Elzuhannak az idők.
Gyerekkoromban azok a jegenyék, a
taknyos nyárfák gyertyaként álltak a kutak mellett. Árnyékot vetettek, jelölték
a helyet évtizedeken körösztül. Most nincsenek. Kiírták őket az új kor
szótárából. Alig akad fénykép, amin rajta lennének. Ennek ellenére az
embernek néha átlebeg a gondolata minden kivágott fatörzs helye fölött. Ott vannak azok mégis.
Batyus Vittusnak hívták.
A fotón ő az a nő, aki – még fiatalon
- a gyermekét fürdeti az utcai kút itató vályújában.*
 |
| A Körös utcai (ma Köztársaság utca) artézi kútnál Fotó: Csifusz |
Batyus Vittusnak hívták.
Valami nagyon szegény asszonyként
emlegették. Öreg korára az értelme is megfakulhatott. Vagy csak a lelke roppant
bele a nyomorba? Sosem tudjuk meg.
A cuccait tolta. Megannyi rongyot,
egy rozzant, nyikorgó tragacson. Mára muskátlivirágos kertek díszévé lett a
tragacs, a régtől szegény emberek szállítóeszköze. A szú megette valamennyit.
Elvétve, ha látni egy-két fészerben korhadót.
De Batyus Vittusból - őhozzá
hasonló- egy lélek sem maradt.
Volt valami őserejű abban, ahogy
összegyűjtögetett kacatjait halomba rakottan, meggörbedve, nekifeszülve taszította a városon át. Az ínség
megtestesüléseként bukkant föl az utcasarkokon, a piactéren, a vasárnapi misét
odahagyó, hazafelé ballagókkal szemben, ahogy a járdán talicskázta életének
minden rongyfoszlányát. Magában beszélt. A gyerekek ijedten rebbentek szét
előle.
A görög mondákban Sziszüphoszt
arra ítélték, hogy az idők végezetéig egy követ gurítson fölfelé, ami a
csúcsra érve mindig visszagördült. A kilátástalanság szimbóluma lett belőle.
Viszont Sziszüphosz – míg leballagott a kőkoloncért (ezt is megírták már!) -,
egy kis időre megszabadult terhétől, és lefelé menet azért emberi arcot váltott
a szenvedése.
A Batyus Vittusnak ez sem adatott
meg… Az ő gyötrelmét nem oldozta föl semmiféle pauza.
Nem volt emelkedő, és nem volt
lejtő. A bácskai síkon, Kanizsa porában tolta a tragacsát, rápúpozva létének
értelmét: nyomorát, baját, a nincstelenségének összes ócskaságát. Nem pihent.
Errefelé amúgy sem szokás. Batyus Vittust örökösen, a haláláig űzte valami
belső kényszer. Aki látta, ösztönösen megérezte, hogy a ráncos öregasszony helyette
is hurcol valamit maga előtt. Ma már úgy tűnik, hogy a szeretet, a megértés, a
másra odafigyelés hiányát.
A kárhozatunkba vezető ócska
közhelyeket.
Avítt, rég elfeledett emberi
dolgainkat.
Csupa-csupa limlomot...
Pósa Károly
* Kiigazítás. Rosszul tudtam.
Pósa Mária megjegyzését ide másolom, akinek köszönöm az észrevételét, a pontosítását!
Már tisztázódott, a képen nem Batyus Vittus van. De ő is lehetne. Még fiatal volt ,és gyermekei születtek, tényleg az ártézi kutak itatóvályúiban fürdette azokat. Télen, nyáron.. Amíg a város gondozásba nem adta őket, és végül nem tett arról is, hogy többé ne szülessenek a boldogtalannak gyermekei. Édesanyja sem tehetett az érdekében semmit. Én még őt is ismertem..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése