2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. június 11., szombat

MEĐUGORJE, A CSODA



Idejét sem tudom megmondani utoljára mikor gyóntam. 
Áldozni sem áldoztam. 
Nem szép dolog, kicsit röstellem is magamat, de ez az igazság. Belőlem még mindig hiányzik a hit buzgalma. Az ájtatosságra való hajlam. Mindazonáltal ha kérdik, kiféle-miféle vagyok, általában megvallottam katolikus mivoltomat. Ám volt már rá példa elégszer, hogy ezen túlmenően arról is számot kellett (volna) adnom: hiszek-e Istenben?
Az ilyenféle faggatózó kérdéseket szép körmondatokkal, a visszafogott indulatoktól nagyokat nyelve megkerültem, mert túlontúl tolakodónak találtam az ez irányú érdeklődést – kinek mi köze hozzá? –, és mert tántoríthatatlanul azon az állásponton vagyok, maradok, hogy a személyes Isten keresése, a hit, a bizonyosság megélése mindenkinek a legbizalmasabban kezelt magánügye kéne hogy legyen.
Intim szféra, mondaná aki művelt.
Nekem a kifelé mutogatott vallási hevület régtől fogva gyanús.
És azon túlmenően, hogy leleplezhetően hamis, mert az esetek túlnyomó többségében csak póz, tetszelgés mások előtt – már abban a minutumban kínossá is válik. Nem annak, aki lépten-nyomon körösztöt vet, fönnhangon imádkozik (ha akad hallgatósága a háta mögött), és képes áldást osztani a délutáni tököskalácsra is – mert lám-lám: milyen jó emberek, jámbor lelkek lakoznak itt miközöttünk! –, hanem annak, aki mindezen átlát és zavarában nem tudja hogy nevessen, vagy a fogát szívja, ha a ripőkök szenvelgését látja.
Éppen ennek a szkeptikus hozzáállásomnak tudható, hogy amikor a múlt hónap végén alkalmam nyílt Međugorjéba ellátogatni, jó előre föltarisznyáztam magamat a már megszokott körültekintő óvatossággal elegy iróniámból.
Némileg megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én érkeztem oda tamáskodva, hanem a hivatalos katolikus egyház véleménye sem egyértelmű Međugorjét illetően. Mivel nem szeretnék a Vatikán dolgaiba beleszólni, ettől a mondattól kezdve pusztán a saját benyomásaimat fogom leírni. Hátha ebből egy kis szelete megmutatkozik az ottani valóságnak, minekutána ki-ki leszűrheti saját maga ítéletét, meglátását.
Azt bármikor aláírom, hogy Međugorjéhoz legalább egy csoda biztosan köthető: az alig négyezer lakosú település három évtized alatt úgy kikupálódott a zarándokturizmusnak köszönhetően, mint egy menőbb tengerparti üdülőváros. Ahol februárban még parkoló volt, ott most frissen bepucolt, mésztől szagló többemeletes panzió terpeszkedik, hüledezik az évente többször is ide kiránduló fotós kolléga. Bár a vidék jobbára egy dimbes-dombos kősivatag, nap mint nap zarándokok tízezrei duzzasztják fel a városka lakosságának létszámát. A központban üzletek, kirakatok tán kilométernyi hosszan: soha ilyen bazársort! Sehol egy pipa, muszlim fakard, csecsebecse, ami Boszniában máshol szakmányban kapható. Međugorjéban minden Szűz Máriáról szól. Rózsafüzérek, matricák, szobrok százezrével, kegytárgyak, illóolajok, áldásokkal teleírt kendők, imakönyvek a világ összes nyelvén, bizonyságául annak, hogy a nagyon is deszakralizált biznisz mennyire oda tud simulni a szakrális miliőhöz.
De van egy másik Mugorje is, ami a város szélén, a Jelenések Hegyénél kezdődik. Ahol mezítlábas fiatal nő megy elöl, mögötte nyomorék fiatalembert húznak fölfelé a barátai, ahol egy koreai házaspár latinul imádkozik a stációknál, ahol a nagydarab tetovált fiatalember is magába roskad, s ahol a vörös, emberfejnyi kőkoloncok között befelé figyelő emberek százai haladnak fölfelé, kortól, nemtől, nációtól függetlenül, gyakorlatilag megállás nélkül, a nap 24 órájában. Azon az úton elindulva aztán egész furcsa érzés keríti hatalmába az embert, hogy a hosszú kapaszkodás után nem a fáradtságtól borul térdre, imára, hanem valami mástól. Međugorjéban megtalálni önmagunkat. Ritka kegyelmi állapot. A Jelenések Hegyéről mindig más ember jön le, mint aki fölment. Milliónyian indulnak kaptatva fölfelé, s ahogy nincs két azonos élet, nincs két egyforma ember, úgy Međugorjéban sincs két teljesen egybevágó útvonal. Ki-ki a sajátját járja. A borotvaéles vörös kőrengeteg között a saját ösvényemet keresgélve erre ébresztett rá Međugorje.
Meg arra, hogy a csodát nem okvetlen máshol kell keresni. A csoda bennünk van.

Pk
  

1 megjegyzés: