MAGYARVERÉS

Nem sportemberként, és pláne nem a vízilabdához értőként szólnék.
Tán lehet véleményem. Szerény.
Mert a már megtörtént magyar-szerb Európa bajnoki vízilabdameccs tanulsága idáig morzsolta lelkemet. Emésztettem: ahogy tudtam.
A saját álláspontomat egy laikus, de tiszta szívvel szurkoló szemszögéből mondanám.
És most az lenne fontos - ami más esetben szinte figyelmen kívül hagyható -, hogy én délvidékiként, Bácskából, Magyarkanizsáról néztem az emlegetett margitszigeti mérkőzést.
Így van ez mindig. Óhatatlanul. Amikor Szerbia ellen játszanak a mieink, folyton mentegetőzni muszáj. Sűrűn-sűrűn az itteni magyarjainknak is. (!) Szomorú. "Fociban", kézi- és vízilabdában, birkózásban vagy bármi más megmérettetésben.
Nem tudom meddig fog fájni.

No, nem az olcsójánosok pipogyasága. Hanem az aktuális szégyen.
Magyarázni lehet, hogy ez is eredmény, hogy a bírók, meg hogy a szerbek agresszív játéka dominált, és a medence vize másfél fokkal volt melegebb a kelleténél.... - ez nekem mind, mind kevés. Utólagos mosdatás. (stílszerűen)
Nem.
A magyar csapat - akármennyire szeretjük őket - rosszul esik még leírni is , de: azon a vasárnapon, este: kiábrándítóan játszott. Amelyik közösségben nincs meg a tűz, azt még a szerencse sem támogatja. Aki látta a sorozatos kapura lövéseink kudarcait, érti mi fán terem Fortuna kegyelme, mennyi múlik a gondviselés hátszelén, a küzdelmeket befolyásoló mázlikon – bizonyára tudja, mekkora erőt emészt föl a szerencse. Hát - ezúttal - ez sem adatott meg a magyaroknak. Rázhatjuk az öklünket az ég felé; panaszra okunk nemigen lehet. A megelőző mérkőzéseken azért volt részünk a gondviselés kegyelmében. Igaz viszont, hogy akkor ki is érdemelték a pólósaink. Mindnek a szemében ott lehetett látni az akarást.
Azon a szomorú vasárnap este, az első negyed után elkapcsoltam a távirányítóval. Kezdek idősödni.

Minek egy korai agyérgörcs?
Aztán persze a kíváncsiság vissza-visszakapcsoltatott.

De csak azért, hogy még hangosabban tudjak káromkodni.

Bevallom, dühömben a szerb állami tévé közvetítésébe is belenéztem, hogy csak még jobban fölhergelhessem magamat, az önkívületben üvöltöző szerb kommentátor szavain. Szerinte az a meccs olyan volt, mintha a vízilabda templomában iskolázták volna a beszari ellenfelet.
Hát: még ha erős is, meg kissé túlzás is - ám - volt igazság a szavaiban.
Évekkel ezelőtt úgy néztem végig Montenegróban vízilabdameccset az akkori Kis-Jugoszlávia-Magyarország összecsapáson, hogy a tengerparti kocsma kerthelyiségében az oleanderbokrok, pálmafák árnyékában 150 délszláv (crna-gorai, szerb) buzdította az övéit, én meg egy szál magamban ordítottam, ha a magyarok találtak a kapuba. A legendás balkáni vendégtisztelet okán nem vertek agyon, csak csúnyán néztek, nagyon sötéten: minden magyar gól után. Hál'Istennek, kikaptunk! Amúgy már nem élnék. Ellenben annyi ölelést, hátba veregetést, fizetett italt, jó szót - azóta se igen kaptam. Ugyanis akkor magyarázta meg nekem egy félspicces szerb sporttárs, hogy a méltó ellenfélen egy-két góllal diadalmaskodni náluk férfias erénynek számít. Ám akit duplázva vernek agyon hazai közönség előtt… Ott a győztes diadala sem a sport öröméről, hanem "jó esetben" kicsinyes kárörömről szól csupán.
Látva, olvasva a minapi, vonatkozó szerb kommentárokat: ez meglehetősen életszerűen hangzik...
Szóval - a magyar csapat önmagát verte meg, tetszik, nem tetszik.

Ez van.
Tisztelve őket, de a női sportágakra jellemző ez a váratlan összezuhanás.
A kedélyingadozás. (Emlékszünk a kézilabdás lányaink hajdani eladott érmére? A 6-7 góllal vezető csapat érthetetlen hanyatt esésére?!)

Egy kemény, szerb válogatott ellen nem engedhetők a megremegő lábak, vagy kezek.
Amúgy biztos: csitítóként az ezüst is szépen csillog.
De akit ez vigasztal, az jöjjön el kicsit hozzánk. Állja a kaján tekinteteket - szemrebbenés nélkül.
Meglátja (ha van némi önérzete), pirulva fog gondolni az európai elsőségről szóló magyar-szerb vízilabda-döntő estéjére.

Pósa Károly