2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. augusztus 24., vasárnap

BATYUS VITTUS



Elzuhannak az idők.
Gyerekkoromban azok a jegenyék, a taknyos nyárfák gyertyaként álltak a kutak mellett. Árnyékot vetettek, jelölték a helyet évtizedeken körösztül. Most nincsenek. Kiírták őket az új kor szótárából. Alig akad fénykép, amin rajta lennének. Ennek ellenére az embernek néha átlebeg a gondolata minden kivágott fatörzs helye fölött. Ott vannak azok mégis.

Batyus Vittusnak hívták.
A fotón ő az a nő, aki – még fiatalon - a gyermekét fürdeti az utcai kút itató vályújában.*

A Körös utcai (ma Köztársaság utca) artézi kútnál
Fotó: Csifusz
Batyus Vittusnak hívták.
Valami nagyon szegény asszonyként emlegették. Öreg korára az értelme is megfakulhatott. Vagy csak a lelke roppant bele a nyomorba? Sosem tudjuk meg.
A cuccait tolta. Megannyi rongyot, egy rozzant, nyikorgó tragacson. Mára muskátlivirágos kertek díszévé lett a tragacs, a régtől szegény emberek szállítóeszköze. A szú megette valamennyit. Elvétve, ha látni egy-két fészerben korhadót.
De Batyus Vittusból - őhozzá hasonló- egy lélek sem maradt.
Volt valami őserejű abban, ahogy összegyűjtögetett kacatjait halomba rakottan, meggörbedve, nekifeszülve taszította a városon át. Az ínség megtestesüléseként bukkant föl az utcasarkokon, a piactéren, a vasárnapi misét odahagyó, hazafelé ballagókkal szemben, ahogy a járdán talicskázta életének minden rongyfoszlányát. Magában beszélt. A gyerekek ijedten rebbentek szét előle.
A görög mondákban Sziszüphoszt arra ítélték, hogy az idők végezetéig egy követ gurítson fölfelé, ami a csúcsra érve mindig visszagördült. A kilátástalanság szimbóluma lett belőle. Viszont Sziszüphosz – míg leballagott a kőkoloncért (ezt is megírták már!) -, egy kis időre megszabadult terhétől, és lefelé menet azért emberi arcot váltott a szenvedése.
A Batyus Vittusnak ez sem adatott meg… Az ő gyötrelmét nem oldozta föl semmiféle pauza.
Nem volt emelkedő, és nem volt lejtő. A bácskai síkon, Kanizsa porában tolta a tragacsát, rápúpozva létének értelmét: nyomorát, baját, a nincstelenségének összes ócskaságát. Nem pihent. Errefelé amúgy sem szokás. Batyus Vittust örökösen, a haláláig űzte valami belső kényszer. Aki látta, ösztönösen megérezte, hogy a ráncos öregasszony helyette is hurcol valamit maga előtt. Ma már úgy tűnik, hogy a szeretet, a megértés, a másra odafigyelés hiányát.
A kárhozatunkba vezető ócska közhelyeket.
Avítt, rég elfeledett emberi dolgainkat.  
Csupa-csupa limlomot...

Pósa Károly

* Kiigazítás. Rosszul tudtam.
Pósa Mária megjegyzését ide másolom, akinek köszönöm az észrevételét, a pontosítását!

Már tisztázódott, a képen nem Batyus Vittus van. De ő is lehetne. Még fiatal volt ,és gyermekei születtek, tényleg az ártézi kutak itatóvályúiban fürdette azokat. Télen, nyáron.. Amíg a város gondozásba nem adta őket, és végül nem tett arról is, hogy többé ne szülessenek a boldogtalannak gyermekei. Édesanyja sem tehetett az érdekében semmit. Én még őt is ismertem..

Nincsenek megjegyzések: