2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. január 30., hétfő

Pósa Károly: Rebellis vers

Látjátok feleim,
a Halotti Könyörgést?
Ukáz által hallatszódik: demokrata hörgés.
Polírozott bálteremben,
Hideg üveg kastély,
De a valcert táncolóknak kezükben a fustély.
Ómagyarul hull a véred,
Máriának könnye,
Ínyünk sorvad, kincsünk a szó, Arany kapcsos könyve.
Mikor a jó Ilosvai
Lúdtollát hegyezte,
Hugenották teste rothadt, frankföldön hegyekbe.
Hitvitázott Pázmány,
Hess nyomtatta Budán,
Újvilágot rabolt angol, német nézte bután.

Finnyásan csipkézett Brüsszel, csakúgy török porta,
Turbán helyett nyakkendősen fenekedő horda.

Mandulafa virágzott
A Duna s Tisza mellett,
Míg a Janus-arcú Habsburg Zrínyit kivégezte.
Hármaskönyv jog, erkölcs
Kettős köröszt rajta,
Amott szultán Napkirálynak édes körösztapja?!
Ellett, hányta aranyát
Madridban düh, kéjvágy,
Balassynak ríme szablya, hona romos végvár.
Fohászuk szállt ég felé,
A Burgban édes torták,
Júliára sem talála, földdel betakarták.
Parókán a rizspor,
Labanchajban masni,
Mindnek kijárt volna, egy Mikes adta tasli!

Uccu magyar! Most felelj meg! Kéretik a raport!
Nyugat vájkál lyukas zsebben, mandzsettás kéz rabol.

Debreceni poétánk,
Gyalog indult útnak,
Poros köpenyében hált, az áldott magyar múzsa.
Közben a kis Bonaparte,
A világot kifosztja:
Fajtája a zsarnokságnak, hóhér volt a posztja.
Királydrámát nézett,
Kőszínházban Kassa,
Londonban a csürhe látta: öt évest akasztnak.
Nem kell hasra esni!
Berlin, Stockholm, Hága:
Térdnadrágos nációknál passzió a hála…
Most számon kérnék rajtunk
Szájuk lett ülepük
Régen nincs már nekik, mert veszett becsületük!

Coki magyar testvér vigyázz, ne legyél már balga,
Nemzet helyett csak fogalom minden, ami belga.

Robin Hood már nem lesz Toldi,
Forradalmuk - nagy kamu,
Csak a pénz szavát beszélik: szellemük marék hamu.
Mögéd, hogyha kerülnének:
Mind azt nézi-várja,
Leplével takart bilincse, kínai a zárja...
Sándort átdöfő dzsidát is,
Koronás kéz fogta,
Magyar fiúk legjava lett tömlöcöknek foglya.
Üzenjük Burg – London -
Berlin – New York - Párizs,
Miközülünk itt valaki - tényleg nem normális!
Elárulták értékeik:
Lelkük legyen rajta…
Rájukgyullad előbb-utóbb a brüsszeli pajta.

Ne higgy neki édes testvér, nem nagyon van kára
Te zsírodon pöndül-gazdul galléros bankárja. 

Nehogy kultúrnép legyen már, minden tolvaj szarka!
Ki szabadságunkért remeg: aranylakat rajta.

Nem változtak ezek semmit, Mohács, Majtény óta,
Gyilkosoddal pertut isznak már az első szóra!

                                                           Magyarkanizsa, 2012. január 30.

2012. január 26., csütörtök

Pósa Károly: Januári reggel Magyarkanizsán


Most lebben el füstünk bolyha,
Kormos kémény lelke,
Eresz alatt rozsda hízik,
Időnknek kegyelme.  

Ilyenkor a pirkadat rest: 
Paplan alatt horkol,
Rekedt kukurí ha hallik,
Ködpárába markol.

Poros padlata a háznak,
Dermedt moha bámul,
Tél meg jég románca zajlik:
Kristálynászuk zordul.

Dereng mind, mi régen szép volt,
Bekecsünkön vak folt. 
Sír egy disznó: kés a torkán
Sok mocsok a havon.

Nyikkan bűvös kofáskordé,
Kacatját elszórja,
Széjjelhagyott tetteinknek 
Vére csurran róla.

Már sercen a lelkünk zsírja,
Optimizmus tőlünk:
Hisszük hogy a forró üstben
- Finomabban főlünk.

Mint volt hízónak gazdája,
Pálinkánkat nyeljük,
Még nem tudjuk, hogy a sorsunk:
Soha nem kerüljük. 

Éppen hajnal előtt négykor,
Konyhaajtó nyílik,
Abalével a jövőnket,
Flegmán kilöttyintik.

Most lebben el füstünk bolyha,
kormos kémény lelke,
Eresz alatt rozsda hízik,
időnknek kegyelme. 

                                    Magyarkanizsa, 2012. január 26.

2012. január 20., péntek

Pósa Károly: A "rajtunkmaradt" vers


Az én istenem nem vert bottal
Sem két kézzel.
Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a hold
Szép arcodat értem.
Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:
Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,
Kabátomnak szőre hullott,
És messze-messzi tűnő volt a gond.
Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mának
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Barátaim mind megvannak,
Lyukas zsebemben tartom őket,
tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,
penge vési a nevük kőbe.
Kanizsának háttal állok,
Vállam fölött kél a túlpart holdja,
Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.
Dűlőúton megszaladok, árnyékom köszön magamat várva
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Összekuszált a sorsom, dalban, strófánként éneklem dalom
neki-nekifeszülök a múltnak, engedem:
kévébe köthet hatalom.
Számos helyről kitaszítottak,
megköszönték hogy vagyok, élek
Nem ágálok ellenük, higgyék azt:
Bárhol, bárkitől félek.
Rámförmednek a festett házak,
Fenekedik megannyi miszisz és miszter
Kiabálok, míg birok: Nem ártatlan az Isten!
Mind a két karom szög nélkül, levegőben lóg tárva,
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Most már maradok csöndben, szerényen, kába
A széjjeltulkolt világban reménylek,
Hogy ez sem volt eddig - hiába.
Gitárhúr nélkül, sebtől varos, köddel ütött, véres lett a pardon,
Nevetnek rajtam a csillagok, süvegelek mindent,
Ahol viszket, ha kell, lábbal megvakarom.
Nincs a homlokomon, villával szétterítve az új alom 
Az sem kizárt – tragédia lenne-e? - ha tegnapra virradóra halok.
Hitelem nem maradt, lakat alatt a szív: zárva.
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Magyarkanizsa, 2012. január 20.

2012. január 17., kedd

DUGONICS


                                    Néhány eretnek gondolat a Magyar Kultúra Napja elé 

Jelfáink a Csákó-halmon, 2002. október 22. Valkay Zoltán, Pósa Károly, Tóth Vilmos
 
Tán nem is lehet bácskai az, aki életében legalább egyszer nem fordult meg Szegeden.

A hatvanas-hetvenes évektől kezdődően lett divat a Kárász utcán korzózni, jó nevű éttermekben enni, mulatozni; fürdőbe járni, vagy legtöbbször szimplán bevásárolni.
Szeged központját, a Reök-palota szecessziósan gyűrött falfelületét és a borzalmas beton szökőkutat még az is megcsodálta, aki a kilencvenes években legatyásodva – jóval kisebb mellényében megcsöndesedetten - nézelődött, seftelt vagy egyszerűen menekültként tengődött a Tisza-parti városban.
A Dugonics tér neve minden valamire való kanizsainak ismerősként csöng.
Mégis nagy tételben mernék fogadni abban, hogy a tér névadóját sokan Dugovics Titusszal keverik össze. Az utóbbi a török időkben volt vitéz.  A mai napig emlegetik bátor tettét, amikor Nándorfehérvár ostrománál egy janicsárt magával rántva zuhant a mélybe. Szeged központi tere viszont a város szülöttéről, Dugonics Andrásról kapta a nevét.

A jó Dugonics a 18. század utolsó évtizedeiben katolikus papként a természettudományok doktora volt. Matematikát tanított és az a hír járta róla, hogy az óráin a Nádasdy gróf ivadékának csakúgy lekevert egy-egy pofont, mint a paraszti származású nebulóknak.
Azt viszont alig tudjuk róla, hogy ez a kiváló férfiú volt egyben az első magyar regény, az Etelka megírója is. A kötet 1786. március 15-én került ki Landerer nyomdájából, és az 1000 példány két év alatt elfogyott. Példátlan sikernek számított ez abban az időben!
Minden második lány Etelka nevet kapott a körösztvíz alatt, megszaporodtak a Zoltánok, meg az Árpádok. Dugonics kötete hamarjában két új kiadást is megért: 1791-ben és 1805-ben.

Ne feledjük, hogy Dugonics kortársa volt Herder, ez a tudálékos német irodalmár, aki a magyarság nyelvének, kultúrájának gyors eltűnését jósolta. És II. József is pont ekkortájt uralta Magyarországot! Köztudott, hogy a Kalapos Király tűzzel-vassal számolta föl a magyar tradíciókat, a Szent Korona szellemiségét és a történelmi magyar államiság alappilléreit.
Cenzorok működtek, spiclik súgtak, titkosrendőrök járták a városokat.
A világ műveltebbnek hitt felén meg ócsárolták, fitymálták, kérdőjelet tettek minden mögé, ami magyar. Dugonics történelmi műve ezekben a zaklatott időkben íródott. Ráadásul a magyar honfoglalás korában játszódik a cselekménye.
Az első magyar nyelvű regény! Amikor csak németből fordított szirupos történeteket lehetett olvasni.

Ugorjunk a mába!

Menjünk be ma egy közkönyvtárba!
Kérjük ki az Etelka régebbi, vagy netán mostani kiadását! Nyúlni fog az ábrázatunk, ha (jó esetben) szerény egy példányát fölleljük a polcokon!
(Magyarkanizsán egy darab 1904-es kötet szomorkodik!)
Összehasonlítás képen olyan ez, mintha Shakespeare-ért kéne kutatni Londonban, Moliére nevét nem ismerné a francia.

Hogyan történhetett meg velünk ez a gyalázat?

Első kérdésemre nagyon egyszerű a válasz:
Az Etelka, a megszületett magyar történelmi regényt, rögtön a megírását követően negatív kritikával illették a kortársak.
Fölrótták neki, hogy túlságosan nemzeti, hogy magyarkodó, hogy történelmietlen, amiért a piarista Dugonics a szkítákat, Attila hunjait, és az avarokat a nemzeti őstörténetünk részeként értelmezte.
A bécsi kritika ízekre szedte.
Még Kazinczy is maró gúnnyal írt róla, pedig csak az fájt neki, hogy elírták előle az első magyar regény dicsőségét.
Ugyan akkor Dugonics András több sikert ért el színműveivel, tudományos értekezéseivel, és sokkal népszerűbb volt, mint nyelvújító kritikusa egész életében valaha.
Ennek volt egyenes következménye, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a megalakulásakor indexre tette a regényt, meg Dugonics Andrást és az egész életművét. Nem felelt meg az újsütetű finnugor elméletet szajkózóknak, túl magyaros volt a bécsi német verdiktre bokázóknak.

Egy regénnyel és annak írójával rosszabb nem történhet, minthogy agyonhallgatják.
Kiradírozták az irodalmi emlékezetből, és napjainkban Dugonicsról, írásáról csak az őt pellengérező könyvekből kaphatunk információkat.

A megmondó emberek, pedig a 20. században is előszeretettel törölték lábukat az Etelka szerzőjébe. Aki meg akart felelni a magas irodalmi körök korifeusainak, annak szinte kötelező érvénnyel ütni kellett egyet Dugonicson. Csokonai hiába gyalogolt Budára Dugonicshoz, akit a mesterének vallott. Jókai, Móricz, Mikszáth meg a népies írók hiába hogy Dugonics szellemének fáklyavivői lettek: még ma is sunyin elhallgattatnák azok, akiknek csípi szemüket nemzeti kultúránk.

Miért írok ilyen hosszan erről a jobb sorsra érdemes lassan két évszázada halott íróról és polihisztorról?
Mi köze van 2012-ben a Magyar Kultúra Napjához?

Csak annyi, hogy mostanság megint módi lett bugrisnak, avíttnak, európaiatlannak nevezni mindazt, ami kicsit is magyar.
A régi passzátszelet fújja a Nyugat, erőlködő magyarországi meg olykor újvidéki, szabadkai segédlettel. Jelképesen mondva: Dugonics sírján „Kék Duma-keringőzni” még most is nagyobb dicsőség, mint a magyar érdekeket védeni.

Patinás irodalmi társaságokat jegyez kultúrtörténetünk: Győrben a Kisfaludy, Temesváron Arany János, a kecskeméti Katona József, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond…
Szegeden 1892-ben alakították meg a Dugonics Társaságot.
1952-ben tiltották be.
Beszédes a dátum.
Tudjuk kik rettegtek ettől a szellemiségtől.
Ezért legyen fülünk hallásra, jól nézzük meg, és véssük eszünkbe, ki mit állít rólunk!

Itt már egy jó ideje nem csak a magyar műveltség, a hagyomány, a gondolkodásmód áll az ellenérdekeltek kereszttüzében.

Hanem a létünk.
                                                                                                    Pósa Károly
    



2012. január 10., kedd

Rémszarvas mese



Történt pár napja, hogy a közelmúlt népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a szerbségnek is. 
Tudjuk, hogy elöregedő félben van a társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek, csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat megélt településeken.

Ló 6. - grafika

De a tények, a számszerűsített adatok eredményei akkor is mellbevágóak.

Ha valami csoda nem történik, az ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve. Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is ritkaságnak számít. 
Szépen fölmorzsol bennünket az idő.
Egyébként abban a korban vagyok már, amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia. 
Amikor a mesék rózsaszín ideáin csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk. 

Ám mivel tisztán előttünk a rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk. 
Mert nap, mint nap látjuk, hogy az aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán, megemelt áron fújja a lángcsóvát. 
Nálunk - éppen mostanában - még a Százholdas Pagony fűzfását is  tarra vágják. Kell a placc egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja: már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.
Vége a meséknek.
Míg az elszomorító statisztikákról beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának a kérdéséhez is. 
A téma kimeríthetetlen. Rágódni lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.
Ez kettősség kíséri minden napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele. Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de leginkább a tiéd ellenében.      

Én igazán nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak, ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét, mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet, vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái jelentenék a szeretetet.

Aztán, persze van egy másik emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése, és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik minden év vége felé.

Nem vagyunk egyformák. Nem is kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van, aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis: a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a jövőbe.
Advent második vasárnapja múlt. Születőben van a csoda.
Hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban.

Magyarkanizsa, 2o11. december 11.
            

2012. január 2., hétfő

Éj Hercege


A vízköröszti csoda története

Kanyó Zoltán emlékének


Az újesztendő hetedik napján két gazdátlan párát találtak a Kustúr-út melletti Csonka Krisztusnál.
Mindkettő föl volt fejzőzve. Néztek nagy, fénylő szemükkel, és amikor elvezették őket a kötőfékjük a fagyos réti földet súrolta.
Éj Hercegének a lovai voltak.


*

Már egy ideje tervezte, de valami mindig közbe jött. Hogy pont mostanra maradt, arról igazán nem tehetett.
Az egész napot a háza csöndjében múlatta. Metszett pohárból itta borát. Juhfarkat. Azt szerette ő is, meg az egykor volt három cimborája. Amikor barátja, a kisfiús mosolyú zenész a gitár húrjai közé csapott, hangosabban énekeltek tőle. Olyankor koccintott a csapott vállú szakállas festő a potrohos fiskussal, és közös akarattal rímeket faragtak a folyóról. Négy hajdani jó barát. Tréfás pózba vágták magukat és zengedeztek.

Késő délután már sötét volt odakint, mint az ármány. Úgy határozott, hogy világot gyújt. Vesződött egy sort a kanóccal, nehezen gyulladt, átázhatott a gyufa a zsebében. Aztán már vissza se dőlt priccsére. Nézte tűnődőn a faggyúgyertya karcsú lángját, melynek fénye őszülő fejére bólogatott. Vízköröszt napja volt. Ezen a napon született. Mondják azt is, hogy teliholdas éjjelen jött világra. Most is itt lett volna ideje, de borús idő járta. Nehéz csöppeket hullajtottak a fázós ködfellegek.
Hatvankét év.  
A pilács gyönge melegének csókját a homlokán érezte.
Régebben, vagy más alkalommal nem spekulált ilyesmiről. De az év kezdetekor, a hatodik napon mindig visszarévedt, számot vetett, mint ahogy az öreg Isten tehette volt, a teremtés utolsó előtti napjának alkonyatán.
A táncikoló gyertya lángja pedig mutatta a múltat. Lassú képekben tünedezett föl eddigi élete. Ahogy tenyérből pörögnek lefelé a búzaszemek. Minden mag egy esemény, egy ismerős név. Egy elfeledett mosoly, érdekes történet vagy tünékeny pillanat. Lehetett friss kalács illata, asszonyi tekintet, simogatás, ritka öröm, sűrű bánat emléke. Vagy csak egyszeri, vissza nem térő gondolat, mely játszi könnyedséggel illan el az embertől, és mégis ott csiklandozza azt, egy életen körösztül. Bujkál a lelkünkben, nem is vélünk felőle semmit, de mély és egészséges álmaink tarkaságában megjelenik, előlibben, hogy reggelente derült szívvel ébredjünk.
Ő már elég régen nem mosolygott.
Amikor megfogta a kilincs szöghideg nyelét mind a hatvankét búzaszemből Krisztus nézett rá. Az ajtó nyílt, a hátsó udvarba ballagott.


A sötétebbik megszokásból kérette magát. Egyre húzódozott. Már arra vetett, hogy nejlonmadzagos pipát tesz rá, ám végül csak föladta a lábát. Az éles szerszámokat a nyakába vetett, zsákvarró tűvel készített viaszosvászon tarisznyából szedte elő. Illettek a kezébe. Még az apjától örökölte őket.
Kapkodás nélkül, de gyorsan dolgozott. A csánkot nem bántotta, mert a sötét anyjának is poharas volt a talpa, högyös léptét sokat írígyelte a vásározó népség. Rogyasztott inas combjára fektetve tartotta a bal hátulsó lábat és a pej tűrte, ahogy a fölös körmöket éles fogóval lecsipedi. A közelben kushadó kutya alkalmas pillanatokon fölkapkodta a bűzös patadarabokat.
Csönd vette körül a házat, csak a fagyott ágak roppantak. A megkörmölt ló háta gőzölt. Elővezette a másikat. Acélja csillant a kétélű patakésnek, ahogy a nyír szarujába hasított. Serényen dolgozott.

Nem ő, hanem a pejló vette észre.

A félig nyitott istállóajtón kékes fény derengett föl. Neszezés hallott. Valaki odabent gitárját hangolta. A húrok lágy pendülései tépett csipkeként haltak el az udvar haván. Aztán a delejes fény egyre erősödött, a hangok pedig dallammá álltak össze. A kettős fények árnyéka illatossá lett, mert fölcsendültek egy régi ismert melódia akkordjai: A rubinpiros tangóé.

Nem félt, amikor szélesre tárta az istálló ajtaját.
Szája szegletében félmosoly, szemében is nevetés bujkált. Abban a kimerevített pillanatban már látta őket. Ott voltak mind. A dalnok C-mollra kulcsolta újjait a gitárja nyakán, és a refrént énekelte vele az ösztövér festő meg a pohos hasú jogász-poéta. A kalapos piktor dünnyögve, a kövér ügyvéd ráspolyos hangon kisérte a gitáros cimborát, aki zöld gyöngyökkel díszített indián nyakéket viselt. Hármójukból  sugárzott az égi fény melege. Az istálló mélyén, a lassan forduló időtlenség üres jászolában pedig egy gyermek nézte. A tekintete ismerősnek tűnt.
A sarokvas nem csikordult, amikor betette maga mögött az istállóajtót. Odabent fölcsendült Helga dala.
Vízköröszt napja volt.
A holdfény marta téli felhők árnyékába húzódva négy nőalakak hallgatta őket. Soltész Baba combig érő velúrcsizmában karolt bele Somlai Margit kibolyhodott kardigánjába. Mellettük sudáran állt a Tarpay grófné szép szőke lánya, és Tóth Mariann egy ódon kinézetű lakáskulcsot szorított ökölbe zárt kis kezében. A régi lányok arca könnyben ázott.
A kócos süvegű alsóház árnyékából előlépett Vizi meg Ecsedi, és száron ragadták a két lovat.

Puha léptük beleveszett az éj titkos homályainak mélyébe.


Pósa Károly