KÖNNYV...

Olvasó nő
Tus, pasztell, ceruza

Ádáz emberek vitatkoznak azon, hogy kellenek-e a könyvek? Szükséges-e olvasni? Ha igen, akkor mit, és legfőképpen: hogyan? Mindezt persze jobbító szándékkal, a reformok jegyében. A gyerekeink érdekében. Hogyne.

A véleményem régtől fogva változatlan. Gondolom sejti, aki kicsit is ismer. Nem szeretném ismételgetni, ami nyilvánvaló.

Inkább: amolyan vallomás-félével próbálkoznék.

Amint iskolába indultam, lettek könyveim.

Néhány meséket tartalmazó, gazdagon illusztrált kötetet innen-onnan megörököltem. De a szívem mindig arra a képes Bibliára fájt – paprikapiros műbőr remek, sok háznál láttam azóta -, ami az anyai nagynéném birtokában volt. Látogatóban náluk járva a világ legcsöndösebb vendég-kölyke lehettem. A sarokba húzódva nézegettem a bámulatosan élethűre megfestett ószövetségi jeleneteket. (Odahaza most már van Biblia, tán hat-hétféle is. De az a piros, a képes… Bizony hiányzik. Pedig azóta átlapoztam, és az illusztrációk sem tűnnek már olyan zseniálisnak. Csak szimplán szépek. Megkapóak. Magyaráznak.)

Apámtól, vagy tán öregapáméktól is jutottak hozzám példányok. Hamarjában négyre emlékszem. Mivel ezeket a sorokat fejből írom, az írójukat, az illendő bibliográfiai pontosságot ezúttal ne kérje tőlem számon senki. Az egyik könyv valami csehszlovák ifjúsági regény volt, Az Octavia százzal megy címmel. A másik Curt Corrinth regénye, A trójai fiúk. Ebből hét-nyolc évesen nem sokat értettem, de a csendőrös részt, amikor rímekben beszélve felesel valamelyikük, számolatlanszor elolvastam, és mindig megnevettetett. Azóta tudom, mit jelent a dichteritis. Harmadik emlékezetes könyvem igazi matuzsálemnek számított emezekhez viszonyítva. A XIX. század vége felé adták ki, (odahaza meg fogom nézni, pontosan hol, és mikor: esküszöm!). A világ legnevezetesebb találmányai címet viselte. Az akkori technika sikolyaként helyet kapott benne a léggömb, a villámhárító, a Morse-távíró, de még a gőzzel hajtott szekér is. Az autó, a repülőgép, a villanykörte meg más haszontalanság még nem volt fölfedezve. Veretes mondatok, szép tipográfia jellemezte a kötetet. Annak volt ám igazán pazar a borítója! Az avítt helyesírása is megmaradt bennem: például amikor Watt Jakab úr megfigyeli a thea-főző fedelét emelgető gőz erejét… A negyedik Móra Ferenc Dióbél királyfija volt. Pergamensárga, régi kiadás, még apám kapta az ő szüleitől. Megsirattam a Vak Csihát furulyástól (ehol-e, már gyűlik megint a könny a szemembe…), meg a cigányt, aki honvédként csak titkon hegedülhetett, és mégis hős lett belőle… Később, amikor az iskolában tananyagként vettük a Kincskereső Kisködmönt – tán ha tíz éves lehettem – váltig bizonygattam a megdöbbent tanító nénimnek, hogy Móra bizony küzdött a szabadságharc alatt, a kisködmönös történetei a kitaláltak, mert azok már újabb mesék…

Elkezdtem az iskolát, és ilyen-olyan rajz- meg egyéb versenyeken kapogatni kezdtem a jutalomkönyveket. Így lettem gazdagabb a Mazsolával, A Pál utcai fiúkkal, A koldus és királyfival (Kass János illusztrációival – na, azok nyűgöztek le egy életre, máig hatóan!), majd A holtágban ősszel (Arsen Diklić) mellé odakerült a Tüskevár és így eshetett meg, a kényszer hozta, hogy nyolc éves koromban végre saját könyvespolcot kaptam. Fölszaporodtak a köteteim. Az ágyam fölé kerültek, két gyalult deszkára. Ha a nyakamat tekerve fölpillantottam, a kiadványok aljáról, vastagságukról is meg tudtam mondani, mi hol van. Fontos megjegyeznem, hogy mindet el is olvastam. Abban az időben – ahogy megismertem a betűket – azonnal bújni kezdtem a könyveket. Gyakorlatilag minden kezem ügyébe kerülő kiadványt átböngésztem. A leírtak ugyan olykor meghaladták az értelmi képességeimet, de például A Pál utcai fiúkat a második osztály végére legalább tucatszor kiolvastam. (Ne érjen a hencegés vádja, érjék be ezzel a szerény számmal. Valójában tételesen többször.) A kezdő sorait még ma is fejből fújom. Hörcsögként kezdtem halmozni a könyveket. A legelső ingóságaimat képezték. (Biztos nem egy sikertörténet, de tény, hogy a könyveimen kívül ma sincs sokkal több mindenem, ami a tárgyi vagyont illeti.)

Aztán jött Karl May, meg a jó Cooper és évekre átköltöztem a Nagy Tavak mellé, meg a Missouritól nyugatra terülő prérire. A régi könyvtárba járva a könyvtárosnő az asztal alól direkt nekem adta át a legújabb, visszahozott indiános regényeket. Olvastam Vernét, meg a Világjárók sorozat összes kapható kötetét, csak úgy, mint ötödiktől Rejtő Jenőt, akinek sárga Albatroszos kiadású könyveiért két-három burekkal együtt az uzsonnapénzemet is odaadtam. Tőlem idősebb volt a nagylány, aki a kereskedelmi utazó apjának impozáns könyvtárából észrevétlenül lopogatta el mindet. (A hölgy nevét fedje a titokzatosság jótékony homálya.)

Az első verseket egy agyonkoszolódott, szakadozott, Petőfi összes műve kiadványból kezdtem olvasni. Hál’Istennek: az elbeszélő költeményei is szerepeltek a tartalomjegyzékben!  A helység kalapácsa lett a kedvencem.

Írok... Megragadott a téma. Egyre-másra tolulnak föl bennem a régi könyvek címei. Látom a kötésüket, érzem a papírlapok simaságát, az ódonabb példányok szaga az orromban maradt. Választani sem tudok közülük. Melyik volt kedvesebb? Melyiket emeljem ki a sok száz közül? Egyformán szerettem az összeset. Hamarjában annyi minden jut eszembe róluk, hogy már leírni sincs érkezésem.

A könyvek adtak értelmet nekem. Hálával gondolok rájuk.

Nem végszóként, de ennyi most tényleg legyen elég.

Pósa Károly