2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. augusztus 31., vasárnap

HŐŐŐ!



- egy rendhagyó osztályfőnöki óra -


  - Jó napot gyerekek! Köszöntelek benneteket a szeptemberi tanévkezdés alkalmából! Én leszek az új tanítótok. Engedjétek meg hogy bemutatkozzam! Engem úgy hívnak, hogy Nagybetűs Élet. De ti csak szólítsatok egyszerűen Életnek, jóllehet tudom, hogy a szüleitek gyakorta inkább cifra jelzőkkel szoktak emlegetni. Sebaj! Őket is tanítottam eleget. Lehet, meghökkentek rajta, de egy viccel szeretném elkezdeni az órát. Később majd, ha megismertek, rá fogtok döbbenni arra, hogy még mennyi meglepetést tartogatok számotokra… Tehát a vicc:
A székely bácsi ül a szekéren. Egyszer csak megállnak a lovak. A bácsi jól odasóz nekik:
- Gyííí!
A lovak meg sem moccannak. A bácsi újra odacsap az ostorral:
- Gyííí!
A lovak megint nem mozdulnak. A bácsi leszáll a bakról, előremegy a rúdhoz, és észreveszi, hogy közvetlenül a lovak előtt egy óriási szakadék tátong. Erre visszamászik a bakra és így szól:
- Helyesbítek: Hőőő!
Meglehet, nem túl szerencsés az indulásotok pillanatában ez a megtorpanásról szóló és erőszakos történet. Biztos lesz olyan, aki majd nehezményezi, hogy járomba fogott jószágokkal, igénytelen parasztemberrel példázódok, aki kihasználja, sőt testileg is fenyíti a lovait. Az a förtelmes ostorozás sem európai, demokratikus módszer, ugye. Mégis, ebben a röpke mesében, mint babszemnyi kőben az egész hegy: ott van minden, amiről én most szólni akarok nektek. E tanmese ugyanis számolatlan igazságra világít rá.
Először a legfontosabb! Véssétek jól az agyatokba! Bár úgy tűnik, az út egyenesén álltok, de a szakadék észrevétlenül mindig ott leselkedik a lábatok körül! Aki bedől a látszatnak, a messziről mutogatott dolgoknak, a manipulációnak: az elveszik. Szemléld kimérten, amiről még saját tapasztalatod révén nem győződhettél meg. Ha csak a villogó képernyőn láttad, hangszórón keresztül hallottad, mások sugalmazták: a felét se hidd el! Majd ha kezeddel illetted, megláttad, kiismerted - és igen! - átérezted: akkor fogadd el! Bármi is legyen az.
Másodjára: sose becsüljétek le a tőletek másmilyeneket! Akár négy lábuk van, akár csonkák. Lehet, hogy képességeik révén sokkal különbek, mint ti azt hinni mernétek! Nincs két egyformán megélt pillanat. Nincs két egyforma ember. Látjátok gyerekek: én is milyen tarka, sokszínű vagyok! Tudok komolyan nézni rátok, és nevetve – aztán megint haraggal. Idővel majd megszokjátok...
A harmadik igazság: könnyű a bakon ücsörögni, de leesni is. Nem biztos, hogy az látja a valóságot, aki odafentről nézi, meg dirigálja a világot. Mi több! Ahogy okítani foglak benneteket, egyre-másra megértitek: mindig akad majd valaki, aki magasabb polcon van, és a kezében szorongatja a gyeplőt. Valószínűleg függő viszonyban lesztek. Az a rend, hogy húznotok kell az igát. De az értelmetek, gondolatotok révén mindig szabadok maradhattok. A szerencsésebbek - tényleg csak a legkiválóbb képességűek -, olykor diadalmaskodhatnak majd a följebb helyezkedőkön. Hisz erősebbek vagytok! Hisz ti a földön álltok! Ép lábbal, szilárdan. Amannak meg izzadó tenyerét örökké sütni fogja a gyeplőszár.
Negyedik tanulsága a történetnek, hogy a nyers erőszak sosem old meg semmit. Az értelmet pótolni nem lehet. De ha  kevés is az eszed, esetleg elboldogulhatsz, ha a kitűzött utadat becsülettel végigjárod, mindig a lábad elé nézel, és nem hagyod befolyásolni magadat, akárhogy irányítanának is másfelé. Manapság a konokság már erénynek számít, de a megátalkodottság sosem volt az. Ha így élsz, utad vége felé jó esélyed lesz rá, hogy meglásd az összefüggéseket. Sok olyannal fogtok találkozni, aki a fajkutyája hasa alján lévő csecseken kívül soha semmit nem olvasott, mégis könyvekkel hadonászik. Mások izmaikat fogják mutogatni, erőltetik majd a semmit. Ők, akik gilisztától kaptak kölcsön gerincet. Ne figyeljetek rájuk! A szívetekre hallgassatok, és nevessétek ki őket! A rátartiság álarca le fog hullani róluk.
És mivel a kezemen elfogynak az ujjaim, ötödikként tanuljátok meg, hogy időnként azért nem árt önkritikát gyakorolni. Hibátlan ember még nem született. Nem az lát, aki magasabban hordja a fejét, és rajta az orrát, hanem az, aki elöl van, és használni sem rest a szemét. Figyel kifelé, éppen olyan állhatatosan, mint befelé. Ezért mondom nektek: ne csak az út kanyarait vigyázzátok! Néha-néha pillantsatok önmagatokba is. Készítsetek leltárt! Azt hiszem, ha megfogadjátok a tanácsaimat, jól ki fogunk jönni egymással. Még az is megeshet, hogy kényeztetni foglak benneteket. Akkor majd édesnek hívtok, és felétek mindig a szebbik arcomat mutatom.
Most azt kéne mondanom, hogy hajrá gyerekek! Mint a székely bácsika: Gyííí! Ám a fölgyorsult időben sokkal hasznosabb megállítani a pillanatot, emlékezetessé tenni az első szeptemberi iskolaórát. Megjegyezni - míg veletek leszek - a csengő szavát. Ezért inkább azt kérem tőletek: Hőőő!
Meglátjátok: én leszek a legjobb tanítómesteretek.
Szeressetek hát. Jó tanulást kívánok!

Pósa Károly

Új Kanizsai Újság - vezércikk - XXI. évfolyam (716) 34.szám - Magyarkanizsa, 2014. augusztus 28.



2014. augusztus 28., csütörtök

Matador


tus, pasztell   30x30 cm


"Amíg arasznyi banderillával a kezedben szorongva lesed a feléd robogó, szarvaival öklelő úthengert, szinte követhetetlen tempóban leperegni látszik eddigi életed minden színes, és színtelen kockája: utolsó kívánságként csak egy tojásfőzetnyi időcskét kérnél, hogy elbúcsúzhass szeretteidtől. Nem kapsz. Hisz az arénában teérted tombol most a közönség, és a palánk mellett lila palástjával, egy kis széken ücsörögve már várakozik Rafael. Tűhegyes capotéján megcsillan a napfény. De te csak a port látod, a tarka kavargást, miközben az őrjöngő tömeg kellős közepén magányosabbnak érzed magadat, mint az életben valaha."

2014. augusztus 27., szerda

A KIS HERCIG



 „Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.”


A kutyákat mindig közel éreztem magamhoz. Általában szeretem az állatokat. Igaz: nem mindig és föltétlen, a mostanában szokott divathoz igazodva. Szerintem ugyanis nem az kedveli az állatot, aki agyonsimogatja, babusgatja, mindenféle finom falattal tömi tele szőrös-, tollas-, pikkelyes- vagy netán csupasz védencét. A mértékkel történő intenzív gondoskodás sokkal meghatározóbb. Rendszerességgel, tapintattal, és a kiszámíthatóságunkkal erősebb, mélyebb bizalom ébred irántunk, mintha édibédi gügyögéssel tetszelegnénk a kedvencünknek. A tévében látható állatos műsorok émelyítő nyelvezetét megvetem. A „kislány-kutya”, „fiú-kutya”, „gazdi” kifejezésektől hemzsegő adások szűnni nem akaró szenvelgése mindig meggyőz arról, hogy permanens az emberiség elhülyülése. Ettől csak az a bosszantóbb – ami ma már szinte parancsolatszerűen kötelező -, hogy az adott jószágot már a szakemberek is „aki” vonatkozó névmással emlegetik. Például:
 - Ő egy mókus, aki magvakkal táplálkozik. (?)
Régebben, amikor még viszonylag rendes kerékvágásban haladt a világ - és nem a zűrzavar, az álszent szóhasználat finomkodó cafrangjait fújták az új szelek -, így fogalmaztak volna:
 - Ez egy mókus, ami magvakkal táplálkozik.
Értetlenkedek a sikoltozó állatvédőkön, megannyi aktivistán, amiért nekik tetszőbb egy kétmázsás ártány disznót is embernek kijáróan megszemélyesíteni. Pedig csínján kéne osztogatni az „aki”-t, mint kizárólag személyekre alkalmazható vonatkozó névmást, mert már az „ő” személyes névmás használata is kezdi az elmebaj határát súrolni. Amikor a piacon ilyeneket hallok:
-         Dinnyét is kér?
-         Igen. Őt!
Nincs abban semmi lenéző, ha a nőstény kutyát – nem kutyust! - szukának nevezzük, a párját meg kannak. És a macska sem „hal” bele (legföljebb elpusztul, vagy kissé durvábban kimúlik, horribile dictu: megdöglik…), ha nem cica lesz a riportban, hanem az, ami: macska. Gazdástól.
Talán mondtam már, a nagyapám a város utolsó sintérjeként szolgált. Gyepmester azért nem lehetett, mert abban az időben gyep még a gazdagabb párttitkárok udvarában sem volt. Közterületen meg pláne. A komisszárok, fő elvtársak kerítésén belül is baromfik kapirgáltak. Az utcákon, a tereken meg rendes fű nőtt. Időnként lekaszálták, és szénaként hasznosították. Gyep? Legközelebb tán Gödöllőn, a kastély parkjában. (Ha addigra le nem tiporták a szovjet katonacsizmák.)
Keringhet ereimben némi nagyapai vér, mert odahaza két eb is örömmel, nyüszítve szokott várni. Az egyik egy öreg „tacsi-féleség”. Tudják: az olyan korcsot hívják így, aminek egyik szülője is tacskó-szerű testi jegyekkel bírt. A Kóbászt fialó szuka hiába volt pedigrés fajkutya. Amint összeszűrte a levet egy rangon aluli bajnokkal, borítékolható volt, hogy a kölykei inkább az apjukra fognak hasonlítani. A tacskó gének ugyanis legendásan erősek, strapabíróak. Így is történt. Avatatlan szemlélő a Kóbász kutyánkat simán törzskönyves tacskónak vélné. Csak a hozzáértők látják azonnal, hogy nem valami puccos alomból jött vérvonalú. Ezzel együtt a vadászösztöne, az állhatatossága és a ragaszkodása tüneményes. Immáron tucatnyi éve az udvarunk lakója. A másik egy fiatal német vizsla szuka. Állatmenhelyről vettük gondozásba. Lelkes házőrző. Jól megfér az öreg Kóbásszal.
Megannyi kutyát tudnék fölidézni. Volt hogy kijöttünk egymással, és megtörtént ennek az ellenkezője is.
A hősöket bizonyára a csatában szerzett sebeik emlékeztetik. Büszkeség a karddal vágott váll, a szúrt sérülés nyoma mellkas tájékon! Mind-mind férfias erényről tanúskodik. Akár háború után a golyó ütötte hegek dicsősége.
Nekem csak egy kutya harapása jutott. (Eddig.) Az sem valami presztízzsel bíró helyen. (Mondjuk nyak tájékon, hogy mesélhessem az unokáknak – a tata régen bizony vérfarkassal birkózott…) Nem. A jobb vádlimon húzódik a heg. Olyan szerencsétlenül, hogy ha netán kíváncsi lennék rá, akkor is legföljebb hátratekert nyakkal, kínos pózban láthatnám csak. 
Még kis srác voltam.
Minden reggel a suliba bandukoltam. Az szomszédos utcában építkezés zajlott. A léckerítésen túl egy ismeretlen, ádázul ugató, acsarkodó kutya vigyázta a készülő házat. Többszöri próbálkozásomra sem volt hajlandó megbékélni velem. 
Elhatároztam, hogy megszelídítem. Fél órával korábban indultam hazulról, hogy a kerítés előtt guggolva valahogy magamhoz szoktassam leendő pajtásomat. Tanítás után magánszorgalomból megint egy órácskát időztem a kutya előtt. Mondanom sem kell, kezdeti – keresztényi szeretettel átszőtt – kísérletezésem nem hozott átütő sikert. Az a dög egyre csak tombolt. Aztán megvilágosodtam! Valahol olvastam, hogy ennivalóval a legvérmesebb vadállat is csitíthatóvá válik. Attól kezdve, ha konyhai maradék nem akadt, a szomszédos Fejős-boltba is befordultam, és olcsó kolbászt, szafaládét vettem. Vagy két hétig a legjobb falatokat szervíroztam a kutyának. Nem hatotta meg a balekságom. Ráadásul a boltosnő – Marika néni – jelezte a szüleimnek, hogy valami nem stimmel velem: reggelente csomagszámra viszem tőlük a mócsingot. Miután otthon kérdőre vontak, és nadrágszíjjal lezártuk az ügyet, már nem volt kedvem állatidomárt játszani. Ahogy a szerelem átcsap gyűlöletbe, úgy utáltam meg máról holnapra a kutyát. Többet nem hordtam neki az ételt. Sőt. Megálltam előtte, és hergeltem. A kutya persze tépte a kerítést, habzó szájjal őrjöngött, de az építkezést végző culágerok jó erős palánkot húztak a porta köré. Észrevehette a kutya is, mert egy idő után már akárhogy incselkedtem vele, nem volt hajlandó a placc sarkáig kísérni. Csak a szeme sarkából figyelt, tákolt háza előtt elnyúlva a porban. Pedig még dobáltam is.
Sokadszorra mehettem el ház előtt, rutinból a léceket rugdalva, amikor döbbenten vettem észre, hogy a kerítésből egy tábla hiányzik. A kutya meg már várt, és a vicsorgása olyan volt mintha nevetne.
Nem futottam el rögtön. Nem is tiltakoztam. Túl fiatal voltam. Hogy nem a torkomnak ugrott, hanem csak a vádlimba mart, azt a nagyvonalúságának köszönhetem. Felelős volt értem, az emberért. Akkor még nem ismertem a rókának a Kis Herceghez szóló intelmeit. Arról, hogy egyébként kinek kit kell szelídítenie.  
   
Pósa Károly

 

Páros portré

grafit, ceruza  60x40 cm


















A szkenner csíkja középen tekinthető vízjelnek...

2014. augusztus 26., kedd

KÖNNYV...

Olvasó nő
Tus, pasztell, ceruza
Ádáz emberek vitatkoznak azon, hogy kellenek-e a könyvek? Szükséges-e olvasni? Ha igen, akkor mit, és legfőképpen: hogyan? Mindezt persze jobbító szándékkal, a reformok jegyében. A gyerekeink érdekében. Hogyne.
A véleményem régtől fogva változatlan. Gondolom sejti, aki kicsit is ismer. Nem szeretném ismételgetni, ami nyilvánvaló.
Inkább: amolyan vallomás-félével próbálkoznék.
Amint iskolába indultam, lettek könyveim.
Néhány meséket tartalmazó, gazdagon illusztrált kötetet innen-onnan megörököltem. De a szívem mindig arra a képes Bibliára fájt – paprikapiros műbőr remek, sok háznál láttam azóta -, ami az anyai nagynéném birtokában volt. Látogatóban náluk járva a világ legcsöndösebb vendég-kölyke lehettem. A sarokba húzódva nézegettem a bámulatosan élethűre megfestett ószövetségi jeleneteket. (Odahaza most már van Biblia, tán hat-hétféle is. De az a piros, a képes… Bizony hiányzik. Pedig azóta átlapoztam, és az illusztrációk sem tűnnek már olyan zseniálisnak. Csak szimplán szépek. Megkapóak. Magyaráznak.)
Apámtól, vagy tán öregapáméktól is jutottak hozzám példányok. Hamarjában négyre emlékszem. Mivel ezeket a sorokat fejből írom, az írójukat, az illendő bibliográfiai pontosságot ezúttal ne kérje tőlem számon senki. Az egyik könyv valami csehszlovák ifjúsági regény volt, Az Octavia százzal megy címmel. A másik Curt Corrinth regénye, A trójai fiúk. Ebből hét-nyolc évesen nem sokat értettem, de a csendőrös részt, amikor rímekben beszélve felesel valamelyikük, számolatlanszor elolvastam, és mindig megnevettetett. Azóta tudom, mit jelent a dichteritis. Harmadik emlékezetes könyvem igazi matuzsálemnek számított emezekhez viszonyítva. A XIX. század vége felé adták ki, (odahaza meg fogom nézni, pontosan hol, és mikor: esküszöm!). A világ legnevezetesebb találmányai címet viselte. Az akkori technika sikolyaként helyet kapott benne a léggömb, a villámhárító, a Morse-távíró, de még a gőzzel hajtott szekér is. Az autó, a repülőgép, a villanykörte meg más haszontalanság még nem volt fölfedezve. Veretes mondatok, szép tipográfia jellemezte a kötetet. Annak volt ám igazán pazar a borítója! Az avítt helyesírása is megmaradt bennem: például amikor Watt Jakab úr megfigyeli a thea-főző fedelét emelgető gőz erejét… A negyedik Móra Ferenc Dióbél királyfija volt. Pergamensárga, régi kiadás, még apám kapta az ő szüleitől. Megsirattam a Vak Csihát furulyástól (ehol-e, már gyűlik megint a könny a szemembe…), meg a cigányt, aki honvédként csak titkon hegedülhetett, és mégis hős lett belőle… Később, amikor az iskolában tananyagként vettük a Kincskereső Kisködmönt – tán ha tíz éves lehettem – váltig bizonygattam a megdöbbent tanító nénimnek, hogy Móra bizony küzdött a szabadságharc alatt, a kisködmönös történetei a kitaláltak, mert azok már újabb mesék…
Elkezdtem az iskolát, és ilyen-olyan rajz- meg egyéb versenyeken kapogatni kezdtem a jutalomkönyveket. Így lettem gazdagabb a Mazsolával, A Pál utcai fiúkkal, A koldus és királyfival (Kass János illusztrációival – na, azok nyűgöztek le egy életre, máig hatóan!), majd A holtágban ősszel (Arsen Diklić) mellé odakerült a Tüskevár és így eshetett meg, a kényszer hozta, hogy nyolc éves koromban végre saját könyvespolcot kaptam. Fölszaporodtak a köteteim. Az ágyam fölé kerültek, két gyalult deszkára. Ha a nyakamat tekerve fölpillantottam, a kiadványok aljáról, vastagságukról is meg tudtam mondani, mi hol van. Fontos megjegyeznem, hogy mindet el is olvastam. Abban az időben – ahogy megismertem a betűket – azonnal bújni kezdtem a könyveket. Gyakorlatilag minden kezem ügyébe kerülő kiadványt átböngésztem. A leírtak ugyan olykor meghaladták az értelmi képességeimet, de például A Pál utcai fiúkat a második osztály végére legalább tucatszor kiolvastam. (Ne érjen a hencegés vádja, érjék be ezzel a szerény számmal. Valójában tételesen többször.) A kezdő sorait még ma is fejből fújom. Hörcsögként kezdtem halmozni a könyveket. A legelső ingóságaimat képezték. (Biztos nem egy sikertörténet, de tény, hogy a könyveimen kívül ma sincs sokkal több mindenem, ami a tárgyi vagyont illeti.)
Aztán jött Karl May, meg a jó Cooper és évekre átköltöztem a Nagy Tavak mellé, meg a Missouritól nyugatra terülő prérire. A régi könyvtárba járva a könyvtárosnő az asztal alól direkt nekem adta át a legújabb, visszahozott indiános regényeket. Olvastam Vernét, meg a Világjárók sorozat összes kapható kötetét, csak úgy, mint ötödiktől Rejtő Jenőt, akinek sárga Albatroszos kiadású könyveiért két-három burekkal együtt az uzsonnapénzemet is odaadtam. Tőlem idősebb volt a nagylány, aki a kereskedelmi utazó apjának impozáns könyvtárából észrevétlenül lopogatta el mindet. (A hölgy nevét fedje a titokzatosság jótékony homálya.)
Az első verseket egy agyonkoszolódott, szakadozott, Petőfi összes műve kiadványból kezdtem olvasni. Hál’Istennek: az elbeszélő költeményei is szerepeltek a tartalomjegyzékben!  A helység kalapácsa lett a kedvencem.
Írok... Megragadott a téma. Egyre-másra tolulnak föl bennem a régi könyvek címei. Látom a kötésüket, érzem a papírlapok simaságát, az ódonabb példányok szaga az orromban maradt. Választani sem tudok közülük. Melyik volt kedvesebb? Melyiket emeljem ki a sok száz közül? Egyformán szerettem az összeset. Hamarjában annyi minden jut eszembe róluk, hogy már leírni sincs érkezésem.
A könyvek adtak értelmet nekem. Hálával gondolok rájuk.
Nem végszóként, de ennyi most tényleg legyen elég.

Pósa Károly

2014. augusztus 25., hétfő

Kisköz, lépcsővel

Kisköz, lépcsővel
27 x 40 cm

Ugyan minek nekünk sikátor, amikor az árnyékot pont akképpen satuba fogják a bácskai vályogfalak is, mint tőlünk délebbre a kőből rakott kerített udvarok, a tenger sós levegőjét szokott tájakon! Meglehet: oleander-bokrok híján csak a tarack veri föl a házak tövében futó repedéseket, és a betonjárdák morzsálódó fölszínén tócsák tükröződnek. De a leeresztett pillájú ablakok redőnyei mögött egy másfajta - pókhálós - lét szendereg, ahol még a kiscáger pörcögőn ugrálja a másodperceket, az idő pedig kosarába méri a fogyhatatlan valóságot.
Mezítelen talpunkat a téglák hűse simítja. Homlokunkra az augusztusi nap ír jeleket. Csak a lépcsők éle veri vissza a penge napsugarakat.
Hallani véljük, míg játszi gyík surran át az egyik oldalról a másikra, a fal mellett futó járdaszegély csorbult pereméhez. A nő egy magafeledett mozdulattal megigazítja a haját.
A párnán ott marad arcának lágy lenyomata.
Vasárnap délután van.


Kép és szöveg: Pk

2014. augusztus 24., vasárnap

BATYUS VITTUS



Elzuhannak az idők.
Gyerekkoromban azok a jegenyék, a taknyos nyárfák gyertyaként álltak a kutak mellett. Árnyékot vetettek, jelölték a helyet évtizedeken körösztül. Most nincsenek. Kiírták őket az új kor szótárából. Alig akad fénykép, amin rajta lennének. Ennek ellenére az embernek néha átlebeg a gondolata minden kivágott fatörzs helye fölött. Ott vannak azok mégis.

Batyus Vittusnak hívták.
A fotón ő az a nő, aki – még fiatalon - a gyermekét fürdeti az utcai kút itató vályújában.*

A Körös utcai (ma Köztársaság utca) artézi kútnál
Fotó: Csifusz
Batyus Vittusnak hívták.
Valami nagyon szegény asszonyként emlegették. Öreg korára az értelme is megfakulhatott. Vagy csak a lelke roppant bele a nyomorba? Sosem tudjuk meg.
A cuccait tolta. Megannyi rongyot, egy rozzant, nyikorgó tragacson. Mára muskátlivirágos kertek díszévé lett a tragacs, a régtől szegény emberek szállítóeszköze. A szú megette valamennyit. Elvétve, ha látni egy-két fészerben korhadót.
De Batyus Vittusból - őhozzá hasonló- egy lélek sem maradt.
Volt valami őserejű abban, ahogy összegyűjtögetett kacatjait halomba rakottan, meggörbedve, nekifeszülve taszította a városon át. Az ínség megtestesüléseként bukkant föl az utcasarkokon, a piactéren, a vasárnapi misét odahagyó, hazafelé ballagókkal szemben, ahogy a járdán talicskázta életének minden rongyfoszlányát. Magában beszélt. A gyerekek ijedten rebbentek szét előle.
A görög mondákban Sziszüphoszt arra ítélték, hogy az idők végezetéig egy követ gurítson fölfelé, ami a csúcsra érve mindig visszagördült. A kilátástalanság szimbóluma lett belőle. Viszont Sziszüphosz – míg leballagott a kőkoloncért (ezt is megírták már!) -, egy kis időre megszabadult terhétől, és lefelé menet azért emberi arcot váltott a szenvedése.
A Batyus Vittusnak ez sem adatott meg… Az ő gyötrelmét nem oldozta föl semmiféle pauza.
Nem volt emelkedő, és nem volt lejtő. A bácskai síkon, Kanizsa porában tolta a tragacsát, rápúpozva létének értelmét: nyomorát, baját, a nincstelenségének összes ócskaságát. Nem pihent. Errefelé amúgy sem szokás. Batyus Vittust örökösen, a haláláig űzte valami belső kényszer. Aki látta, ösztönösen megérezte, hogy a ráncos öregasszony helyette is hurcol valamit maga előtt. Ma már úgy tűnik, hogy a szeretet, a megértés, a másra odafigyelés hiányát.
A kárhozatunkba vezető ócska közhelyeket.
Avítt, rég elfeledett emberi dolgainkat.  
Csupa-csupa limlomot...

Pósa Károly

* Kiigazítás. Rosszul tudtam.
Pósa Mária megjegyzését ide másolom, akinek köszönöm az észrevételét, a pontosítását!

Már tisztázódott, a képen nem Batyus Vittus van. De ő is lehetne. Még fiatal volt ,és gyermekei születtek, tényleg az ártézi kutak itatóvályúiban fürdette azokat. Télen, nyáron.. Amíg a város gondozásba nem adta őket, és végül nem tett arról is, hogy többé ne szülessenek a boldogtalannak gyermekei. Édesanyja sem tehetett az érdekében semmit. Én még őt is ismertem..

2014. augusztus 22., péntek

Hány tornya van Kanizsának? – III. rész

I. rész ide kattintva!
II. rész ide kattintva!

Dr. Törteli Leona: Az égig érő tölgyfa és tündére
Az előzményekben két cikk egy-egy epizódjában írtam az észlelhető, és a fizikailag nem, csak a közösség tudatában meglévő, „fejjel lefelé fordított” tornyokról, mint múltunk alapköveiről. A fönti és az alanti régiót járta be gondolatmenetem.
Most a térrel folytatnám. A síkba vetülő tornyainkkal.
Annál is inkább érdekes ilyetén vizsgálni Magyarkanizsát, mert településünk kifejezetten mezővárosi jellegű. Jól érzi magát a térben. Oda lett teremtve, a rónaság közepére, ahol körös-körül szétnézve csak a látóperemünk széle szab határt a képzeletnek. Vagy tán az sem. Ez a csöndöt meg nem szegő, böjtöt megálló, sohasem ágáló, hanem békésen tűrő szülőföldünk egyik legnagyobb titka, hogy a síkság itt – mint esztétikum – delejes erővel hat mindenre és mindenkire, s eközben az idők kezdetétől értékké tudja alakítani a másmilyen minőségűt is.
Beteg arcú világunk vakfoltos tükréből szemlélve: e gyógyító, megnemesítő adottság még inkább hatalmas kincsnek számít.
Bácskában – bár a levegő állni látszik, ám valójában mindig vibrál. Hol a tűző nap délibábja remegteti a látképet, hol a porszemek táncától játszik a lég, hol pedig a párás gőzök miatt válik elmosódottá, tünékennyé a messzeség. Egy más nívó, más mérce alapján látjuk a dolgokat. Itt - átértékelődik a térbeliség fogalma. Tán ezért van az, hogy mi – síksági emberek -, a hegyekbe érve, az ottani hangulatot ujjongva megtapasztalva, viszont az arányokat, a távolságokat meg nem értve folyton hibázunk. Közelinek tűnik a szemközti csúcs; kőhajításnyira véljük a tőlünk órányi járásra kiabálókat. Még a bércek között felkelő napot is elszámítjuk. Persze, tetszik nekünk a szikla, a vadregény, a dimbes-dombos táj, az összegyűrődött panoráma. Izgalmasnak érezzük az asztallapként egyenes, változatlan bácskai szántóföldek, legelők után. Izgalmasnak - ám egyúttal végtelenül idegennek is. „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…”, írta jó másfél-száz éve az a bogárfekete szemű, izzó tekintetű költő, aki tót és szerb vérből fogant ugyan, de az Alföld őt is ugyanúgy a mienké, magyarrá tette, hogy a sokadik szabadságharcunk végén csillaggá válhasson, és örök időkig világítson a szeretett szülőföldre.

Dr. Törteli Leona: A hetedhét törpe
Errefelé élni, majd megérteni az összefüggéseket: bizonyos időt kíván, jóllehet Magyarkanizsa, az itteni környék vajmi keveset különbözik a bennünket körülvevő dél-alföldi települések arculatától. (Kecskeméttől Temerinig, Zombortól Debrecenig majdnem egyformák a hajdan épült vidéki vasútállomások, járványkórházak, templomtornyok és paplakok, az egymásba kapaszkodó utcahálózatok, de még az udvarokon összekúpozott szénarakások is.) Mégis, a kanizsaias szemlélet mintegy „átitatja” az itt élőket. Különösen az avultabb eszűeket, akiknek száraz szemében már nehezebben gyülemlik a könny. Értik a várost, a sajátos auráját, a miliőt. Hogy ki mennyire dédelgeti, óvja ezt a kedves többletet - nagyban függ az adott ember egyéniségétől, értelmi-érzelmi képességeitől, vagy olykor a hangulatától.
Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a síksági létben – bár az idő megállni látszik - sosincs két egyforma pillanat. Máshol az ott élők, vagy az oda vetődők jobbára az észlelésükre hagyatkoznak. A látvány a mérvadó, az általánosságban megtapasztalható. Ezzel szemben Kanizsán és a környékünkön inkább az ingerek összessége ami számít. Az ösztönösség, a sejtetés a döntőbb.
Az előzőkben már taglaltam, hogy ez az a régió, ahol a rombolást követően mindig új valami fogantatik, amit rend szerint ismét elpusztít egy rá következő megrázkódtatás. Építés és pusztulás: kéz a kézben jár, évszázadok óta.
Emlékeznek arra a képre, ami a téglagyár régi kéményének ledőlése pillanatában készült? 
Megrendítő fotó. 
Mindig az jut eszembe róla, hogy ott, akkor, az a kémény agyoncsapta saját árnyékát. Mondanák a bölcsebbek: nem csak az árnyékát! Mást is. Sokkal fontosabbat. Igazuk lenne.
Mindazonáltal nálunk, ahol a tér uralkodik a tömeg helyett a legkisebb változás erősen befolyásolja a látványt. 
Átrajzolódik a táj. Szúrjunk le a hófödte szántóföldre egy kicsit hosszabb karót, döfjünk nyársat a legelő közepére! Mint tájképfestők vásznán a gémeskút, úgy fog virítani a semmiben.
A Dél-Alföldön a megfogant szándéknak - az erős impulzusok révén – mindig megmarad a lenyomata. Olyasmit produkáló erő ez, ami – még ha tapinthatóan, fizikailag meg sem valósulna az akarat – akkor is örökre benne marad a levegőben. 
Beleég az adott helybe.
 
Dr. Törteli Leona: Aranykapu
Ennek leginkább bizonyító tétele - a bennünket körülölelő árnyékokban keresendő. 
A napsütötte, fényes tájékunkon ellentételezésként mindig megjelenik az árnyék. 
A világosra vetülő sötétség csipkézettsége, játéka, a geometriai formákat eluraló látványa vékonyan ugyan, de mintha láttatná az adott építményeink síkba leképeződő, gyakran bizony torzult alakzatait. Nem csak látjuk. Hűsét is érezhetjük bőrünkön. Az utcáink szélesek, a szemközti házsor árnyképét krétával lehetne megrajzolni. Magányos esti sétáinkon ügyeljünk kicsit a lábunk elé! Vad, össze-összecsúszó, groteszk alakzatok tolulnak egymásra. Felidézik a meg nem történtet, ami viszont egyszer létrejöhetett volna. Járulékos tényező ugyan az árnyék, megfoghatatlan, de ugyanúgy része a szemünkkel látott dolgoknak, mint a megtapintható, szilárd testek.
Ezért látjuk hosszabbnak nyári éjjeleken a Városháza megbicsaklott sziluettjét. A meghosszabbodó árnyak az építéskor lespórolt torony helyén is nyúladózón vetülnek a Kisparkra. Tűhegyes sötét csíkok rojtozzák az aszfaltot: megannyi tetődísz, meg nem valósult taréj, cikornya helyét jelöli ki az éjszaka.
Ezért olyan jelentéktelenül keskenyek az újsütetű, sokemeletes, tájidegen építményeinket körülölelő sötét sávok. Azok az árnyékok a még emberi léptékkel mérhető, az egykorvolt küblis, paraszti, gazdaházak, lehúzott rolós szatócsüzletek árnyai. Minden kivágott fára utal, az út menti fakoronákat mozgató, a széltől rázkódó lomboknak tépett hűvöse, ami alá olyan jóleső odaállni! Ekkor jár át bennünket az imént emlegetett csoda.
Figyeljünk oda!
Már hallani vélem a kétkedőket. Szájukat elhúzva mondják: hisz ez mind csak az utcalámpáknak, a közvilágításnak, a napsugarak dőlésszögének, meg az éppen regnáló holdfázis színdarabjának a látványa! Köze sincs a múlt valóságához!
Mondhatnak bármit…
Az éjszaka sosem hagyja befolyásolni magát. 
 
Dr. Törteli Leona: Ragyogás

Pósa Károly  

2014. augusztus 19., kedd

MAGYARVERÉS




Nem sportemberként, és pláne nem a vízilabdához értőként szólnék.
Tán lehet véleményem. Szerény.
Mert a már megtörtént magyar-szerb Európa bajnoki vízilabdameccs tanulsága idáig morzsolta lelkemet. Emésztettem: ahogy tudtam.
A saját álláspontomat egy laikus, de tiszta szívvel szurkoló szemszögéből mondanám.

És most az lenne fontos - ami más esetben szinte figyelmen kívül hagyható -, hogy én délvidékiként, Bácskából, Magyarkanizsáról néztem az emlegetett margitszigeti mérkőzést.
Így van ez mindig. Óhatatlanul. Amikor Szerbia ellen játszanak a mieink, folyton mentegetőzni muszáj. Sűrűn-sűrűn az itteni magyarjainknak is. (!) Szomorú. "Fociban", kézi- és vízilabdában, birkózásban vagy bármi más megmérettetésben.
Nem tudom meddig fog fájni.
No, nem az olcsójánosok pipogyasága. Hanem az aktuális szégyen.
Magyarázni lehet, hogy ez is eredmény, hogy a bírók, meg hogy a szerbek agresszív játéka dominált, és a medence vize másfél fokkal volt melegebb a kelleténél.... - ez nekem mind, mind kevés. Utólagos mosdatás. (stílszerűen)
Nem.
A magyar csapat - akármennyire szeretjük őket - rosszul esik még leírni is , de: azon a vasárnapon, este: kiábrándítóan játszott. Amelyik közösségben nincs meg a tűz, azt még a szerencse sem támogatja. Aki látta a sorozatos kapura lövéseink kudarcait, érti mi fán terem Fortuna kegyelme, mennyi múlik a gondviselés hátszelén, a küzdelmeket befolyásoló mázlikon – bizonyára tudja, mekkora erőt emészt föl a szerencse. Hát - ezúttal - ez sem adatott meg a magyaroknak. Rázhatjuk az öklünket az ég felé; panaszra okunk nemigen lehet. A megelőző mérkőzéseken azért volt részünk a gondviselés kegyelmében. Igaz viszont, hogy akkor ki is érdemelték a pólósaink. Mindnek a szemében ott lehetett látni az akarást.
Azon a szomorú vasárnap este, az első negyed után elkapcsoltam a távirányítóval. Kezdek idősödni.
Minek egy korai agyérgörcs?
Aztán persze a kíváncsiság vissza-visszakapcsoltatott.
De csak azért, hogy még hangosabban tudjak káromkodni.
Bevallom, dühömben a szerb állami tévé közvetítésébe is belenéztem, hogy csak még jobban fölhergelhessem magamat, az önkívületben üvöltöző szerb kommentátor szavain. Szerinte az a meccs olyan volt, mintha a vízilabda templomában iskolázták volna a beszari ellenfelet.
Hát: még ha erős is, meg kissé túlzás is - ám - volt igazság a szavaiban.
Évekkel ezelőtt úgy néztem végig Montenegróban vízilabdameccset az akkori Kis-Jugoszlávia-Magyarország összecsapáson, hogy a tengerparti kocsma kerthelyiségében az oleanderbokrok, pálmafák árnyékában 150 délszláv (crna-gorai, szerb) buzdította az övéit, én meg egy szál magamban ordítottam, ha a magyarok találtak a kapuba. A legendás balkáni vendégtisztelet okán nem vertek agyon, csak csúnyán néztek, nagyon sötéten: minden magyar gól után. Hál'Istennek, kikaptunk! Amúgy már nem élnék. Ellenben annyi ölelést, hátba veregetést, fizetett italt, jó szót - azóta se igen kaptam. Ugyanis akkor magyarázta meg nekem egy félspicces szerb sporttárs, hogy a méltó ellenfélen egy-két góllal diadalmaskodni náluk férfias erénynek számít. Ám akit duplázva vernek agyon hazai közönség előtt… Ott a győztes diadala sem a sport öröméről, hanem "jó esetben" kicsinyes kárörömről szól csupán.
Látva, olvasva a minapi, vonatkoszerb kommentárokat: ez meglehetősen életszerűen hangzik...
Szóval - a magyar csapat önmagát verte meg, tetszik, nem tetszik.
Ez van.
Tisztelve őket, de a női sportágakra jellemző ez a váratlan összezuhanás.
A kedélyingadozás. (Emlékszünk a kézilabdás lányaink hajdani eladott érmére? A 6-7 góllal vezető csapat érthetetlen hanyatt esésére?!)
Egy kemény, szerb válogatott ellen nem engedhetők a megremegő lábak, vagy kezek.
Amúgy biztos: csitítóként az ezüst is szépen csillog.
De akit ez vigasztal, az jöjjön el kicsit hozzánk. Állja a kaján tekinteteket - szemrebbenés nélkül.
Meglátja (ha van némi önérzete), pirulva fog gondolni az európai elsőségről szóló magyar-szerb vízilabda-döntő estéjére.

Pósa Károly

2014. augusztus 17., vasárnap

ÖNMAGUKKAL HÁROMTUSÁZÓK

Összegző írás a 33. Kanizsai Maratonról 
(Új Kanizsai Újság XXL évfolyam (714) 32. szám - vezércikk)



Még a Horgos alatti Szigetnek nevezett iszapszagú, lápos mezőn botorkált az éjjeli gyalogtúra százfős csapata, amikor valaki megjegyezte: kész szerencse ránk nézve, hogy ezek az ötletgazdag szervezők az idén kihagyták a százméteres szabadesés programját. Negyedik diszciplínaként jövőre akár be is vezethetik. Bizonyára akadna olyan megátalkodott, aki az úszás, a futás, meg a gyaloglás után az ásott kútba is hajlandó lenne fejest ugrani…
Természetesen ez csak vicc volt. Viszont aki résztvevőként végigpróbálta a szombati napot, annak vasárnap pirkadatkor már semmi tréfa kapcsán nem volt őszinte a kacaja. Nekem sem. Pedig olyan biztatóan indult minden! 

Fotó: Puskás Károly
A 33. Kanizsai Maraton az évtizedek során egy olajozottan működő, hagyományokkal bíró, nagyszabású sportrendezvénnyé nőtte ki magát. A buszok most nem késtek; a szervező, beiktató kislányok mosolya nem lohadt; a Tiszán sem úszott az ilyenkor szokásos több ezer köbméternyi békalencse; és a parton osztogatott ásványvíztől sem kapott senki torokgyulladást, azon egyszerű oknál fogva, hogy már megint direkt húgy-meleg volt mind… De a folyó vize egyformán kellemesen hűtötte a gyors tempóban tovahúzó élsportolókat, meg a ráérősebben evickélőket is. Élvezet volt úszni. Hét ágra sütött a nap, és az egyszeri cigány szavai jutottak eszembe, aki ilyenkor mondaná, hogy igazi szalonna-zsírt olvasztó, egészséges, szép idő járta.
A délutáni futó maraton platni-szerű aszfaltján aztán kicsit más értelmet nyert a kánikula fogalma. Legnagyobb megrökönyödésemre még ekkor is láttam szent megszállottakat céklavörös fejjel, verítékben fürödve, 36 Celsius fokban - bemelegíteni…
Aki futott már valaha hosszabb távokat megállás nélkül, az tudja, hogy ez a tevékenység meglehetősen magányos műfaj. Elvan az ember a gondolataival. Közben ügyel a légzésére; kerülgeti a tócsákat; az útra dobált plasztik poharakat; és az égvilágon semmi nem érdekli – még a buzdító, vagy időnként jópofának szánt nézői beszólások sem -, csak a fogyatkozó erejének a minél tökéletesebb kihasználásával törődik. Aztán beesik a célba; lapogatják a hátát; kezelgetnek vele amannyian, mert hiába dívik manapság a ripacskodás, az öncélú harsányság, hivalkodás – az emberek még mindig inkább értékelik az egyszerű, szemmel látható tetteket, mint a kétes eredetű, gyakran összehazudozott dicsőséget, a „messziről jött ember” igazolhatatlan teljesítményét.
Ezért a kanizsai megmérettetésnek – eltagadhatatlanul - van egyfajta virtus-jellege is, ahol ki-ki megmutathatja másoknak, de leginkább önmagának, hogy mekkora az akaratának ereje, és van-e benne hozzá elegendő szufla?
Valahogy így vélekedhetett az a százfős társaság is, akik késő délután a strandon gyülekeztek, hogy a túravezetők lámpását követve elinduljanak az éjjeli gyalogtúrára. A kompánia olyannyira vegyesre sikeredett, hogy kislánytól a sokgyermekes családanyáig, suttyó gyerektől az unokákra büszke nagyapáig akadtak elszánt résztvevők.
Libasorban végigjártuk a Tiszavirág-ösvényt, majd a régi töltésen csatlakozott hozzánk hárommillió szúnyog, akiknek zömétől Martonos központjában vettünk csöppet sem érzékeny búcsút. A majdnem telihold rusnya pofája világító fényénél bukdácsolva, csúszkálva haladt a túrázó menet a Kamarás-erdő felé, de akkorra már a legóvatosabbaknak is víztől szortyogott a cipőjük. Az elmúlt napok esőzései alaposan föláztatták a dűlőutakat, nem beszélve a horgosi Kendertó körüli legelőkről, ahol el sem lehetett dönteni: a féllábszárig érő harmatos fűtől, vagy az alatta csicsegő pocséták miatt csurom víz a zoknink. Hatórányi gyaloglás után az élbolyban haladókkal megpillantottuk Horgos fényeit. 

Indulás az éjszakai gyalogtúrára
Sosem hittem volna, hogy egy-két szegényes kandelábernek ennyire lehet örülni. Igazolt hát a mondás, hogy alapjában véve az ember mégiscsak a civilizáció gyermeke…
Az utolsó szakaszon betonjárdán baktattunk, aztán meg aszfalton. Ha a vérmesen ugató falusi kutyák nekünk támadnak, már hagytuk volna harapni őket: csak ne kelljen szaladni előlük.
Valamit megsúghatott nekik az állati ösztönük, mert lovagiasan békén hagyták a lankadva masírozó társaságot. Így értünk be hajnali három előtt a Túrú tanyára, ahol tábortűz lobogott ugyan, de harci szellem már nem sokakban. Mit ad az ég! – a helyszínen egy zenekar is húzta a talpalávalót -, és hiszik vagy sem, mellékes, de akadtak olyan párok, akik ezek után még táncra perdültek…
Ismét kaptunk plecsnit, meg trikót, ám erősen hiszem, hogy senki nem a jutalomért állt rajthoz. Azok a kisgyerekek, sérült fiatalok, nők és férfiak, akik vállalták a három kör megtételét Magyarkanizsa központjában, akik előtte úsztak, vagy utána gyalogtúráztak valami egészen más miatt vettek részt a maratonon. Ugyanis ez a honi sportrendezvényünk immáron a krisztusi korba lépve sem szól másról, mint a mozgás szabadságáról, a sportoláson keresztül egymás megbecsüléséről, a természet, a környezetünk - a városunk szeretetéről.
Vagyis önmagunkról. Mirólunk, akik a közösségünket alkotjuk.

Pósa Károly
 

2014. augusztus 15., péntek

HA A CSÁNGÓ 43 - székelyföldi mese



GY.A-nak
Isten éltessen barátom!

Nagyboldogasszony napján a pitymallat kékes derengéssel ért a Hargitára.
Ahogy a kelő nap sugára csókolta a tájat, az ölig érő füvön száradni kezdett a harmat, és az esztenaház kallantyújára kiakasztott „NO ENTRY” kartontáblácskát a fenyvesekből kisóhajló hajnali szellő meglebbentette.
A csángó fölneszelt.
Résnyire nyitott a szemét, oszt legott elvigyorodott, röhhintett egyet, mert vaskos koponyájában megmaradt éjjeli álma. (Hej pediglen beh cudar is álom vala! Bukarestbe lett volna dolga, de a román határon vette csak észre, hogy odahaza Csíkban, a kicsi kocsmában felejtette a passzusát. A székelyországi határőr ugyan továbblegyintette, de emez a beste cigányképű megmakacsolta magát, követelte az útlevelet. Rossz volt az oláh kedve, mert éppen akkoriban vették tőlük vissza Dobrudzsát, Havasalföldet meg a tengerpartot, és már a székely-román határmezsgye tábláján is csak annyi állt – szegényesen, krétával ráírva -, hogy: Vilajet București...)
Busa fejét oldalt fordította, oszt aztán csak nézett csöndesen, elnyákodott szemmel, mert asszonyának tompora ippeg előtte domborodott. „Ejsze! Hát az éjjel jól elhányhattam a tagjaimat, hogy megébredve pont a kedveske vastaghusikája elé södörödtem!” Íziben dagadó kedvet érzett, ándungja lett volna meglapogatni a kívánatos idomokat, de mivel a párja az igazak álmát aludta, és mert a csángó szíve csordulásig telve volt a múlott éjszakai döcögtetéssel, tapintatosan letett dévaj akaratárul. Nagy óvatosan fölkelt a tavalyi sarjúra takart színehagyott csergéről, és menyét módra kióvatoskodott a hajlékból.
Előbb a kalyiba megett kérődző kecskét elégítette ki, aztán sorra szépen az összes legelésző juhokat, legvégül a szanaszét kapirgáló tikokat. A pulira nem esett gondja, hisz az is kan volt, és a csángó ügyelt arra, hogy a rossznyelvek ne szólhassák fajtalansággal.
Elvégre József Attila-díjas író es volt.
Dolga végeztével hasibárányból készült sapkáját legényesre csapta. Megigazgatta fürtös, zöld zsinóros harisnyáját, és kettőt gombolt a mellyén feszülő zekéjén. Tíz ujjával kapart egynehányat szakállán. Aztán meggereblyézte borzas üstökét, majd erős harákolás után hegyeset pökött a levegőbe, miközben ropogtatva szelet eresztett: ezzel be is fejezte a reggeli toalettjét.
 - Ideje lesz früstükölni – mormogta csak magamagának, és úgy is cselekedett. Leült a puha fűbe, hátát nekivetette a tűzrakás melletti látófának, oszt az ölébe kapta a demizsont. Kicuppantotta a dugót: menten szétterült a mezőn a köménypálinka szaga. A legyek söndörögve fordultak le a levegőből, s a surján túl vadászó karvaly a verebekkel együtt páni félelemben menekült a környékről. A nehéz ájer az esztenaházba es tolulhatott, mert odabent Krisztina asszony sikkantva horkantott egyet - azzal még mélyebb álomba zuhant.
De a csángót ez láthatóan nem zavartatta, mert míg ajakát a fonott butélia csókos szájára tapasztá, az ádámcsutkája föl s alá liftezett, hogy irtózat volt nézni. Baljával előkotorta a tarka nemeztarisznyáját, kivette belőle a kisebbik mócot, amit az esti vacsoráról meghagyott, és ráérősen harapni kezdte. A csángó író reggelire, ebédre - de sőt! - estebédre es mindig mócot evett, sok oláhhal. Mondták neki ugyan, hogy túl egyoldalúan táplálkozik, de az okvetetlenkedőkre ügyet sem vetve ilyenkor még vaddabbul rágta a szájába vett oláhokat, hogy csak úgy ropogott a csontjuk. Ezzel a kisebb növésű móccal – egy gyulafehérvári szenátorral – gyorsan végzett, kicsit elverte az éhét.
Ekkor hallotta meg a féreg bömbölését.
„Vérmedve jár az erdőn!” – villant fel a furfang a csángó agyán. Uccu! Tüstént lábra kélt és a látófába vágott mór bicsakját kirántotta a kacor, a kézvonó, a szekerce, meg a bankkártyája közül.
Öles léptekkel a lejtőn leiramodva hamarjában az erdő fái között termett, mikor megpillantotta a Székely Bestiáriumból ismerhető rusnya jószágot. A behemót vérmedve (Ursus Horribilis) – mit ád a Teremtő! - egy bácskai magyart tartott a szájában körösztben, akinek a hóna alatt meg egy létra állott ugyanúgy körösztbe! A medve a zsákmányával sehogy se bírt odébb haladni, mert a kefe-sűrű bozótosban, és a fák törzsében unos-untalan megakadtak, bár ehhez mindketten igyekeztek jó képet vágni. Mégis, a medvének fogyott a türelme. Dühében föl-fölüvöltött. Ahogy szembetalálta magát a macskamiskároló bicsakját előre böködő csángó íróval menten udvarias pózba vágta magát, és egy régi, dákóromán köszöntéssel - Áve kéztartást imitálva - föllendítette a jobb mancsát. Eddigelé a csángónak olyannyira vérbe tolult az agya, hogy fittyet, és az imént megivott némicske pálinkát hányva hezitálás nélkül szurkálni kezdte a medve irháját aki - nagyon elcsudálkozva ezen az udvariatlan magatartáson -, legott meg is döglött.
Amikor a bácskai magyar kikászálódott a vérmedve állkapcáján sorjázó borzalmas fogazat közül, elkeseredetten vette tudomásul, hogy a fenenagy dulakodásban elengedte egy öltés a lajbiját. Hátul feslett, a varrásnál. De rögvest illedelmesre igazította az ábrázatát, és erős marokkal parolázott a csángó megmentőjével.
 - Ejsze, hová, hová Kegyelmed, körösztben vitt létrával, ebben a fenenagy erdőben? – kérdezte tőle a csángó barátságosan, miközben a megpusztult vérmedvét rutinosan kiherélte. (Darabját 2 lejért el lehet adni a Táposoknak! Csak azt kell füllenteni nekik, hogy megaszalt Transzszilván Dunakavics, jó a köhögésre…)
  A bácskai magyar letámasztotta a létráját, és nagy sóhajtozások közepette egy Madagaszkár térképet vett elő. Elmondta, hogy Magyarkanizsáról éppen oda igyekszik, csak a Kis-Küküllőnél alighanem rosszkor fordult jobbra. Valami Ábel nevezetű suttyó próbálta ugyan eligazítani, de a rengetegben megest csak elvétette az utat. Ráadásul ez a medve es megpróbálta csúffá tenni, de mivel erőst védte magát a létrával, és a priccses nadrágja se könnyen gombolódik, meg kapálódzott ahogy tudott: a medvének elment a kedve a szándékától, és már csak lakmározni akart volna belőle… Erről eszébe jutott a csángónak, hogy eléhezett a nagy gyilkolászásban.
 - Ejsze, aztán hozott-e Kegyelmed az iszákjában némi oláhot? – vetette föl a kérdést a bácskainak - Fogytán van az esztenán az elemózsia.
 - Sajnos oláhom nincs, viszont van nálam bőven rácalmás. Sokácosan szeretjük. Még odahaza, a Délvidéken lettek sütve. – válaszolta a bácskai magyar. Majd hozzátette: - De csomagolt a nejem útravalónak hat hektó sljivovicát. Azzal elvagyunk egy darabon kettecskén es!
No, megörvendett erre a szóra a csángó író, mert a rácot almásan, meg sokácosan se igen szerette. Ám a sljivovicát – aztat igencsak.
 - Ejsze! ’Iszen nekem es akad még egy kevéske kotyogó kölespálinka! Összeüthetjük a két kicsi vant - egy nagy vannak!
Hej! Erre a derék szóra nagy örömláng lobbant a kis bácskai magyar szemében. Rögvest barátkozhatnékja támadt! Összeölelkezve mentek ki az erdőből, bár a csángó író elébb figyelmezte a bácskai cimboráját, hogy hosszába vigye a létrát a fák között, mert - bár Bácskában lehet, ez a módi -, de Erdélyországban sokkal haladósabb emígy menni.
Az esztenaház előtt nekikutyorodtak mindketten, és mire Krisztina asszony álomtól kerek képpel, magát igazítva kilépett a hajlék ajtaján, már danoltak teli tüdőből, régi, elfelejtettnek hitt Cseh Tamás nótákat.
Nevetett rájuk az asszony, nevetett a nap es.
Krisztina asszony csak azon lepődött valamicskét, hogy honnét a csudából szaporodhatott így meg a pálinka, és az ennivaló? Mert van már annak jó hónapja es, hogy errefelé látták a Názáreti Jézus Krisztust.
Amikor utoljára Erdélyben járt, a lába nyomán virágok fakadtak.
Áldást osztott, minden születésnapját ünneplő, igaz jó embernek.

Pósa Károly

2014. augusztus 13., szerda

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - II.



„közel a magvak
termő szívéhez,
közel a gyökerek
kín-fegyelméhez”


Először azt kéne eldöntenünk, hogy minek hiszünk.
A szemünknek-e, a tapasztalt meggyőződésünk alapján vélekedünk-e, vagy ettől elrugaszkodva, kissé bátrabb perspektívából kívánjuk megvizsgálni a szülővárosunkat: az érzelmeink révén?
Nem könnyű föladat. Hisz kirándulnunk kell abba a világba, egy olyan közegbe, aminek puszta föltételezésén igen gyakran csak mosolyognak mások. Mégis, talán érdemes. Sűrűn-sűrűn muszáj a dolgokat furcsább látószögből értékelni. Így ugyanis nincs az a gondolatfelesleg, amit veszendőbe hagyunk. Az egyfelől-másfelől játékossága amúgy is része az életünknek. Példák helyett legyen bőven elég, ha csak a közéletünk mostanában zajló fonákságain eltűnődünk egy kicsit.


Fotó: Puskás Károly
A toronyra fölnézünk, és észrevesszük a talapzatát, a tömbjét, meg az eget cirógató csúcsát. Rendben.
Ezt akárki látja, igazolhatja.
De mi van akkor, ha mindez csak az érem egyik oldala, és a klasszikus görögnek lesz igaza, aki minden meglévő mellett hitte annak ideáját – vagy ha tetszik: ellenképét – is?
Lehet, hogy miként a vízben visszatükröződő dolgoknak, úgy a körülöttünk kavargó mindenségnek is szükségszerűen muszáj, hogy legyen egy hasonmása, inverze?
Lám, amint fölnövünk, amint emberré cseperednénk, rögtön megtapasztaljuk – jobbára a saját bőrünkön, és a fájdalmasra vájt lelki redőink révén -, hogy a fölfelé ívelő dolgok mellett mindig létezik ellenpólus. A magas szárnyalás időnként véget ér, és visszazuhanunk. Ha csak talajt fogunk, az még hagyján! Ám gyakoribb eset, hogy átszakítjuk a tér síkját, túlzuhanunk a holtponton, és a derűs szép odafönti létezés helyett a pillanat tört része alatt a pokol legmélyebb bugyrában találjuk magunkat. Aztán, ahogy telik az idő, egyre sűrűbben, már-már gyanúsan sokszor, mondhatni kifejezetten ciklikusan lendül velünk az élet föl s alá. Mint egy hullámvasút, amin már ijedezni sincs kedvünk. Megszoktuk.
Aki még emlékszik rá iskolás korából, rajzoljon magának egy szinuszgörbét.
H
a halandóként isteni hasonlóságra lettünk teremtve, akkor a városaink, az általunk létrehozott települések is emberi princípiumokkal vannak fölruházva, mert azokat meg mi hoztuk létre. Ezért Kanizsa hangulata éppen úgy váltakozó, miként nekünk vannak jobb és rosszabb napjaink.
Mi, emberek, az általunk megélt történések, és a sodródó történelem által mintegy belehintázzuk Kanizsát a létébe.
Pont ahogy az embernek, úgy a városnak is van mélypontja. Több is. Ráérős fotelpókok kiszámolhatják, hogy az a bizonyos sorsgörbe melyik érában kúszott-kúszik fölfelé: amikor megnyugszanak a kedélyek, pirospozsgásabb a születő csecsemők arca, az asszonyok válla puhább és gömbölyűbb, és a jólét, a nyugalom okán, a megcsöndösösdő történések derűs korszakában sűrűbben fakadnak dalra az akkor és ott, a városban élő emberek. Persze, nagy ritkán akkor is temetnek, de az a gyász egészen más, mert a könnyeket gyorsan fölitatja a bizakodás. Amikor egy közösség remél, akkor épülnek a tornyok. A magabízó erő, az erős szándék jellemzi az összes templomtornyunkat, a kastélyaink, kúriáink, középületeink csúcsíveit, kupoláit, az alkotói hatalommal bíró emberi energiák jótékony szellemét.


Fotó: Puskás Károly
És vannak időszakok, hosszú száz éveknek tűnő évtizedek, amikor emberöltőnyi időkre hátat fordít nekünk az Isten, és ahogy a történelem vérszagú léghuzata megcsapja a szülőföldünket, elgyérül a lakosság, bedőlnek az addig épített falak, és akkor a lapuló félelem nem a felhőket ostromló tetteket, hanem nádból, sárból tákolt, a földbe lapuló nyomorult kunyhókat tudja csak létrehozni.
"Amint fönt, úgy alant." – vallják a régiek, és ha a teremtett egészben meg-megnyilvánuló kettősségére gondolunk, alighanem egyet érthetünk velük.
Miként a fa lombja akkora, mint a gyökérzete; ahogy a sötétség-világosság aránya minden koron megbonthatatlan; a hideg és meleg bölcs egyensúlya érzékelhető, vagy a férfi és női minőség a kezdetektől kiegyenlítik egymást - úgy a lakott településeknek is kell, hogy legyen a látható arculatukon túl egy másik, rejtettebb azonosságuk. Ez a nehezen kifürkészhető valóság egyidős az összes emberi település, így Kanizsa születésével is. Meghatározója a hely szellemének, mintegy kijelöli a település fejlődését, sorsát. Minden városnak van ilyen mélyebben meghúzódó értelme, több-kevesebb sikerrel dekódolható kisugárzása.
A mi szülővárosunkban meg különösen erősek ezek az impulzusok.
Ezért nem véletlen, hogy akármennyire földhözragadt a kanizsai gondolkodás, az itt élők meggyőződésében, a köztudatban még mindig bámulatos erővel él ennek a másik, odalenti, lappangó igazságnak a hittel vallott ténye.
H
a az idő köpönyegéből kigomboljuk Magyarkanizsa történetét, igen gazdag tárházát leljük mindannak, amit régi korok örökségként reánk testáltak.
Azt hiszem, e máshol ritkábban tapasztalható erény miatt tudunk mindig kanizsaiak maradni, ilyen erős szálakkal kötődni a Tiszához, a Járáshoz, minden görbe utcácskához, ismerős házhoz. A múltunk tiszta, szép csomózású hálója fogja egybe ezt a folyóparti, észak-bácskai közösséget.


Fotó: Puskás Károly
Pedig itt sokszor a feledés homályába merült a tegnapelőtt, és míg máshol a középkorból származó városrészek is vannak, nálunk tél-túl - ha van egyáltalán –, csak kétszáz évvel ezelőtti lehet az épített örökségünk. Mégis. Az alant lévő Kanizsának, a mélységbe fúródó gyökereinknek olyan erős a hatása, hogy történjék bármi, ez a vidék mindig képes lesz maga fölé kerekedni, és fölmutatni egy eltéphetetlen folytonosságot az emberöltőkön átívelő érák között.
Mert sugalmazza mindezt a lábunk alatt lévő Kanizsa. Az a szuggesztív bizonyosság, ami éppen úgy része volt apáink, nagyapáink világképének, mint az őket megelőző évszázadok itt élő emberének. Nincs szükségünk gyártott, ránk erőltetett legendákra, hisz nincs ember a szülővárosunkban, aki teljes szívvel ne hinne például az alattunk meghúzódó alagutakban. Még a legmegátalkodottabb kétkedő is megtér, amint két-három ásónyomra a dohos földből kifordul neki a történelem hagyatéka. Megannyi lelet, föltárás, tanulmány, régészeti szenzáció hirdeti, hogy lefelé haladva, szeletenként tárul fel Magyarkanizsa régmúltja. Kiegészülve a felszínnel a beláthatatlanságig hordozza mindazt, amiért jó itt élni.
A
mélyben élő Kanizsa része mindannyiunknak. Nem nyomasztó ez a teher. Ösztönösen érezzük, mekkora belső lendületünket köszönhetjük annak, hogy az a bizonyos láthatatlan szülőföld, a fejjel lefelé fordított, földbe rejtett város itt nyugszik alattunk, eltemetve ugyan, de el nem feledve.
Ahol látható tornyaink fölfelé nyújtóznak, ott lefelé is van egy másik torony, aminek pont akkora az igazsága, mint a fölszínen lévőnek. Nyugodtan szorozzuk csak be kettővel minden impozáns épületünket, merjünk a szívünkkel gondolkodva többet látni! A mellkasunk – míg a pályánk meg van szabva -, megtelik majd a testnél melegebb szülőföldünk édes levegőjével, és jóleső érzés lesz úrrá rajtunk, hogy ennek a városnak abba a bizonyos emlékeibe egykoron mi is beletartoztunk. Tettünk érte, építettük, óvtuk és szeretetünk révén most már örökre ide tartozunk, történjék bármi.
H
isz a föld mélyében az emlékezés éppen olyan időtlen marad, mint volt hajdan, és lesz a megváltásig.
Pósa Károly