A megfagyott muzsikusok (novella)

Hommage á T. V, V. Z.

Sinka Ézsiás egy mázas cseréptálból éppen babgulyást kanalazott, amikor fölrobbant mellette a pálinkafőző üst kazánja. Akkora volt a dörrenés, hogy megreszkette a Budzsák parasztházainak vaksi ablakait. Összefutott az alvég szájtáti népe; a fakanalas, zsíros körmű, buta szemű vászoncselédek, a koszlott nadrágba bújtatott majzos utcakölykök, meg a minden hírre éhes kesernyés szagú vénasszonyok fekete tollú károgó kórusa. Odébb Sinka lólábú, erős csontú felesége állott báván. Vértelen volt arcán késpengényi szája. A homlokát vizes konyharuhával borogatták szomszédasszonyai, de csak szenvtelenül bámult maga elé. A szemét száraznak látták. Véle egy ideig nem hál ép ember – mondogatták -- a cselédlány virraszt majd mellette, hogy megdermedt ésszel el ne ölje magát. Hozott menyecske, a jómódú gazda balkézről vett második felesége volt, a messzi hegyvidékről származott. Idegen szívű, idegen szavú. Meddő, mint az a karsztos vidék, ahonnét ide vetette a sorsa, meg Sinka Ézsiás nagytörvényű akarata.
Fertályóra sem kellett, tülkölve berobogtak az önkéntes tűzoltók, de fecskendőre már nem volt szükség.
Kormos vasvillákkal böködték a porig égett alsókonyha izzó zsarátnokhalmazát. Ég felé meredtek a cefrés hordók abroncsai és a szelemenfa még parázsló vége az alkony lila rongyfelhőit pörzsölte. Élet ott már nem volt. Vagy hatvan lépésre a kutyafás surja tövében lelték meg Sinka Ézsiás megpörkölődött balos csizmáját. Ennyi maradt mindösszesen a környék legmódosabb gazdájából.
Bevégeztetett!
A rátarti Sinkát megfogta az átok, teste marék hamuvá vált, mármost léggé vált mezítelen jobbik lábával léphette át a gyehenna küszöbét. Oda lett a hatalmas vagyona, az aranyakat fialó malom, a zsidótól elorzott szatócsbolt, a járási százas gulya; fél tucat tanya és a parádés lovak fiákerostól. A kétszáz holdas halott úron is beteljesedett a jósolt végzete, rossz szagú gomolygó füst lett belőle, ami lassan szétfoszlott a párás éji ködgomolyban; gyarló lelke emlékének is csak nyolctalicskányi föld dukált, mert a zsíros televény helyett a vasúton túli szegényes parcella árendása lett a hetedik trombitaszóig.
Egy napot sem vártak az örökösök, már másnap délután temetni akarták a nagyhangú, dölyfös Sinka Ézsiás üres koporsóját. A szokásokhoz híven jajongott a repedt lélekharang, ami már időt és gyászt is látott eleget. Tudott dolog volt, hogy az utódok emlékezete egyre végesebb, a sarjak gyökere megbetegedett, mert az ápolatlan talajban hamar veszni hagyták a múltat, amit már rozsdás vasvödörrel sem lehetett visszamerni a mába. Kivágatott a Gecse-dűlő melletti akácos, a hajdanában betyárokat bújtató nádasokat kiszikkasztották, lecsapolták a pánákat; az egykoron szilaj folyamot messzi városok tudós mérnökei léniával szabályozva gyilkolták; négyszögölekre, angol és német mérföldekre porciózták az ezeréves mezsgyehatárokat; merőleges-kusza vonalakkal széjjelmérték a régi rendet; majd legvégül az ősi hajlékokat, törökvészt túlélő tanyákat-szállásokat - arra méltatlan ivadékok - ebek harmincadján hagyták tönkremenni. Egy évszázadnyi idő alatt csakúgy kiszántatott a drága márványtábla, mint a szegény ember fakörösztje. Intő jelek sokasága figyelmezte az embereket, hogy egy ideje már visszájára fordították az égiek a világ dolgait; böjtmás havában, a feketehéten dörgött és villámlott, rozsdás dögpenész lepte meg a kukoricát, és a varjak sem úgy viadaloztak a szélfútta égbolt palástján, mint annak előtte, az öregek idejében.
Az újdonsült özvegy még a hites ura temetése előtt elpakolt a háztól. Akár a nyitva feledett kalitkájából a léppel fogott madár, észrevétlenül rebbent el. Ment, ahogy annak idején jött, titkokkal övezve. Hírlett, visszatért az övéihez. Itt hagyott csapot-papot, a sok ingóságot, a hatalmas örökséget, aprójószágostól, cifrán faragott diófa bútorostól. A jómódú vantól megfutamodva inkább a világ hitványabbik szögletében a szűkölő talányt választotta, az esti illatot lehelő árvácskák helyett a napégette satnya karszton tengődő borókabokrok után vágyott.
Az örökösök nem bánták. Vállukat vonogatták, röhintették. Mondták, hogy bolond az, aki úgy rohan vesztébe, mint éji pille a petrólámpa égő fényibe.
Aztán amilyen botrányos volt a Sinka élete, ugyanolyan cudarra sikeredett a temetési ceremóniája is. Szakadó őszi esőben kísérték utolsó útjára, szortyogó csizmák és csatos cipők dagasztották a temető nehéz sarát. Csúszkálva araszolt a halotti menet a dágványban. A penészfoltos sötét posztókabátok tömege csicsegősre ázott, és a naftalin bűze a rothadó lenvásznak szagával elegyedett. Mindenki látta, hogy a sírnak ásott gödörben ölig érő víz sárgállik habos gonoszan, mint az ördögök epelevese. Csak tetézte az iszonyatot, hogy a kántor mellett álló lobogóvivő asszonyok egyike egyensúlyát veszítve a sírgödörbe csusszant. Velőtrázó sikolya még a levegőben rezgett, akár az utolsó harangkondulás, amikor a szederjes arcú, a rémülettől kerekedett szemű emberek kisegítették a sírgödörben kavargó pocsolyából. Már akkor, bátorságra sokat adó férfiak elkékülő szájjal suttogták, hogy hajdan ehhez az asszonyhoz is köze volt Sinkának. Lám! Halálában is csak ragadta volna magával az üres koporsóba, a ballábas csizma mellé a szerencsétlent, akinek rongyra ázott fekete lobogóját senki kezébe nem vette; döglött halálmadárként a hideg földhalomra vetetten hevert még akkor is, amikor a pap elboruló homlokkal, remegő kezében tartva imakönyvét, ráspolyos hangján a búcsúztató utolsó strófájába fogott.
A skandalum arra sarkalta a gyászolókat, hogy mihamarabb hátat fordítsanak a baljós jelek sújtotta sírgödörnek. Kapkodva, a kibolyhodott kenderkötélen meghintáztatva rézsút eresztették le a koporsót, ami nagyot loccsant a mélyben. Olyan lomhán, laposan lebegett a tócsában, ahogy csak a vízbe pottyantott marhaganéj szokott. A két sírásó meg hamarjában túrni kezdte belefelé a gödörbe az összeragacsosodott emberfejnyi iszamlós agyagdarabokat. Toccsanásuk nyákos pocsolyavizet fröcskölt a hátráló rokonság arcára-kezére. Immáron bizonyos volt, hogy az eltávozott dühödt szelleme lucskolta szemközt az embereket.
Hogy a botrány teljes legyen, a sokaság be sem várta Sinka elföldelését, gyászos szerb szokás szerint hanyatt-homlok széledtek szanaszét. Felejteni akarták a történteket. Az elhunyt emlékét leszögecselt faláda vigyázza, a suta csizma, meg a cifra szemfödő immár a vakondokok prédája, lelke meg alighanem az ördöggel parolázik. Nyugodjék hát békében!
De nyugalom nem lett. A temetés estéjén, amikor a hold hullasápadt összekaszabolt pofája szétkönyökölt a nehéz párától csöpögő éji felhők között, és a póklábú árnyak hosszúkássá váltak, fölvonyítottak a kutyák, megzörrentek az ablakok táblái és a sötétben vacogva lapuló, szorosra zárt szemű alvégi házakra rátelepedett a borzadály, a sikongó rettenet.
Akkor hallották meg a zeneszót.
Foszlányokban, el-elhalkulva hozta a síró szél a dallamot, a semmire nem hasonlító kísérteties szaggatottan vinyákoló ismeretlen melódiát. Egy rídogáló hegedű hangját sóhajtásnyi furulyafutamok kísérték. Jegecesedő szívű anyák félve fogták be gyermekeik fülét, az ereje teljében lévő, máskor oly rátarti férfinép szemében a kétségbeesés szűkölt, míg az öregebb párák zsibbadó tudattal, csontbütykös kezüket imára kulcsolva az égiekhez fohászkodtak. Az emberek lelkét, mint száraz taplót úgy gyújtotta a félelem szikrája, mert már mindenki tudta, hogy a megfagyott muzsikusok átka megfogant. Sinka Ézsiást utolérte végzete, a megfagyott muzsikusok most neki húzzák a siratót. A két fagyott zenész…
Régi volt ez a történet. Surbankó koromból emlékszek rájuk, abból az időből, amikor még úgy tűnt nekem, hogy sulyomtüskös úton jár velünk a világ, lúdtalpasan csoszog az idő.
Ketten voltak. Mindig ketten mentek, akár az édestestvérek.
Pusztulásuk Sinka lelkén száradt.
Csak az öreg Isten a tudója, miként keveredtek erre a tájra. Egyszerre itt voltak, mint a vihar után égből hulló varosbékák. Hamar bealakultak a népek közé, beleilleszkedtek a tájba, mert mifelénk a hegyes élűre döngölt gátrendszer is csakúgy megadta magát az időnek és lankássá szelídült, mint a sarkosra gereblyézett friss sírhant, ami néhány zápor, vagy hóolvadás után visszasüpped az édes anyaföldbe. Errefelé a szögletek egykettőre megkopnak, a riadozón sárga fenyőgerendák sem sokáig újdonatújak, mert megbarnulnak, elkomorulnak, akár a fiatal tekintetek, ahogy elöregszenek. Még a táj látványa is csak tompán porlepte, az örökösen szállongó finom löszhomoktól. Nincs itt semmi karistoló éle a képnek, de a képzeletnek se. Mifelőlünk nem származhat pallérozott elme, mert a gondolatot is lassítja, savószínűn bódítja a tűző nap és a sík, vibrál a horizont, ahol éppen megtorpanunk az a világ közepe. A megfagyott muzsikusok hasonképpen részei lettek a mindennapoknak, beivódtak az emberek tudatába.
Az idősebbik, a prímás, kockafejű, tömött bajszú, zömök ember volt, aki tömpe ujjaival ríkatta a hegedűjét. Az Ipolyság szülötte lehetett, mert ritka beszédét palócosan húzta. Hallgatag volt a tót, nyirettyűjét mindig nagy műgonddal gyantázta. Társa, egy Valkó vármegyei nyúlánk móc, cingárforma kócos szakállú jóember már inkább szerette a hangját hallatni. Beszélt amaz helyett is, miközben venyigeszerű hosszú ujjaival a levegőt szurkálta, mintha folyton az ennenmaga körül táncot lejtő láthatatlan lidérceket akarná leböködni. A hangszere tette ilyenné, pikulázás közben mind a tíz körme napszámából élt, és ilyenkor hallgatni volt kénytelen a jámbor.
Muzsikáltak derűre-borúra. Névnapokon, komatálkor, eljegyzéseken és születésnapokon, sátoros ünnepeken meg farsangi bálakon. Húzták lobogó papírpénzért, koppanó ezüstforintokért, máriásért és megfeketedett guruló rézgarasért is, boldognak, boldogtalannak; kopottas szűrnek és panyókára vetett ezüstpitykés dolmánynak; duhajkodó, saját mocskukban hentergő korhelyeknek; rózsafűzért morzsolgató búcsújáróknak; idegenből hazaeresztett bakáknak, zugivó patikusnak; kártyát vető cimboráknak, szerelmes béreslegénynek és megcsalt szeretőnek is; kisemmizett rokonnak és hamarjában meggazdult örökösnek; a bicskázó kocsmatöltelékeknek csakúgy, mint a ritka paplakodalom ájtatos vendégeinek. Minden melódiát ismertek, kifogni rajtuk senki sem tudott. A porladó ükapák régen feledett nótáit csakúgy eljátszották, megcifrázták, ahogy a távoli berkek ismeretlen dallamait cincogták a bámulóknak. Néhanapi vásárokban, a zsírban sercegő hurkák mellett soha nem hallott, pajzán rigmusaik, dévaj strófáik hallatán pirult a szemérmesebb asszonynép, amire asztalt csapkodva vidultak a férfiak és még jobban fogyott a fanyar homoki bor meg a meggypálinka. Mint ázott kutya a harmatvizet, úgy rázták le magukról az idegenségüket. Pedig nem közénk valók voltak.
Ahogy Sinka Ézsiás első asszonya sem.
Esténként rendes helyükön, a Zöld Fa kocsmában zenéltek. Akkor még élt Sinka Ézsiás első felesége, a környék legszebb asszonya. Emlékszem rá, kondor, ébenfekete haját alig bírta gyönggyel kivarrt fejkendője alá rendezni, a pünkösd havi lágy szellő is előcsalogatta fürtjeit. Nem volt beszédes fajta, ám ha szólt, nagy ritkán, kacagó gerlehangjától az ágyas beteg is fölkönyökölt. Konyítottak is rá sokan, titokban megszólták. Különcnek vélték, áprehendálták, mert olyan asszony volt, aki másokkal ellentétben nem kedvelte a cicomát. Pomádét, ékszert egyáltalán nem használt, soha nem mórikálta magát, még a jegygyűrűjét is röstelkedve viselte, pedig ékköves karika jutott volna mind a tíz ujjára. Tellett rá, abban hiba nem volt, mert úgy ösmertük meg, hogy az esküvőjén viselt arannyal futtatott ezüstmedalionos fejékét hetekig beszélte a falu népe. A móringját sütött pej futárparipákkal két ráfos szekér hozta a házhoz, slingelt asztalkendőkkel, batiszt abrosszal, finom brüsszeli csipkékkel, külhoni selyem alsóneművel, mahagóni kazettás ládikóval, velencei tükörrel megrakodottan. De a finom úrhatnámságból azután nem tartott semmineműt, a nyakában vékony ezüstláncon függő zománcos Mária-medálon kívül nem volt annak egyéb éke, csak lényének sugárzó szépsége.
Ám attól a medáltól soha nem vált meg.
Ha a tejet vitte, ringó léptét, sudár alakját megbámulta az Alvég. Még a jegenyefasor is sóhajtott utána. Föltarajozott handabanda legények gigáját megakasztotta, férfiálmukat keservessé tette.
Rebesgették a rossznyelvek, hogy a házassága ingatag, hogy rendes, közönséges asszonyhoz képest öntörvényű tud lenni: dacol urával és emiatt Sinka ütni szokta. Híre kerekedett, hogy szíve nem minden hibától ment, mert éjjelente, míg Sinka a kocsmákat járta, ahol könnyű kalandokat keresett és hányásig itta magát, a szépséges asszonykát többször hallották énekelni hátul a méhesükben, a lugas homályba vesző árnyai között, ahol csak olyan nótákat dalolt-dúdolt, amit titkos szerelmükhöz sírig hű, bánattal teli lelkek ismernek. Lehet, hogy az eleddig meg nem fogant gyermekének énekelte panaszát, de az is megeshet, hogy volt még az ezüstláncon függő medalion alatt, szívének rejtekében hely egy halandónak, szerencsétlen szerencsésnek. Bizonyosat, nevet - senki sem tudott. Azt már csak a Teremtő akarhatná megmondani, mi volt ebből a való, ám van úgy, hogy az égiek is jobbnak látják a hallgatást, az emberi gyarlóságok vagy édes bűnök csöndes takarását.
Aztán egy napon Sinka feleségét hírbe hozták az idegenből idecsöppent prímással. Már senki sem tudja, honnét indult el a pletyka, kinek elejtett félmondatából, ocsmány megjegyzéséből fakadt a suttogó hír, dagadt a légbőlkapott románc, alattomos gyanúsítgatás, a csámcsogó közbeszéd. De a szaftos kis mese megfogant, a dudvás talajon burjánzani kezdett, és mint gyilkos kúszónövény, befolyt a seppegő éjek tisztaszobáiba, hitvesi ágyakba, a kút körül ácsorgók és a mázsálásra várók közé. Lassan ölő halálos mérge mákonyát csöpögtette az emberek fülébe, míg végül a koholmány gyilkos párája végleg megfertőzte az alvégieket. Beszéltek róla a ház előtti kispados bandák ezerráncú vénségei, a fatrombita hangú piaci kofák, finom urak és kanászok, léhűtők, a borissza söpredék és tisztes családapák, a fürdő szállóvendégei és a lenyalt hajú kellnerek, iparban, munkában megőszült mesteremberek facér inasaikkal egyetemben. Aggszűz, Mária-társulatos özvegyasszony és kikapós menyecske egyformán köszörülte nyelvét a falu legszebb asszonyán. A mendemondák rosszindulattal kiszögecselt kínpadjára húzták, ott marcangolták, kárörömmel alázták. Lapos pillantások kereszttüzében kisérték az utcán lépteit, léckerítések résein kémlelték sunyi kíváncsiak, napjának apró részleteiről is számot vetett a falu. Tőrdöfés volt minden hátába fúródó tekintet, gilicetüsökként szurdalták a vesztét kívánó szájasok sziszegő megjegyzései. Hogy tudomása volt-e róla, avagy csak érezte, sejteni vélte-e az áporodott szájszagú kárörömöt? Már nem tudni. Szemébe az igazat senki nem mondta. Ahogy Sinka Ézsiásnak se.
Egészen Kisboldogasszony napjáig.
Ma már csak annyi a biztos, hogy akkor, annak a napnak az elátkozott órájában, Sinkát vérbe toluló szemmel, ingujjban látták hazarontani. Két miatyánknyit időzött odahaza, aztán kalapját bőszen nekigyűrve a pitvar kövére hajította puffanva, majd hajadonfőtt bevágta maga mögött a nagykaput, ami akkorát csattant, hogy a kerítés melletti galmbdúc elébb aszott mákgubaként kilengett, majd rettenetes szárazat reccsenve kidőlt, mintha sistergő istennyila vágott volna bele. Százával rebbentek szét a burukkoló patyolatfehér pávagalambok, a drága külhoni strasszerek, bóbitás fiókmadarak. Bánta is azt Sinka! A körötte hófúvásként kavargó pihefelhőt föl sem véve, fújtatva, port rúgva, veszett bivalytulokként a kocsma felé indult. Napszállatkor ott, a kockás asztalterítőre borulva érte a hír, hogy a felesége kútba ugrott. A szépséges asszonyt a komája találta meg. Páratlan papucsa a kút kávája mellett piroslott.
Másnap megjöttek a városból címeres fekete batáron a hivatalok emberei, egy fiatal kravátlis nyomozó, a fogalmazó cérnakesztyűben meg két csendőr, és megállapították az önkezűséget. A falu orvosa látott ugyan a szerencsétlen asszony ruhájának nyakán egy éktelen szakadást, karmizsálás nyomait, de lehetett az a borzalmas zuhanástól is. Megállta mindezt szó nélkül a doktor úr.
És a szerencsétlen nyakából a Mária-medálionos nyaklánc is hiányzott! Később mindenfelé keresték, tűvé tették érte a környék szegét-zugát, még a kútba is leereszkedtek, buktak alá, kutatták, mégsem lelték meg. Annak bizony nyoma veszett. Hitték, örökre.
Attól a szerencsétlen naptól kezdve Sinka hat hónapig nem ivott egy kortyot sem. Józan bolond lett belőle - híresztelték – mert kiürült a szíve.
Úgy vélik mifelénk, hogy nem akkor hal meg valaki, amikor kiterítik a ravatalon, nem az emberi szív utolsó dobbanásával kezdődik az elmúlás, hanem akkor halunk meg végképp, amikor kiürül a szívünk. Az elárvult szívű ember: élőhalott. Az ilyen ember tépett lélekkel akkor kezd el haldoklani, amint lassan ellibben tőle a szerelem szenvedélye. Aztán egyszerűen csak meghal, amikor elhagyja a szeretett nő. Elmaradoznak ismerősei; kerülik, mint a bélpoklost; megugatják a kóbor kutyák is, mert megérzi rajta minden teremtmény szívének hűlt helyét. Akkor örül neki valaki, ha elköszönhet tőle foghegyről, ha betehetik mögötte a nagykaput és kiszellőztetik utána a szobát. A szív nélküli embert árnyékként kíséri elhagyatottsága. A látó szeme kiszúrni való, forró ólomra megérett a füle. Akit szeretnek, arra még a nap is cirógatva süt, és az ilyennek az arca szép, mint egy szentkép. A szeretett ember gyümölcsfáját soha nem éri kora tavaszi fagy, az asszonya sokára öregszik meg és a himlő elkerüli családját. Még a szélkakas is nesztelenül fordul házán. Közben az élőhalott kánikulában is hűdötten lézeng, karórágóvá kehül a legszebb csődörcsikója, már fiatalon deres a halántéka és örökkön sápkóros a kedélye. A kiürült szív egyetlen malasztja: a muzsika. Csak a zene képes betölteni a szív helyén tátongó űr sötétjét. Míg szól a muzsika, fényt visz a férfilélek legsötétebb katlanjába, ott azután vizet fakaszt, befelé nyelt könnyeket és akkor az élőhalottnak innia muszáj a káromkodásra vagy a fohászra, megállt szíve helyének újból lüktető fájására, mert tenyerébe görbedt körmei vért hasítanak, amikor elrontott életének képei lódulnak át agyán. A zene mindenható szajha. Elébb csábító tünemény, aztán hóhérnak tanonca, végül könnyű kezű ápoló nővér, síroknak megásója…
A falu lassan ráeszmélt arra, hogy a sokak által irigyelt Sinka Ézsiás már a neje halála előtti időkben is nyomorult élőhalottként tengette napjait.

-

A híg őszi ködöt már régen feledtük, tovatűnt a hasadó dinnyék, kutyatökű édes szilvák illata, a szüreti rőt mámor meg a gyertyalángú szelíd ádvent is; helyébe tutuló nádi farkas módján foga lett a télnek, amikor Sinka Ézsiás gyásza után először belökte a Zöld Fa fagyszítta csörömpölő üvegajtaját. A behavazott fák csupasz ágai ropogtak a kékülő hidegtől, a folyamra pedig jégkalodát vert a tél. A kocsma ablakai a párától megfakultak, mint vénember kedélye. Sinkán prémgalléros bunda feszült, övében dagadt bivalybőr erszénye. Földbarna kucsmája hetykén félre volt csapva. Az asztalához ült, sorba köszöntötte az embereket. Egyre-másra fizette a köröket, rikoltott az újonnan betérőkre, lapogatta kushadó hátukat és vastag hangon viccelődött, pajtáskodott, parolázott mindenkivel. Mire a májfoltos képű kövér kocsmáros lámpát gyújtott, addigra Sinka asztalánál bortócsában tapicskoló népes társaság verődött össze; a szemek fehérje bíborvörös erezetűvé taknyult, a facér nagygazda ölében pedig szurtos cigánylotyó csiklandott. A megrakott dobkályha ontotta a pokolmeleget, a homályos teremben felhőként ült a szűzdohány füstje; zsírosan fénylettek az üvegpoharak; koccant a lecsempült fityókok szája; szitokszó és mocskolódó áldomás kavargott a kocsmai ájerben. Fölpüffedt ábrázatok rikács hangon gajdolták vélt igazukat, amikor váratlanul a sarokban megszólalt a hegedű, melynek panaszos hangja – mint tiló a kendert vágta el a tivornya zaját.
A Zöld Fában templomi csönd lett.
A prímás magának játszott lehunyt szemmel, akár a világtalan utcai zenészek. Társa begörbedve kísérte a dallamot, tilinkózott a hegedűszóló alá. A megfagyott muzsikusok lengtek a zene ritmusára. Böjti széllel hajlongó nádbugákként, eggyé váltak a dallammal, együvé lettek a teremtett muzsikával, mintha örökösen összetartozók lennének. Nem ők szülték a zenét, a zene szülte őket.
A messziről örökített melódia hullámzott, akár a hegyek gerince; megidézte a csóktól duzzadó női szájak vonulatát; magányát a dűlőutaknak, folyók szelíd kanyarulatát. Hökkent emberek e percben élték meg a csodát, a zene hatalmát, a hangok képpé válásának mágiáját. Részesei lehettek a teremtés rendszertelenül toluló képeinek. Látni vélték az Alföld színemlékeit, a szikes puszta lisztes-fehér porát, rozsföldek üszögét, pörzsölt tarlók esővert szutykát, részes kimarjult karjának cserzett színét, kitüremkedő ütőereink lüktetését, a teregetett gyolcsingek gyűrődését, bolyhát.
Aztán ismeretlen tájak, városok sejlettek föl.
A zene ritmusára sorjában révültek eléjük az évezredes szent katedrálisok, egekbe döfő nyúlánk harangtornyaikkal; bazaltkockás fekete klastromok, ahol kong az áhítat is, mert némaságba temetkező csuhás barátok sarui koptatták tükörsimára az ezeréves kerengők kőpadlóját. Barokkosan cikornyázott érseki paloták; kovácsolt vaskapuk, boltívek, emeleti loggiák, míves homlokzatok, stukkódísszel különc főúri kastélyok; nyalka minaretek tűvékony sziluettjei fejhangon kántáló szúfikkal; a genti templom remekbe szabott triptichonja; az ostiai kikötőben ringatózó napszítta vitorlák; vaporettózók a Canale Grandén; a Pala d’Oro csurogva égő szentelt gyertyái; kátránnyal bemázolt derékig behavazott karéliai rönkházak, porosz laktanyák. Láthatták, hogyan köröznek a Tower hollói, a morva fenyvesek mélyén összeöklelő szarvasbikákat; miként vergődik, ficánkol a katalán halászember szigonyán a pisztráng, vagy a prágai Orloj híres órájában mennyit kongat a kaszás csontváz. Kozákosan befogott csíki lovasszánok suhantak el előttük porhóban. Amott a lembergi városháza patinás árkádja alatt fagyottan toporgó petrezselymes kofák, Amszterdam valamelyik hínáros grachtján ring egy uszály, a lánglelkű Luther Eisenachban, Dante üres síremléke a San Pietro in Vincoliban, Házsongárd platánfáinak hűsében pihenő magyar hősök, tűnődő tekintetű márvány odaliszkek, a Plaza de Toros csatornácskái, ahol botából isszák a nehéz Rioja-borokat, és Calais csipkézett meredélye, fövenybe harapó házhegynyi hullámaival. Elébük terült földre lapuló zsindelyes parasztkunyhóival a kietlen lengyel pusztaság, amikor hátán a tajgáról süvöltő szél nyargalászik; az anatóliai sikátorok, ahol kék selymet szőnek fátyolozott asszonyok, míg sötét szemükben a sóvárgás kútmély tüze lobog; visszabámult rájuk minden apostolszobra a bambergi dómnak, homokkőből faragott szentek, vértanúságtevő boldogok hintettek rájuk áldást csonkolt kezükkel. Kápolnák bronz oroszlánfejei, dómok vízköpői, kerubok, arkangyalok domborműve, szárnyas oltárok, zárókövek, vitrázsok, kapubélletek, levélmintás reliefek, terrakotta oszlopfők, intarziák, rozetták kápráztató színkavalkádja, egy szíriai tunikás feszület: mind-mind kerengve hirdették a zene, a harmónia tüneményét és a Teremtő képmásaként a létbe fogódzó ember nagyságát.
A dallam utolsó hangjának elhaltával delejes kábulatból ébredtek a kocsmaiak. Minden szempár Sinka Ézsiásra meredt, akinek borzas üstöke mellére bicsaklottan csüggött. Amikor fejét fölvetette, nagyon lassan, zavart támolygással, részeg vontatottsággal állt föl, és a szeme olyan volt, mint a megvert vadászkutyának. Félrelökte asztalát, a zenészek elé imbolygott, és az arcukba sziszegte:
- Kimuzsikáltátok belőlem a fényt? Elkoppantottátok bennem a pilács gyönge melegét? Sátánnak zenészei! Lejátszottátok egemről az éltető napom! -nyöszörögte, majd váratlanul felcsattant és habzó szájjal kiabálni kezdett:
- Akkor most azt akarom, hogy lóduljatok a Kék Köröszthöz! Muzsikáljátok le a Holdat is, a didergő csillagok közül! Essen koppanva és törjön szilánkokra kalács képe a dermedt tócsák jegén! Szegje nyakát a mindig benne hegedülő démon! – üvöltötte és a nyála fröcskölt, aztán az olajos padlóra roskadt és hahotázott hörögve, gurgulázva, hogy remegett borostás tokája.
A két zenész összepakolt és szótlanul betették maguk mögött a Zöld Fa ajtaját. Lassú léptük elcsikorgott a térdig érő hóban. Míg a kocsma kiürült és az emberek álmatlanul forgolódtak fekhelyeiken, a Kék Köröszt irányából mindvégig zeneszó hallatszott. Egész éjjel húzta a két muzsikus, mígnem pirkadatkor egyszerre abbamaradt a hegedűszó, majd kevéssel később elnémult a pikula is. De ekkor már csak az esthajnalcsillag álmos szeme hunyorgott.


-


Kora reggel a falusiak a muzsikusok csapását követve, deres leheletet fújva, kióvatoskodtak a Kék Köröszthöz. Nem volt ott egy teremtett lélek se. A két zenész lába nyoma a behavazott feszület előtt véget ért - és nem folytatódott!
Mintha szárnyuk nőtt volna! Vagy köddé lettek?
A szédelegve hüledező népség között ott lézengett a duzzadt képű Sinka Ézsiás is. Laposakat pillogva ácsorgott a derengő homályban. Aztán amikor meglátta a kimeredett szemű, bánatos tekintetű pléhkrisztus nyakában lógó Mária-medalionos nyakláncot, a halott felesége egyetlen földi ékét, egyszerre összecsuklott és sikoltott torkaszakadtából, hogy rossz volt hallani.
Úgy üvöltött, rángatózott a fagyott hóban, mintha izzó pengét forgatnának a bordái között.
Ordított még akkor is, amikor húzni kezdték vissza a faluba.


Pósa Károly