem lehet. Csak ha a maga valójában kénytelen átérezni valaki – akkor lesz igazán hiteles a Trianonról alkotott belső képe.
Meg az identitástudata.  

Hogy 1920 után 96 évvel bennünket – délvidéki magyarokat – még mindig mennyire személyesen érint Trianon igazságtalansága, hogy napi szinten vagyunk kénytelenek szembesülni a fájdalommal, a megaláztatással, azt éppen egy tegnapi eset példázza. És a legmegrázóbb az egész ügyben, hogy a szereplői egytől-egyig magyarok. Sehol egy szerb, egy román, vagy netán egy okvetetlenkedő szlovák a 2016. június 4-ei történetben…

Ugyebár minek nekünk egy kívülálló, mocskolódó idegen, amikor a saját fajtánk is tud belénk rúgni, tőrt forgatni a szívünkben…

Feldúlt lelkű édesanya osztotta meg velem a történetét. Tudniillik tegnap, a Röszke 2. határállomáson leckét kapott az igazi trianoni szégyenből. Abból a szellemiségből, aminek gyökerei magyar átokként végigkísérték a múltunkat, s amitől – a jelek szerint – nemhogy megszabadulnunk nem sikerült, de máig ható kártékony túléléséről bőven akadnak fajtánkbeliek, akik gondoskodnak.

Az eset szenvedő alanya, az illető nő öt (!) – mondanom sem kell: bácskai magyar – gyermek anyja.

Reggel 7,15 – kor két kisebb gyermekével – a legkisebb lányával, akit nem tudott otthon hagyni –, a nyugdíjas édesanyjával, akit pont a kislány mellé vitt magával, és a beteg kisfiával, aki tegnapra kapott időpontot MRI vizsgálatra a szegedi magánklinikán, nos ők négyen jelentkeztek belépésre a magyar határszerveknél. Itt megállnék, mert ezután az édesanya leveléből fogok idézni. Teszem ezt minden szépítés nélkül, fésületlenül, hisz ettől az asszonytól érzékletesebben, a szöveg tragikumának kendőzetlen mivoltát úgysem tudnám átadni.

„Először Anyukámat kérdezte az útlevélkezelő. Majd a vámos, aki hozzám tartott azt mondta, hogy minek kérdezed, ők nem magyarok.... Megütötte a fülem, amit mondott és hozzászóltam, hogy: de, magyarok vagyunk! Erre az volt a válasza, hogy miért, mert beszélek magyarul? Tudom milyen nap van ma? Mondom igen, szombat!

És tudja, hogy hanyadika van? Igen mondom: 4-e!

Akkor most milyen nap is van, kérdezte és nézett olyan megvetően, hogy azt hittem elsüllyedek… Teljesen összezavart... Már csak azt hallottam, hogy a beteg Anyukám azt kérdezi, hogy maguk tudják-e a magyar költők verseit? Közben figyeltem a két kicsit hátul....A vámos mondta, hogy ez nem a költészeten múlik, hanem történelmen. Azt mondta, hogy gyász nap! Próbáltam összeszedni minden tudásomat történelemből (mivel abból mindig jó voltam) de leblokkolt az agyam! Milyen gyásznap? (Hirtelen gondoltam Árpádházi királyokra, a költőinkre, valaki művészünkre). Azt a válasz kaptam, hogy Trianon: na látszik, hogy maguk milyen magyarok!

A sírás kerülgetett. Én eddig békediktátumnak tanultam... meg most nemzeti összefogásnak. De nem értettem, hogy miféle gyásznap ez neki, mikor a beteg Anyukámat egzecírozza, és megaláz a gyerekeim előtt engemet is! Ha nekik ez valóban gyásznap lett volna, akkor nem így viselkedtek volna velünk!”

Ennyi a történet lényege. És ebben a rövid kis epizódban, ebben a pár soros, keresetlen szavakkal leírt keserves szituációban felebarátaim benne foglaltatik az egész magyar nyomorúságunk, a lábszagú tahóságunktól a rátarti gőggel átitatott finnyás felsőbbrendűségünkig. Ez: Trianon oka és okozata is egyben.

Persze, az édesanya levizsgázott. (Nemkülönben a két magyar egyenruhás dettó, de erre még visszatérek.)

Az édesanyának nem vágott úgy az esze, mint ahogyan azt a vámos urak megkívánták volna. Van ilyen. Életszerű. Kedves nagykanizsai ismerősöm – aki földrajzból verhetetlen – egy televíziós vetélkedőn azért hullott alá a csapóajtón, mert nem jutott eszébe mi Varsó folyója. Mire a kipárnázott alagsorban föltápászkodott, már bevillant neki, de hiába. Azóta álmából riadva is Visztulát kiabál.

Szóval az édesanya nem volt képben azon a reggelen. Ejnye-ejnye.

Aki a beteg kisgyerekét viszi agyi diagnózisra: hónapok, hetek óta rettegve, június negyedikére idézetten, annak a nevezett nap kapcsán nem biztos, hogy történelmi léptékű dátumok tolulnak a fejébe. A szívébe nem Nagymagyarország matrica lobog, hanem a súlyos beteg fiának a képe. Hisz már hajnalban ébred ruhát vasalni, tejet melegítenie muszáj, és kismillió más egyéb dolga van, amit csak az tudhat, aki már indult támasz nélkül, egymagában, beteg gyerekkel útnak. Aztán reggel a szendvicseket készítve, orvosi papírokat rendezve, gyereket öltöztetve szintúgy egészségében rokkant édesanyját dadaként fölkérve iparkodik az országhatár felé. Tele bizonytalansággal. Ezért eléggé el nem ítélhető módon nem a jó székelyek, Ady Nagyváradja, az odalett fiumei kikötő, netán az elmart felvidéki bányavárosok járnak az eszében, hanem a családja, a szerettei biztonsága. Így a „gyásznap” jegyében méltósággal szenvelgő magyar határszervek teljes joggal oktatták ki nemzeti öntudatból. Elvégre az ő értékrendjük, ítéletük szerint az ötgyermekes délvidéki anyuka nem volt eléggé magyar, „csak magyarul beszélő” valakinek titulálható, aki nem ugrotta meg a kritériumot: elbukta a kvíz-kérdést. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettejüknek összesen nincs annyi tüchtig magyar utódjuk, mint ennek a nagyszerű, talpraesett délvidéki asszonynak.

Két ajánlatom is van a Röszke 2.-őn szolgálatot teljesítő ominózus duónak.

1. Kedden 16.00 órakor éppen Röszke 2-őn szeretnék belépni Magyarországra. Lesz egy félórányi szabad időm. (18.00 órakor ugyanis a szegedi Ünnepi Könyvhéten szeretnék előadást hallgatni. Simon József a Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének docense, fő kutatási területei a skolasztikus, a reneszánsz és a koramodern filozófiatörténet, valamint a régi magyar filozófia története.)  

Arra kérném a hazaffy urakat: tessenek szívesek engem levizsgáztatni kizárólag magyar vonatkozású ismeretekből! Azt fogjuk játszani, hogy a vámos urak kettőt kérdeznek – ha már olyan büszkék a hazai pályára, annak előnyeire –, míg én egy kérdést teszek föl nekik. Elvégre határon túli bugris vagyok, amolyan balkézen vett magyar, bírnom kell ha máshová lejt a piros-fehér-zöld pálya. Aztán húzzuk a strigulákat. Majd meglátjuk, ki a föltrianonozottabb magyar művészettörténetből, történelemből, irodalomból. De nyelvileg is összemérkőzhetünk, bár a bolgár-macedónom erősen megkopott…

2. Ha kérni fogják – és merem remélni, hogy ez az utóbbi opciót értő szívvel olvassák – magammal viszem az ötgyermekes anyuka bácskai címét, amit szívesen megosztok velük. Akkor az is megeshet, a közeljövőben ellátogatnak hozzá egy csokor virággal, meg öt tábla csokoládéval és elnézést kérnek tőle. Szépen csöndben, ahogy illik, emberien. Tudom, meg fog bocsátani. Aki öt gyereket nevel, azt meg lehet bántani, de nem ér rá haragudni, a sértettet játszani. Annak máshogyan ver a szíve. Trianonért, meg értünk, mindannyiunkért.  

Végezetül véreim: ez van. Nem mondom, hogy ezt kell szeretni. Megszokni sem lehet. Csak összeszorított foggal valahogy kibírni.

Hisz éppen erről szól Trianon.

Mirólunk.  

Pósa Károly