2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. december 28., szerda

HOTEL SZERBIA


Mi, vajdasági magyarok egyes szélsőségesebb államalkotó polgártársaink szerint csak jöttmentek vagyunk a szülőföldünkön. Turistának számítunk. Pár száz évig ugyan mi voltunk a főbérlők, későbbiekben a szállásadóik – a jó nevű, magyarbarátságáról közismert Habsburg dinasztia meg a szálláscsinálóik –, de azóta sok tetemet levitt a víz a Dunán meg a Tiszán. Történt ez-az. Közel egy évszázada a kies „Szerbiában” vagyunk elkvártélyozva, ami az összes balkáni hotelhoz képest némileg ugyan lepukkantabb, viszont egyre szellősebb, lakályosabb: manapság sorra ürülnek az apartmanjai. A keleti szárny már alig lakott, a délibe meg csupa gyanús elem fészkel. Ott sok a csetepaté. A múltkor fölpofoztak egy pincért, mert véletlenül disznóhúst szervírozott. Noha szállodánk csupán egy csillagos, ám az még mindig ötágú és vörös. Sarló-kalapács is volt mellette, aztán koronát akartak ráfesteni. Akárhogy igyekeztek, a kétfejű sasos-koronás címeren mostanáig átüt a sarló meg a kalapács. 
Minálunk a hotel északi szárnyában mindig béke és nyugalom honolt. A szobáink szőnyege zöld, kék a plafon, sárgák a folyosók. Eleinte nemigen tudtak velünk mit kezdeni: csöndösek voltunk, meghúztuk magunkat, szoktuk az új körülményeket. Mivel sosem reklamáltunk, egy idő után az alagsorba kerültünk. Jobbára békén is hagytak bennünket. Először csak az ügyesebbjét osztották be szobaszervizesnek, londinernek, takarító személyzetnek, majd szép lassacskán mindannyiunknak találtak munkát. Ki az illemhelyeket pucolta, ki pedig a konyhán mosogatott. Főszakács soha nem vált egyikünkből se, mert tartottuk magunkat a mondáshoz: amit főztetek – egyétek! Hát, ilyetén akadtak szomorú emlékű, odakozmált vacsorák, selejtes menük, pocsékra sikerült fő fogások, amiket sűrűn-sűrűn a mi torkunkon is le akartak tuszkolni. Vagy huszonöt éve például vidám zenés lakomának indult egy összejövetel, és a végén halotti tor lett belőle. Sok véres hússal. Hiába. A szállodát működtetőknek nem erősségük a társas estek ételméreg nélküli szervezése. Ugyanebből a megfontolásból még fizetőpincér sem lehetett egyikünkből sem, nemhogy a szálloda igazgatóbizottságába bizalmat kaptunk volna. Nem értünk a pénzhez, a bevételhez – mondták. Mi meg elhittük. A koszt-kvártély fejében eleinte csak dolgoznunk kellett. Aztán kitalálták, hogy huzamosabban ott időző vendégekként fizessünk is a szállodai díjakat. Zokszó nélkül tejeltünk. Elvégre, az alagsorból igazán nem láthattuk át a hotel helyzetét. Pedig a romlás jelei hamar megmutatkoztak. Többször előfordult például, hogy az éppen megválasztott szállodaigazgató tőlünk kért kölcsön. Amolyan előleg gyanánt. Ha netán berzenkedtünk, követeltük a panaszkönyvet, hogy nekünk sincs miből: erőszakkal rekvirálták el az ingóságainkat. Kell az újjáépítésre, harsogták a hotel hangszórói. Néhány szerencsés, akinek kilépő flepnije volt (füvet nyírattak velük) és sikerült kívülről is megszemlélnie a Hotel „Szerbia” állagát, elkezdte híresztelni a baljós jeleket. Potyog a vakolat, fölvizesedtek a falak, beázik a tető és az áramellátástól kezdve a fűtési rendszerig minden ósdi, elavult. Ez a hotel nem életképes. Esik szét az egész – suttogott a terjedő propaganda. „Csak a legfölső szint működik. Ott vadonatúj a berendezés, télen is trópusi a meleg, nyáron meg jégbe hűtött pezsgő járja, és minden éjjel megy a buli, habfürdővel.” Állítólag az igazgatóbizottság tagjai, meg néhány VIP vendég kedvéért tartják fönt a mai napig a komplexumot. Egyik magyar vendég, aki a könyvelőségen dolgozik (bérszámfejt) megdöbbenve tapasztalta, hogy jó ideje az odafönti irdatlan cechet is rendre az alagsorban lakókra számlázzák. Fizetjük a kaviárt, az énekesnőket, a rúdtáncos lányokat, és ládaszám a drága viszkit. Mindeközben a hotel zárt láncú tévéjén főadásban látjuk, hogy a direktorunk a könnyeivel küszködve a szálloda személyzetétől és szálló vendégeitől több türelmet, megértést és szolidaritást kér. All inclusive lesz minden hamarosan, ígérgeti. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy az árak egyre magasabbak, a kiválósági tanúsítványt pedig külföldről lefizetett trógerek adják. Ők a leggyakoribb vendégek a legfölső szinten… Ámbár tudja már mindenki: régen nem a luxuskategóriába tartozunk, hisz egy Hotel „Románia” nevű út menti csehó is elébünk került a vendéglátó-ipari egységek nagykönyvében. A Hotel „Szerbia” recepcióján gyakorlat, hogy bele-beletúrnak a poggyászokba, de karton cigarettáért italt, nőt vihet valaki a szobájára. A parkolóház garázsmestere a legnagyobb kocsitolvaj: összejátszik a maffiával. Bár a hotel panorámája szép, a látványból némileg levont valamit, hogy a ’90-es években kinek-kinek kézifegyverekkel kellett megvédenie a lakosztályát. A legszomorúbb, hogy a lift sem működik. Nekünk az alagsorból esélyünk sincs belekóstolni a fönti luxusba.
Az igazgatónk szerint a következő év ettől sokkal jobb lesz. Nem tudom, nem tudhatjuk. Reménykedünk. Mindazonáltal kicsit aggasztó látni, hogy a szép szavak ellenére naponta hányan másznak le a szálloda tűzlétráján. És az utóbbi időben már patkányokat se látni. 

2016. december 27., kedd

NAPLÓ - 56.



Kanizsa, a pék sarka

"Valami Erőss Gábor nevű elszánt, újbaloldali-liberális aktipista blogján akadtam egy furcsa bejegyzésre, holott – "ahogy az évek szállnak mint a drága percek"* – a pregnáns Trianonozásra egyre ritkábban szoktam fölkapni a fejemet. Viszont úgy tűnik a témával kapcsolatos disszonáns megnyilvánulásokra azért legalább a szemem sarkából odafigyelek. ( Bár a horizontális látószögem aligha van 180 fokos, a homályosodó peremet számon tartom. Mind óvatosabb duhaj vagyok.)  
Megláttam hát a hírt, hogy Józsefváros Önkormányzata 2016. végén egy Trianon-emlékmű megvalósítását tűzte ki célul. Ezt nehezményezi Erőss, aki nem is annyira civilben a Párbeszéd Magyarországért Mozgalom (hehehe…) társelnöke. Miheztartás végett: a Medián novemberi közvélemény-kutatása szerint az Erőss vezette odaáti Mozgalom a választópolgárok körében az imponálóan szerény 1 százalékos népszerűség mezsgyéjén bubog. Tehát a Sötét Oldal kicsiny Fekete Lyukai ők, persze iszonyatos potenciállal. Erejük fitogtatása, ha szépen szembemennek egy konszenzussal létrejött üggyel, ami ráadásul inkább szimbolikus gesztus gyanánt jönne létre, mintsem az aktuálpolitikát szolgálná. Nekik mégsem kell az emlékmű.
Miért?
Csak!
Mint a viccbéli rendőrjárőr: „Kuss! Mi így parkolunk!”
Nem tudom kiféle-miféle szerzet ez az Erőss Gábor, aki szerint nincs szükség itt semmiféle emlékműre, vagy bárminemű emlékhely kialakítására, ami nyomokban is de a nemzet emlékezetét szolgálná anélkül, hogy akár ruhaszárítónak, téli melegedőnek, szélfogónak netán köztéri vizeldének lenne hasznosítható, vagy legalább valami applikábilis funkciót töltene be a Józsefváros mérsékelten kies környezetében. Ideidézem szellemét: „Nem egy sokadik kopjafára, turulra, vérző bronzszívre van szükség a közös emlékezéshez, a közös jövőhöz. Hanem valamiféle -- figyelem! -- eleven emlékműre!”
Igaza van.
Pokolba a sok turullal, totemmel, barbár jelképrendszerekkel, mindama mákonnyal, mely ennek a FIDESZ-KDNP által generált félresiklatott emlékezetpolitikának a cafrangja!
A rossebnek köll például az a sok köröszt a Délvidéken ártatlanul kivégzettek sírhantjain!

1. Normális ember amúgy sem rak körösztöt hajdani dögtemetők, vizesárkok, szeméttelepek tetejére.
2. Drága a fa, a kő, a bronz, a nyersanyag. Egyszerűbb összefércelni kéttucatnyi rőt vásznat, egy-két napra kitenni a bámészkodóknak, performanszot kanyarítani belőle. Készüljön róla félszáz fotó , workshop e’fftársak, bréjnsztorming a menő, a csapatépítő tréning, virul az újkori kloáka kaláka. Kiváló hivatkozási alap, évekig dagadó kebellel emlegethető, visszaidézhető. A mi Standing Rockunk, ugye Blötty Sógor?
3. Bonyodalmas a szervezés, minden év éppen aktuális tömegmészárlásának mementójaként verbuválni a közönséget. Ki a nyavalya tartja számon 2016-ban, hogy a nagyapját, a dédapját, unokabátyját, sosem ismert rokon fiúkat, férfiakat hol és mikor lődöztek bele a novemberi Tiszába?
4. "Eleven emlékműre" van nagyobb szükség! Igen!

Lenne is mindjárt egy nagyszerű ötlettervem, ami vizuálisan is megragadó, sokat mondó, ráadásul nagyon is hasznos:

Az élő emlékmű egy bizottság legyen. Valami jó huzatos utcasarokra, terecskére vezényeljék őket. Már a helyszín is utalás lenne Közép-Európa zivataros múltjára. Egy kerek asztalt körbeülvén – ragaszkodva z 1944-es tradíciókhoz – hátul összedrótozott kézzel, egymás mellé kerüljön a szabadelvű képviselő az újrapatkolt kortárs történésszel, aki kutatásaira hivatkozva 2016-ban fasisztázza Horthyt. Közéjük biggyesszenek vegyes sorrendben az elcsatolt nemzetrészek képviselete okán egy-egy szerb, román, szlovák, ukrán szélsőjobber politikust, kifejezetten a javából válogatva, megspékelve a Habsburg-intézet külön e célra beltenyésztett munkatársával.
Ha kipállott a szájuk a rengeteg Európa és demokrácia szó ismételgetése miatt, úgy az asztal alól egy magnó automatikusan bekapcsolva kezdjen Beneš meg Titó beszédeiből hosszabb idézeteket, és hogy a hangeffektusok ne uralják el a kompozíciót, időnként Nicolae Ceausescu háromdimenziós hologramja is megjelenjék, amint Elelnával az oldalán kenyeret oszt az éhező erdélyi magyaroknak.

És ez a díszes kompánia addig ne keljen föl az asztaltól, amíg határon túli magyar él az elszakított területeken.

Akkor szabad majd koszorúzni."

* Egy Faludy vers részlete, a Villon átköltésekből. Fejből tudom, csak a címe nem jut eszembe és már nincs időm utánakeresni, sietek.

2016. december 25., vasárnap

Pósa Károly: TÉLI PÁVATOLL



 

Öreganyám sifonérján vázában pávatoll lengett. Emlékszem. A halottak lelke miatt kellett. A páva tolla riasztja a holtakat, rémteleníti az álmokat. Szivárványosan szerény volt. Nem kért sokat. Mellette porcelán balerina, giccs-sirályok párban, szagtalan művirágos téli magányban. A régi öregek még hittek minden dekódolatlan jelben, a vallásban, másban, sokszor az áltatásban, Jugoszláviában, ahol hazugság volt bőven. Sokszor, túl sokszor a kapott júdáscsókban. Megettük kenyerünk héját, s a bélit: mármost mifelénk a számvetés majdnem ünnepi pátosz – bár magyar a magyarnak dögkutat mélyít. Errefelé természetes a káosz, ezek a kezeletlen, időtlen délvidéki körbe-körbegyűrődő lázkarikák a bőrön, telepakolva utcahosszat kikészítve megannyi kopott bőrönd fölülírja az itteni életet eréllyel. Józsefi értelemben vakon mért, bizonytalan, bokaközépig se érő sekély kéjjel.      

Rám ijesztett a téli sokadalom. A hideg birodalom vissza-visszajár, kapcabetyár. Dermesztőt lehelő fullajtár az idő, aki a nyarat tücsköstül, hegedűstül megvette. Törött a kukorica tő. Mára a kopogó rögök, és a szél parancsa regösükké tette. Zúg, nyikorog a levegőben a hóka sárga levele. Hajlong a kukoricaszár. A nyáj sem legel, minden, még az emlékek is akolba bezárva, köztük kérődzik a sok birka, s a párás ganajszagú széna-bazárban kampón lóg a juhász irhája. Nagyanyám szobája. Szagosak a decemberi babonák, távol a látóhatárban legelnek egy kusza sorba a jegenye katonák. Megül a semmi tája, mint elhajított királyi talár, drága prémes, hangot nem nyel el a pára. A fára kánya száll, kár, mondja, kár, a dala rémes. Gyeplőt dobtunk a deres napra, döcög a decemberi batár. S ahogy a szántásba fúródó tekintetemet fölemelni nem merem, nem áhítat, hanem más munkál bennem. Talán a félelem.

Mert a hóval jön az újév. A befútt úton vándorlás indul, és a lidércek akácfaágakként intő kezét, vagy a fürtben lógó angyalok a templomtorony fokán, a tiszai rókák nyomán, fácánok neszén a zúzmarás bokrok szakálla ritkul. A kezem nyújtom előre, nem bánom – elgémberedik. Kitapinthatom az ünnepet, bár nehezen virrad, gyorsan esteledik. Az égboltozat színe ábrándos. Ropogós fagy lába nyomán ténferegnek a kustúr-úti dűlőhöz csapott kerek téli terek. A kanális partja ezüstpántos, balról is - jobbról is száradt nádbugák, erezett gerezdek a levelek. És a sok dudacserepes, kontyos tető füstöl, a kor csak dadog bután ezen a délután, Kanizsa város látképe girbegurba latin betűvel hintett jég trónuson kint hagyott, dércsípte dugvány. Bácska, a Járás téli palántája. Látja, aki látja, semmi sem szavatolja. Az aszfaltúton egy kocsi sárgás fényt szór, bántón erős a ködlámpája. Bólint a mama pávatolla.  




2016. december 24., szombat

KÍVÜLRE KERÜLT BELSŐ VILÁG



Széljegyzet Aleksandar Oklobdžija festűművész: A TÉR TOLMÁCSA című önálló kanizsai tárlatához

Dobó Tihamér Képtár, 2016. december 1. - A tér tolmácsa: A. Oklobdzija tárlatmegnyitója

A belső valóság, a belül hordott érzelmek, emlékek, ideák és nagyon is valós tapasztalások általában a szépség, a jóság mércéjével bíró fogalmak. Önnönmagunkra kivetített, kifejező erejű utalások. Velünk élő képzetek. Sok esetben a természetünk függ tőlük. Hordozzuk ezeket a hogyan-mikéntekre, a mitőlre, de legfőként a miértekre adható válaszainkat.
A kérdőjelekre kínálkozó feleleteink erősen kódoltak. Sokan egy életen keresztül nem fejtik meg egyiket sem. Ám a művészember a saját eszközeivel igyekszik föltörni ezeket a titkokkal zárt, bonyolultnak tűnő képleteket, amikről aztán igen gyakran bebizonyosodik, hogy szükségtelen túldimenzionálni őket. Megijedni pláne nem kell tőlük. Akinek megadatik a teremtés lehetősége, és ehhez elég tehetsége van, ugyanakkor elégséges akarat munkál benne, nagyon hamar átlátja a rendszert. Érteni, de ami ettől is lényegesebb – érezni tudja majd a világot.
Aleksandar Oklobdžija művészi pályája azon szakaszához ért, amikor már mellőzhetők a saját nyavalyáink, az idegpályáink körüli fölösleges tiszteletkörök. Így a helyes! El is kell hagyni a legbelső univerzumunk csillagképeinek dodonai üzeneteit. Egy bizonyos koron túl már nem kell a babonás belvilágunk szirénhangjain rágódni. A kiforrott alkotó ugyanis jóval bölcsebbé, többé lesz. Eredetivé válik. A köldöknézés abbamarad. Sztoikus nyugalom hatja át minden gesztusát. Amit fest, amit létrehoz, azokon a képeken a fiatalkori manírok egyre halványabbak, hisz a sallangmentesség, a tűpontos alkotás spiritualizmusa nem tűri meg a harsányságot, a tétovázást, a tapogatózó útkeresést, ami minden alkotó számára a korai, éretlenebb időszakok kénytelen velejárója volt.
Oklobdžija kiállított képeinek java már a teljes fölülemelkedettség fázisában készült. Úgy témájában, mint technikájában elmélyült, filozofikus tartalmat közvetítenek a képek. A figyelmünket a környezetünkre összpontosítják. A festő átértelmezi, azaz ha tetszik: tolmácsolja, lefordítja, a képzőművészet vizuális eszközeivel újrabontja a formákat. Az igazság sulykolása helyett sajátos képírói „nyelvezettel”, elfogultság nélkül tárja elénk a térbeliség metafizikájának adományát. Nem csoda. A vajdasági rónán alkotó képzőművészek, úgy a festők, mint a grafikusok legtöbbjét – már aki valamit ér – a kezdetektől foglalkoztatta a tér-teremtés formai leképezése. Vagyis a magyarázata, újraértelmezése annak a strukturális adathalmaznak, ami a létező és az elképzelhető mezsgyéjén karakteressé, egyedivé minősíti a tájat, mindaz, ami áthatja szülőföldünk szellemiségét.
Oklobdžija színvilága rendkívül gazdag, mondhatni a közönyszürkétől a palást bíborjáig feszül az íve. A velencei kékjén világítva parazslik a sárga. Mégsem a megfelelési kényszer korszerűsége, hanem a hitelesség nyugalma árad a nézőre. Noha a figurális ábrázolás ebben, a Dobó Tihamér Képtárban reprezentált anyagban csak imitt-amott érhető tetten, az erős kontraszt hatásokkal operáló művész geometriai alakzatai révén azért egyfajta rajzos személet mégis csak tükröződik a képeken. Bársonyosan mélyek a színek, s mint a gordonka búgó hangja, hullámzanak a vonalak. Mindössze az idomok közé ékelt szögletes formák árnyékolják a látványt. Egy másmilyen fénnyel megvilágított effektussá varázsolják a lényegi tartalmat. Az imitáció önmagáért való. A kanizsai festőművész a ma divatos összes elmélettel, divathatásokkal szemben magától értetődő, kimért nyugalommal festett képein a gyakorlatias gondolkodás ötvöződik a lényegi való megragadásának egy másfajta, nagyon is emberi, mindeközben szellemi-éteri értelmezésének a kísérletével. Aligha megkerülhető az a kérdés, lehet-e interpretálni a külső világ jelenségeit, a belülről fakadó emóciók révén? Aleksandar Oklobdžija önálló tárlatát elnézegetve, azt hiszem adekvát válasz született. Igen, lehet.


Pósa Károly

A PUSZTA POMPÁJA-ZSONGÁSA



Pillanatkép a megnyitóról

Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több – érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a képzőművészetig ível.
Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát, a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.
A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát, és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)
Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni, fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.
Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény: Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.
A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként, mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt. Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék. Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának, ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.
Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás. Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy László képeiből.

Pósa Károly
   

2016. december 23., péntek

CECILKA KÉRŐJE



 
Terrakotta 1.

A kapubálványos budzsáki kis házak között, a szerény, keskenyre húzott utcákon nagy nehezen, végre-valahára botra kapott az óév. December utolsó hete íródott. Reggelente, amint az akszamétosan ébredő nap halvány derengést vetett a hátsó udvarokba, innét is, onnét is disznósírás riasztotta föl a környéket. Ölték az ünnepre nevelt hízókat: rítt a sok bezsírosodott szemű ártány, izgatottan ugattak a kutyák. Nagy hidegek voltak. Sokadik napja már, hogy kopogott a ganérakások széle, a villanydrótok zúzmarás íve a szokottól feszesebbre szűkült, s az éjszakára ablakban felejtett vas szerszámhoz hamar odaragadt a kesztyűtelen kéz.
Amint emberünk megébredt, azonnal orrába tolult a furcsa illat. Tegnap, hogy a borbélyt megjárta, a kertésztől is elhozta a megrendelt csokor virágot. Szép nagy, színpompás bukét volt, benne ízlésesen összeválogatott különféle nemes fajtákkal. Mind közül a liliom érződött leginkább. Beterítette az alsókonyhát, elnyomta a kopott stelázsikba, a rongypokrócokba, a viaszosvászon asztalterítőbe ívódott avas dohszagot. Oda nem illő módon, hivalkodón díszlett, árasztotta aromáját az a csokor. A pillantása megpihent rajta, majd a székre mászott a tekintete, amin már ott lógott kikészítve az öltönye. Vállfán az ing, a vasárnapi cipői párban alatta. Fénylettek a barna bivalybőr jószágok, lefekvés előtt alaposan kisubickolta őket. Élükre hajtva a zoknik. Tiszta gatya, fehérnemű. Dobozkában mandzsettagombok. Ahogy lámpaoltáskor hagyta.
Berozsdásodott tagokkal kászálódott. No, eridj, mondta és kiengedte a kutyát. Mentek hátra végezni. Ahogy betette maga mögött a parányi alsókonyha-ajtót, előbb az égre nézett, dünnyögött valamit a fagyos időről, majd harákolva köpött egyet. Pálinkát most nem szabad innia. Cecilka esetleg megérezné rajta. A jószágokat a maga rutinos tempójában ellátta. Kutyával az oldalán visszaballagott a konyhába, falatozott keveset a szikkadt kenyérből, vágott a szalonnából, s a zománcos kancsóból állott, hideg vizet húzott rá. Cecilka várja. Ne már éhgyomorra nyisson be hozzá! Hisz Cecilka szíve vajból van, még azt hihetné, idehaza nincs mit ennie. A sporhetban fölszította az éjszakáról maradt parazsat, csutkát tett rá. Pár perc múlva jóleső meleg uralta a helyiséget. Fazéknyi víz gőzölt a platnin, öntött belőle a dézsába. Mielőtt pucérra vetkezett volna, kitessékelte a kutyát. Ne bámuld a seggemet, mondta neki. Behúzta a firhangot, bekallantyúzta az ajtót. Szertartásosan fürdött, nem kímélte az epesárga, féltéglányi szappant. Amint végzett, csak úgy, a dézsában ülve egy csempült zsebtükröcskéből meg is borotválkozott. Szépen sorban vette magára a kikészített ünneplőt. Utoljára kevéske lenolajat döntött a fésűre, és a tar koponyájára odaigazította azt a pár szálat, ami a hajából megmaradt. Indulásra készen, csokrétával a kézben még belepillantott a konyhaablakba. Irhabundás, méregzöld vadászkalapos, fess embert tükrözött vissza a pókhálós üveg. Nyikorgó cipőkkel, ruganyosakat lépve, elszántan ment Cecilkához. Ideje volt a leánykérésnek. Noha nem volt már fiatalnak mondható, évente egyszer, mindig karácsony böjtjén megfürgült a lelke. Eldobva agglegényi életét, virágcsokorral kereste föl a régi szimpátiáját – szerelmet vallott Cecilkának. A tavalyi karácsony volt a huszonkilencedik alkalom, hogy hódolattal meghajolt, és átadta virágait. A régimódi úriemberek módján értelmesen, hangosan elmondta huszonkilencedszerre ugyanazokat a drága szavakat, amelyek szerint „szíve összes dobbanásával arra kérelmezi Cecilka kisasszonyt, hogy mondjon igent egy magányos ember holtig hű vonzalmára”. Huszonkilenc csokor, huszonkilenc kérés, huszonkilenc kosár volt eddig a része. Mert Cecilka bár mindig átvette a virágot, ám bibircsókos kis arcán a megejtő mosoly ráncai között pöttynyi szája rendre nemet mondott, hogy utána annál kedvesebben vigasztalhassa megszomorított lovagját, aki illedelmesen megköszönte „kérem alássan a kisasszonynak a válaszát”, majd Cecilka bekísérte a selyemtéglás kulipintyójába, és aprósüteménnyel meg édes likőrrel vigasztalta.
Az idén éppen harmincadszorra nyomta le a nagykapu kilincset a bokrétás kéz. Cecilka a kapu nyikorgására előjött. Állt a verandán. Nagykendő takarta törékeny kis testét, de a kötött kendő alatt – mert kilátszott – ő is az ünneplő kosztümjét viselte. Meghajlás, virág, Cecilka bepárásodott szemmel nézte a már szokott ceremóniát. A kalapját kezében forgató, kissé zavart kérő mintha locsolóverset szavalna, mondta a maga jól betanult, kedves szövegét. Mindvégig valahová Cecilka mögé révedt. Mondandója végén sem nézett az asszonyra. Talán ezért nem hallotta meg azonnal a cérnavékonyan elrebegett „igent”, mert a régi sablon szerint megköszönte a választ, s már félfordulattal kullogott volna el a bánatával, amikor Cecilka hangosabb „igen” kiáltására megtorpant. Nézett nagy báva szemekkel, mire Cecilka hozzá lépett, átölelte, majd gyöngéden betuszkolta a házba. Itta a likőrt, morzsolta a pogácsát, Cecilka pedig mesélt hosszan mit hogy képzel el a jövőben, és ő csak hallgatta, hallgatta, hallgatta tűnődőn, komolyan, sötétedésig. Akkor az asszony csomagolt egy kis útravaló süteményt. Fogták egymás kezét, amíg kikísérte Cecilka. Minden így lesz jó, ugye drága Imrém, mondta búcsúzásként az asszony, mire ő csak bólintott.
Hazaérve a zár pattanására elépördült a kutya. Vakkantott rá, kusza farkát csóválta, vidult a gazdájának. Az irhakabát zsebéből elővette a csomagolt süteményt. Zizegett a selyempapír, ahogy a kutya elé a földre ejtette.
– Ne – mondta neki fakó hangon – egyél! Legalább neked legyen miért örülnöd…      

Pk 

MENNYBŐL AZ AGGYAL

 

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, december 16-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)


Most lenne ideje a szárnyalásnak, a meghittségnek, a szép szavaknak. Ehelyett látjuk, mi van.
Van persze szárnyalás, de egy kis ékezetfölösleggel. Megy a haragszomrád a horvátokkal, mert kekeckednek Brüsszelben a szerbekkel.  Ha még ez sem elégséges casus belli, akkor viszont egy szállítmánynyi tejcsokoládé miatt is diplomáciai jegyzékváltás történik Belgrád meg Zágráb között. Kész szerencse, örüljünk, ha télvíz idején nem kezdik ágyúzni egymást. Akadnának hasonló történelmi előzmények: ópium-háború, tearakományok miatti felkelés, joghurt-forradalom… Csokis harc?
Megfilmesítésre érdemes.
Ugyan ki lenne karácsonytájt ádázabb, hadra foghatóbb ellenség egy régi, bizalmatlan szomszédnál?
Vajon ki?
Hát a saját fajtánk. 
Megjegyzésre érdemes.
Mivel ez az ország amúgy is gödör alján van, advent idején már nem akarnék mélyebbre ásni. Mindehhez Vučić-ozni, Fidesz-bérencezni, VMSZ pocskondiázást hallgatni, leszólni a másikat, és mindenkire lőni, aki nem a mi szánk íze szerint korrupt politikailag.  Megteszik helyettem azok a vajdmagyar serénykedők, akik nemhogy Szerbiáról, de Magyarországról is év végi világvégi látomásokat képesek vizionálni.
Egyik fontos akciójuk épp a minap zajlott. Gyűjtést indítottak Aleppóért, a „nem Orbáni magyarok”… Felőlem akár Isauráért is. Rejtő óta úgyis tudott, hogy az ilyenek Gustav Bahrért mindig jobban aggódtak, mint az ismerős, de éhenkórász lépcsőházi zongorahangolóért. Lefogadom, hogy a nématérképen órákig matatnának, míg hellyel-közzel pontosítják Aleppót. Majd akkor szóljanak, ha a bánáti szórványért, vagy az oromparti tanyákon élőkért is szorul beléjük ennyi empátia. Igaz, térkép nélkül azokon a dűlőutakon is a biztos éhhalál várna rájuk. Szóval, amíg lyukas a térerő, meg nincs wifi a tanyavilágunkban, addig coki neked, vajdasági magyarság. Röpdösött keveset egynéhány széplélek, mennyből az aggyal. Ötleteltek egyet, ami ha ötlet lett volna, jó lenne. De hát nem az. Klasszikusokat csak pontosan alapon egy másik mennyből agyalót is megér ideidézni.
 „Nem hülyék a menekültek se, nem véletlenül nem akarnak Magyarországon maradni, hát látják ők is, hogy egy összerohadó trágyadombbá kezd válni, pont olyan hellyé, ahonnan ők is elmenekültek. Csak idő kérdése.”
Ó, ha rózsabimbó lehetnél! Mintha valami párhuzamos univerzumban a FIDESZ lenne szopóágon, és nem az ellenzéke! Ó, ha lenne elég macskagyökér-tea a világon!
Annak idegnyugtató hatása régtől igazolt. Bár nem hinném, hogy a citált alanyokhoz hasonlókon, a kollapszust jósoló lelkeken akárhány dózis segítene.
Ha 2016-ban Magyarország valakinek „összerohadó trágyadomb” benyomását kelti, akkor az illető csak egy-egy pillanatnyira rögzülhet a valósághoz. Mint mikor a strucc följön levegőt venni. Tudjuk, az ilyenfajta embernek nincs fokozása. Bináris. Számára nem létezik az esetleg fogalma. Vagy az, vagy nem az. Tovább nem lát. Politikailag vak, mondhatni alultáplált. Mindez a közelmúltban milyen szépen megmutatkozott az alkotmánybírák jelölésénél! Értelmes párbeszéd helyett inkább beálltak a pofonba. Ha valakinek ez hiányzik… Pedig majdnem biztos, hogy nem mazochizmusról van szó. Ez mindössze az ellenérdekeltek hőzöngése. Ők a kelleténél kicsit aktívabb, a demokrácia-féltő kollekcsönből szalajtott embertársaink.
Ám az idézett utolsó mondattal maradéktalanul egyetértek. Csak idő kérdése, mikor döbben rá valaki arra, hogy mindaz, amiben kanala volt, amit eddig összehordott, nemhogy tűnő epizóddá foszlik, hanem feledhető és az évek múlásával kínossá váló malőrként fogja kísérteni. Rossz nap fog virradni, amikor majd a sok holdkóros mimózának föl kell ébrednie. Addig viszont még egy jó darabig itt, Vajdaságban kénytelenek pászítgatni megfelelő rámát a nagy képükhöz. És odafentről, a mennyei szférákból osztani az agyat.  
Az ilyen édesdeden agyonműveltekről, a „nem Orbáni magyarokról” eszembe jutott egy régi vadkeleti tanmese.
Réges-régen, egy távoli galaxisban egy saolin főpap ellen merényletet terveztek. A legendásan bátor öreg mestert a templom egyik félreeső termében támadták meg. Egyszerre vagy harminc csuklyás, állig fölfegyverzett bérgyilkos rontott rá. A főpap amint meglátta őket, iszonyatos haragra gerjedt. Összevonta a szemöldökét és halálos átkot szórt az ellenségeire, majd tenyerével az asztalra csapott, s a nehéz tölgyfa lapok ettől csaknem kettéhasadtak. Süvítettek feléje a dobócsillagok, az éles pengék, a tűhegyes dárdák, de az öreg főpap hősiesen mind elől sikeresen megmenekült, egyetlen karcolás nélkül kivédekezte a támadóit, mert amint rárohantak volna, halált megvető bátorsággal a terem túlsó végében beugrott egy titkos csapóajtón, és eltűnt a gyilkosok szeme elől.”
Ha valaki netán nem értené a finom áthallást e kis történet és a monomániás vajdasági magyar „elitünk” között, úgy ne izgassa magát. Jómagam sem értek mindent, mindenkit. De már ott tartok, hogy egyeseket nincs is miért. Kár a fáradtságért.
Attól azért még a beiktatására váró amerikai elnökhöz hasonlóan meghitt – nem ünnepeket, hanem immáron – karácsonyt kívánhatok.    

2016. december 17., szombat

Pósa Károly: HÁROM JÁROM "T"



 

Talán nem is volt itt élet,
ahol por van, s nem kövek.
Talán Szenttamás sem szent,
csak egy profán glória,
Zenta után, amit Járek követ:
csupa réges-régi história.
Fontosabb egy analízis, egy metafora,
a komparatív módszerek.
Vivere, elvtársak, vivere!
„Az ördög mindig legyeket esz.”

Talán nem is volt ősi,
ami délvidéki.
Talán nem is volt Aranykor.
De megesik a szív azokon,
akik most, az itteni mécsesek
pisla emléke helyett,
virsliujjaikon pecsétgyűrűvel,
karfás plüss székekhez hozzánőtt
világoszöld lárva arccal
keseregnek saját árulásuk felett.

Talán nem is volt érdem,
ami másutt rangot jelent.
Talán az acsarkodás győzött.
Bogárnyi pupilla tágul Bácskában,
Mohács óta rajtunk a török,
átokként hordjuk a sok basát,
tojásnak tyúk adja az ágyasát.
Kötőféken, gúzsban a múzsa.
Hol lónak kelendő a húsa:
Embernek magyar a farkasa.
                                                                                             Magyarkanizsa, 2016. 12. 18.


2016. december 16., péntek

NAPLÓ - 55.

Szotyi bújik szelfizni

Az köztudott, hogy beteg ember mindent a panaszával indít. Hogy ne lógjak ki folyton a sorból, hadd kezdjem én is egy kis nyavalygással. Életterem – a szabadelvű gumicsontot rágicsálók kedvéért: mein Lebensraum – hajnal óta mindössze a házra korlátozódik. Pontosabban az ágy meg a fürdőszoba rádiuszára. Ilyen a nátha. Napok óta, estéről-estére lever a lábamról. Megadással tűröm, mert a jó Márait eleget olvastam ahhoz, hogy kegyelmi állapotnak és ne valami rettentő nagy bajnak fogjam föl a testi nyavalyák rám törését. Pihengetek tehát. Délelőtt szundikáltam is keveset… Meg kell mondanom: nagyon jólesett, abban a röpke háromnegyed órában még álmodtam is, ami annak a biztos jele, hogy az esendő porhüvelyt meglehet, még emészti ugyan a kór, de a lélek ettől függetlenül makkegészséges, szabadon kószál, azaz éli tovább régi világát, röpköd kedve szerint az éteri szférákban. (Csak aztán nehogy túlfüggetlenítse magát az alanytól, a gazdatesttől, vagy tudomisén minek hívja az okkult szakirodalom, mert nekem akkor kampec. És Petőfihez hasonlóan én sem ágyban párnák között akarnék. Ha mégis muszáj lenne lepedőn, akkor sem egyedül, tétlenül…Amennyiben ilyesmire szabad kérni az égieket.)
Tehát vegetálok. Szívás be, aztán hatáspauza, majd kifújás. A hosszú élet titka, hogy nem szabad abbahagyni a szuszogást. Az én családom meg különben is arról híres, hogy az utolsó pillanatig képesek vagyunk lélegezni… Közben néha nyögök. Keveset és diszkréten. Ne hallja a család. Belmondo három golyóval a hátában feküdt, és még akkor is vigyorgott szivarozva. „Légy aki lennél férfi, a fű kinől utánad…” Így a másik költő-hérosz, aki viszont tehervagon alatt végezte, szegény.
Ma azonban poéták helyett egy zeneművész nagyságunkról illene szólni, lévén e dátum az évforduló a születése napjának. S bár tőlem telhetően igyekeztem legalább a telefonomon körösztül követni a közösségi oldalak eseményeit, eddig sehol sem találkoztam Kodályra emlékező bejegyzéssel. Pedig 134 éve éppen a mai napon látta meg a napvilágot, 1882. december 16-án. De úgy látszik már a Kossuth-díj sem elég ahhoz – még ha valaki, mint ő, háromszor (!) ki is érdemelte -, hogy a hálátlan utókor emlékezete számon tartsa. A mester egyik leghíresebb mondása találó, időtlenné válón igaz: „Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy.” Ízlelgessük kicsit e veretes gondolatot! Az élet mennyi szögletére ugyanilyen áthallásos! A legbanálisabb, de tán a legérthetőbb: mondd meg mit eszel, és megmondom ki vagy. Illetve mondd meg mit olvasol, mit szeretnél, mit gyűjtesz és a sorban tovább folytatható, a Jungi lélek-végtelenségig.
Valahol értem, hogy bizonyos „trendi” körökben nem nagy divat manapság Kodályra hivatkozni. Elvégre ő volt az, aki már a XX. század első éveiben rámutatott arra, hogy bár a magyar parasztság csak részben tekinthető a mindenkori magyar műveltség megteremtőjének, ám ez a réteg, ez a kultúra szívta föl és őrizte meg évszázadokon körösztül ennek a népnek a műveltségét. A közös magyar kultúra letéteményese, megvigyázója – beleértve a magyar nyelvünket, legféltettebb örökségünket, identitásunk alapját – éppen a földjén tántoríthatatlanul megmaradó magyar paraszt volt. Nem a táskával a hóna alatt odébb lépő értelmiségünk. Nem. Hanem az egyszeri emberek, akik archaikus fundamentumokon nyugvó természetességében adták tovább szellemi kincseinket. Modern jelzővel illetett korunkban kész az eretnekmáglya, mihelyt valaki a Kodályi szellemet fölemlíti. Hisz a fotelek tudós népe nem egykönnyen tűri meg a más véleményt, pláne a másság jegyében. Észre sem veszik (vagy mert nem tudják, tehát ostobák, vagy mert nem akarják tudni, tehát aljasok), hogy az ő szerepük lenne a Kodályi világkép mentén tovább, előrébb vinni a már készhez kapottat.  Csak kevesen élnek vele. Tisztelet nekik. A többség helyette pótcselekszik, mert léha, mert önző, mert becstelenségében nem nő föl soha ahhoz a föladathoz, amire egyébként jó eséllyel predesztinálva lenne. Magyar alkotó művésszé válnia. Helyette inkább jelzős szerkezetek rácsai között kalapálja a semmit, történetmesélés dívik történet nélkül, visszafelé olvasnak verseket, ruhátlanul mászkálnak a színpadon, fölgyújtják a mélyhegedűt, hörögnek a mikrofonokba és vásznakon lakkozzák a szart. A művészet jegyében. Ezek azt vélik, hogy világmegváltást művelnek, mert éppen visszájára fordítják az emberi gondolkodásmódot: a groteszk, a bizarr, az aberrált és az abnormális válik mindennek a mércéjévé. Ha meg nagyon zúgolódna emiatt a nép nevű közönség – mert már egyre többeknek van elegük a hülyítésből, akkor sincs nagy baj, majd leváltják a bugris népet, és visszafújják a negatív energiaszemcséket az irányunkba, hadd vakuljunk tőle, ugyanis ők, a meg nem értett kortársak fütyülnek a fizika törvényeire is. Ha kell, pattintásukra megszűnik a gravitáció, naná. Ami ma nyugaton zajlik, ez a roppant súlyos identitásválság, nagyobb részt pont nekik köszönhető.
Szegény Kodály Zoltán! Még jó, hogy nem látja, időnként mit szoktak ma magyar zenének nevezni! Voice, yeah! Hogy énekelnek a televízióban a „sztárok”: néger módra, nyávogón, idegen tempóban, amerikai angol affektálással… Zenepedagógus legyen a talpán, aki ezek után rendet mer majd egyszer vágni a magyar énekkultúrában! Elkelne vagy tucatnyi Kodály-kaliberű, elszánt magyar ember! Aki intellektuális magaslatok helyett, horizontális távlatokat nyithat a jövőben.
Este azért megnézem a Dunán a Szürke senkik című filmet. Tízkor kezdődik, már nagyon vártam. Végre egy első világháborúról szóló magyar mozi! Hej, de szorítok, hogy ne csalatkozzak benne! ”  

Pk        





2016. december 15., csütörtök

NAPLÓ - 54.



Tom Waits
A diárium minden csinnadratta híján behúzta a százötvenezredik strigulát. Köszönöm azoknak, akiket illet! Kicsit későbbre vártam a jubilárisnak tekinthető látogatószámot, de úgy látszik – dacára a komótos tempónak – néha sikerül átlépni önmagunk árnyékán. Még ha a 150000. kattintás eredmény is, valamiért bornírt közönnyel fogadtam. Régebben, emlékszem, hogy örültem a tízezredik vendégnek, annak, amikor meglett a tucatnyi állandó olvasóm, meg azért, ha páran tetszésüket, ellenszenvüket fejezték ki a közösségi oldalakon. Ha akadt, aki dicsért, vagy akivel vitatkozni lehetett. Visszaigazolás volt. Mindig további munkára sarkallt. Ám amilyen gyarló az ember, egy idő után már nem elégszik meg a kis dolgokkal. Egyre többet, és még többet akarnánk. Ráadásul egyre könnyedebben, olcsóbban, mind kevesebb ráfordítással lopni a siker ízét. Ismerek néhány olyan szerencsést, akiknek ez összejön. Nem kell hozzá túl nagy mázli. Csak a megfelelő helyen a mindig megfelelőt mondani. Hogy a rendszer részesévé váljék az illető. Utána már elég, ha leír egy-egy mondatot. Prófécia lesz belőle. Egymás sarkára hágva hozsannázzák majd, elalélnak tőle az akol meleg belletristák, s készítenek belőle-róla bő lére eresztett tanulmányokat. Mit érzett, amikor leírta? Mi járt a fejében? Nekem ez és ez jut róla az eszembe, ó, jaj, istenem, vajon a mester is ugyanezt gondolta? „Gondolta a fene” – mondta egyszer a csöndös béketűréséről közismert Arany János, amikor valamelyik széplélek szételemezte az egyik költeményét. Viszont ma nincsenek zseniként is szerényre hangolt Arany Jánosaink, sem ízig-vérig következetes Márai Sándoraink, csak kopott ipari-iparkodó gyémántok vannak, talmi csillogással, egy marék giliszta gerincességével. Nem tudhatom, hogy sokkal korábbi érákban is hasonló módon csalárd volt-e a művészet, azaz hazudoztak-e róla ennyit valaha, mint mostanában. Az viszont biztosan állítom: amióta az eszemet tudom, a teremtő, igazi művészet nyomokban, ha lelhető. Helyette dívik a szemfényvesztés, az öncélúság, a forma- és tartalomnélküliség. Mert az én – én – én, csakis az én szemléletébe valahogy nem illeszthető a mindenen fölülemelkedő, komoly alkotás (jó értelemben vett) mágiája.
Nagyon csikó korunkban, amint kiismertük a kortárs művészet huncut természetét, hamar viccet faragtunk belőle. Pimaszok voltunk, persze, de kristálytisztán láttuk miként zajlik a vircsaft. Összenéztünk: ennyi az egész? Hát ettől nagyobb szélhámosságot is csináltunk már alapon, elkezdtünk alternatív színházzal foglalkozni. Egy ízben, az ad hoc összegründolt előadásnak már csak a címe hiányzott. Ám egy istennek nem jutott eszünkbe semmi. Végül jött a mentő ötlet. Fölütöttünk találomra egy művészettörténet könyvet és csukott szemmel rábökdöstünk két-három szóra. Percek alatt meglett az áhított cím, amitől frappánsabbat kívánni sem lehetett volna: A kereszténység magától kancsók. És hogy milyen, és mekkora csalásra, hazudozásra járatott a művészet, az bizonyította legjobban, hogy a bemutatott produkciónknak a legtöbb babért – kétségkívül a címe aratta le. A színházi zsűri zajos értékeléssel magasztalt bennünket, neves szakemberek ott előttünk összevitáztak a művünk és a cím között átsejlő mögöttes mondanivalón. Végül a sok esztéta, kritikus, rendező-színész arra a következtetésre jutott, hogy a „kan csók” Júdás csókja, és mitőlünk, azaz magától kereszténység a kereszténység, tudniillik bennünk él tovább Júdás árulása Jézussal szemben. Egymáson pipiskedve ezt mind belemondták, belemagyarázták az arcunkba. Ma sem értem, hogy bírtuk ki röhögés nélkül.
Szerét sem tudom, hány ízben láttam már festményt, ami absztraktként lett ugyan meghatározva, és mégis: avatatlan szemlélő is rögtön kilátta belőle a hamisságot, a csalást. A hókuszpókuszt. A színek egymásra vakolt semmijét.
Sokan azt vélelmezik, elég összevillázni szavakat, máris kész egy modern vers. Pocsék irodalmi művek születnek, miközben jajgat az elefántcsont-torony klérusa, hogy nem olvasnak az emberek. Pedig az emberek igenis olvasnak. Meglehet, nem annyit és úgy, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt, de vannak még elég sokan, akik hisznek a leírt szó tisztességében. Már ha egyáltalán ama bizonyos szöveg valóban tisztességgel leírt. Ha ember, jellem, világlátás, markáns vélemény, egyenes gondolatiság, tűpontos igazság, meg még kismillió egyéb érték párosul hozzá. Akkor megveszi a közönség és elolvassa a könyvet. Keresni fogják a könyvtárakban, és a kötet megéri majd a sokadik kiadást. Ehhez azonban több alázattal, több odafigyeléssel és tiszta lélekkel kéne alkotni. Írni, festeni, szobrászkodni, zenélni vagy táncolni. Hisz mára már egy kályha begyújtása is nagy művészet tud lenni. Nem mindegy tehát, milyen lánggal lobogunk. Tom Waits meg is énekelte.”

Pk

      
    

2016. december 13., kedd

GARÁZDABILLEGETŐK

 

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, december 8-án, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)


Attól hogy festeni is szoktam, nem a naivak közé tartozok. Még annak ellenére sem, hogy több ízben rendeztem nekik tárlatot. Ha nem is ismerem, valamelyest kiismertem a politikát. Ráadásul elég sok vajdasági fán láttam már huhogó magyar baglyot. Vagyis olyan közszereplőt, aki minket, verebeket szokott nagyfejűzni. Az ilyen közvitézek, a mélyszántott magyaroktól a szabadkai-budapesti flaszterpubikig rendre azt hirdetik, hogy a zsebükben van a délvidéki szellemi megváltásunk nagykapu kulcsa.
Az előbbiekre – a kacagányos hungaristákra – nem sok szót fecsérelnék. Fogalmuk sincsen a politikai kultúráról és a játékszabályokról. Csak a trianoni világfájdalom, meg az eszelős szereplési kényszer mozgatja őket. A Jézus is magyar volt – a szittya boszniai piramisok – a Vénusz bolygóról származunk háromszögében hívők jobbára ártalmatlanok. Átkozódnak, rázzák az ölüket, rácoznak kicsit, és közben nem csinálnak semmit. Sokadszori tömörülésük sem szokta megugrani a lécet. Marad nekik, hogy egy-egy voksolás után visszaguríttatják magukat a vajdasági magyar próbálkozások intenzív osztályára. 1990 óta ez a sokkszoba telis-tele van életképtelennek bizonyult kisebbségi pártocskákkal.
Ám az utóbbiak, a lepkelelkűek ravaszabbul veszélyesek. A demokrácia apostolainak képében szenvelgők ugyanis orvul kisajátítanak maguknak fogalmakat. Viszonylag könnyű dolguk van az álcával: őnáluk zömmel az itthoni magyar színészeink politizálnak, míg a politikusaik színészkednek. Fogy is a púder rendesen.
Multikulturalizmus! Süvöltik naponta a hívó szót, s kell-e vajon bizonygatni, hogy egy – a miénkhez hasonló soknemzetiségű, többnyelvű társadalomban – mindjárt milyen más értelmet fog nyerni a multikulturalizmus mindenekfölöttisége? Miféle magyar érdekvédelem jegyében lehet elmaszatolni egy őshonos népcsoport természetes igényéből fakadó öntudatának a fontosságát, identitás-vállalásának a jogosságát?
A balkézről kreált, és szépen stafírozott civil mozgalmárok persze látszólag mindig egy igaz ügy mellé állnak : (ki)oktatnak, védenek, érdekképviselnek, ha kérik őket, ha nem. Majd elfelejtettem: aggódnak. Valójában egy szűk kaszt érdekeit képviselik, akiknek egyetlen vágyuk, hogy önálló hatalmi ággá válhassanak. Ezért önkényesen lenyúlnak olyan nehezen körülhatárolható fogalmakat, mint a „demokratikus” eposzi jelzője. Ezt csak a hozzájuk hasonszőrűekre aggatják. A maradék vagyunk mi: a nácik. A mucsaiak, a birkák. Tudniilik, az ő monopóliumuk a címkézés. Mert ők „szakmailag”, „intellektuálisan” mentesek a politikai befolyástól. Kezitcsókolom, hát persze!
A jelenlegi vajdasági – nevében magyar – ellenzéket egyenesen „25 év után hiteles opcióként” méltatja a mozgalmárok amerikai nagybácsija. Mondom az uramnak – Tibi, amikor a „kisebbségi sokszínűségről” vizionálsz, ahhoz ugye nem kell rögtön bekajálnunk a stanicliba csomagolt, epesárga Orbán-gyűlöletedet is? Pláne, hogy a tegnapi hírek szerint Röszkén túl – legnagyobb bánatotokra – a választói attitűdök továbbra is zavarba ejtő stabilitást mutatnak. Úgyhogy míg a Vitya köszöni szépen, és álommanókkal számolja az ugrabugra báránykákat, addig ti a lucskos cihán forgolódva még jó darabig hempereghettek a démonaitokkal.
Mantrázzák, hogy a másság nemhogy egyenrangú, de egyenesen jobb a miénktől. Kötelező szeretni. Gondolom, erre alél el a sok brüsszeli aktakukac. Ugyanabban a fazékkék-csillagos parlamenti ülésteremben bezzeg a baszk, a katalán, a breton vagy a moldvai csángóság mássága – stílszerűen – tényleg más kategóriába esik! Az nem számít. Merthogy az már nacionalizmus, ó, irgalom anyja ne hagyj el! És mint olyan, a nemzet eszmeisége, az erős önazonosság-tudat nem pászítható a Nyílt Társadalom ideológiájához. De nagyon nem. Hát ehhez kell hozzágörbíteni a tömeg gondolkodásmódját, hajlítgatni a szivárványt.
Csakhogy fényevés helyett az emberiség nagy többsége jobban szereti a valóságos dolgokat. Konkrétan, mi magyarok: a szalonnát paprikával, az élhető rendet a miáltalunk megteremtett világunkkal, amiben például a maga helyén és intimitásában kezeljük a szexuális szokásainkat, tiszteljük, de nem hagyjuk magunkra kényszeríteni a másik értékrendjét, és hiszünk a család, a szülőföld szentségében. Ellenben viszolygunk a szélsőségektől, lett légyen szó bárminemű parancsuralom termékéről, vagy a mostani globális szabadelvűség révén erőletett vad utópiákról.
Éppen emiatt mind nyilvánvalóbb, hogy mekkora paradoxon a nyílt társadalom eszméje. Hovatovább csak egyvalamire jó: atomjaira rombolni az emberi közösségeket. Ezért karolta fel ezt a hagymázas eszmét a globális játszmában érdekelt csirkefogók köre. Fizetett garázdákkal, akiknek egyetlen céljuk a világ sarkaiból kibillentése. Korábban az internacionalizmus jegyében énekelték a nagy elődeik: „A Föld fog sarkából kidőlni,semmik vagyunk, s minden leszünk!”   
Mára a multikulti SEMMI (nihil) jegyében akarnak MINDEN lenni. Bár úgy tűnik nagyon a bögyükben vagyunk, de vigasztalódjunk. Immáron nem csak ránk, magyarokra rontanak, hanem mindenre és mindenkire lőnek, aki nem az ő ideológiájukat vallja. Az alaptézisük: egy társadalomban semmiféle domináns identitásképző dolog nem lehet, amihez a közösség egészének igazodnia kell. Kivéve egyet: a szabadelvű ideológiát. Ez marad a kizárólagos. Aki mást mondd, aki netán nemzetben mer gondolkodni – az ellenség. Szerintük ugyanígy gyökerestül ki kell iktatni a nemzeti tradíciót, a szokásokat, egy közösség összes értékét. Nem utolsó sorban a vallást.
Nekem reménykeltő ok, hogy azért valami elkezdődött a világban, ami már megálljt parancsolni látszik ennek a túlburjánzott liberális prodzsektnek. Úgy hívják: józan emberi ész.
Másban hinni nem tudok. Régebben azt hittem, a Kossuth-i értelemben létezhet modern, XXI. századi nemzeti liberális irányzat. De ezek ezt is elcseszték. 

 Pk

2016. december 9., péntek

BOSZNIA : ÚJRATÖLTVE - 7. (befejező rész)



  

 – Uccs! – kisgyerekkoromban klikkerezve – a gyengébbek, illetve a finomabbra hangoltak kedvéért: üveggolyózva – ezt a bűvös szót süvöltöttük, amikor utolsó dobók akartunk lenni. Hát, most ez a cikksorozatom utolsó dobása. Uccs.
A vége felé érve mondandómnak, stilárisan elkélne egy kis összegzés. Mi – nagyon okosnak, kiműveltnek és intellektuálisan föltupírozottnak hitt emberek – amúgy is szeretjük levonni a tanulságot. Mindig mindenből okulni akarunk. Pedig ha valahol a sok bába között elvész a megszületendő igazság, akkor az a hely bizonyosan Bosznia lesz.
Ezért ennek az élménybeszámoló ciklusnak a záró epizódját ne vegye senki készpénznek (noha lesz benne szó árakról). Inkább amolyan cinkos kikacsintásnak. Hátha a kis színes történetekből, egy-egy ásónyomnyi leletből, fölszínre fordított átélt jelenetből mélyebb, átfogóbb kép rajzolódik ki Boszniáról, mint egy – a témát miszlikbe analizált –, szociográfiai igénnyel kimunkált tanulmányból.
Amikor még Boszniát csak hírből tapasztaltam, Robert Musilt olvasva már akkor heves ellenérzéseim voltak a zseninek mondott író téziseivel kapcsolatban. A kötetei külsérelmileg megsínylették a dobálózásomat. Különösen a „tulajdonságok nélküli ember” miatt, amit a Monarchia akkori ellenlábasait folytatva ezek a mostani, destruktív szellemi örököseik is az egekig magasztalnak. Hol másutt? Legfőképpen Közép-Európában, erős bizonyítékaként annak, hogy Freud sem véletlenül Bécsben kezdte a praxisát… Köztudott, hogy a derék Musil osztrák bakaként a Nagy Háborúban eleget vitézkedett a balkáni hadszíntéren, ezért ha akkoriban szeme-füle, meg szíve-lelke van, ha igazán empatikus figura lett volna, soha eszébe nem jut Császári Őfőméltóságának az alattvalóit „tulajdonságok nélkülinek” titulálni. A bosnyákok ugyanis – amúgy befejezetlen – írásának az ékes cáfolatai. Nemhogy karakter híján lennének, inkább nagyon is tarka jellemrajzú, temperamentumos, olykor ambivalens viselkedésű és mégis egyedi módon, megkülönböztetett értékrenddel bíró emberek. A szkepszisbe, nihilbe fulladó nyugat-európaiakhoz mérve ők még ma is a megtestesült egzotikumnak tekinthetők. Ha ismerőseik között netán akadnak olyanok, akik katonaként bosnyákokkal cimboráskodtak, kérdezzék meg tőlük, igazam van-e? Fogadjunk, hogy nem kevés példával tudnak majd igazolni.
Szarajevó sikátorszerű kis utcácskáival összepántolt központjában – nem tagadom – majdnem minden éjjel elevett a fene kocsmázni. Így hát a sokadik kiránduló nap vége is egy Baš Čaršija szívében pulzáló parányi lokálban talált. Előző napi portyámon kifigyeltem: volt odabent sörcsap. (Említettem már, Boszniában nem árt terepszemlét tartani, mielőtt beül valahová a szomjúhozó utazó. Nem mindegy ugyanis, hogy narancslés lesz-e a buli, vagy kicsit fölnőttesebb.)  A kiskocsmát Zlatan bátyó tartotta. Hatvan körüli vén júgó rockerként motoros-szögecses bőrkabátban mosogatta a krigliket. A helyiségbe ha tíz ember befért. Aznap este – valamivel éjfél előtt – benyitván, csak egy párocska ücsörgött a bárszékeken. A söntés túlsó végébe húzódtam, ne zavarjam a meghitt társalgásukat, ámbár így is csak kétlépésnyire voltam tőlük. Szürcsölgettem a korsómból. Jobb híján a telefonomat simogattam, mint mostanában, ebben a kommunikációtól pezsgő érában teszi az a sok nyomorult, egyedül hagyott ember, akiknek elvonási tüneteik lesznek, ha fél napig nincsenek a facebookon. Tíz perc sem kellett, átszólt hozzám a fiatalember: 
 – Bocsánat, uram – mondta tisztelettudóan miért ül ott egymagában? Jöjjön, telepedjen ide mellénk, beszélgessünk. Én Denis vagyok, a menyasszonyomat meg Zoricának hívják.
 Bevallom: a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Engemet, a vadidegent meginvitáltak a társaságukba, csak mert magányosnak ítéltek!? Azóta töprengek rajta, és belepirulok a fölismerés szégyenébe, hogy valószínűleg én még soha az életben nem gyakoroltam ekkora gesztust hóttismeretlen embertársam javára. Ami nekik volt fölfoghatatlan, az eleddig nekem nem számított. Ez a jótét, szívélyes, és nagyon emberi gondolkodásmód nagyon szíven ütött. Mái napig rágódok rajta. Aztán persze átültem hozzájuk. Hajnali kettőig beszélgettünk arról, hogy jegyben járnak, lesz esküvőjük. Elmesélték, miként képzelik el a közös életüket. Ezerféle módon tudtomra adták, hogy átutazó, magyar turista létemre is teljesen egyenrangú embertársuknak tekintenek. Őszinték és kedvesek voltak. Megindító élményként tekintek vissza a velük átdiskurált éjszakára.
Szerét sem tudom, hány hasonló alkalom adódott, amikor a bosnyákok között járva a jóságuk, az emberszeretetük megmutatkozott. Elsőre eltársalogtak velünk a pincérek, a benzinkutasok, a bennünket útba igazítókkal együtt viccelődtünk. És általában: soha nem botlottunk olyanba, aki emlékeztetett volna arra a nagyon ismerős, már-már megszokott, rideg elutasításra, ami a jóléti államok kimért embertípusainál tapasztalható.   
Az ottaniak meggyőztek arról, hogy Boszniába érdemes visszamenni. Még az ilyen szűk mellényű, lapos zsebű alakoknak is van ott keresni- és találni valójuk. Hisz a szerbiai árainkhoz viszonyítva is körülbelül 10-15 százalékkal, vagy akár egy harmadával is olcsóbbak a termékek. A KM, konvertibilis márka feleannyit ér, mint az euró. Átszámítva az árakat, szinte minden olcsóbban kapható.
Hisz az ottaniak szegények. Csak a szívük az, ami irigylésre méltóan gazdag.   

 Pk