2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. augusztus 12., kedd

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - II.



„közel a magvak
termő szívéhez,
közel a gyökerek
kín-fegyelméhez”


Először azt kéne eldöntenünk, hogy minek hiszünk.
A szemünknek-e, a tapasztalt meggyőződésünk alapján vélekedünk-e, vagy ettől elrugaszkodva, kissé bátrabb perspektívából kívánjuk megvizsgálni a szülővárosunkat: az érzelmeink révén?
Nem könnyű föladat. Hisz kirándulnunk kell abba a világba, egy olyan közegbe, aminek puszta föltételezésén igen gyakran csak mosolyognak mások. Mégis, talán érdemes. Sűrűn-sűrűn muszáj a dolgokat furcsább látószögből értékelni. Így ugyanis nincs az a gondolatfelesleg, amit veszendőbe hagyunk. Az egyfelől-másfelől játékossága amúgy is része az életünknek. Példák helyett legyen bőven elég, ha csak a közéletünk mostanában zajló fonákságain eltűnődünk egy kicsit.


Fotó: Puskás Károly
A toronyra fölnézünk, és észrevesszük a talapzatát, a tömbjét, meg az eget cirógató csúcsát. Rendben.
Ezt akárki látja, igazolhatja.
De mi van akkor, ha mindez csak az érem egyik oldala, és a klasszikus görögnek lesz igaza, aki minden meglévő mellett hitte annak ideáját – vagy ha tetszik: ellenképét – is?
Lehet, hogy miként a vízben visszatükröződő dolgoknak, úgy a körülöttünk kavargó mindenségnek is szükségszerűen muszáj, hogy legyen egy hasonmása, inverze?
Lám, amint fölnövünk, amint emberré cseperednénk, rögtön megtapasztaljuk – jobbára a saját bőrünkön, és a fájdalmasra vájt lelki redőink révén -, hogy a fölfelé ívelő dolgok mellett mindig létezik ellenpólus. A magas szárnyalás időnként véget ér, és visszazuhanunk. Ha csak talajt fogunk, az még hagyján! Ám gyakoribb eset, hogy átszakítjuk a tér síkját, túlzuhanunk a holtponton, és a derűs szép odafönti létezés helyett a pillanat tört része alatt a pokol legmélyebb bugyrában találjuk magunkat. Aztán, ahogy telik az idő, egyre sűrűbben, már-már gyanúsan sokszor, mondhatni kifejezetten ciklikusan lendül velünk az élet föl s alá. Mint egy hullámvasút, amin már ijedezni sincs kedvünk. Megszoktuk.
Aki még emlékszik rá iskolás korából, rajzoljon magának egy szinuszgörbét.
H
a halandóként isteni hasonlóságra lettünk teremtve, akkor a városaink, az általunk létrehozott települések is emberi princípiumokkal vannak fölruházva, mert azokat meg mi hoztuk létre. Ezért Kanizsa hangulata éppen úgy váltakozó, miként nekünk vannak jobb és rosszabb napjaink.
Mi, emberek, az általunk megélt történések, és a sodródó történelem által mintegy belehintázzuk Kanizsát a létébe.
Pont ahogy az embernek, úgy a városnak is van mélypontja. Több is. Ráérős fotelpókok kiszámolhatják, hogy az a bizonyos sorsgörbe melyik érában kúszott-kúszik fölfelé: amikor megnyugszanak a kedélyek, pirospozsgásabb a születő csecsemők arca, az asszonyok válla puhább és gömbölyűbb, és a jólét, a nyugalom okán, a megcsöndösösdő történések derűs korszakában sűrűbben fakadnak dalra az akkor és ott, a városban élő emberek. Persze, nagy ritkán akkor is temetnek, de az a gyász egészen más, mert a könnyeket gyorsan fölitatja a bizakodás. Amikor egy közösség remél, akkor épülnek a tornyok. A magabízó erő, az erős szándék jellemzi az összes templomtornyunkat, a kastélyaink, kúriáink, középületeink csúcsíveit, kupoláit, az alkotói hatalommal bíró emberi energiák jótékony szellemét.


Fotó: Puskás Károly
És vannak időszakok, hosszú száz éveknek tűnő évtizedek, amikor emberöltőnyi időkre hátat fordít nekünk az Isten, és ahogy a történelem vérszagú léghuzata megcsapja a szülőföldünket, elgyérül a lakosság, bedőlnek az addig épített falak, és akkor a lapuló félelem nem a felhőket ostromló tetteket, hanem nádból, sárból tákolt, a földbe lapuló nyomorult kunyhókat tudja csak létrehozni.
"Amint fönt, úgy alant." – vallják a régiek, és ha a teremtett egészben meg-megnyilvánuló kettősségére gondolunk, alighanem egyet érthetünk velük.
Miként a fa lombja akkora, mint a gyökérzete; ahogy a sötétség-világosság aránya minden koron megbonthatatlan; a hideg és meleg bölcs egyensúlya érzékelhető, vagy a férfi és női minőség a kezdetektől kiegyenlítik egymást - úgy a lakott településeknek is kell, hogy legyen a látható arculatukon túl egy másik, rejtettebb azonosságuk. Ez a nehezen kifürkészhető valóság egyidős az összes emberi település, így Kanizsa születésével is. Meghatározója a hely szellemének, mintegy kijelöli a település fejlődését, sorsát. Minden városnak van ilyen mélyebben meghúzódó értelme, több-kevesebb sikerrel dekódolható kisugárzása.
A mi szülővárosunkban meg különösen erősek ezek az impulzusok.
Ezért nem véletlen, hogy akármennyire földhözragadt a kanizsai gondolkodás, az itt élők meggyőződésében, a köztudatban még mindig bámulatos erővel él ennek a másik, odalenti, lappangó igazságnak a hittel vallott ténye.
H
a az idő köpönyegéből kigomboljuk Magyarkanizsa történetét, igen gazdag tárházát leljük mindannak, amit régi korok örökségként reánk testáltak.
Azt hiszem, e máshol ritkábban tapasztalható erény miatt tudunk mindig kanizsaiak maradni, ilyen erős szálakkal kötődni a Tiszához, a Járáshoz, minden görbe utcácskához, ismerős házhoz. A múltunk tiszta, szép csomózású hálója fogja egybe ezt a folyóparti, észak-bácskai közösséget.


Fotó: Puskás Károly
Pedig itt sokszor a feledés homályába merült a tegnapelőtt, és míg máshol a középkorból származó városrészek is vannak, nálunk tél-túl - ha van egyáltalán –, csak kétszáz évvel ezelőtti lehet az épített örökségünk. Mégis. Az alant lévő Kanizsának, a mélységbe fúródó gyökereinknek olyan erős a hatása, hogy történjék bármi, ez a vidék mindig képes lesz maga fölé kerekedni, és fölmutatni egy eltéphetetlen folytonosságot az emberöltőkön átívelő érák között.
Mert sugalmazza mindezt a lábunk alatt lévő Kanizsa. Az a szuggesztív bizonyosság, ami éppen úgy része volt apáink, nagyapáink világképének, mint az őket megelőző évszázadok itt élő emberének. Nincs szükségünk gyártott, ránk erőltetett legendákra, hisz nincs ember a szülővárosunkban, aki teljes szívvel ne hinne például az alattunk meghúzódó alagutakban. Még a legmegátalkodottabb kétkedő is megtér, amint két-három ásónyomra a dohos földből kifordul neki a történelem hagyatéka. Megannyi lelet, föltárás, tanulmány, régészeti szenzáció hirdeti, hogy lefelé haladva, szeletenként tárul fel Magyarkanizsa régmúltja. Kiegészülve a felszínnel a beláthatatlanságig hordozza mindazt, amiért jó itt élni.
A
mélyben élő Kanizsa része mindannyiunknak. Nem nyomasztó ez a teher. Ösztönösen érezzük, mekkora belső lendületünket köszönhetjük annak, hogy az a bizonyos láthatatlan szülőföld, a fejjel lefelé fordított, földbe rejtett város itt nyugszik alattunk, eltemetve ugyan, de el nem feledve.
Ahol látható tornyaink fölfelé nyújtóznak, ott lefelé is van egy másik torony, aminek pont akkora az igazsága, mint a fölszínen lévőnek. Nyugodtan szorozzuk csak be kettővel minden impozáns épületünket, merjünk a szívünkkel gondolkodva többet látni! A mellkasunk – míg a pályánk meg van szabva -, megtelik majd a testnél melegebb szülőföldünk édes levegőjével, és jóleső érzés lesz úrrá rajtunk, hogy ennek a városnak abba a bizonyos emlékeibe egykoron mi is beletartoztunk. Tettünk érte, építettük, óvtuk és szeretetünk révén most már örökre ide tartozunk, történjék bármi.
H
isz a föld mélyében az emlékezés éppen olyan időtlen marad, mint volt hajdan, és lesz a megváltásig.
Pósa Károly

Nincsenek megjegyzések: