Most lebben el füstünk bolyha,
Kormos kémény lelke,
Eresz alatt rozsda hízik,
Időnknek kegyelme.
Ilyenkor a pirkadat rest:
Paplan alatt horkol,
Rekedt kukurí ha hallik,
Ködpárába markol.
Poros padlata a háznak,
Dermedt moha bámul,
Tél meg jég románca zajlik:
Kristálynászuk zordul.
Dereng mind, mi régen szép volt,
Bekecsünkön vak folt.
Sír egy disznó: kés a torkán
Sok mocsok a havon.
Nyikkan bűvös kofáskordé,
Kacatját elszórja,
Széjjelhagyott tetteinknek
Vére csurran róla.
Már sercen a lelkünk zsírja,
Optimizmus tőlünk:
Hisszük hogy a forró üstben
- Finomabban főlünk.
Mint volt hízónak gazdája,
Pálinkánkat nyeljük,
Még nem tudjuk, hogy a sorsunk:
Soha nem kerüljük.
Éppen hajnal előtt négykor,
Konyhaajtó nyílik,
Abalével a jövőnket,
Flegmán kilöttyintik.
Most lebben el füstünk bolyha,
kormos kémény lelke,
Eresz alatt rozsda hízik,
időnknek kegyelme.
Magyarkanizsa, 2012. január 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése