2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. június 14., csütörtök

Kishomok

Tegnapi rajz. Kishomok, 40x30 cm, grafit, pasztell

A kontár pedagógus buzgul - V. rész


Ránk köszönt a nyár. Végéhez közeledik az iskola. Lezárulnak az osztályzatok, kiürülnek a tantermek. A nyári hónapokban jobb helyeken meszelik a termeket, folyosókat, javítgatják az épület év közben lepusztított részeit. Csíkot húznak a mosdók olajozott falára. Csupán egy-két ismétlésre fogott diák koptatja kényszerből az iskolapadokat, miközben tanáraik és ők is tudják, hogy a két félév alatt elhanyagolt tananyagot semmi pótlás nem helyettesítheti röpke tíz nap alatt. Ezért a gyorstalpalón elért pozitív jegy legtöbbször inkább a tanári jóindulat, semmint a tényleges tudás hozadéka. A szünidőt élvező többség viszont egy csapásra időmilliomossá válik. Vajon hányan vannak olyanok, akik olvasással sem restek agyonütni idejüket? Félek a választól.


A könyvekről

Nem vagyok egy technikai zseni, akárki igazolhatja. 
Ezért némi tisztelettel elegy óvatosság jellemez minden olyan helyzetben, amikor valami ismeretlen újdonságot látok. A telekommunikációs és számítógépes ipar már napi szinten is számolatlanul ontja a legújabb ketyeréket. 
Nekem végképp követhetetlenné vált ez a szédületes tempó. A múltkor egy strandon napozónál láttam sperlemeznél nem vastagabb képernyős valamit böngészni. Aztán mondták meg, hogy az illető hölgy könyvet olvasott. Abban a lapos izében akkor több száz elektronikus regény közül válogathatott. Gondolom, azóta már piacra dobták azt a modellt is, amiben több ezer címszó, könyvtárnyi anyag fér meg egymás mellett…
Nehéz fölfogni.
Haben sua fata libelli…
A tudálékos, latin műveltségét fitogtató hiszi csak, hogy nagyot mondott.
A könyveknek megvan a maguk végzete.
Pedig Terentianus Maurus csonka szövege kiegészítve így hangzik: 
Pro captu lectoris habent sua fata libelli. 
Ami szabad fordításban valahogy azt jelentené, hogy a könyv sorsa az olvasó fölfogásától függ. 
Ezt a derék megállapítást annyiban módosítanám – ismerve a kor mai szemléletét -, hogy a könyvek jövője, vagy sorsuk beteljesedése már régen nem csak az olvasó értelmétől, hanem leginkább az olvasóközönség nevelőjének a hozzáállásától függ.

Országos szinten megy a hülyítés. A legolvasottabb magyar szerző mind a mai napig Jókai Mór. Néhány ügybuzgó senkiházi most azon munkálkodik, hogyan kéne a mai kor nyelvezetére „lefordítani” A kőszívű ember fiai szerzőjének a munkásságát. Lamentálnak, hogy ódivatú, érthetetlen a szöveg. Meghaladja az olvasó ifjúság tudását – mondják az okosok.
Ám ahelyett, hogy azt a bizonyos tudás-szintet megemelni méltóztatnák valami módon, inkább szépen lejjebb verik a lécet. Pedig a mérce már így is a bányászbéka ülepe alatt van. 
Néhány latin, vagy németes csengésű, 19. századi kifejezésért föláldoznák, kiherülnék a klasszikus vagy a romantikus magyar irodalom óriásait. 
Az említett példánál maradva: vajon élvezhető maradna-e Jókai: És mégis mozog a föld című regénye, ha valaki kilúgozná belőle – az egyébként briliáns módon megrajzolt jellemű – Korcza ügyvéd úr gyakran hangoztatott domine fráterét?

Vajon elégséges-e az, ha tucatnyi nyögve-nyelve elolvasott könyv ismeretében valaki már egyetemre íratkozhat? Horribile dictu: be is fejezi azt… 

Nem egyszerűbb, ha enciklopédikus tudásunkat csiszolva, saját korlátainkat feszegetve esetleg idegen szavak szótárával olvasunk el, és értünk meg egy jó könyvet? El sem hinné az ember, mennyi hasznos információ lesz az ajándékunk!
Hisz az egyik könyv elolvasása föltételezi a másikét! 
A hümmögő Tamásoknak most üzenem: tessenek megnézni, mi hisztéria kíséri egy legújabb Harry Potter regény megjelenését! Napokkal korábban lecövekelnek a könyvesbolt elé. Persze, divatból. 
De a rajongói szokások már csak ilyenek. 
Hajdanában egy-egy sikerültebb, szirupos mű szerelmesek tucatjait kergette öngyilkosságba. Ma: hálózsákban dideregve várják a dedikációt, a számozott első példányokat.

Ha a megfelelés és a feladás kényelmesebbik útját választjuk, hamarosan nem lesz ember, aki egy délutáni műveltségi vetélkedőt középszintig tud nyerni. Vagy ha mégis akadna efféle, akkor sorozatszínészek magánéletéből kell majd jól megfelelnie… Nem valami derűs kilátások.

Az sem ad okot a túlzott optimizmusra, ahogy manapság a könyvekhez viszonyul a fölcsöpörödő nemzedék java. 
A Teremtő Ég ne adja, hogy igazam legyen, de néha, borúlátó kedvemben hiszem - eljön még az az idő, amikor a könyvekből fogunk megint tanulni. Amikor csak az olvasás marad a szórakozásunk és egyetlen mentsvárunk, amikor csak a könyvek által nyújtotta tudással kezdhetjük megint újra. 
Akkor majd, egy faggyúgyertya pisla fényénél ez a véleményem mindenkinek teljesen világos lesz.

Pósa Károly 

A következő, VI. rész címe: "Megüssem, vagy ne üssem..." (BIKINI)    

Az előző részeket itt olvashatja - IV. rész 

2012. június 13., szerda

A ballagókhoz



Weöres Sándor
HÁRMAS
Mezítelen a jelenkorom.
Szakadt ruhák osztoznak múltamon.
Jövendőm futkos a folyosón.


Ebből a hazudós világból nehéz kihüvelyezni az igazságot.
Mégis: naponta nekirugaszkodunk.
Lehet, hogy a gyerekeink miatt.
Önmagunk miatt – máma úgy gondolom, hogy - már fölösleges.


Álljatok ide!

Figyeljetek rám!

Ebben a korban másképpen süt a nap, megváltozott az időjárás, furcsák a mosolyok is, és a szemekből veszni látszik a csillogás. Manapság farkasból lesz pásztor, a gazdagból kéregető, vak emberből úrvezetőt avatnak, és lotyót kiáltanak ki erénycsősznek. Még a verebek is szemtelenebbek, mint korábban.
Mostanában nehéz úgy fogalmazni, hogy valami biztatót tudjunk mondani Nektek. Először is: a szemetekbe kéne néznünk. Mélyen, emberien. Oda kéne néznünk, ahol még erő van és elszánt akarat. Ahol még megeshet, hogy átható pillantásunkból szavak nélkül is sok mindent megértetek majd.
Csak mondani, magyarázni ne kelljen! Az kínos lenne, nagyon megalázó! Hisz mi már többnyire mindannyian tudjuk az igazságot. Nehéz szavakba öntve kimondanunk, de egy jó ideje együtt élünk a rémisztő valósággal.
Mégsem vesz rá bennünket a lélek, hogy fölvilágosítsunk benneteket! Hogy megmondjuk Nektek, részleteiben kibontva, legalább közhelyesen elmagyarázva azt, ami rátok vár.
Egyszerűbb, ha magunk elé állítjuk valamennyiőtöket, vállatokra tesszük a kezünket és megálljuk, kibírjuk, hogy közben nem sütjük le a tekintetünket.
Szemünk tükrében megláthatnátok a kételyt. Azon a megcikkant, oldalt már vakfoltos – ám egykor diadaltól fénylő pillantásunk tükörfelületén – ott gunnyaszt egy ideje a zavarodottság. Az eltévedtek bizonytalansága. Sorsotok megannyi kérdőjelét fedezhetitek föl, ha figyelmesen, kutató tekintettel néztek vissza ránk. Rájöttök arra magatoktól is, hogy a jövőtöket éppen az imént mérte szét a társadalom kilóra. Hogy az álsikerek és álkarrierek mögött legtöbbször álság van. Hogy közületek csak nagyon keveseknek fog sikerülni az, amit elképzeltetek. A többségnek - talán sohasem.
Most még örültök. Terhektől mentesen lehettek fölszabadultak, vidámak.

Legyetek hát!

De eljön majd az az idő - talán nem is túl sokára -, amikor számon kérhető lesz majd a boldogságotok és mindaz, amit teljes joggal várnátok el az élettől. Nem lesz könnyű megértenetek, hogy a legtöbb álmotok, gondosan megtervezett holnaputáni vágyaitok zöme pusztán légvár volt, szép, de tűnő gondolat. 
És igen! Az pedig végképp nem lesz kegyes pillanat, amikor egyenként meg fogjátok érteni, hogy tulajdonképpen hazudtunk Nektek mi, fölnőttek is. Kegyes hazugságnak hívjuk az ilyesmit, értetek tettük, az esetek zömében jó szándékkal, de nem kendőzhetjük el a tényeket: ez bizony akkor is csak hazugság volt. Néha akképpen tettük, hogy nem mondtuk el az igazat. Vagy megmásítottuk, megszépítettük azt. Elhitettük Veletek sajnálatból, szerető gondoskodásból, kíméletből – kinek mi volt cselekvő, mozgató rugója -, hogy mi már megharcoltunk a sikereinkért. Nektek alapoztunk mindez idáig, hogy könnyebb lesz mindannyitoknak, mert rátok csak a nagy munka befejezése fog várni. A dolgok kényelmesebbik részének lesztek haszonélvezői, a mű befejezői. Hogy ti teszitek föl azt a bizonyos pontot az „i”-re.

Rossz hírem van. Ez is hazugság volt.

Az igazság az, hogy nekünk, fölnőtteknek nincsen semmiféle befejezésre váró művünk. Nincs, amit csak meg kellene, hogy koronázzatok. Hosszú időn keresztül, tizenöt-tizennyolc év alatt mindösszesen annyi történt, hogy kézen fogva elvezettünk benneteket idáig. Óvtunk Titeket, mert ez volt a kötelességünk. Ez az élet parancsa. Végső soron: egész létünk értelmét látjuk Bennetek.

De már látszik a hely és az időpont, amikor el fogjuk engedni a kezeteket, amikor egyedül lesztek kénytelenek tovább menni. Szörnyű lesz akkor a fölismerés. Némelyikőtök talán bele fog roppanni. Ezt sem titkolhatjuk.
A többségetek viszont pont azzal a lendülettel fog szárnyra kapni, ahogy tettük mi, évtizedekkel korábban, amikor még nem voltatok. Ijesztő lesz és mégis szépséges a magasban lenni. Talán irigyelni is fogunk Benneteket. Ne vessetek meg emiatt senkit közülünk. A földtől való elrugaszkodás az örök emberi sóvárgás tárgya.

Szárnyalni fogtok, tervek fogannak majd meg fejetekben, látni vélitek majd a jövőt. Mi már tapasztaltuk: föntről mindig szélesebb a horizont. Akkor majd Ti is megfogadjátok, hogy az utánatok következőknek jobb lesz. Erős szívvel bíztok majd abban, hogy most még nem létező fiaitok-lányaitok általatok ismerik meg az élet igazi értelmét. A boldogságot.
Rajtatok múlik - mikor értek földet. Hogy lesz-e erőtök sokáig a magasban maradni. Hogy milyen hosszú idő után érkezik el az a perc, amikor, majd Nektek is az utánatok érkezőknek a szemébe kell nézzetek. Ahogy most mi vagyunk kénytelenek.

Addig viszont: legyetek a magasban! Jussatok egyre magasabbra! Lássatok, reméljetek helyettünk is.

Legyetek hát!
 

Pósa Károly    
 

2012. június 11., hétfő

Várom magam



Várom magam éjfélhez érve
Nyitott ablaknál
Sok rossz időben
Párnába fúrott arcodon
Megpihen a hold.

Most elindulok, nagy sokára
Belefeledve
Az éjszakába
Tejszín bőröd illatát
Átsimogatom.

Van itt nálam ecset és festék
Majd átmázolom
Időnek lelkét
Csillagot látok fényeset
Épp csak - leesett.

Hozzádőlök a nagy sötétnek
Zsebem kifordult
Régi szövétnek
Ma valahogy láttalak
Szép volt - a hajad.

Időnap előtt, merem még kérni
Nekifeszülve
Tán még remélni
Lángpallos szép virágot -
Az egész világot.
 Magyarkanizsa, 2012. 06. 05.

2012. június 7., csütörtök

33



Minden ember létsorsában van egy pillanat, amit örömmel és megnyugvással tud egy életen körösztül szeretni. Még a legszerencsétlenebb sorsúaknak is. A boldogabbjának számolatlanul megadatik ez a kegyelem.
Nem biztos, hogy olyan fennkölt érzéshez köthető, mint a szerelem, fölmagasztosulás, vagy más efféle élmény. Olykor nagyon kicsi, csak villanásnyi az ajándék, amire már elmenő félben lévőként is mosolyogva emlékezhetünk, ami halálunk percében is vigaszt tud majd nyújtani. Meglehet, sőt – egészen biztos -, hogy míg tart a földi létünk, igen sokszor észre sem vesszük a csodát: elmegyünk mellette. Ilyenek vagyunk. Kicsit süketen meg vakon ódalgunk előre, és hagyjuk magunk mögött veszni az értékeket.
Nagyon haszonelvűnek tűnhet, de szükségünk van mindezekre a finom mozzanatokra. Gesztusokra. Hatásokra. Érintésekre.
Kis túlzással tán, de - el is éldegélhetünk melegükből.
Az már megint más lapra tartozik, hogy az emberi hörcsögtermészet gyűjtögetni szeret, kierőszakolni a jót. Minden áron. De amiről én most beszélek, annak a gondolatát is csak dédelgetve tudom megidézni. Azt semmi emberi hatalom, parancs, akarat nem hívhatja életre.
Ahhoz több köll.
Például.
Egyik ilyen - erőt és hitet adó -, soha meg nem bánt fordulat része lett életemnek az, ahogy megismertem két barátomat. Kis időeltolódással előbb az egyiket, aztán a másikat. Most egy födél alatt dolgoznak, és így hetente egyszerre tudok kettejükhöz járni. A harmadik itt van, közel a temetőben. A negyedik messze, Topolyán.

Megismerkedésünk ideje zavarba ejtően homályos. Arra már nem emlékszem mikor és hogyan történt, de azt nagyon jól tudom, mert érzem itt legbelül, hogy miért.
Szükség hozta. Szükségünk volt egymásra.
Csak egyszerűen egymás mellé sikerült ténferegnünk.
Az, aki tudatosan, vagy tudat nélkül mindkét kezét kitárva megy az útján, előbb vagy utóbb összeérintkezik a tenyere valakivel, másként közlekedővel. Ha meg már egyszer összeért, akkor az össze is fog fonódni.
Biztos vannak angyalaink, akik odafigyelnek ránk, és azok lökdösnek össze bennünket.

A két építésznek sokat köszönhetek. Múlhatatlan az, ami hozzájuk köt.

Ezek a marhaságaim meg, amiket néha írogatok: ezek is fontosak. Visszajelzés, hogy van az ember valahol. Mondták a minap, hogy ez csak kirakat.
Találó. De a kirakatban én vagyok.

Mindig jó érzéssel töltött el, amikor valaki ismerős, vagy ismeretlen föliratkozott olvasói listámra. Büszkeség tölt el. A 33 nekem bűvös szám. Hetek, hónapok óta vártam a lista bővülését. Lestem, figyeltem, mikor és ki lesz az, aki megtisztel érdeklődő bizalmával.
Most látom, hogy betöltetett a hely.
Nagyon jól esik.
Fontos időben érkezett, jókor és jól.
Biztos ugyan olyan véletlennek tűnő dolog volt, mint eddig bármi más. És mégis.
Nagyon szépen köszönöm Neki.
Mint mondtam, vannak pillanatok, amikért érdemes.

Ötödik: örök ezredesem. Cseh Tamás.




  




2012. június 6., szerda

Az emberi forrás hiánya


                                   
Ezerkilencszáznyolcvanöt nyarának elején ért utol a szerelem. 
Éppen ballagás után voltunk, kezdődött a nyári szünidő és nekem nagyon megtetszett egy kislány. A szerelmes ifjonc fejem jól összezavarodott, erősen udvarolni szerettem volna. Ebbéli kínjaim közepette arra szántam magamat, hogy az éppen zajló Tiszai Ünnepi Játékokra hat jegyet vettem. Zsebpénzből kispóroltam, nem volt túl drága. Úgy terveztem, hogy három esti előadást megnézünk együtt kettesben, aztán meg lesz, ahogy a sors akarja. A történetnek ez a szála úgy végződött, hogy a lány nem jött el velem egyetlen előadásra sem. Egy másik fiú vitte diszkóba. Én meg - mivel a megváltott jegyeket sajnáltam kidobni -, egymás után három színházi estén voltam együtt a szomorúságommal. 
Akkor nagyon rosszul esett a mellőzés, de a színjátékok valamelyest kárpótoltak. Ma már tudom, hogy igazából azok segítettek át lelki nyavalyáimon. És végtelenül hálás vagyok azoknak a társulatoknak, akik akkor Kanizsán játszottak. 
Ha a világot nem is váltották meg, de abban az évben legalább egy magára hagyott emberke szívének gyógyírt hoztak. A komédiások föllépésén tömött sorokban foglalt helyet a közönség. 

 
Zömmel szakszervezeti úton megszerzett jegyekkel érkeztek. Gondolom, volt közöttük nem egy, aki hozzám hasonlóan pusztán elvi okokból ment színházba, mert sajnálta eldobni jegyét. Ám, ennek ellenére jó hangulat, taps és önfeledt szórakozás volt osztályrészünk. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a három előadás egyikének a címére sem emlékszem már, a történetekre is csak halványan, de ha egymásra hordott kukoricakévéket látok, azóta is Makkai Pistát lesem, hogy teljesen váratlanul előbújjon, és pirospozsgásan káromkodva lerúgja magáról a száríziket…
Mondom mindezt azért, mert nem olyan régen – május végén – városunkban járt a győri Forrás Színház. Egy matiné előadást tartottak gyerekeknek, este meg egy másikat, a fölnőttebbeknek.
A délelőtt szépen indult. Reménykeltő volt a hangzavar, nevetés, ami a zsöllyék közül kiszűrődött. A színészek profizmusa megragadta a gyerekközönséget. Nem mindennapi élményt teremtettek a kicsiknek és kísérőiknek egyaránt. Tanár, tanító, kisdiák egyaránt elragadtatással beszélt róluk. Magasra tették a mércét, hogy a Ludas Matyit adták elő, hisz a népszerű mű kismillió átdolgozást ért már meg: nehéz újat lopni a darabba. A győrieknek sikerült.
A gondok az esti előadáson kezdődtek! Nem a színészekkel vagy a játékkal volt baj.  A közönséggel.
Pontosabban: a nem létező közönséggel.
A Forrás Színház Szamártestamnetum című darabjára félszáz kanizsai és környékbeli volt kíváncsi. Pedig maga a történet sziporkázó, humoros, lendületes, ötletekkel és élettel teli volt. Ráadásul klasszikus a mű, hisz középkori szerzők pajzán vásári komédiái még túlzott elvontsággal sem vádolhatóak. 
A színházunk régiós szinten is párját ritkítóan igényes. 
Nézőtere hűvös, a párnázott székek kényelmesek. 
Kérdezzék meg zentai, topolyai, szabadkai ismerőseiket, ki szeretne közülük Kanizsával cserélni? 
A színházi belépő ára kétszáz dinár. Úgy is vehetjük, hogy egy gyors reggeli ára. 
De míg enni naponta szokás, színházban, szellemi táplálékért jóval ritkábban fizetünk. Ez az összeg nem egy nagy áldozat. Valakinek lehet, hogy az: ne bántsuk meg őket. Viszont azt is tudjuk, hogy igen sokaknak meg nem az. Velük háromszor is meg lehetne tölteni a férőhelyeket. Mert egy várost nem a szökőkútja, a sétáló flaszterja, a kivilágítása vagy egy fölújított Vigadója teszi majd azzá, ami. Hanem a kultúrára fogékony rétegének öntudata.
Szerencse, hogy a közönség fájó hiánya mégsem nyomta rá bélyegét az előadásra. A győri komédiások nevettettek, szórakoztattak és végül, amikor ötven pár tenyér ütődött össze vastapsra mindenki örült, mert seregnyi galamb szárnycsattogására hasonlított az ováció.
Végszó nincs. 
Esetleg csak annyi, hogy ’85-ben egy lány érdektelensége miatt voltam szomorú. 
Most meg az egész közösségünk miatt szégyenkezem.

Pósa Károly