2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2023. augusztus 23., szerda

Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

2023. augusztus 12., szombat

Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK


Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka egy remetelak sarka – leírni is alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.



2023. augusztus 11., péntek

FILMES NAPLÓ - 16.

 



La ira de Dios – Isten haragja (2022)


Míg a minap egy Netflixes lélektani thrillerben nem láttam először, őszintén megmondom, eddig azt sem tudtam, hogy ez a Diego Peretti nevű kiváló argentin színész létezik. Nyomban megtetszett. Nem szép ember, és mégis van benne valami magával ragadó, delejes erő. Utánanéztem: Peretti eleinte pszichológusi pályán indult el, majd egy bő évtizednyi lélekbúvárkodás után kezdett filmekben játszani. Jól tette, hogy váltott. Van a mozi szerepekhez aurája, remek karakterszínész. Jó nagy, görbe az orra, latinos. Átható a tekintete. A mélyen ülő szemei szinte hipnotikusak, kiviláglanak a penge arcvonásokból. Kicsit hasonlít a kedvencemre, a francia Daniel Autille-re, olyan, mintha az öreg francúz aktort és a másik elaggott legendát, Al Pacinot egybe gyúrták volna. Ezzel nagyjából el is árultam az Isten haragja című film minden erényét. Tudniillik a főszereplő játékán kívül az égadta világon semmi különös élmény nem fűzhető ehhez az alkotáshoz. Lapos, sovány a cselekmény, a forgatókönyv is ötlettelen, nincs benne semmi egyedi látásmód, valami kevéske plusz, ami kiemelné az unalomig szokott thriller klisék dagonyájából. Hogy ne pocskondiázzam, elismerem, egyszer talán végig lehet nézni, hisz jobb híján – várva valami csodára – én is így cselekedtem. 
Ám a végén kissé kesernyésen állapítottam meg: ez a másfél óra Mikszáth tárcái mellett sokkal értelmesebb lett volna.
Kedvcsinálónak azért röviden vázolom a film tartalmát. Stephen King óta tudott, hogy a krimi/horror írók valamilyen rejtélyes, pszichés oknál fogva mind elmebetegek. Ez – mint egy életre szóló csomag – egyben jár a híres/hírhedt írókkal. Egy ilyen bestsellereket termő, nagynevű szerzőhöz csapódik egy csinos hölgy, aki a Koster nevű alkotó gyorsírója lesz. Luciana bája egy idő múlva megszédíti az öregecskedő mestert, csak egyszer próbálkozik, nyomban kosarat is kap a menyecskétől. Hogy a történet megcsavarodjon, Luciana – a családja szelíd nyomására – bepereli az írót szexuális zaklatásért. Igazi pech: a bírósági végzést Koster idegbeteg felesége kapja kézhez, és a labilis nőnek több sem kell, olyat tesz, ami örök gyászba taszítja a híres írót, a férjet, meg az apát is. Aztán, ahogy telik az idő Luciana családtagjai is szépen hullani kezdenek, gyanúsabbnál gyanúsabb körülmények között. A nő egy újságíró segítségét kéri, mert meggyőződésévé válik, hogy a halálozások mögött Koster bosszúszomja áll. Ki nem találnák, mi a vége. Nagyjából ennyi. 10/5


Dead City – 1. évad (2023)

Ma, mikor minden egyes hétre jut egy poszt-apokaliptikus film vagy sorozat, azon sem csodálkoznék, ha valaki stopperórával a kezében mérné az időt ébredéstől kezdve a világvégéig. A maják is kisakkozták, kistudírozták az időnket, ni, már régtől mínuszban vagyunk a naptáruk szerint. Ha jól számolom 2012 óta vagy tizenegy éve. Igazi bónusz idő az emberiségnek, ki kéne használni. Nem ilyen híg mozikat gyártani, mint a Dead City, ami bevallottan a Walking Dead széria népszerűségét akarja megnyergelni. A szereplők zöme is majdnem ugyanaz. Csak ezúttal a helyszín a szétrohadt, történelem utáni Manhattan, amely már régen el van vágva a szárazföldtől. Hogy ne legyenek kétségeink, az utcák, a közterek, de még a pincék is telis-tele élőhalottakkal, akik kipucoltak minden normalitást a városból. Velük szemben egy kevéske igazi embernek számító, jócskán traumatizált túlélő tartja a frontot – már ahogy lehet. Úgy élnek, akár a növények: szívósan a földhöz ragadtan, ám a fákkal, füvekkel, virágokkal ellentétben – eléggé reménytelenül. Fogalmuk sincs, kinek mennyi ideje maradt hátra. (Pont ez lehet a jó a világvégében, hogy letojható az elmúlás, elvégre az egész már rég a levesben van, föl sem tűnik, ha valaki máról-holnapra ebből hiányzik…) Szóval, a földi élet lepergett, a zombik zombulnak, Goethe és Tolsztoj még nyolcvanvalahány évben mérte az életet, az armageddon utáni New Yorkban a holnap is kérdéses. Nincs mérték, nincs öntudat a halállal szemben, az csak úgy jön, epizódonként tucatjával. A főhősök ölnek, hogy élve maradhassanak. Kicsit szenvednek, a főszereplő Jeffrey Dean Morgan táskás szeme vizenyős búbánatban úszik, akárhányszor a kamerába néz, mint Etus a Szomszédok „teleregényben”. Jó pont, hogy a Dead City-ben nincs zsigulis nyugger taxisofőr, csak egy megkergült „Horvát” névre hallgató, amúgy tényleg horvát származású színész, aki legszívesebben tovább pusztítaná a világot, mikor annak már úgyis mindegy. De legalább Csűrös Karolát nem mutatják. Hacsak a zombik között nincs. 10/6

2023. augusztus 10., csütörtök

FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10