Rémszarvas mese

Történt pár napja, hogy a közelmúlt népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a szerbségnek is. 

Tudjuk, hogy elöregedő félben van a társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek, csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat megélt településeken.

Ló 6. - grafika

De a tények, a számszerűsített adatok eredményei akkor is mellbevágóak.

Ha valami csoda nem történik, az ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve. Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is ritkaságnak számít. 

Szépen fölmorzsol bennünket az idő.

Egyébként abban a korban vagyok már, amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia. 

Amikor a mesék rózsaszín ideáin csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk. 

Ám mivel tisztán előttünk a rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk. 

Mert nap, mint nap látjuk, hogy az aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán, megemelt áron fújja a lángcsóvát. 

Nálunk - éppen mostanában - még a Százholdas Pagony fűzfását is  tarra vágják. Kell a placc egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja: már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.

Vége a meséknek.

Míg az elszomorító statisztikákról beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának a kérdéséhez is. 

A téma kimeríthetetlen. Rágódni lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.

Ez kettősség kíséri minden napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele. Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de leginkább a tiéd ellenében.      

Én igazán nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak, ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét, mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet, vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái jelentenék a szeretetet.

Aztán, persze van egy másik emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése, és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik minden év vége felé.

Nem vagyunk egyformák. Nem is kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van, aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis: a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a jövőbe.

Advent második vasárnapja múlt. Születőben van a csoda.

Hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban.

Magyarkanizsa, 2o11. december 11.